Szentendre Trail – Ivádi László, beszámoló

Posted on Updated on

Még szombaton kimentem átvenni a rajtcsomagot, körülnéztem hátha látok Giziont, szerencsém volt, a hosszútávú Sanyi-Tomi (Belus Tomi, Dr. Szabó Sándor – a szerk.) duó ott beszélgetett az egyik sátor mellet, gyorsan be is mutatkoztam. Kettőt sem pislogtam, Tomi már fényképezett is 😀 Beszélgettünk picit, aztán elköszöntem, mert asztalfoglalásunk volt. Tomival megbeszéltük, hogy a Skanzen körül találkozunk. Hát így utólag: pffffffff 😀 én még valahol Visegrádon erőlködtem, amikor ő már bent volt a célban 🙂 valami elképesztő időt ment.
A verseny napján 8 előtt nem sokkal értem ki, gyors csapatfotó (sikerült jó bamba fejet vágnom, nem baj, illik a Strava-s avataromhoz 🙂 ), aztán lesétáltunk a rajthoz. Óriási megkönnyebbülésemre tökéletes időzítéssel kellett wc-re mennem, ezt már fél sikernek értékeltem, és a verseny alatt sem kellett bokrot látogatnom, már itt túlteljesítettem az elvárásaim 🙂 szokásos bemelegítés, majd kb 1 km kocogás. Kb 15 perc volt a rajtig, felszerelésellenőzés, aztán megpróbáltam olyan helyre állni, ahonnan se engem nem előznek meg százan rögtön indulás után, se nekem nem kell 10 percig kerülgetni az embereket. Ez egész jól sikerült, az egész verseny alatt szerintem ugyanazt a 20 embert láttam magam körül. A rajtnál beállt elém a Németh Csabi bácsi, a cipőjében ránézésre volt 5000 km, csak a duct tape tartotta már össze, és mellé még begyűrt az övébe egy üres fél literes palackot. Én meg ott álltam mögötte 3 liter vízzel, egy rakat géllel, meg iso porral. A kis testemnek még sokat kell alakulnia, ahogy elnéztem. Előző nap gondolkodtam azon, hogy a nagy víztartót nem töltöm tele, de végül úgy döntöttem, hogy mindenből a maximumot viszem, aztán majd az első ponton nem töltök annyit ha nem érzem szükségét. Nekem már a rajt előtt kánikula volt, jól jött az a sok víz. A rajt után Karlovitz Máté mellé keveredtem, meg is örültem, hogy ismerős arcot látok, az első emelkedőig együtt futottunk, én ott rögtön sétára váltottam, ő pedig ment tovább. Az első 5km alatt szép kényelmesen futottam, minden emelkedőn, ami már hasonlított a nyugati térire, sétáltam. A Kő-hegy után kicsit bátrabban mentem (lejtő is volt 🙂 ), ott már nagyjából éreztem, hogy milyen állapotban vagyok, minden izmom, ízületem ok, erő is volt, jókedvűen futottam tovább. Jó volt a régi kirándulások helyét újból látni, a kilométerek csak úgy repültek. Lajosforrásra beállt az utazósebeségem, onnantól kezdve szép kényelmesen tudtam futni. Pilisszentlászló előtt szembe jött egy kút, gyorsan be is feküdtem alá, már kezdett melegem lenni. A ponton csak a két kulacsomat töltettem újra, mert hát Visegrád csak 8-9 km, fél liter víz meg fél liter iso tuti elég lesz… Mázlim volt, hogy az egy könnyű szakasz volt, a pont előtt pár perccel elfogyott minden lötyim. Az a szakasz jól ment, pihentem is kicsit. A lejtőkön jól tudtam haladni. Visegrádon megint teljesen feltöltöttem mindenem, a nyakamba is kaptam egy üveg vizet, mentem tovább. Szerintem egy ponton sem töltöttem többet 2-3 percnél, nem akartam túl sokat állni, még a végén nem lesz kedvem elindulni alapon. Jött az emelkedő, attól féltem a legjobban (igen, még új gyerek vagyok a szakmában 🙂 ). Próbáltam tempósabban gyalogolni, ami az én nézőpontomból sikerült is, mert meglepően hamar felértem. A Nagyvillámig csak gyalogoltam, onnan kezdtem újra futni. Ott összeálltunk páran és együtt futottunk be a Pap-rétre. Sokat segített, hogy nem egyedül futottam. Pap-réten megint teljes töltekezés, két savanyú uborka és már mentem is tovább. Itt kezdtem megközelíteni az eddig futott leghosszabb távom, ezért csináltam egy állapotfelmérést, de még mindig minden ok volt, a távnak megfelelően fáradtam, izmok rendben, nem fáj semmi, frissítés ok. Onnan a Hétvályús forrásig nagyon jól tudtam menni, a lejtőkön sorra előztem az embereket (megfigyelted már, hogy a lejtő valahogy jobban megy, mint az emelkedő? :D). Itt sikerült egyedül a verseny folyamán majdnem pofára esnem, amit sikerült megfogni, de ettől majdnem begörcsölt a vádlim és a combom hátulja. Ezt szerencsére kb egy perc alatt kimozogtam.
A Vörös-kőre felfelé kb úgy mentem, mint a csúcstámadók az Everestre, minden lépést 20 lélegzetvétel előzött meg 😀 utána lefelé nem tudtam jól menni, annyira kanyargott az út. A hátralevő kilométerek már lassabban fogytak, a 42. után néztem az órám, hogy meglegyen még az a 200 méter is, aztán magamban örömködtem kicsit az első maratonomnak. A Nyerges-hegyre még nehezebben mentem fel, ott már elegem volt az emelkedőkből. Szerintem azokkal az volt igazán a bajom, hogy sokkal meredekebbek, mint a többi. Meg emelkedők. Az főleg. A lassú haladás miatt elfogyott 44-45 között az összes vizem és iso-m. Ami alapjában véve nem lett volna katasztrófa, mert a Skanzen már csak 3 km-re volt, de folyamatosan a hányinger szélén voltam, mert annyit kellett innom, hogy ne hevüljek túl. Az alatt a három km alatt megfőttem, és víz nélkül enni sem akartam, így ki is merültem. A pontra beérve már csak a kulacsokat töltöttem megint, meg gélt ettem, de a végéig már megmaradt a szenvedés. A lábaim még mindig jó állapotban voltak, de ha elkezdtem futni akkor úgy éreztem a szívemnek túl megterhelő, úgyhogy lejtő nélkül ezt nem erőltettem. A cél előtt nem sokkal utólért egy kanadai srác, akivel végig oda-vissza előzgettük egymást a verseny alatt, ő noszogatott, hogy ne sétáljak már pont a cél előtt, ami igaz ami igaz, nem néz ki valami jól, úgyhogy összevakartam magam és bekocogtam vele a célba. Még szerencse, hogy tele volt az utca az emberekkel, mert így úgy nézett ki, hogy ők lassítanak és nem én vagyok ilyen csiga 🙂

A célba érés elég vegyes lett, egyrészt baromira örültem, hogy megcsináltam, főleg úgy, hogy az utolsó majd két órában jobban szenvedtem, mint aminek örültem volna. Másrészről meg hülye vagyok, hogy síkföldi gyíkként ilyen versenyre nevezek be, aki emelkedőt csak a felüljárón lát, az ne akarjon hegyen futni. Illetve akarhat, csak ne várja, hogy menni fog.
Ameddig a vizem el nem fogyott, a frissítés tök jó volt, a majdnem pofáraeséstől eltekintve sosem kezdett görcsölni semmim, volt erőm is. Az izmaim állapota még a verseny végén is tök jó volt.
Megittam 8 liter vizet, 2 liter isot és kb 45 percenként ettem sótablettát és gélt. Bár egyszer elgondolkodtam, hogy 15 vagy 45 perce ettem-e utoljára, akkor vártam még 15 percet és akkor ettem a következő adagot.
A verseny előtt számolgattam, hogy kb mit tudnék menni. Jó idő esetén (értsd – 15 fok, kis eső) 6 órára számítottam, rossz idő esetén (bármi ami 25 fok felett van és nem esik) 6:30. Ez sikerült bőven túlteljesíteni, ha jól emlékszem, akkor a Hétvályúsig még a 6 órás átlagot is tartottam.
A futást nem utáltam meg, sőt, alig várom a szeptemberi 100 km-es versenyt (az hazai pálya, sík terep és kellemes 16-18 fok, talán ezért is :D). (Winschoten 100 – a szerk.)
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s