Panoráma Trail – Gerlai Orsolya, beszámoló

Posted on Updated on

Panoráma Trail 45km/1500m D+; 5:23 női 8. hely
Életem befutóképei készültek. Nem a valós állapotomat tükrözik persze. Az ember a célegyenesben már csak azért is kocogni kezd, ezt a nagyok is írják. Kivéve, ha a célegyenes a verseny legmeredekebb emelkedője. Az utolsó kb 1.5km. Képzeld, annyira tudtam, hogy az alján Döme fog szélesen -és hangosan- vigyorogni, és felvisz magával a célba. Ez hajtott. Már nagyon vártam. És tényleg így lett. Váltogattam közben a kocogást és az elképzelhető leggyorsabb gyaloglást. A képen azért  a fotó kedvéért 10 lépést futok…
A kapuban aztán újfent a Híresember mellé sikerült lerogynom, aki 20 perccel azelőtt egy sokkal nagyobb hattyú halálát adott elő, szerencsére engem nem fotóztak közben a kárörvendők. Hanem elszaladtak kideríteni, hogy nyolcadik lettem. “Miiiii? Akkor ezért fájt ennyire?”
Nem, nem ezért fájt ennyire. Pedig elég sok időm volt gondolkodni azon, hogy miért fáj, mert kb a huszadik km-től tette.
De valahogy az agyam egyik része azzal volt elfoglalva, hogy mindegy, hogy fáj, menni azért kell, és robotpilóta módjára tette a dolgát, géleket tömködött, izót kevert, és kerülgette az avar alatt bújkáló sziklàkat, pulzust figyelt, és ha az nagyon lement volna, csak azért is futni indított. Mert jé, futni se fáj jobban. És jé, futok, futok, mennek a lábak.
Az agyam másik, elemző (máskor kicsit túl tevékeny) része ezúttal leragadt egy lehetséges ok körül, és nem volt elég kreatív, hogy kiderítse a valódi megoldást. Azon nem volt meglepve, hogy marha fáradtnak éreztem magam, hiszen az egész megelőző héten sem volt ez másképp. Hiába ettem- ittam-aludtam rendesen, nem futottam, nem bringáztam, hengereztem, az én izmaim csak ólmosan fáradtak voltak, hátam- vállam beállt. Én meg aggódtam, hogy milesz, milesz. Reggelente fejfájással ébredtem, sajnos a masszív városi szmog meg a két hónap allergia kicsit kikezdte a légutakat, minden este infralámpáztam. És kicsit keseregtem, hogy miért ismétli magát a történelem, amikor annyit készültem pedig.
Hogy százforintosokat dobáltam? Kicsit. Próbáltam ezekről a dolgokról nem tudomást venni, és a megoldásokat megkeresni. Végül ahogy odaértünk a tiszta levegőjű Zemplénbe, megszűnt a fejfájás, köhögés. Este hosszú nyújtás, alapos henger. A verseny reggelén a szálloda konyhája zárva volt, mi az életmentő kávét egy random sarki kocsmában szereztük be. Az elmaradhatatlan GM zab és túró reggelimet langyos csapvízzel kevertem ki. Megittam a verseny előtti izót is. Nagyon megörültem a többieknek. Enikőt elvittem magammal kocogni, ez is energiával töltött fel, próbáltam törölni az agyamból az elmúlt hetet.
Visszaolvasva a fentieket, én tényleg ilyen tudok lenni. Leragadok egy eredeti teória mellett és nem találom a valódi megoldást. És akkor “Na jó akkor mindent bele, essünk túl ezen”.
A verseny első szakasza egy vadregényes patakvölgyben kanyarog, patakon átkelések, kidőlt fatörzseken átmászások. Parti hangulat. A megadott pulzus nekem nagyon magas volt, így 160 alá lőttem be magam. Ezt tudtam tartani. Annyira örültem, hogy megy ez szépen és visz a flow, hogy csak egy óra múlva vettem észre, hogy eltelt az az óra. Én meg nem ettem semmit. De bocs, mégis, Mogyoróskán (10k) almát. Meg izót. Meg dupla energiapacsit. Szóval gél be. Aztán a regéci várdomb leküzdése következett, mentem, tudtam, hogy bírom, futottam, ha ment, a pulzusom bent volt a zónában. Előztem. Utolértem Miklóst, örültem neki, ő inkább befelé figyelt, szóval mentem tovább. Vele később is kerülgettük egymást, én felfelé, ő lefele előzött. Kedvenc jelenetem, amikor a várból lefele jövő úton jön szembe Enikő, és éppen Öcsit előzi, kukucskál, hogy hogyan tudná kielőzni, én hangosan szurkoltam neki hozzá. Várban egy kör, az elkészült kép valós állapotot tükröz. Onnan hosszú lefele, Miklós elrobog mellettem, hajrááá! Újabb 50 perc telt el gél nélkül, egész vállalható állapotban, én közben a frissítő asztalról banánt és almát is ettem, izót ittam, mert néha meleg is volt. Előfordult, hogy szembejött egy vadkerítés, rajta létra mindkét oldalon, tavaly óta hiányzó fokokkal. Én és a következő lány átmásztunk rajta, aztán jött egy fickó, aki kiderítette, hogy mellette ezúttal nyitva volt a kerítéskapu… (Tavaly nem.) Mondta is nekem, de megrántottam a vállam és azt válaszoltam, hogy “hát na, legalább történt valami.” Ezen a szakaszon még megelőztem egy nőt, ebben  elsőre nem voltam biztos, hogy sikerülni fog, kerülgettük egymást, de végül valószínűleg kipukkadt. Innentől a célig már csak két nő volt a környéken, őket nem tudtam befogni. De elengedtem, mondtam, hogy ha én vagyok a jobb, úgyis sikerül, ha még nem, akkor minek ezen mérgelődni. Mondjuk ha a vége felé tudom, hogy az előttem lévő 17 másodperccel van előttem, azt még biztos sikerül megelőzni. Nem, mintha volna különbség a 7. és 8. hely között.
Szóval a 20. km táján, ahonnan tavaly dokumentáltan flowban voltam a 30-ig, rám szakadt egy váratlan fáradtság, és ez már a célig kitartott. Kb minden fájt deréktól lefelé. Hát akkor így futunk. Közben tervezgetjük a jövőbeli rendszeres! TRX edzéseinket, kicsit jajgatunk, ep-ken szurkolástól feléledünk. De közben az aktuális maxon megyünk. Legalább nem tévedtem el, pedig állítólag nem volt jó a szalagozás. Telkibánya után hosszabb szakaszon együtt kocogtam-gyalogoltam Miklóssal, gyönyörködtünk a tájban, és kicsit az Excel táblájáról dumáltunk, meg szóba került Kipchoge titkos fegyvere, a mosolygás is. Itt már végig ismerős szakaszok jöttek, tudtam, mire számítsak. Nehéz volt, de mentem, emelkedőn gyalog, kocogva, bringaúton futva (5:35). Kicsit skizo állapot volt ilyen állapotban futni, de ment. Talán győztem, ha nem is teljesen, magam felett. Talán mondtam már, hogy ez sosem volt célom. Megvalósítottam az ultra-érzést nemultra-távon.
Nyilván kevés volt a gél. Folyadékot rengeteget ittam, minden ponton újratöltöttem vizeskulacsot és kétszer kevertem új izót.
Mindebből egy nyolcadik helyet hoztam össze és 17 percet javítottam a tavalyi időmön. Nem gondolok bele, mi lett volna, ha nem rontom el a frissítést. Valószínűleg 7. vagy 6. leszek. :). Mindig somolyogtam azokon a beszámolókon, ahol az illető elmondja, milyen rémesen rossz volt, aztán csak dobogós lett, hát bocsánat, ha ez most kicsit ilyenre sikerült, bár az a dobogó nem fenyegetett.
A közösségi élmény, ami nekem mindig fontos, most is elsőrangú volt. (Enikő meg fantasztikus, 500m-en belül már csak a hátát láttam.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s