Gutenberg Marathon, Mainz – Csathó Tímea, beszámoló
Hát, nem mondhatom, hogy nagy sztorim van az első maratonomra.
Két dolgot tudtam: hogy fájni fog és hogy tuti végigfutom (a “tudtam” lehet, hogy erős kifejezésnek tűnik, de komolyan ezt gondoltam)
2018 márciusában kezdtem el futni és muszáj megemlítenem az első nagy sikerem, a 3,5 km-t. Előtte nem hittem volna, hogy én tudok egyben ennyit futni. Oké, egyszer meg is kellett állnom közben az első alkalommal, de pár hét alatt tökélyre fejlesztettem a 3,5 km-es Suhanj!-körös futást, a végén már beszélgetni is tudtam mellette, így bele mertem vágni a szigetkörbe is. Onnan meg már csak egy ugrás a maraton. 🙂
Jó volt, hogy külön zónából rajtoltunk (szerk: Gabival külön), mert így egyedül lehettem a saját tempómmal és nyűgömmel és jó volt, hogy tudtam, hogy ott vagy te is a tömegben valahol, mert így nem voltam egyedül mégsem. Háromszor is találkoztunk, direkt kerestelek.
Az eleje jó volt, kb 15 km-ig nem is igazán fájt a térdem, amúgy azt képzeltem, hogy alkut kötöttem az ördöggel: vagy jó idő lesz és fáj a térdem vagy szél és eső, de cserébe nem fáj a térdem. Mivel a jó idő sok embernek jó, a térdem meg csak nekem fáj, ezért az előbbit választottam (én, a hős), így duplán örültem minden fájdalommentesebb km-nek, mivel ugye ez csak egy bónusz a deal mellé (avagy hogyan ideologizáljuk meg, hogy a térdfájás kifejezetten az én beleegyezésemre történik, én választottam, csak hogy a többieknek jó legyen…). Még nem fájt a térdem, amikor egy fordítónál egy „külső sávban” kanyarodó fickó úgy rálépett a lábujjamra, hogy perceking azt vártam, hogy mikor vérzik át a cipőm (végül is csak a zoknim vérzett át, mint utólag kiderült). Amúgy normális volt, elnézést kért, én meg nem vagyok haragtartó típus, annak meg kifejezetten örültem, hogy arra a lábamra lépett rá, ami úgyis fájni fog, legalább nem kell majd kétfelé sántikálnom. 😀
Amíg nem fájt a lábam, elég jól elmozizgattam ott a tömegben, nézegettem az embereket, utcákat, meglepődtem, milyen sok frissítőpont van, az első kettőt pl csak utólag vettem észre. Futottam egy jó ideig két fickóval, akikre lufi volt kötve, aztán láttam, hogy a lufikra 4:00 van írva, nahát, milyen jó, az a vágyuk, hogy 4:00-án belül beérjenek, hát remélem, sikerülni fog nekik, sok sikert kívánok, meg ilyen kis kedves gondolatok cikáztak bennem, aztán a zászlós hátizsákos iramfutók látványához szokott kis agyamnak leesett, hogy ez a két ember nemcsak, hogy szeretne, de be is fog érni 4:00-ra, én pedig nem, úgyhogy nagyvonalúan elengedtem őket, sőt, még a 4:15-ösöket is valahol később 30 km körül. Nyilván ha kell, akkor a 4:30-asokat is elengedtem volna, így első maratonon, sérülten nem az idővel versenyeztem, de azért mégsem bánom, hogy a 4:30-asok valahol mögöttem landoltak végül. 🙂
15 km-nél elkezdett rendesen fájni a térdem, de még egy pár km-en keresztül vállalható volt. 25 km előtt volt valahol egy frissítőpont, ahol utoljára megálltam (nem tudok pohárból futás közben inni, ez lehet egy későbbi improvement area), na ott már alig bírtam elindulni, úgyhogy akkor ott úgy döntöttem, hogy már SOHA TÖBBET nem állok meg a célig. Innentől akkor már a frissítés miatt nem kellett aggódni, elég költséghatékonnyá váltam az addig elfogyasztott két géllel, meg 3 pohár vízzel 😀
Szóval átkapcsoltam robotpilótára és úgy képzeltem magam kívülről, mint egy morcos manó, aki összeráncolt homlokkal sántikálva, meg kis lépésekben, de továbbra is FUTVA halad előre (voltak kétségeim, hogy valóban futás volt-e vagy csak toporgás, de Balázs is megerősítette később, hogy tuti futottam végig, az időeredmény alapján) és akkor sem áll meg és néz hátra, ha házak dőlnek össze mögötte. Na, hát aztán így mentem végig.
A km-számolós taktika az volt, hogy 36 km-t már futottam, szóval addig jó vagyok, onnan még futok egy km-t, hogy meglegyen az alltime táv-rekordom, de onnan meg már csak egy szigetkör, nyilván akkor nem állok már meg, szigetkört bármikor futok. Amúgy örülök, hogy nagy arccal meg szoktam jegyezni, hogy én egy félmaratont már fél lábbal is… merthogy erre most igen nagy szükség volt a táv második felében 😀
Persze 40 km felett valami történt az addig nem fájós lábamon, azt hittem, hogy egészben ugrott le egy körmöm, alig bírtam futni (utólag kiderült, hogy SEMMI nem történt, nekem ez azóta is olyan wtf dolog, hogy akkor mi volt???).
Na mindegy, azért fájós térddel, de csak beértem életem első maratonján 😀
A célban semmi bajom nem volt (ok, a térdem, az meg nagyon, de ezt tudtuk), alig voltam fáradt, nem fájt a gyomrom a creepy frissítés (vagy annak hiánya) ellenére sem, meg kb semmi. Azért ez elég jó szerintem. Azóta is jól vagyok, most nem azért, de elég jó lehetett a felkészítés 😉
Igazoltam magamnak az elméleteim, miszerint a hosszútávfutás (mármint nekem ez már hosszú) egy bizonyos edzettségi szint megléte mellett elsősorban fejben dől el – a vége felé kilométerenként hoztam meg a döntést, hogy most sem állok meg és bár minden egyes útszéli mentőnél elgondolkodtam, hogy beülök a helyes fiúk közé, de sejtettem, hogy újat nem fognak tudni mondani és a végén még bort sem kapnék 🙂 Szóval szerintem elhatározás kérdése, hogy nem állsz meg – és akkor jön a másik elmélet, miszerint a futás „csak” annyi, hogy nem állsz meg, amíg nem teljesítetted a célod. Márminthogy bebizonyítottam magamnak, hogy a sok edzés mellé talán még nagyobb mentális edzettségre van szükség. Legalábbis nekem.
És akkor itt elő lehet venni a mentális 100 forintost, nekem több is van, egyet mindenképpen kaptam tőled, meg hát azért van egy anyutól is. Az egyik pánikroham light akkor tört rám, amikor már nagyon fájt a térdem és alapvetően racionális emberként az volt bennem, hogy meg kell állni, ez azért nem oké így, és azonnal az anyukámat akaroooom, hogy mondja meg, mit csináljak, de ő persze nincs itt, és különben is, anyák napja is van, és már nem tudom majd neki elmondani, hogy lett egy maratonfutó lánya és már soha többet nem lesz rám büszke. Aztán eszembe jutott, hogy ezt a maratont én akartam, és hogy úgy vállaltam önként, hogy tudtam, hogy fájni fog a térdem. És bármikor kiszállhatok. Ő sosem akart beteg lenni, szó nélkül vállalta a kezeléseket és a műtéteket, soha nem panaszkodott és egy percre nem fordult meg a fejében, hogy feladja.
Remélem, hogy most már saját jogon is tehetek egy mentális 100-ast a perselyembe, hogy majd tudjak adni annak, akinek szüksége lesz rá.
Úgy érzem, hogy a körülményekhez képest kimaxoltam ezt a futást, de sérülés nélkül, rendes frissítéssel, túl már egy elsőn, van még ebben lehetőség mind tempó, mind pedig élvezeti szint mértékének szempontjából.
Nem nagyon cifráznám tovább, nekem ez jó volt, a sérülésmentességtől eltekintve semmi extra kívánságom nincs a jövőbeli maratonokra nézve.
És persze nem mondhatom elégszer, de köszönök mindent eddig is. A lábaimnak is köszönöm, hogy nem álltak meg 🙂
baratrunning.com 