VTM beszámoló – Berta Laci
Hú, nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy pocsékul aludtam, este csak 11-kor kerültem ágyba, hajnal 3-kor felébredtem arra, hogy a viharos szél rázza az ablakunkat reluxástól, a nálunk vendégeskedő kutya pedig fel-alá járkál a lakásban. Szóval, onnantól alig aludtam. Aztán amikor 5-kor felkeltem, azt vettem észre, hogy fáj a jobb combom (a négyfejű izom). Soha nem éreztem még ilyet, még most sem tudom, mi volt ez. Emiatt nem is voltam túl jó hangulatban, ezen szerencsére sokat javított, hogy Krisztát felvettem a Boráros téren, és együtt mentünk Szárra, útközben tök jót dumálva. A rajt előtt Gizion-találkozó: Eszter (+ Tapír), Balázs, plusz akikkel eddig még nem találkoztam élőben: Fruzsi, Antal Csabi és a crew-zó Zsotyek. Oldották a hangulatot, tök jó volt. Kérdezték, mit tervezek, há’mondom a fene se tudja, sose futottam még 31-nél többet se terepen, se síkon. 5 órán belül kéne mindenképpen, de 4:45-ön belülivel már boldog lennék, 4:50-re pedig van is egy nagyon óvatos kábé időtervem pontról pontra. Kriszta az elmebetegeket megnyugtató orvosok mosolyával az arcán kertelés nélkül lehülyéz, és bemondja a 4 és fél órát. Ráhagyom. Sose vitázz egy vegyésszel, mert nem tudhatod, mikor fogja ő keverni neked az izót egy frissítőponton… Felcsaptam a minionos csősálamat fejpántnak, #gizionpower karkotő az óra mellé, minden kulacs tele, elmentem rendesen bemelegíteni, aztán az utolsó pillanatban beálltam a rajtba.
Elindultunk, sokat előztem, jól ment, de utólag visszagondolva talán túl jól is. Értsd: esélyes, hogy elfutottam, de erről majd később. Valahol 8-9 km környékén utolértem az ultrázó Fruzsit, megbeszéltük, hogy mindketten jól vagyunk, és piszok jó időnk van. Első frissítőpont 12 km-nél, párszáz méterrel előtte bement az első zselé, a ponton kulacstöltés, nem tökörésztem, mentem is tovább. A terv 1:35 volt idáig, 1:18 lett a valóság. Pontról ki, Csabi rámköszön, aztán elhúz mellettem ultrázni. Úgy 14-15 km környékén elmúlt az éjszaka óta tartó combfájásom, és kb onnantól futottam jó intenzitáson. Nem emlékszem pontosan, de valamikor 19-20 km környékén bement egy újabb zselé, aztán kicsivel 23 km után jött a várgesztesi frissítőpont (terv: 2:55, valóság: 2:30). Kulacstöltés, minimál olíva, pici banán, kis szelet alma, Fruzsitól elköszönés (itt vált el egymástól a maraton és az ultra), aztán mentem tovább.
Az innen kivezető emelkedőn viszont jött egy hülye gyomorprobléma, amit nehezen tudok leírni, hogy mi volt. Nem volt hányingerem, de úgy éreztem, segítene, ha kijönne. Olyan volt, mintha leállt volna az emésztésem: ami bekerült, az se lefelé, se fölfelé nem tud távozni, felszívódni pedig nem hajlandó 🙂 Ez az emelkedőn még nem zavart, jól tudtam nyomni, de felérve belassított annyira, hogy 25-től többször is bele kellett gyalogolnom. Úgy éreztem, elment az erőm, kajálni viszont nem bírtam. Volt nálam sós mandula, ettem 2-3 szemet, hátha segít. Jólesett, de nagy csodát azért nem tett. Azzal próbáltam stuffolni magamat, hogy oké, sétáljunk; sétálni tudok, akkor próbáljunk meg nagyon lassan kocogni is; oké, megy a lassú koc, akkor próbálkozhatnék egy kis futással is akár, ha már egyszer ezért jöttem… Aztán a rövid futás után visszaváltás sétára, és újraindult a rituálé. Ezzel a váltakozó mozgással valahogy elmásztam a kapberek-pusztai pontig (28 km, terv: 3:35, valóság: 3:11), amit úgy vártam, mint a Messiást. Mondjuk, nem tudom, mit vártam tőle, hiszen folyadékom volt, kajám volt, a gyomorom meg kuka, szóval mindegy. A ponton Zsotyek kiáltott nekem egy “Gizion power!”-t, én meg nem is tudom, miért nem nála csippantottam. Túl messze volt (kerülnöm kellett volna kb nyolcvan centit), nekem meg nem volt ehhez elegendő agyműködésem. Sajnáltam is utólag, hülyén jöhetett ki a dolog. Mindegy, csippantottam a kollégájánál, illetve odatartottam a dugóka helyett kapott lapkát a leolvasóhoz, de semmi… “Lassan olvassa be, de jövök veled”, mondja a pontőr, há’mondom tündér vagy, de nem sietek sehova, egész ráérek itt elhalálozás közben, szóval akár meg is állhatok arra a pár másodpercre. Utána ismét gyors kulacstöltés, három korty jéghideg víz (amúgy végig csak izót ittam), aztán kivánszorogtam a pontról.
Kifelé menet megtaláltam a zsebemben a párom által előző este odarejtett kis cetlit. Ennyi volt rajta: “Drukkolok, szeretlek! <3” Hála a jó égnek egyik sem volt új infó, de akkor és ott semmi nem jöhetett volna ennél jobban 🙂 Úgy voltam, hogy akkor már egyiket se csinálja hiába, tán kéne futni is egy kicsit, öcsémishaddlássa. Ez egész jól ment úgy 3 km-en keresztül, amikor is újra beszakadtam, sétára kellett váltani. Innentől 2,5 km szenvedős séta-kocogás váltogató volt, bármennyire is csak lejtőzni kellett volna. Minden mindegy alapon betoltam egy zselét: ha meg tudom emészteni, akkor csak nyerhetek rajta, ha meg nem, akkor legalább végre kihányom, és attól leszek jobban. Valami elkezdett alakulni, mert ment a lassú kocogás, szépen be is vonszoltam magam az utolsó, hallgató-völgyi frissítőpontra (33,5 km, a Terv: 4:10, az Élet: 3:51). Ismét minimál olíva, kis darab banán, folyadékom volt rengeteg, szóval elköszöntem.
Ránéztem az órámra, és láttam, hogy jócskán a tervezett időn belül vagyok, szűk 6 km van hátra, talán még a 4:30-4:35 is összejöhet. Úgyhogy elkezdtem futni… még egyszer mondom: FUTNI. Fogalmam sincs, mi történt. Megemésztettem a zselét, vagy nem tudom, de újra ment fel a pulzus rendesen, gyorsultam. Uramisten, van erőm újra, miért nem jött ez előbb, akkor ezt most megtolom, ahogy csak tudom, lehagytam 4-5 embert, hopp, 5:18 lett ez a km, de a francba, van még 4, az előbb is csak 2-3 km-t bírtam, azt is jóval kisebb tempóban, nem fog ez menni, 5:09 a következő kili, nem a francokat nem, ezért jöttem, szétcsapni magam, konkrétan gyorsulok, sorra hagyom le az embereket, többjük csak sétál, én meg itt futok, baj lesz ebből, “úgy fusd meg, hogy ne maradjon benne semmi több, ne legyen tartalék”, hát jól van, Gabi, te mondtad, akkor üveghangot neki, egek, lehet, hogy beérek 4 óra 20 percen belül, 4:53 lett a 37. kilométer, úristen, mi van, ha szűk kettővel a vége előtt megint beszakadok, de nem fogok, rohadjak meg, haljak meg és temessenek el itt a szári templom mellett, de én nem lassítok, “fizikailag gyorsabban fejlődsz, mint mentálisan… hidd el, hogy már itt tartasz”, ezt is te mondtad, Gabi, akkor én ezt most engedelmeddel elhiszem, 4:58 a 38. km, na ne, négy-ötvennyolc 38 km-nél 900 méter szint után nekem, aki még aszfaltos maratont se futott, már csak kb 800 méter, 4 óra 15 perc, nem hiszem el, meglesz a négyhúsz, szurkolnak az út mellett a már beért futók, bal kanyar lefelé, jobb kanyar a csarnok felé, ott a cél, most oda fog érni Sir Lancelot ahhoz a nyüves várhoz, bezuhanok (de nem szúrom le az ott talált embereket), csippantok, lenyomom az órát. 4:19:09, 6:41-es átlag, alig hiszem el. A célban Eszter elkészíti rólam életem legborzasztóbb fotóját (nem rajta múlt, ő mindent megtett :D), pár percet udvarlok Balázs imádnivaló Klári vizslájának, aztán átadom magam az afterpartynak (nyújtás, kajálás, “meséljmár!”, tusolás). Krisztával megvárjuk Fruzsit, mert ő is velünk jön hazafelé, közben beér Csabi is, és kiderül, hogy gyakorlatilag minden Gizion tök jót ment a maga távján.
A verseny óta eltelt két napban folyamatosan hullámzó érzéseim voltak, de úgy érzem, sikerült ezeket lecsillapítani, és megtalálni a nyugalmi állapotot. A negatív érzések érthetően a beszakadásos rész miatt vannak, voltak. Még rá kell jönnöm, mi okozta: túl ritkán ettem zselét, vagy nem kellett volna gyümölcsökkel kevernem azon a két ponton, vagy elfutottam az elejét, mármint az első 23-24 km-t, abból is a kezdő 14-et, nem tudom. De lesz időm megemészteni (ez itt most elég stílusos :D), és remélem, sikerül is okulni belőle. De megmondom, mit tanultam máris ezen a VTM-en. Először is, hogy képes vagyok rá, és sokkal jobb idő alatt, mint hittem – hello szubnégytíz 2020-ban! Másodszor azt, hogy amikor mindenem a megállást követeli, akkor is képes vagyok továbbmenni, és így kivárni, hogy helyrejöjjenek a dolgok. Végül pedig azt, hogy vannak körülöttem emberek, akik sokkal jobban hisznek bennem, mint én magamban. Ilyen a párom, és ilyen vagy te is. Fogadni mernék rá, hogy kábé ilyen célidőt tippelhettél nekem (párom 4:30-at), de legalábbis biztosan közelebb voltál vele a valósághoz, mint én az enyémmel.
Ez egy iszonyú kemény munka volt. Hehe, ezt most biztos félreértetted, szóval tisztázzuk: nem, nem az én munkámra gondoltam 🙂 Persze, egyértelműen kellett ehhez, hogy mindig megcsináljam pontosan azt, amit kiírtál, kellett, hogy olyan szintes útvonalakat tervezzek magamnak, hogy néha belerottyanjak, semmiképpen sem akarom elbagatellizálni, de ezeknek a fontosságából semmit le nem vonva is azt kell mondanom, hogy ez volt a munka gépies része. Az, hogy a kezdeti nyűgjeim, itt-ott fájó térdem, combhajlítóm mellett rájöttél, hogyan tudsz sérülésmentesen fejleszteni, na, az előtt le a kalappal. Rohadt büszke vagyok az edzőmre, és nagyon boldog vagyok, hogy a tanítványa lehetek 🙂 Köszönöm, Gabi, imádlak! (megj..: én is! ❤ )
baratrunning.com 