Day: május 24, 2018
Szentendre Trail – Ivádi László, beszámoló
Még szombaton kimentem átvenni a rajtcsomagot, körülnéztem hátha látok Giziont, szerencsém volt, a hosszútávú Sanyi-Tomi (Belus Tomi, Dr. Szabó Sándor – a szerk.) duó ott beszélgetett az egyik sátor mellet, gyorsan be is mutatkoztam. Kettőt sem pislogtam, Tomi már fényképezett is 😀 Beszélgettünk picit, aztán elköszöntem, mert asztalfoglalásunk volt. Tomival megbeszéltük, hogy a Skanzen körül találkozunk. Hát így utólag: pffffffff 😀 én még valahol Visegrádon erőlködtem, amikor ő már bent volt a célban 🙂 valami elképesztő időt ment.
A verseny napján 8 előtt nem sokkal értem ki, gyors csapatfotó (sikerült jó bamba fejet vágnom, nem baj, illik a Strava-s avataromhoz 🙂 ), aztán lesétáltunk a rajthoz. Óriási megkönnyebbülésemre tökéletes időzítéssel kellett wc-re mennem, ezt már fél sikernek értékeltem, és a verseny alatt sem kellett bokrot látogatnom, már itt túlteljesítettem az elvárásaim 🙂 szokásos bemelegítés, majd kb 1 km kocogás. Kb 15 perc volt a rajtig, felszerelésellenőzés, aztán megpróbáltam olyan helyre állni, ahonnan se engem nem előznek meg százan rögtön indulás után, se nekem nem kell 10 percig kerülgetni az embereket. Ez egész jól sikerült, az egész verseny alatt szerintem ugyanazt a 20 embert láttam magam körül. A rajtnál beállt elém a Németh Csabi bácsi, a cipőjében ránézésre volt 5000 km, csak a duct tape tartotta már össze, és mellé még begyűrt az övébe egy üres fél literes palackot. Én meg ott álltam mögötte 3 liter vízzel, egy rakat géllel, meg iso porral. A kis testemnek még sokat kell alakulnia, ahogy elnéztem. Előző nap gondolkodtam azon, hogy a nagy víztartót nem töltöm tele, de végül úgy döntöttem, hogy mindenből a maximumot viszem, aztán majd az első ponton nem töltök annyit ha nem érzem szükségét. Nekem már a rajt előtt kánikula volt, jól jött az a sok víz. A rajt után Karlovitz Máté mellé keveredtem, meg is örültem, hogy ismerős arcot látok, az első emelkedőig együtt futottunk, én ott rögtön sétára váltottam, ő pedig ment tovább. Az első 5km alatt szép kényelmesen futottam, minden emelkedőn, ami már hasonlított a nyugati térire, sétáltam. A Kő-hegy után kicsit bátrabban mentem (lejtő is volt 🙂 ), ott már nagyjából éreztem, hogy milyen állapotban vagyok, minden izmom, ízületem ok, erő is volt, jókedvűen futottam tovább. Jó volt a régi kirándulások helyét újból látni, a kilométerek csak úgy repültek. Lajosforrásra beállt az utazósebeségem, onnantól kezdve szép kényelmesen tudtam futni. Pilisszentlászló előtt szembe jött egy kút, gyorsan be is feküdtem alá, már kezdett melegem lenni. A ponton csak a két kulacsomat töltettem újra, mert hát Visegrád csak 8-9 km, fél liter víz meg fél liter iso tuti elég lesz… Mázlim volt, hogy az egy könnyű szakasz volt, a pont előtt pár perccel elfogyott minden lötyim. Az a szakasz jól ment, pihentem is kicsit. A lejtőkön jól tudtam haladni. Visegrádon megint teljesen feltöltöttem mindenem, a nyakamba is kaptam egy üveg vizet, mentem tovább. Szerintem egy ponton sem töltöttem többet 2-3 percnél, nem akartam túl sokat állni, még a végén nem lesz kedvem elindulni alapon. Jött az emelkedő, attól féltem a legjobban (igen, még új gyerek vagyok a szakmában 🙂 ). Próbáltam tempósabban gyalogolni, ami az én nézőpontomból sikerült is, mert meglepően hamar felértem. A Nagyvillámig csak gyalogoltam, onnan kezdtem újra futni. Ott összeálltunk páran és együtt futottunk be a Pap-rétre. Sokat segített, hogy nem egyedül futottam. Pap-réten megint teljes töltekezés, két savanyú uborka és már mentem is tovább. Itt kezdtem megközelíteni az eddig futott leghosszabb távom, ezért csináltam egy állapotfelmérést, de még mindig minden ok volt, a távnak megfelelően fáradtam, izmok rendben, nem fáj semmi, frissítés ok. Onnan a Hétvályús forrásig nagyon jól tudtam menni, a lejtőkön sorra előztem az embereket (megfigyelted már, hogy a lejtő valahogy jobban megy, mint az emelkedő? :D). Itt sikerült egyedül a verseny folyamán majdnem pofára esnem, amit sikerült megfogni, de ettől majdnem begörcsölt a vádlim és a combom hátulja. Ezt szerencsére kb egy perc alatt kimozogtam.
A Vörös-kőre felfelé kb úgy mentem, mint a csúcstámadók az Everestre, minden lépést 20 lélegzetvétel előzött meg 😀 utána lefelé nem tudtam jól menni, annyira kanyargott az út. A hátralevő kilométerek már lassabban fogytak, a 42. után néztem az órám, hogy meglegyen még az a 200 méter is, aztán magamban örömködtem kicsit az első maratonomnak. A Nyerges-hegyre még nehezebben mentem fel, ott már elegem volt az emelkedőkből. Szerintem azokkal az volt igazán a bajom, hogy sokkal meredekebbek, mint a többi. Meg emelkedők. Az főleg. A lassú haladás miatt elfogyott 44-45 között az összes vizem és iso-m. Ami alapjában véve nem lett volna katasztrófa, mert a Skanzen már csak 3 km-re volt, de folyamatosan a hányinger szélén voltam, mert annyit kellett innom, hogy ne hevüljek túl. Az alatt a három km alatt megfőttem, és víz nélkül enni sem akartam, így ki is merültem. A pontra beérve már csak a kulacsokat töltöttem megint, meg gélt ettem, de a végéig már megmaradt a szenvedés. A lábaim még mindig jó állapotban voltak, de ha elkezdtem futni akkor úgy éreztem a szívemnek túl megterhelő, úgyhogy lejtő nélkül ezt nem erőltettem. A cél előtt nem sokkal utólért egy kanadai srác, akivel végig oda-vissza előzgettük egymást a verseny alatt, ő noszogatott, hogy ne sétáljak már pont a cél előtt, ami igaz ami igaz, nem néz ki valami jól, úgyhogy összevakartam magam és bekocogtam vele a célba. Még szerencse, hogy tele volt az utca az emberekkel, mert így úgy nézett ki, hogy ők lassítanak és nem én vagyok ilyen csiga 🙂
A célba érés elég vegyes lett, egyrészt baromira örültem, hogy megcsináltam, főleg úgy, hogy az utolsó majd két órában jobban szenvedtem, mint aminek örültem volna. Másrészről meg hülye vagyok, hogy síkföldi gyíkként ilyen versenyre nevezek be, aki emelkedőt csak a felüljárón lát, az ne akarjon hegyen futni. Illetve akarhat, csak ne várja, hogy menni fog.
Ameddig a vizem el nem fogyott, a frissítés tök jó volt, a majdnem pofáraeséstől eltekintve sosem kezdett görcsölni semmim, volt erőm is. Az izmaim állapota még a verseny végén is tök jó volt.
Megittam 8 liter vizet, 2 liter isot és kb 45 percenként ettem sótablettát és gélt. Bár egyszer elgondolkodtam, hogy 15 vagy 45 perce ettem-e utoljára, akkor vártam még 15 percet és akkor ettem a következő adagot.
A verseny előtt számolgattam, hogy kb mit tudnék menni. Jó idő esetén (értsd – 15 fok, kis eső) 6 órára számítottam, rossz idő esetén (bármi ami 25 fok felett van és nem esik) 6:30. Ez sikerült bőven túlteljesíteni, ha jól emlékszem, akkor a Hétvályúsig még a 6 órás átlagot is tartottam.
A futást nem utáltam meg, sőt, alig várom a szeptemberi 100 km-es versenyt (az hazai pálya, sík terep és kellemes 16-18 fok, talán ezért is :D). (Winschoten 100 – a szerk.)
Visegrád Trail – Gerlai Orsi, beszámoló
A tavalyi futamról azt írtam, életem legjobb versenye volt, ezért alapos mentális felkészülést igényelt az, hogy most ne induljak semmilyen elvárással. Egyetlen célom az volt, hogy a tavalyi időmet megjavítsam, és versenyezzek, amennyire az aktuális erőnlétem lehetővé teszi. Ideálisan alakultak a körülmények: eső, sár nem volt, meleg volt, de nem fojtogató. Szombaton elvittük a srácokat a Kids trailre, már ott katarzisom volt. Hankáékkal és Palyik Andival bandáztunk. Rajtszámot előző nap este felvettem, a versenyközpontban találkoztam Fruzsival, akinek mindig nagyon örülök. Reggel a család pontos időterv alapján elfuvarozott a Salamon-toronyhoz, ahova felkocogtam a Duna-partról. Találkoztam a többi Gizionnal. Julival akkor először. Gimnasztikázgattam, meg Julival és Judittal felkocogtunk a parkolóig, integettünk Nicolnak, és értesültem arról is, hogy Tomi már réges-rég elhúzott, így sajnos nem leszek a nyula :))).
Hamarosan ellőtték a rajtot, és már indulhattunk is felfele egy meredek, szűk ösvényen, amin el sem tudtam képzelni, hogy hogyan tudja magát keresztülpréselni a teljes mezőny. Óriási torlódás volt, mondhatjuk, hogy szerencsémre. így biztos nem tudtam elfutni az elejét, amire amúgy hajlamos vagyok, mert idegesít az elején hömpölygő tömeg, ami nyilván egyből gyaloglásba váltott. A Fellegvár utáni aszfalton ritkult először kicsit, de még itt is összefüggő sor maradt. Az első 10km-re nem nagyon emlékeztem tavalyról, csak egy szép kanyargós hegyoldalbeli single trackre, amiről már tudom, hogy agyilag ki tud nyírni, ha nem figyelek, de figyeltem. Már az első fél óra után megettem az első gélt emiatt. Ugyanezen a szakaszon nem várt fordulat: elkezdett fájdogálni a hosszanti talpszalagom, meg az egyik térdem is. A talpam nyilván az előző napok/hetek cipőpróbálgatásai miatt jelentkezett be, a térdem meg az IT szalagom miatt, amit lehet, hogy nem sikerült rendesen lenyújtani. De valahogy ez sem kavart fel, csak elkezdtem felkészülni arra a körülményre, ha esetleg már a Pap-réten ki kell állnom egy plantaris fasciitis vagy egy ITB szindróma boldog tulajdonosaként, egy óriási IDIOT/LOSER felirattal a képzeletbeli homlokomon. A jógatanár mondta egyszer, hogy ” ne ítélj, ne minősíts, csak szemlélődj” valami szívatós csavarás közben, hát ez nekem most bevált. Az itt fáj-ott fáj ellenére nem éreztem azt, hogy lassítanom kellene. És akkor ELMÚLT. Ettől szárnyakat kaptam, és kisebb eufóriában érkeztem meg a Pap-rétre, ami gyakorlatilag egy kitérő, odafele menet végig jönnek szembe azok, akik már továbbindultak a frissítőponttól. Jó elszórakoztam azon, hogy nekem most lejt, nekik emelkedik (lesz ez majd másként is), nyilván én vigyorgok rájuk, ők kevésbé, de szurkoltam nekik, ez nálam mindig plusz endorfin-fröccsöt idéz elő. Különösen, ha egy-egy hosszútávos mellett mentem el, akik ezen a szakaszon már sokkal megfontoltabban haladtak ugye. Pap-réten bulihangulat és Koós Timi fogadott, döbbenetes élmény volt, hogy odarohant hozzám, Orsi, mit kérsz felkiáltással. Én meg pont nem tudtam mit kérni, mert a kulacsaim még tele voltak izóval, a víztartályomat meg nagyon bonyolult kihámozni a futómellényből és még volt benne víz… szinte sajnálam hogy azt kellettt mondnanom, hogy köszi, mindenem van…bekapkodtam egy-két sós dolgot, kiosztottam a puszikat az engem váró családnak, és már rohantam is tovább. Köszi, Timi, szuper voltál, legközelebb többet dumáljunk.
A következő szakaszon felritkult a mezőny, már sokat futottam egyedül vagy csak a látótávolságon belül egy-két emberrel. Következett egy hosszabb, lejtős szakasz, ami egy kanyargós vízmosta árnyas szerpentinen vitt lefele, a vízmosás tele kövekkel, csak egy keskeny ösvény volt jól járható benne. Itt nagyon belehúztam, élveztem, hogy tudok haladni, és nincs közel s távol senki. A következő szakasz a hírhedt Vörös-kő megmászása volt, ahol gyakorlatilag kiálló fagyökereken kell négykézlábazni. Örömmel tapasztaltam, hogy míg tavaly itt többször meg kellett állnom, még ha csak pár lélegzetvételnyi szünetre is, idén folyamatosan, megállás nélkül feljutottam, Az igazat megvallva előztem is. A hegytetőre érve szaladtam is tovább, nem álltam meg. Lefele kanyargós, poros, csúszós meredek single track visz, kalandos volt, tetszett. Már egy ideje ismét egyedül futottam lefele a bozótban, amikor feltűnt, hogy régen volt már szalag, megrettentem, hogy na tessék, eltévedtem, és már fordultam is vissza, amikor egyszercsak ott termett egy futó, akitől megtudtam, hogy jó helyen vagyok mégis. uuuuh, mekkora mák. A két meredek emelkedő között gél helyett magamba tömtem egy óriási, durván tömény fehérje-energiaszelet felét, mert éreztem azért, hogy a Vörös-kő sokat kivett. A következő “tüske”, a Nyerges hegy tavalyi emlékeim szerint nem volt annyira vészes. És tényleg, korántsem volt olyan meredek, mint a Vörös-kő. Viszont sokkal tovább kanyargott felfele. Lefele széles dózerút vitt, ahol a nagy sietségben elnéztem egy bal kanyart, de a gondviselés ismét velem volt: egyből jött egy futó szembe, aki szólt, hogy rossz irányba futok, forduljak vissza (ő sajna csak egy km után jött erre rá), így csak pár plusz métert szereztem a pályába. Azt hiszem, egy időre felhasználtam most a mázlizsetonjaimat. A helyes irányt megtalálva nem várt módon hamar jött el a skanzen EP, ahol sok-sok vizet ittam, kulacsot töltöttem, meg megmostam az arcom és már szaladtam is. Lélekben fel voltam készülve, hogy onnan következik számomra a pálya leggyilkosabb része: hosszú, kihalt, poros, majd aszfaltút be Szentendre belvárosáig. A poros földúton a tűző napon Sarah Connorra ;), szóval Fruzsira gondoltam, miközben a Guns n Roses You Could Be Mine című számát énekeltem magamban, ez átsegített a megpróbáltatásokon.A Bükkös-patak partján már hűvösebb, árnyas aszfalton kellett futni, végtelen számú hídról gondoltam azt, hogy az lesz az utolsó, de csak nem fogytak el. A tavalyi eufórikus befutó lebegett lelki szemeim előtt, azért loholtam, hogy mindezt átéljem újra. Kicsi gikszer csúszott bele, hogy a sétálóutca, amely a befutóhoz vezetett, tömve volt turistákkal, jelzés, kordon semmi, Szerencsére összefutottam a crew-val és basszus az utolsó 200m-en kérdeztem meg, hogy MERRE KELL MENNI??? Befutottam, tapsoltak, szurkoltak, hurrá. A Nyerges-hegytől kezdve nem találkoztam női futóval, fogalmam sem volt az eredményről, az órámon csak azt láttam, hogy a tavalyi időt sikerült megjavítani.
Boldogan mentessöröztem a frissítőpultnál, (Csanya végre beszerzett egy sörpultot a célba), pacsiztam egy útközben megismert lánnyal, akivel kiderült, hogy közös, fehérvári gyökereink vannak, és később a többi Gizionnal is, és ott konstatáltam, hogy a szokásos első 20-as eredményemet ezúttal is hoztam, (3:33, női 15.), világ rendje helyreállt, koccintottunk. Csak úgy ne regenerálódjon senki, ahogy én aznap, két doboz mentes sör, egy túró rudi, egy gombóc eperfagyi, még kb két óra ácsorgás. Még két nap múlva is hulla voltam. Egy boldog hulla. (este azért a nyújtás-henger megvolt)
köszi Gabi, a pulzuszónák, amiket írtál, nagyon sokat segítettek, és a határaimat is kitoltam: kiderült, hogy 160 felett már nemcsak egy fm-t bírok… végig egyben voltam, nem volt mélypont vagy elfáradás, most valahogy sikerült jól ennem-innom is. Sikerélményem van, sokáig fogok élni belőle.
Visegrád Trail – Ficzere Juli, beszámoló
Az első UTH- Visegrád Trail
Néhány évvel ezelőtt éppen az UTH idejekor bringáztam Szentendrén. Akkor még a terepfutásról nem sok fogalmam volt. Megható volt látni a befutók fáradt, de mindenre elszánt arcait. Órákon át szurkoltam a főtéren, és közben arra gondoltam majd egyszer majd ha nagy leszek, talán én is…
Április első napjaiban kaptam egy mailt, melyben lehetőség adódott egy Visegrád-trail nevezés átvételére. Azonnal eszembe jutott a néhány évvel korábbi élmény, és azonnal tudtam indulnom kell. Persze biztonság kedvéért azért aludtam rá egyet:-)
A verseny reggelén minden rutinszerűen ment, a cuccomat már előző este gondosan összekészítettem így időben indultunk. A versenyközpontban azonnal észrevettem Juditot, innentől gyorsan pörögtek az események. Rajtszám átvétel, beszélgetés a Gizionokkal, csoport fotó, és már jött is a busz hogy elvigyen a rajt helyszínére.
A Salamon toronyban csatlakozott hozzánk Orsi is. Dumáltunk, melegítettünk, kaptam egy hasznos tanácsot Orsitől és már számoltunk is vissza a rajtnál. Több százan indultunk egyszerre, így lassan haladtunk amit nem is bántam. Mielőtt az út befordult volna az erdőbe Csanya kiállt az út szélére pacsizni. Én is, én is mondtam és meg is kaptam a Csanya csít. Szóval Gizion powerrel, Csanya csível na és persze a mentális 100 forinttal vágtam neki a távnak.
Ahogy Valéria írta Pap-rétig valóban sokkal élvezhetőbb a pálya mint a Börzsöny-trailen. Végig futható, kellemes lankák. Pap-rétre ráfordulásnál pacsiztam a szembe jövő Orsival és Zsófival. Aztán beértem az állomásra ahol a legnagyobb meglepetésemre Ati szurkolt nekem csillogó szemmel. Egy gyors kulacs töltés, de tényleg az mert hogy beértem a pontra azonnal jött egy crew és leste minden kívánságom. Aztán még egy kis olíva és sóskeksz amit egyébként soha máskor nem eszem frissítésként, de Csanyánál ez alap.
A pontról kifelé hamarosan pacsi Judittal, majd innen a fókusz középpontjába a Vöröskő-szikla került. Persze mondták, hogy durva lesz, de azt hogy mennyire addig nem is sejted, amíg ott nem állsz a tövében és sasolsz fölfelé. Mint egy mászófal, sok-sok a természet által kiépített belépővel. Brutál volt! Mikor végre felértem jött az érzés, hogy még egy tüske ami elvileg nem ilyen durva, és onnan már csak lefelé. A rajtszámon lévő szintrajz alapján elég jól tudtam követni merre járok, így a frissítéseket is jól tudtam igazítani a nagyobb igénybevételekhez. Vöröskő-szikla után a combon kész volt, így innentől Skanzenig felvettem egy nagyon kellemes utazótempót, és inkább komfortos futásra, sok helyen sétára váltottam. Ahogy az erdei út keresztezte aszfaltos utat már tudtam mindjárt itt a skanzeni frissítő. Teljes megdöbbenésemre ahogy rátértünk az aszfaltos útra a legtöbb előttem futó azonnal sétára váltott. Én viszont tempót váltottam és suhantam lefelé. Skanzennél még egy kis kóla, víztöltés és a tempós futást innen már megtartottam egészen a célig.
Szentendre belvárosában most futóként is átélhettem a pár évvel korábbi élményeket. A végén nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek a meghatottságtól.
Ezen a versenyen minden a helyén volt. Az erdő a legszebb arcát mutatta, a frissítések óramű pontossággal mentek, a 100 forintot hazahoztam. Megismerhettem sok Giziont, akik sikeresen megküzdöttek a saját távjukon.
A rajtcsomagban kapott karszalagot gondolkodás nélkül felvettem még a versenyközpontban, majd később kiderült ez csak ollóval szedhető le
🙂 Így hétvége óta rajtam van, hogy emlékeztessen…
baratrunning.com 