Evetovics Milán – UB beszámoló
Ez a verseny nekem a tavalyi UB buktával indult. Az az előtti 2 be nem fejezett UB-n nem fájt, mert az elsőnél sérülés és fel nem készültség miatt kellett feladnom, a másodikat meg hasmenés miatt. Szóval azokat fizikai okokra vissza lehetett vezetni, de a tavalyit egész egyszerűen hagytam kicsúszni a kezemből, és agyban adtam fel. A döntésem, hogy 161 kiliről értelmetlen tovább menni, mert 8 óra alatt nem lettem volna képes 60 kilométert futni, logikus volt. Azt a helyzetet, amibe magamat hoztam ott, és amilyen döntéseket hoztam az odáig vezető úton, azt kellett feldolgoznom utána, és kijavítani, amit ott elrontottam.
Sokáig elemeztem az UB-t, aztán jött Hanka Spartathlonja, és láttam, hogy mit ér a tudatos tervezés és a fókusz. Ott értettem meg véglegesen, mit is jelent az általad emlegetett mentális 100 forint. A Spartathlon után döntöttem el, hogy bebizonyítom magamnak, én nem az az ember vagyok, aki ott maradt Fonyódon. Innen szinte minden edzésen a Balaton körül futottam agyban. Karácsony után jött 3 hét dögrovás, akkor egy kicsit megijedtem, hogy mennyire fog visszavetni a felkészülésben, de szerencsére hamar visszajött a tempóm. Aztán jött a 100-as, amit jó lett volna lefutni, de múltkor megfogadtam, hogy azon a velencei pályán csak 50-et futok, mert nagyon nem szeretem. Inkább futok egy jó 50-et, mint egy rossz vagy feladott százat.
Az 50 kili után Hankával elkezdtük a hátam megerősítését, szerintem ez eléggé jól sikerült, mert alig volt vele baj a verseny alatt. Az étkezéseim minőségét hozzá igazítottam az edzéseimhez, igyekeztem többet aludni, az utolsó 2 hétben toltam a vitaminokat ezerrel. Közben tervezgettem a tempómat, és a verseny frissítésemet is kitaláltam. Péntek este próbáltam, minél többet aludni. Sajnos 3:49-kor egy madár a nyitott ablak alatt kezdett el kornyikálni, de azért még reggel 5-ig így is sikerült több mint 6 órát aludnom. A zsákomba összerakva a frissítés az első találkáig.
Hamar eljött a 7 óra és ellőtték a rajtot. Ilyenkor mindenkiben dolgozik az adrenalin, de én tudatosan készültem, hogy már az elején is lassan kell bekezdeni és minél hamarabb megtalálni a saját tempót. Éreztem, hogy nagyon mennék, vittek volna nagyon a lábaim, de figyeltem és nem engedtem 5:40-nél gyorsabb kilométert magamnak. Az első óra végére elült az adrenalin, megvolt a saját tempó, és gyorsan belöktem az izogélt, meg kortyolgattam az izoitalt. Hankáékkal 15-17 körül tali, gyors kaja-pia csere és futás tovább. A terv az volt, hogy 30 percenként állnak meg és adják az utánpótlást.
Almádiba tervszerűen 6:00 percessel értem, közben melegedett az idő, de idáig sok árnyék volt, így kevésbé zavart. Hanka és Tomi közben hoztak jeget. A füredi ponton ettem egy kis levest menet közben és mentem tovább. Jó erőben éreztem magam, minden rendben volt. Jöttek az emelkedők meg az árnyék nélküli rész, de iszonyat szerencsénk volt, és egy vihar is volt a közelben, ami nálunk nem esett, de legalább a szél lehűtötte az időt. Az emelkedők nem zavartak, a lankásabbakon futottam, a meredeken tempós gyaloglás. Hankáékkal Vászoly és Dörgicse között találkoztam, egy gyors frissítő hengerezés, kaja és ital pótlás után mentem tovább. A Dörgicsétől lefelé vezető úton éreztem, hogy itt az idő az első nagy kitérőre, mivel 2 pont között voltam így egy arra alkalmas bokor lett az alkalmi toi toi-om. A mozgásom nem volt acélos, elég sokszor bele sétáltam.
Zánka előtt vártak Hankáék. Tomi átmasszírozta a hátamat, meg megfújkáltak Perskindollal, kicsit összeszedtem magamat. Máthé Zolival futottunk egy kicsit, jó volt végre nem egyedül futni, de aztán ő lehagyott. Petivel mentünk együtt egy kicsit, de aztán ő is lehagyott. Továbbra is sokszor bele kellet sétálnom, de ahogy ezt az edzéseken gyakoroltam, kinéztem egy közeli pontot fát/bokrot/villanykarót, és onnan vissza kellet állni futásra. Hankáék Köveskál előtt vártak meleg levessel. Felpakoltak géllel és leálltunk az isos vizről és csak vizet kaptam a kulacsomba, mert Dörgicsétől Köveskálig vagy 160 liternyi légnemű anyag távozott a testemből. Köveskáltól elkanyarodtunk és lankásan mentünk lefelé, kifejezetten tetszett a szakasz, és egész jól sikerült tempót mennem. Megint elkezdett melegedni az idő, de Hankáék ott voltak és hozták a jeget és a jeges vizet. A Varga pincészetig szépen eltempóztam, ott aztán jól befrissítettem magam, ráálltam a pepsi+barackkonzerv kombóra. Aztán irány az utolsó dimbes-dombos szakasz. Itt mellém sodródott egy páros egyik tagja és jó volt dumálni valakivel, olyan 6:10-6:20 perces tempót tudtam menni. Sokkal jobb állapotban éreztem magam, mint tavaly, és 20 perccel a tavalyi időm előtt megvolt a 100 kili.
Tördemic előtt vártak Hankáék, gyors hátgörgetés, evés-ivás és futás tovább. Tudtam, hogy a most következő szakaszra spóroltam el mindent nap közben. Most jön az a rész, amikor egyre nehezebb lesz futni, jön a fáradtság, de tolni kell. Tavaly itt rontottam el, most itt fogom megcsinálni. Mielőtt lementem a nádasba, megkaptam a hosszú ujjú pólómat meg a fejlámpámat Balatongyörök előtt. Kaptam gélt és vizet, és mentem tovább. A futást és a tempós gyaloglást váltogattam, de próbáltam minél kevesebb alibi gyaloglást beletenni. Keszthelyig még egyszer frissítettek Hankáék. Ott mondtam, hogy Keszthelyen megiszom az első Redbullt és kajálok normál kaját, mert már nagyon éhes vagyok. 15:35 alatt lett meg Keszthely. Az utolsó kiliken már nagyon szenvedősen mentem csak, inkább csak tempós gyaloglás volt. Leültem a frissítőponton a már-már szokásos padomra, és szó szerint bezabáltam. Hankák hoztak sült krumplit a mekiből, hoztak egy levest és egy bolognait a frissítőből. Megettem mindent, megittam a Redbullt és mentem tovább, de kértem Hankát, jöjjön velem egy kicsit, mert most eléggé szar volt egyedül futni. Mivel amúgy is kajáltam, így gyalog mentünk ki a frissítőből, közben kérdeztem, ki hogy van, ki merre jár. Peti közben utolért és beszélgettünk, fotózkodtunk, aztán megbeszéltük, hogy futnunk kéne, mert morcos lesz az edzőnk, ha meglátja, hogy csak így bandázunk. Így aztán nekilendültünk, Hanka Fenékpusztánál visszaszállt a kocsiba, és megbeszéltük, hogy Balatonberényben találkozunk. Eléggé jól sikerült addig futni, talán egyszer vagy kétszer sétáltam bele rövidebb ideig. Gyors tali Hankával, frissítő csere és futás tovább. Berényből Máriafürdőig jött egy gyaloglósabb szakasz, a fáradtság kezdett erőt venni rajtam.
Beértem Máriafürdőre, a mumus falumba. Ami mindig olyan hosszúnak tűnik (az is) a végeláthatatlan utcáival. Megint elkezdtem szédelegni a fáradtságtól, csak gyalogolni tudtam. A gondolataim elkezdtek elkúszni a versenyről, ki akart menekülni ebből a testből, ebből az élethelyzetből: Mi van most a gyerekkel? Büszke lesz rám? Jó az a családunknak, hogy ilyen baromságokba vágom a fejszét? A legnehezebb dolgot kellett tennem: vissza kellett szorítani az érzelmeimet és elfelejteni a családomat. Tudtam, ha nem a verseny körül járnak a gondolataim, akkor az a fáradtság és a cukorhiány miatt van. Mondogattam magamban a mantrámat: “Fókusz!Fókusz!”. Mondtam Hankának, baj van mert húz a fejem. Rám erőltetett egy koffeintablettát, és elkértem a zenémet. Mondta Hanka, jó lenne futni egy kicsit. Emlékszem azt gondoltam: Nem foghat ki rajtam Máriafürdő, én erősebb vagyok nála! (WTF?????) Elkezdtem futni olyan 6:10-6:40 között egészen a balatonfenyvesi frissítőpontig. Az álmosság kiment a fejemből.
Legközelebb Fonyódon volt találka Hankáékkal. Fenyves és Fonyód között megint szenvedtem visszatért az álmosság, csak most még rosszabb volt és szinte csak gyalogoltam a futás helyett. Megérkeztem Hankáékhoz. A frissítő előtt vártak a kocsival. Lerogytam a csomagtartóra, előre dőltem és próbáltam egy kicsit pihenni, észhez térni, de nem ment. A rajt előtt megfogadtam, hogy nem Aliga a cél, hanem Fonyód. El kell érni ide 100 forinttal a zsebemben, mert innen nem csak nekem kell beérni, hanem a tavaly itt maradt lelkemet is be kell tudnom cipelni Aligára. Hát kigondolni könnyű volt, már csak meg kellett tudni valahogy csinálni.
Hanka mondta, induljak el, majd kisétálom a fáradtságot, majd elmúlik, meg hogy 2 óra előnyöm van a tavalyi időmhöz képest, (mondjuk ezt tudtam én is, mert néztem az órát folyamatosan). Kiértem lassan Fonyódról, és éreztem, hogy kurva nagy gáz van: dülöngéltem jobbra-balra, többször álltam meg és tettem térdre a kezemet, hogy ne forogjon a világ, 10-15 méterenként be akartak csuklani a térdeim. Próbáltam nyomni, erőltetni, de mind hiába, nem haladtam sehova sem. 20 perces kilométerek mentek, hívtam Hankát hogy azonnal jöjjenek elém, mert az egyetlen esélyem a beérésre, ha most lefekszem aludni. Szerencsére a Fonyódligeti frissítőnél vártak, elém jöttek gyalog és jöttek velem az utolsó 500 méteren. Befeküdtem a kocsiba és kértem, hogy 10 vagy 15 perc múlva ébresszenek fel. Mikor felébresztettek, gyorsan húztam meleg ruhát meg széldzsekit, mert vacogtam nagyon, és indultam tovább, erőteljes karmunka és séta, 10-12 percesre vissza “gyorsultam”, a fejem nem húzott már, most már csak simán szarul voltam. Ahogy mozogtam egyre jobban, egyre jobban bemelegedtem a következő találkozási pontál kértem a rövid ujjú pólómat. Már mentek a 8-9 perces ezrek is. Sőt tudtam futómozgást is végezni 7:30-7:40-es tempóban.
Jött a következő fordulópont a 24 óra: 175,1 kilométerig jutottam, egyéni csúcs, de ezzel most nem sokra megyek. Még 45 kilométer a célig és 8 órám van rá. Ehhez 10:40-es tempó kell. Nem lehetetlen, de küzdős lesz és hiba már nem igen fér bele. Egy ideje már morgott a hasam, kellett keresni egy wc-t – a frissítőponton össze volt fosva az összes, plusz még nem figyeltem, hogy az útvonal mellé tették a toi toiokat és rossz felé indultam és egy 100 métert beletettem, mire rájöttem, hogy vissza kell fordulnom, mert ez nem a pálya. A következő találkozási pontnál Hanka kiszállt velem, és kisért. Mit ad isten, ott az út mellett egy toi toi, ami valami építkezés miatt lehetett ott, de legalább tiszta volt. Beültem, és legalább 10 percet kellett ülnöm, mire biztonsággal fel tudtam állni. Azt hiszem, erre mondják, hogy elszartam egy csomó időt. Hanka adott egy hasfogót biztos, ami biztos. A talpamra egyre nehezebb volt érkezni, egyre jobban fájt. Gondoltam biztos vízhólyag (igazam lett), a bokáim meg úgy fájtak, mint még soha egyetlen versenyen sem ezelőtt. Próbáltam jégspray-vel és Perskindollal fújkálni, de csak 1-2 percre segített.
Már csak 6 óra maradt és még 35 kili mindig hátra volt. Futnom kell, mert nem akarok a halálzónában 6 órán keresztül menni, úgy hogy mindjárt leszakad a talpam és fáj a bokám. Először 9 percen belül sikerült futni. Aztán az egyik frissítő után magamhoz tértem, és összeszorítottam a fogamat és el kezdtem tolni neki. A következő 10 kilométert 1 óra 22 perc alatt futottam le Balatonszéplakig. 19 kili maradt 3 óra 37 percre. Már elég közel volt a cél, hogy tudjam innen meg kell lennie, csak nem szabad megállni, szerencsére jött egy egyéni, akivel együtt tempóztunk jó néhány kilométeren keresztül 9 perceseket. Így folyamatosan nőtt az előnyöm a szintidőhöz képest. Sóstó után leálltam egy kicsit sétálni, de a bokám és a talpam ekkora már annyira készen volt, hogy esélyt nem láttam, hogy újra futómozgást végezzek. Így maradt a séta, mivel eddigre elég volt 15 perces kilik is, csak arra figyeltem, hogy 12 perc fölé ne menjen a séta tempója. Hankáék még befrissítettek utoljára.
Már nagyon vártam a végét, mert hiába volt nyakamban a törölköző, és a fejemen a sapka, brutálisan tűzött a nap. Nagy nehezen elértem a kemping bejáratához, ahol Gizionok hada fogadott, próbáltam kulturáltan viselkedni, meg megköszönni a szurkolásukat, nem tudom mennyire sikerült. Most már tényleg csak arra vágytam, hogy vége legyen. Az utolsó métereken összeszedtem a maradék energiámat és futómozgással közlekedtem, elvégre ez még is csak egy futóverseny volt. Átszakítottam a célszalagot, fotó, érem, kézfogás, és mentem, Hanka nyakába borultam. Megcsináltam, amiért idejöttem, és ebben neki is legalább annyi szerepe volt, mint nekem. Tominak is megköszöntem, hogy eljött és segített frissíteni.
A hazajövetel borzasztó volt. Hanka segített bepakolni a kádba és kiszúrni a legnagyobb vízhólyagjaimat. A fürdés után először éreztem magam embernek picit. A hogyan továbbról, majd később, mert a regenerációm nagyon jól alakul, de a verseny utáni 48 óra még nem telt el. Konklúziónak legyen elég annyi, hogy baromság az a mondás, hogy: Nem fáj, csak másképp jó! Az igazság az, hogy: Kurvára fáj! 
😛
baratrunning.com 