Real Nature 30 km – Mlinárcsik Kriszti
Fokozatosan jutottam el a 30 km-ig és nem is jelent igazi célt – csak egy állomás a céljaim felé. Persze minden egyes mérföldkőnél azt érzem, hogy eddig és nem tovább, elértem a határaim végét, de már beérkezéskor érzem azt a bizonyos űrt, hogy még maradt bennem, még folytatnám.
Az első 15-16km egy csoda volt – tartott az eufória, hogy itt lehetek, éreztem azt a kirobbanó közösségi energiát, ami ilyenkor eltölt…majd egy rosszul sikerült frissítés miatt elkezdődtek a nehézségek, és velük együtt a szokásos gondolatok – mit is keresek én itt, mit akarok én itt bizonyítani…és akkor még hátra volt a 30 km-ből 12. Ott tényleg elgondolkoztam azon, hogy véget vetek ennek, nem ítélne el senki, első hosszabb távom, levonom a következtetéseket és legközelebb jobb lesz. De aztán arra gondoltam, hogy a feladás nem opció, ha nem sikerül egyben, majd sikerül lépésenként, elvégre idáig is eljutottam valahogy – először 200 m gyors sétát és 200 m futást váltogattam, majd egyre kitoltam az arányokat a futás javára. A végén újra megindultam. Ott és akkor végképp beleszerettem a hosszú futásokba – akkor jöttem rá, mi hajthatja az ultrafutókat, hogy annak ellenére is tovább hajtsák magukat, amikor elérkezik a „fal”. Mert akármilyen közhelyes, a falat mi építjük fel magunknak, és átlépésekor következik az a semmihez sem fogható érzés, hogy innentől bármi lehetséges.
Nekem egy mantrám van a versenyeimen, amit még egy futótársam mondott, aki mellesleg magashegyi túrázó, arról, hogy ő csak hálás. Hálás azért, hogy ott van és elindulhat az úton. Azóta is ez tartja bennem a lelket minden egyes erőpróbánál.
A gyomorproblémák és a nagymeleg, amire nem készültem fel, jelentették a legnagyobb nehézséget, ugyanakkor azok átlépése, megoldása az igazi sikert. De a frissítést még gyakorolnom kell – mindig a versenyeken jövök rá, az egy külön tudomány.
3 éve futok, abból 2 éve edzővel (Barát Gabival). Egészségügyi problémák miatt kezdtem el, hogy valahogy meg tudjam kerülni a gyógyszerezést. Tavaly tavasszal eltörtem a bokám, 1 hónapig feküdtem utána, ezalatt rengeteg mindent és mindenkit átértékeltem az életemben – akkor kezdtem el komolyan foglalkozni a futással, ahhoz igazítva az életem. Rengeteget kaptam ezzel, egy közösséget, ahova tartozhatok, és akik befogadtak, példaképeket és célokat, türelmet és alázatot. Egy új világ nyílt ki a számomra és azóta is csak tágul.
Májusban, az UB után kezdtünk gondolkozni Gabival, hogy merre tovább. Három irányt láttunk akkor, a távokat növelném, a sebességet vagy kimegyek terepre futni. A terepfutást nagyon hamar elvetettem, mivel jelenleg arra van a legkevesebb lehetőségem edzeni. Gabi javaslata volt, hogy akkor készüljünk egy hosszabb távú futásra (addig már túl voltam pár félmaratonon, a táv maga nem jelentett kihívást) valamint egy gyorsabb félmaratonra és a versenyek után megbeszéljük, hogyan tovább. Időközben találkoztam egy lánnyal, aki az edzésterveket segít végrehajtani, az intervallum edzéseket együtt csináljuk végig – ő lökdös át sokszor a komfortzónám határain. Az, hogy így együtt ez mennyit számított, pár hónap után percekben mérhető eredményt mutat. Az edzővel való készülés számomra egyértelmű – ha a legjobbat akarom kihozni magamból a legjobbakkal kell együtt dolgoznom azon a szakterületen belül. Senki sem ért mindenhez, ahhoz fordulok, akinek az eredményeit nap mint nap látom.
baratrunning.com 