Month: május 2019

UB, BNB trió – Cseke Betti beszámoló

Posted on Updated on

Messziről kezdem a beszámolót, mert hosszú volt az út, ami odáig vezetett, hogy 3 fős váltóban képes voltam körbe futni a Balatont. Ritkán járok versenyekre (évi 2-3), így beszámolókat is ritkán írok, de ezt az élményt most szeretném lejegyezni.
Kis csapatunk a BNB trió másik két tagja a férjem, Bazsi és közös barátunk Noémi volt. (BNB azaz: Bazsi-Noémi-Betti, illetve Balaton-Napsütés-Bor:)) Mindketten gyors futók, edzettek, erősek, és szívósak. Tudtam, hogy remek kis csapat leszünk. 🙂
2018. novemberében szerettem volna életem első maratonját lefutni, de előtte 3 hónappal talpi bőnye gyulladásom lett, kihagytam az augusztus-szeptembert, azaz 2 hónapot, a portoi maraton ment a kukába. Helyette lett egy PB-s 15 km Portoban. Ami után aztán visszajött a talpi nyavalya és kerek 3 hónapot hagytam ki!! Gabival (az edzőmmel) még januárban azt beszéltük, hogy ha februárban újra el tudok kezdeni futni, és sérülésmentes maradok, akkor menni fog május közepén a 70 km az UB-n. Nem igazán hittem el akkor még ezt, meg azt sem hogy rendbe jön a lábam, már olyan régóta fájt! Jártam különféle kezelésekre , kenegettem, de végül csak  lökéshullám terápia segített, hetekig kezeltek míg teljesen rendbe jöttem. Így február elején kezdtem újra futni. Heti 3x mentem ki, nem sokat, heti 20-35 km-eket. Amíg nem futottam, abban a 3 hónapban (illetve már előtte ősztől már) viszonylag sokat úsztam, meg elkezdtem erősítő edzéseket csinálni. Az állóképességemmel tudtam, hogy gond nem lesz. Február elején egy 6 órás úszáson nagyon szépen helytálltam, ez nagy önbizalmat adott a továbbiakhoz.
Szóval belekezdtem az edzésekbe, hétről hétre kicsit többet futottam, kezdett a tempóm is javulni. Egyszer maradt ki egy hétvégi hosszú futásom, mert 3 hétig rettenetesen köhögtem, és csak fél gőzzel mentek az edzések, az úszást is minimálban nyomtam pár hétig, erősítés meg nem is nagyon volt. Izgultam, hogy így hogy lesz meg az UB, alig futok, mind időben, mind km-ben. Azt hiszem, hogy egy hónappal az UB előtt írtam Gabinak, hogy még nehezen hiszem el, hogy ez nekem menni fog. Ő csak annyit írt, hogy rohadtul fog fájni már a végén, de meg tudom csinálni, menni fog! Ekkor vmi átkattant a fejemben és elhittem hogy igen, ez nekem menni fog!
Először is ki kellett találnunk kik legyenek velünk, ki segít majd bennünket, és hol lesz a 3 gyerekünk , amíg mi futunk. Szerencsére vannak olyan barátaink, akikre mindig lehet számítani, Füli és Szilvi <3, így első körben őket kérdeztük meg, hogy vállalnák e a supporter szerepet. Egyből igent mondtak, pedig  ők még csak nem is futók 😀 és nekik is két kicsi gyerek felügyeletét kellett megoldani erre a hétvégére.
A gyerekeket bevállalták az én szüleim, a szállásunk pedig a Bazsi szüleinél volt Ábrahámhegyen, ami ugyan fél óra a balatonfüredi rajttól, de úgy gondoltuk nem gond. Mindent elrendeztünk, már csak futnunk kell.
Az UB előtt 2 (!) héttel elkezdett fájni a bal lábszáram, a sípcsont mellett, napokig jegeltem, kenegettem. Megijedtem, és Gabi is ki volt akadva…elmentem a masszőrömhöz, aki nagyon szépen helyretett, meg én is masszíroztam magamnak, kenegettem és 4-5 nap után rendben voltam.
Eljött az UB hete , amit már nagyon vártam. Viszont elkezdtem lerobbanni, torokfájás, fejfájás, wáááá. Gabinak már meg sem mertem írni (bocs Gabi :P), örültem hogy örül, hogy nem vagyok sérült végre! Szóval hétfőtől kúráltam magam mézzel, fokhagymával, kakukkfűteával, gyógyszerrel, imával, ráolvasással :D, mindennel, de nemhogy nem javult, csütörtökre berekedtem, és egyre jobban fájt a torkom! Mondtam magamnak, oké, ez tuti vmi pszichés hülyeség, izgulok mint állat a hétvége miatt és így jön ki rajtam, de rohadjon meg a torokfájás, akkor is futok és még élvezni is fogom!
Pénteken este fél 7-re értünk le Áhegyre, pizzapartyztunk, meg összekészítettünk mindent, hogy ne a hajnali 3-as keléskor húzzuk az időt. Elég rosszul aludtunk mindannyian, kb 4 órát sikerült aludni, ami azért elég hardcore… Forró tea a termoszban volt a legjobb barátom hajnalban, plusz ettem egy zabkását. Én voltam az első ember, 5.10-kor rajtoltunk. Bazsi, Noémi 5-5 szakaszt futottak, ők gyorsabbak mint én nem is akartak sok részletben futni, nekem viszont 6 etapom volt. Tudtam, hogy max 13 -14 km-t tudok még úgy végigcsinálni, hogy ne nagyon lassuljak, és a végén is legyen erőm nekiindulni mind fizikailag, mind lelkileg. Végül 11-12 km-es szakaszaim lettek, plusz-mínusz pár száz méter. 1 óra 5 perc és 1 óra 20 perc közötti etapokat futottam. Azt hiszem ez így tökéletes volt. Ahogy teltek az órák és a szakaszaim, úgy lettek egyre flow-sabbak a futások. Tulajdonképpen mindegyik futásom egy flow-élmény volt, az első azért mert még tele voltam energiával, és gyönyörű volt a napfelkelte , a második azért mert Áhegyen kellett átmenni ❤ , meg a Varga Pincén, és így tovább. Csak az utolsó szakaszban anyáztam kicsit Kenese és Almádi között, mert volt kn. 3-4 km, amit a vaksötét susnyában kellett futni a bringaúton, semmi kivilágítás, se előttem se utánam nem jött futó, illetve nagyon messze mögöttem egyszer láttam, hogy világít valakinek a fejlámpája, de ennyi. Elkezdtem parázni és ezáltal gyorsabban futni :D, aztán meg az utolsó 2 km-en jött az eső pofaszéllel, de akkor már tudtam hogy mindjárt vége , meglesz a 70 km perceken belül! 🙂
Azt hiszem most nagyon erős voltam fejben, és nem csak én, hanem Bazsi és Noémi is. 100%-os volt a fókusz! Rengeteget röhögtünk és élveztük a segítőink fullextrás támogatását, mindig mindent tudtak, mit mikor adjanak, ne adjanak, etettek, itattak, masszíroztak stb. Mindenki tette a dolgát, senki nem rinyált semmin, nagyon nagy volt az összhang köztünk. Iszonyú sok erőt adott, hogy tudtunk egymásra számítani. Közel 23 óra volt a tervezett köridőnk, de mivel mindannyian kicsit gyorsabbak voltunk végig, így 21:53,56 alatt körbeértünk, hajnali 3-kor lett vége ennek a csodás napnak! Felejthetetlen élmény volt! Ami a legszebb, hogy ugyan közben, kb. 35 km után már a térdeim , bokám fájtak, meg az utolsó 2 szakaszon az elindulás már robotos volt, de így 1,5 nappal utána már csak egy kis izomlázam van a combjaimban, semmi egyéb. Jól vagyok, alig várom, hogy újra fussak és új célokat tűzzek ki magam elé!
Egyébként futás közben volt időm gondolkodni (milyen meglepő! :D), és sokat gondoltam a gyerekeimre, hogy milyen jó hogy ezt a példát látják, hogy anya meg apa sportol, együtt futja körbe a Balatont, és vannak céljaink, amikért küzdünk. Aztán azon is merengtem, hogy mennyiszer elbuktam, és hagytam ki sérülés miatt heteket, hónapokat, de újra és újra felálltam, és mentem tovább, csakhogy elérjem, amit kitűztem célul.
Azon is agyaltam, hogy milyen jó hogy Gizion lehetek, tagja egy szuper futóközösségnek, hogy van egy szuper edzőm, hogy Nagy Krisztát megölelhettem a szárszói váltóponton, hogy Regivel együtt rajtoltunk, hogy Viviel tudtunk párszót váltani kétszer is, hogy fb-on követhettük a csapat egyéni indulóit, és együtt szurkolhattunk. Fantasztikus hétvége volt! Imádtam minden pillanatát, nehéz most visszarázódni a hétköznapokba ! Egy biztos, erősebb lettem ettől a 70 km-től, és jövőre visszamegyünk újra! 🙂

This entry was posted in beszámoló and tagged , , .

Gutenberg Marathon, Mainz – Csathó Tímea, beszámoló

Posted on Updated on

Hát, nem mondhatom, hogy nagy sztorim van az első maratonomra.

Két dolgot tudtam: hogy fájni fog és hogy tuti végigfutom (a “tudtam” lehet, hogy erős kifejezésnek tűnik, de komolyan ezt gondoltam)

2018 márciusában kezdtem el futni és muszáj megemlítenem az első nagy sikerem, a 3,5 km-t. Előtte nem hittem volna, hogy én tudok egyben ennyit futni. Oké, egyszer meg is kellett állnom közben az első alkalommal, de pár hét alatt tökélyre fejlesztettem a 3,5 km-es Suhanj!-körös futást, a végén már beszélgetni is tudtam mellette, így bele mertem vágni a szigetkörbe is. Onnan meg már csak egy ugrás a maraton. 🙂

Jó volt, hogy külön zónából rajtoltunk (szerk: Gabival külön), mert így egyedül lehettem a saját tempómmal és nyűgömmel és jó volt, hogy tudtam, hogy ott vagy te is a tömegben valahol, mert így nem voltam egyedül mégsem. Háromszor is találkoztunk, direkt kerestelek.

Az eleje jó volt, kb 15 km-ig nem is igazán fájt a térdem, amúgy azt képzeltem, hogy alkut kötöttem az ördöggel: vagy jó idő lesz és fáj a térdem vagy szél és eső, de cserébe nem fáj a térdem. Mivel a jó idő sok embernek jó, a térdem meg csak nekem fáj, ezért az előbbit választottam (én, a hős), így duplán örültem minden fájdalommentesebb km-nek, mivel ugye ez csak egy bónusz a deal mellé (avagy hogyan ideologizáljuk meg, hogy a térdfájás kifejezetten az én beleegyezésemre történik, én választottam, csak hogy a többieknek jó legyen…). Még nem fájt a térdem, amikor egy fordítónál egy „külső sávban” kanyarodó fickó úgy rálépett a lábujjamra, hogy perceking azt vártam, hogy mikor vérzik át a cipőm (végül is csak a zoknim vérzett át, mint utólag kiderült). Amúgy normális volt, elnézést kért, én meg nem vagyok haragtartó típus, annak meg kifejezetten örültem, hogy arra a lábamra lépett rá, ami úgyis fájni fog, legalább nem kell majd kétfelé sántikálnom. 😀

Amíg nem fájt a lábam, elég jól elmozizgattam ott a tömegben, nézegettem az embereket, utcákat, meglepődtem, milyen sok frissítőpont van, az első kettőt pl csak utólag vettem észre. Futottam egy jó ideig két fickóval, akikre lufi volt kötve, aztán láttam, hogy a lufikra 4:00 van írva, nahát, milyen jó, az a vágyuk, hogy 4:00-án belül beérjenek, hát remélem, sikerülni fog nekik, sok sikert kívánok, meg ilyen kis kedves gondolatok cikáztak bennem, aztán a zászlós hátizsákos iramfutók látványához szokott kis agyamnak leesett, hogy ez a két ember nemcsak, hogy szeretne, de be is fog érni 4:00-ra, én pedig nem, úgyhogy nagyvonalúan elengedtem őket, sőt, még a 4:15-ösöket is valahol később 30 km körül. Nyilván ha kell, akkor a 4:30-asokat is elengedtem volna, így első maratonon, sérülten nem az idővel versenyeztem, de azért mégsem bánom, hogy a 4:30-asok valahol mögöttem landoltak végül. 🙂

15 km-nél elkezdett rendesen fájni a térdem, de még egy pár km-en keresztül vállalható volt. 25 km előtt volt valahol egy frissítőpont, ahol utoljára megálltam (nem tudok pohárból futás közben inni, ez lehet egy későbbi improvement area), na ott már alig bírtam elindulni, úgyhogy akkor ott úgy döntöttem, hogy már SOHA TÖBBET nem állok meg a célig. Innentől akkor már a frissítés miatt nem kellett aggódni, elég költséghatékonnyá váltam az addig elfogyasztott két géllel, meg 3 pohár vízzel 😀

Szóval átkapcsoltam robotpilótára és úgy képzeltem magam kívülről, mint egy morcos manó, aki összeráncolt homlokkal sántikálva, meg kis lépésekben, de továbbra is FUTVA halad előre (voltak kétségeim, hogy valóban futás volt-e vagy csak toporgás, de Balázs is megerősítette később, hogy tuti futottam végig, az időeredmény alapján) és akkor sem áll meg és néz hátra, ha házak dőlnek össze mögötte. Na, hát aztán így mentem végig.

A km-számolós taktika az volt, hogy 36 km-t már futottam, szóval addig jó vagyok, onnan még futok egy km-t, hogy meglegyen az alltime táv-rekordom, de onnan meg már csak egy szigetkör, nyilván akkor nem állok már meg, szigetkört bármikor futok.  Amúgy örülök, hogy nagy arccal meg szoktam jegyezni, hogy én egy félmaratont már fél lábbal is… merthogy erre most igen nagy szükség volt a táv második felében 😀

Persze 40 km felett valami történt az addig nem fájós lábamon, azt hittem, hogy egészben ugrott le egy körmöm, alig bírtam futni (utólag kiderült, hogy SEMMI nem történt, nekem ez azóta is olyan wtf dolog, hogy akkor mi volt???).

Na mindegy, azért fájós térddel, de csak beértem életem első maratonján 😀

A célban semmi bajom nem volt (ok, a térdem, az meg nagyon, de ezt tudtuk), alig voltam fáradt, nem fájt a gyomrom a creepy frissítés (vagy annak hiánya) ellenére sem, meg kb semmi. Azért ez elég jó szerintem. Azóta is jól vagyok, most nem azért, de elég jó lehetett a felkészítés 😉

Igazoltam magamnak az elméleteim, miszerint a hosszútávfutás (mármint nekem ez már hosszú) egy bizonyos edzettségi szint megléte mellett elsősorban fejben dől el – a vége felé kilométerenként hoztam meg a döntést, hogy most sem állok meg és bár minden egyes útszéli mentőnél elgondolkodtam, hogy beülök a helyes fiúk közé, de sejtettem, hogy újat nem fognak tudni mondani és a végén még bort sem kapnék 🙂 Szóval szerintem elhatározás kérdése, hogy nem állsz meg – és akkor jön a másik elmélet, miszerint a futás „csak” annyi, hogy nem állsz meg, amíg nem teljesítetted a célod. Márminthogy bebizonyítottam magamnak, hogy a sok edzés mellé talán még nagyobb mentális edzettségre van szükség. Legalábbis nekem.

És akkor itt elő lehet venni a mentális 100 forintost, nekem több is van, egyet mindenképpen kaptam tőled, meg hát azért van egy anyutól is. Az egyik pánikroham light akkor tört rám, amikor már nagyon fájt a térdem és alapvetően racionális emberként az volt bennem, hogy meg kell állni, ez azért nem oké így, és azonnal az anyukámat akaroooom, hogy mondja meg, mit csináljak, de ő persze nincs itt, és különben is, anyák napja is van, és már nem tudom majd neki elmondani, hogy lett egy maratonfutó lánya és már soha többet nem lesz rám büszke. Aztán eszembe jutott, hogy ezt a maratont én akartam, és hogy úgy vállaltam önként, hogy tudtam, hogy fájni fog a térdem. És bármikor kiszállhatok. Ő sosem akart beteg lenni, szó nélkül vállalta a kezeléseket és a műtéteket, soha nem panaszkodott és egy percre nem fordult meg a fejében, hogy feladja.

Remélem, hogy most már saját jogon is tehetek egy mentális 100-ast a perselyembe, hogy majd tudjak adni annak, akinek szüksége lesz rá.

Úgy érzem, hogy a körülményekhez képest kimaxoltam ezt a futást, de sérülés nélkül, rendes frissítéssel, túl már egy elsőn, van még ebben lehetőség mind tempó, mind pedig élvezeti szint mértékének szempontjából.

Nem nagyon cifráznám tovább, nekem ez jó volt, a sérülésmentességtől eltekintve semmi extra kívánságom nincs a jövőbeli maratonokra nézve.

És persze nem mondhatom elégszer, de köszönök mindent eddig is. A lábaimnak is köszönöm, hogy nem álltak meg 🙂

 

 

This entry was posted in beszámoló and tagged , .

Compressport 2UP2DOWN – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on Updated on

Compressport 2up&2down
az én órám szerint 45km, 2116m d+
Fél éve készülök erre az egy versenyre.
Előzmények.
Két éve egy régi cimbivel, Kornéllal szintidőn belül teljesítettük a Szimpla Élményt. A Mátrában ekkortájt az egy héttel azelőtt váratlanul lezúdult masszív hó utáni olvadás zajlott. Annyi hó volt, hogy elmaradt miatta a Mátrabérc Trail. Ez a hómennyiség a Szimpla hétvégéjére pont elolvadt és az ösvényeken csordogált lefele. 36km szünetmentes pocsolyában tocsogás, 1600m szint, addigi életem egyik legdurvább élménye, megcsináltam, képes vagyok rá-mondtam akkor. De majd legközelebb.
Egy éve is indulni akartunk. Majd Kornélnak közbejött valami. Nem mentünk.
 Fél éve a Panoráma Trail után a gluténérzékenység nevű energiavámpír kényszerpihenőre ítélt. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy fogok-e valaha még hegyen hosszú távot futni. Decemberben vaspótlás, majd újrakezdtem az edzéseket alapozás helyett rehab üzemmódban. A távok lassan növekedtek csak, télen és kora tavasszal semmilyen versenyen nem indultam. Január óta küzdök a gluténmentes diétával és agyalok azon, hogy hogyan tudok elegendő kalóriát bevinni úgy, hogy nem ehetek bárhol bármit. Ki kellett találni az új frissítést, ami kompatibilis a diétával (GU+ Túró Rudi…). A Szimplára (mert mi még mindig annak hívtuk), beneveztünk, mert az edzések alapján biztató volt a helyzet, és jár nekünk még egy az Élményből. Legalább a Sombokor idén is felfele lesz. A táv ugyan időközben nőtt, de kérem, azóta én is nőttem, az már a lábamban van. A szint meg majd lesz.
A verseny előtti napon eleredt az eső a Mátrában. A verseny reggelén sem hagyta abba. Egész héten nézegettem az időjárásjelentést, az esőt meg a 6C-ot, reméltem, változnak azok a számok jó irányba, ugyan, hiszen még sosem volt rossz élményem, úgysem jön be az időjósok előrejelzése, május van, ugyan. Mostmár mindegy, neveztünk. Azért előző este pontban a záráskor még leütöttünk egy csillagászati árú gyapjú felsőt a Mountexben, mert hátha tényleg hideg lesz.
Gabi megadta a max pulzust, amit ne haladjak meg, hogy végig bírják az izmaim a gyűrődést.
Már a rajtnál álltunk Kornéllal, BAlázs már elindult a saját 35k edzésére, úgy gondolta, ő is aznap és ott fog futni, mi baja lehet. Elállt az eső. Levettem és elcsomagoltam az esőkabátom.)
Hát ilyen snittek szoktak bevezetni egy katasztrófafilmet, vagy thrillert.
Nem tudok részletes, helyszín-nevekkel, távokkal teletűzdelt útleírást adni, mert sosem volt ilyen fényképezőgép-szerű memóriám. Inkább csak benyomások maradtak, meg a frissítőpontok tagolják az élményeimet. Na nem mintha azokból a frissítőpontokból olyan sok lenne egy ilyen “elit” versenyen. Ezen a maratoni távon indul mindenki, élmezőny és műkedvelő egyaránt. Nem is verseny, mondják. Tényleg nem az. Ezt szeretem, sokkal jobb, barátibb a légkör, ha azt lehet egyáltalán még fokozni Csanya versenyein. Inkább csak menjünk egy vidámat. És így is indultunk neki, elállt az eső, melegem is volt, jókedv, viccelődés, öröm, hogy végre ez itt az én napom, amire olyan régóta készülök. Főleg mentálisan fejlődtem az utóbbi időben, úgy érzem. Nőtt bennem az elfogadás, és a korábbi élményeim alapján azt is tudom, hogy vannak bennem rejtett, de szükség esetén nagyon is mozgósítható tartalékok. Magabiztosságot ad ez a tudat. Az első emelkedő a Kékesig visz, itt még tömött a középmezőny, együtt haladunk sokáig ugyanazokkal az emberekkel, néha előzünk, néha valaki minket előz. Kriszta és Ármin utolértek, de aztán mégis elmaradtak, nem is értettem, hol maradnak. Az órámon az evés és ivás idejét is csipogás jelezte, muszáj volt betartanom, hogy a vége ne fájjon, ezt már tudtam. A felsőbb régiókban már sejtelmes köd volt és az eső is eleredt, visszavettem a futózsákomra kívülre az esőkabátot, egyszerűbb volt így. Gyönyörű vidék, harsogó zöld erdő. Jó hangulatban értük el a Kékesen a Síházat, a Gizion Crewtagok vártak már minket, elsőrendű ellátásban részesültünk, én külön is. Köszönet érte itt is. A házból kilépve megborzongtam, mert hűlt a levegő, mi meg vizesek voltunk, de induljunk el, majd felmelegszünk. Trappoltunk lefele a Kékesről, elhagytuk a helyet, ahol két éve kiment a bokám, hejj de jól megy. Csak az a sok víz meg izó ne lötyögne a hasamban, hú, mostmár muszáj egy bokrot keresni. De itt nincsenek bokrok. Aztán csak megálltunk. Sokan elmentek ezalatt a szünet alatt. De ez nem verseny, kérem. Indulunk tovább, behozunk néhány sporttársat, a cipőm remekül fog a sárban, ami időközben kezd mégiscsak tényezővé válni a folyamatos esőben. Hihetetlen. Új részek következnek, amik a korábbi útvonalban nem voltak benne, gyönyörűek. Csak erre a benyomásra emlékszem belőlük. Futunk falubeli aszfalton is, meg szélnek kitett hegygerincen is, ott tudtam, hogy innen gyorsan lejjebb kell kerülnünk és jobb lesz az idő. Mert bőven van hova javulnia. Csipogás, eszem-iszom. Gél, kis kólával felhigított víz, izó. A kezemen az ujjak virsliszerűre dagadtak, nehéz mozgatni, ezt már ismerem. A parádsasvári ellenőrzőpont (27km) sosem akart eljönni. Itt már környékeztek olyan gondolatok, hogy még messze van a vége, és a neheze hátravan. Akkor kitaláltam egy végtelenül egyszerű mantrát: “Menni kell.” Mert itt nem maradhatok. Várnak. A nagymamám jutott róla eszembe, aki kicsi, törékeny néni volt, végtelen szeretettel irántunk, ő mindig azt mondta: “ki kell bírni.” Ilyen egyszerű. Ráadásul pont anyák napja van. És én itt gondolok rá, a mátrai viharban. Szóval menjünk mááárrrr.
Parádsasvári pont. Szegények, ebben az időben. Utólag esik le, hogy a Hegedűs Zsuzsa volt, aki az Utrakék trailt, aki a másik szívem csücske versenyt rendezi. Bénáztunk kicsit a kulaccsal meg az izó tablettával. Kriszta és Ármin már ott voltak. A szakadó esőben Kriszta ott áll egy szál trikóban és rövidgatyában, fülig ér a szája és örvendezik az életnek. Ezt egyszer mindenkinek látnia kell. elindulunk. Én annyira fázom, hogy nekiindulok az emelkedőn, pulzust ezúttal kicsit elengedem, mert valamitől fel kell melegednem. Kriszta utánam szól, majd utolér. Kriszta, mondj valamit, kértem. Hát ő elkezdett sztorizni a Vadrózsáról, amikor ő itt két marcona keményfiúval keringett az éjszakában a kidőlt fatörzsek között, és nem tudták, hol az út. Nézzem meg, ezek a fatörzsek, amik most bezzeg csinosan fel vannak fűrészelve és félrerakva, mekkora királyság, csak fel kell menni. Igazad van, Kriszta, bár azért mentem már fel hamarabb emelkedőn, merthát ez mégiscsak brutál meredek, de hát van lábam, nem fáj, megállni ilyen emelkedőn tilos, mert nekem annyi, szóval menjünk. Azért lehagytak, de mentem. Ja, hogy ebből kettő van??? Hát… legyen. valami Lipótok ezek. Nekem a bolondokháza ugrott be egyből. Hess.
Innentől kezdve a rossz idő is eléggé elszaródott, hogy cizellált  legyek. Hosszú ideig tartott, amíg elértünk a híres Sombokor lábát. (“ez itt már a Sombokor? -Dehogy is. köze sincs hozzá. -Ja jó.”) Kifacsartam egy adagot a híres csokis GU-ból, mielőtt nekikezdtem, és tudtam, hogy itt vagy egy levegővel felmegyek, vagy… nincs vagy. Mentem, megállás nélkül, minden lépésemmel feljebb. Közben azért előztek, ezúttal két lány is, le a kalappal. Valószínűleg a Sombokor sokat kivett belőlem, pedig meglepően rövidnek tűnt az emlékeimhez képest, és a cipőm is tartott, nem csúsztam meg egyszer sem. Nem is féltem.Felértem a tetejére a gyönyörű sziklák közé, és hát egy fotós sem várt. Nahát,pedig itt két éve  a jégesőben milyen klassz képek készültek rólunk. Ez a Sombokor és a Kékestető közötti pár kmnyi enyhén emelkedő, sziklákkal tagolt ösvény az, ahol úgy éreztem, az életemért küzdök. Itt más beszámolók szerint is extra rossz körülmények (havas eső??) voltak. Nem éreztem rendesen a lábaimat, olyan volt, mintha két boton jártam volna. Állatira fáztam, mondtam Kornélnak, hogy menjen, én az életemért küzdök. Óra csipog, zselé be. Minden izmomat feszítettem, csak hogy előre haladjak.  Kornél a lehető legjobb dolgot csinálta, csendben ment előttem, de nem hagyott ott. Aztán egyszer csak azt mondta: “Gyere Orsi, mindjárt itt a Kékes, és ez nemcsak olyan törpapás mindjárt, hanem tényleg”. Nagyon bíztam benne. Menni kell. Fog összeszorít. És egyszer csak tényleg ott voltak a sárga házikók, a semmiből, a ködből tűntek elő. A Síházban ismét Zsófiék, és egy csomó didergő, bőrig ázott futó. Egyből kérdezték, mit szeretnék, nem nagyon tudtam válaszolni. Aztán kértem kólát, Máté lehámozta rólam az esőkabátot, alatta a zsákomból elővette a GU nápolyimat, megeszegettem és elkezdtem melegedni a hősugárzó előtt. Ahogy elkezdtem reszketni (amit addig nem tettem), tudtam, hogy mostmár jól leszek, a szervezetem újra képes hőt termelni. Állítólag ijesztően néztem ki (az arcukról is ezt olvastam le, kérdeztem, hogy ennyire szarul festek?), Kornél felajánlotta, hogy szálljunk ki, de mondtam, hogy kis idő, és  jól leszek. Segítettek felvenni még egy hosszúujjút az esőkabát alá, sapkát vettem, és indultunk tovább. Ezt hamarabb kellett volna.
A Kékes után nem sokkal elmúlt a szél, elállt az addig folyamatosan zuhogó eső. MIntha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Kék háromszög, egy gyönyörű patakvölgy, szalamandra, és a lábaim, mintha mi sem történt volna. Döbbenetes élmény volt. Valószínűleg rendben ment a frissítés, volt erő a lábaimban,  enyém volt a táv, csak az időjárás készítette ki a 48 kilómat. Örültem az életnek, kacarásztunk, szelfit lőttünk, pacsiztunk és irány lefele. Nem rohantunk, nem kockáztattunk, ha már ezt túléltük, akkor érjünk be épen. Egy vízszintes szakaszon megbotlottam egy kőben és kiterültem,mint egy béka. Semmimet nem ütöttem meg, hitetlenkedve, nyakig sárosan álltam fel és röhögve mentem tovább. És végre csak jó volt. Meg a hatalmas katarzis, a “megcsináltam”-érzés. De nagyon közel voltak még a Kékestetőn átélt vihar benyomásai is, valószínűtlen volt az egész.
Könnyű, kényelmes, haladós tempóban értünk be. Szerencsére Döme fotózott, úgyhogy muszáj volt nembőgni.
Életmentő forró zuhany volt a célban. Megölelgettem Krisztát. Visszaért Zsotyek, Zsófi és Máté a Kékesről. Asztalnál ettünk. A világ tökéletesen rendben volt.
Köszönöm, Gabi. A felkészítést, és hogy bíztál bennem akkor is, amikor nem volt velem éppen könnyű. Kinyírtam ezt a nyamvadt gluténérzékenységet is. Kap még pár maratont  a jövőben.

This entry was posted in beszámoló and tagged , , , , .