Month: október 2019

RUNdevu Balatonfüred 12 h – Dr Földi Zsuzsa

Posted on

Előzmények:
2018. szeptember Optivita 12 óra – 102,3 km, tele elbénázott dolgokkal, sok gyaloglással, felesleges fájdalmakkal (rosszul megválasztott zokni, cipő, elrontott frissítés, nagyjából úgy álltam hozzá, mintha egy másfél napos verseny lenne…)
2019. március közepe – jobb combfeszítőben és hajlítóban húzódás, BSZM párban félig-meddig sérülten
2019. április Sárvár 12 óra – még nem tökéletesen gyógyultan, de „megyek, amíg tudok, rosszabbodni nem engedem”: 99,6 km
2019. június: ismét durva vashiány, másfél hónap alatt injekciós pótlás, júliusban az edzőtáborban már minden oké.
Nos, hát ebből főzzünk valamit október közepére. Sárvár után tudtam, hogy bennem sokkal több van. Mivel Optivita idén nincs, lett viszont RUNdevu Ultramaraton Balatonfüreden októberben, neveztem is a 12 órás számra.
Innentől minden egyes futás ezért az októberi 12 óráért volt. Amikor fulladtam az allergiától, amikor 36 fokban tűző napon délben köröztem a kedvenc 2,4 km-es körömön 30 km-t, az edzőtábor napi két-három edzése, a majdnem hányós feladatos futások – mind közben Füred volt előttem, beépül, beépül, ment a mantra, ha épp nagyon nehéz volt. Aztán nagyon gyorsan október lett, és gyorsan eljött a verseny hete is. Úgy szerveztem, hogy a verseny előtti hétvégém is szabad (gyerekek nélküli) legyen, tudjak minél többet pihenni, aludni, fejben is készülni. Erősnek, felkészültnek éreztem magam már hetekkel a verseny előtt, fizikailag is, fejben is. Nagyon vártam már, hogy 19-e legyen. Futni akartam, akartam az egész napos fókuszt, ennyire még nem vártam versenyt.
Néztem rajtlistát, de igazán nem érdekelt, hogy kikkel futok együtt, nem feltétlen a másokkal való verseny volt most az első, hanem hogy a két elrontott 12 óra után kihozzam magamból azt, ami tényleg bennem van.
A verseny hetében Gabi terve kicsit sokkolt, hogy szerinte mit kéne tudnom, én ennyire nem bíztam magamban, aztán ahogy ízlelgettem a számokat, elhittem, hogy a minimumot amit kért, biztosan meg tudom futni, és még többet is, igen. Kicsit izgultam, hogy meleg (20+ fok) várható a verseny napján napközben, de aztán elengedtem – akkor hűtünk, és több víz, több só, csak okosan, mint nyáron a 35 fokban 😉
Pénteken délután lementünk Füredre, rajtcsomag, vacsora, szállás, korán fekvés – 8-kor rajt, így nekem legkésőbb f6-kor ennem kell.
Szombat reggel korán kelés, reggeli, wc – na, az nem akart összejönni. Nem örültem neki, mert akkor ez a versenyen plusz állást jelent, de nem baj, ezen nem idegeskedünk, remélhetőleg hamar rendeződik a dolog majd.
Kinn vagyunk, pálya mellett parkoló, kirakjuk az asztalt, pár szóban elmondom és megmutatom Gábornak, hogy mit hol talál, azt meg hogy mikor mit kell adnia, már felírta magának. Nálam mindig legyen 20 percre való frissítés, és ha leadom az üres kulacsot, nyomja a kezembe a telit, nem fogok megállni, ha nem muszáj. GU gél, <i:am> sótabletta, víz az alap, vittem i:am izót, banánt, és bcaa-t, ha esetleg valami gond lenne a hasammal. Az órám fog jelezni, ha inni és enni kell, egy gondolkodni valóval kevesebb.
Hűvös van, fázom, de nem baj, ez jó, talán egész sokáig lehet jó időben futni. Induljunk már…
Végre, rajt 🙂
Pulzus: 159-165 utazó, utolsó órát megnyomni, ennyi a terv. Ez jó, könnyű, kényelmes, inkább 160 körül tartom, hátha a melegben nem megy nagyon a kiírt fölé. Néhány futóval váltunk pár szót, Lajkó Móni elfelejtette a chipet, az első köre kuka… Sajnáltam, de mivel segíteni ezen én nem tudtam, több energiát nem is tettem a szituba.
Eseménytelen első óra, 10 percenként víz, 45 perc gél, pulzus jó, tempó meglepő (5:50 stabilan). 12 km után – nnna, végre, budijárat. Toitoi, hű de magas, vagy én vagyok kicsit, hát jobb lenne bokorban, de ez van.
Aztán csak futok megint, jaj de jó ez így, ahogy most van. 10 perc, víz, 45 perc, gél. Gábor kezembe nyomja a sót, edd meg a körben.
Aztán teker a hasam, megint kiállok, hááát, jó lett volna ezt reggel elintézni, ez a toitoi nagyon nem jó, itt nem megy.
Futok, harmadik óra, negyedik óra – bal lapocka, helló. Hát itt vagy, görcsölsz, ahogy szoktad, jöjjön a spray. Csak menni, nem megállni, de nem is akarok, Gábor sem hagyná, Hanka minden körben mondja, hogy jó lesz ez, csak fussak szépen így tovább.
Jön a meleg, pulzus kúszik fel, hiába lassítok. Trikó le, jön a sapka vizezve, karszár, nyakba vizes póló. Pulzus jobb, de nehéz lenn tartani, Gabi üzeni, hogy ne nagyon engedjem feljebb. Hűtés segít, pulzus oké.
Teker a hasam, minden korty víz után rosszabb. Budi 2x, ez már nem az, ami reggel nem jött ki. Érzem is a mozgásomon, hogy az utolsó másfél órában nem sok minden szívódott fel, ezt helyre kell gyorsan hozni, még van hátra több, mint 6 óra, és több, mint 50 km.
Asztalnál két szóban elmondom, hogy gyorsan izót kérek, és innentől csak izó, banán, bcaa, a gél felejtős. Iszom ott állva egy nagy adag izót, plusz egy sótabletta, magamhoz veszek egy kulacsot, hát hajrá, haladjunk.
Hasam tekereg, de iszom 10 percenként, lemegy egy smecta a biztonság kedvéért.
Következő körben minden oké, a vállam/hátam kapja a sprayt. Gyaloglást csak annyit engedek meg magamnak, amíg az utolsó falat banán is lecsúszik, utána futás, haladni kell, mert az idő az megy…
Fáj a térdem. A jobb, ami soha nem szokott fájni. Fordító, jobbos, éles, ez nagyon fáj. Oké, akkor fújjuk a térdem is, és okosabban a következő körben, a fordítóban gyaloglás, nincs éles térdcsavarós visszafordulás. Spray segít, gyaloglós fordító segít, és továbbra is jobb láb, bal láb, ismétel.
Spray a hátra, térdre, itt a banán, edd meg, sarokig gyaloglás, addig a banán el is fogy, és futás, futás. Fordító gyalogol, és fut, fut.
Fáradok, 9 óra után lehet, ugye? 83 km felett vagyok, egész jól bírtam eddig, és jól is vagyok, kis fájás itt-ott, hát istenem, ennyi belefér 🙂 . De már csak 3 óra, 27 km kéne még legalább, annak sima ügynek kell lennie. 9 km/óra. Erős vagyok, futni szeretek, persze hogy menni fog. Muszáj.
Spray, banán, bcaa, 10 perc, már megint inni kell? De iszom, eszem, futok, ez a dolgom, jobb láb, bal láb…
11 órán belül meglesz a 100. Az tök jó, klassz csaj vagy, Földi.
97 km – budi. Na jó, a strandon is van, és nem magas, nem büdös, 2,5 perc – hát majd jobban tolom a végét, hogy meglegyen, aminek meg kell lennie.
Még másfél óra. Már csak másfél óra, tolni kell, emlékszem, Velencén is másfél órával a vége előtt üzent Gabi G-nak, hogy talán kezdjem el tolni, nincs hova tartalékolni – most nem üzent, de tudtam, hogy most is így van, 80 percet félhullán is lefutok, most meg bár fáj, meg fáradt vagyok nagyon, de nehogy már ne menjen:-) Amikor futok, tolom, próbálom a pulzust legalább a kiírt zóna alsó határa környékére feltolni, hát nem nagyon megy, de azért tolom, jobb láb, bal láb, gyorsabban, gyorsabban, …
Az asztalnál amíg spray megy a térdemre meg a hátamra, eszem pár falat banánt, közben guggolva nyújtom a lábam, a következő 2 km-t tolni kell megint. Gyorsak Gáborék, egy falat banán alatt megcsinálják, minimális az állás, és menjünk, toljuk, futás, futás.
Már csak egy óra. Kicsit több, mint 9 km, megcsinálom.
40 perc, nem kérek semmit, ennyi izóval megoldom már.
20 perc, kell a spray, nagyon fáj a térdem. Fog összeszorít, és fut. Jobb láb, bal láb, ismétel.
15 perc. 2,5 km kell még, meglesz, fog összeszorít, és fut. Jövő héten már nem fog fájni, most meg a futás a dolgod.
Utolsó kör, még 8 perc van. G-nek szólok, jöjjön velem, ha nem gond, hozza a plédet meg a sörömet. Ránézek az órámra: ha az órám szerint legalább 109,6 körül meglesz, akkor a 110 megvan. Az csak kicsit több, mint 1 km, meglesz.
Futunk, G mondja: „nem akartunk szólni, de első vagy. Már 2 órája. Két körrel van mögötted a második”
Utolsó körben is jutott még a fordítóból, helló, több ma már nem lesz, hurrá 😀
Duda, vége. Óra: 109,8 🙂 Tuti megvan a 110, meg kell lennie.
Ölelés, puszi, sör, pléd, vigyorgás 🙂
Azt tudtam, hogy dobogó körül vagyok, sejtettem, hogy talán 2. is lehetek. Megköszöntem, hogy nem szóltak korábban, nekem itt volt egy kitűzött célom, így tudtam csak arra fókuszálni 🙂 (persze ha necces lett volna a helyezés, vagy a dobogó, korábban szólnak, és jobban hajtanak).
Nyertem. Azta. Én. És vállalható eredménnyel, a 110 az nem rossz 12 órán, azt gondolom. Nekem meg főleg, ez majdnem 8 km-es javítás a Velencei 102,3 km után.
15 perc budin ülés volt, az egy kör. 15-16 perc egyéb állás, ezt talán 10 percre le tudom nyomni.
Tudok én ennél a 110-nél is többet 12 órán, és meg is fogom mutatni 😉
Köszönöm a felkészítést Gabi, és köszönöm, hogy mondtad, hogy 110 legalább. Lassan már én is kezdek hinni magamban 🙂

Real Nature 30 km – Mlinárcsik Kriszti

Posted on

Fokozatosan jutottam el a 30 km-ig és nem is jelent igazi célt – csak egy állomás a céljaim felé. Persze minden egyes mérföldkőnél azt érzem, hogy eddig és nem tovább, elértem a határaim végét, de már beérkezéskor érzem azt a bizonyos űrt, hogy még maradt bennem, még folytatnám.
Az első 15-16km egy csoda volt – tartott az eufória, hogy itt lehetek, éreztem azt a kirobbanó közösségi energiát, ami ilyenkor eltölt…majd egy rosszul sikerült frissítés miatt elkezdődtek a nehézségek, és velük együtt a szokásos gondolatok – mit is keresek én itt, mit akarok én itt bizonyítani…és akkor még hátra volt a 30 km-ből 12. Ott tényleg elgondolkoztam azon, hogy véget vetek ennek, nem ítélne el senki, első hosszabb távom, levonom a következtetéseket és legközelebb jobb lesz. De aztán arra gondoltam, hogy a feladás nem opció, ha nem sikerül egyben, majd sikerül lépésenként, elvégre idáig is eljutottam valahogy – először 200 m gyors sétát és 200 m futást váltogattam, majd egyre kitoltam az arányokat a futás javára. A végén újra megindultam. Ott és akkor végképp beleszerettem a hosszú futásokba – akkor jöttem rá, mi hajthatja az ultrafutókat, hogy annak ellenére is tovább hajtsák magukat, amikor elérkezik a „fal”. Mert akármilyen közhelyes, a falat mi építjük fel magunknak, és átlépésekor következik az a semmihez sem fogható érzés, hogy innentől bármi lehetséges.

Nekem egy mantrám van a versenyeimen, amit még egy futótársam mondott, aki mellesleg magashegyi túrázó, arról, hogy ő csak hálás. Hálás azért, hogy ott van és elindulhat az úton. Azóta is ez tartja bennem a lelket minden egyes erőpróbánál.

A gyomorproblémák és a nagymeleg, amire nem készültem fel, jelentették a legnagyobb nehézséget, ugyanakkor azok átlépése, megoldása az igazi sikert. De a frissítést még gyakorolnom kell – mindig a versenyeken jövök rá, az egy külön tudomány.

3 éve futok, abból 2 éve edzővel (Barát Gabival). Egészségügyi problémák miatt kezdtem el, hogy valahogy meg tudjam kerülni a gyógyszerezést. Tavaly tavasszal eltörtem a bokám, 1 hónapig feküdtem utána, ezalatt rengeteg mindent és mindenkit átértékeltem az életemben – akkor kezdtem el komolyan foglalkozni a futással, ahhoz igazítva az életem. Rengeteget kaptam ezzel, egy közösséget, ahova tartozhatok, és akik befogadtak, példaképeket és célokat, türelmet és alázatot. Egy új világ nyílt ki a számomra és azóta is csak tágul.

Májusban, az UB után kezdtünk gondolkozni Gabival, hogy merre tovább. Három irányt láttunk akkor, a távokat növelném, a sebességet vagy kimegyek terepre futni. A terepfutást nagyon hamar elvetettem, mivel jelenleg arra van a legkevesebb lehetőségem edzeni. Gabi javaslata volt, hogy akkor készüljünk egy hosszabb távú futásra (addig már túl voltam pár félmaratonon, a táv maga nem jelentett kihívást) valamint egy gyorsabb félmaratonra és a versenyek után megbeszéljük, hogyan tovább. Időközben találkoztam egy lánnyal, aki az edzésterveket segít végrehajtani, az intervallum edzéseket együtt csináljuk végig – ő lökdös át sokszor a komfortzónám határain. Az, hogy így együtt ez mennyit számított, pár hónap után percekben mérhető eredményt mutat. Az edzővel való készülés számomra egyértelmű – ha a legjobbat akarom kihozni magamból a legjobbakkal kell együtt dolgoznom azon a szakterületen belül. Senki sem ért mindenhez, ahhoz fordulok, akinek az eredményeit nap mint nap látom.

 

 

Ben Nevis Ultra – Kucsera Marci

Posted on

Valami furcsa gondolatvolt, hogy nevezzek be a Ben Nevis Ultra-ra… nem is az én távom, tempóm, szintkülönbségem – pláne nem így egyben (persze jó kérdés, mi is az én távom…)

Mindenesetre a tavaszi lesérülést követően ez lett az év első olyan versenye, ahova különösen nagy bajok nélkül utaztam – persze ha a hétfői influenzás fetrengést, lázat, majd későbbi torokfájást és taknyot nem számítjuk… de nem szeretnék panaszkodni.

Az időjárás nem ígérkezett rossznak, mert az igazi rossz idő előző hétvégén végigvágott a skót felföldön: 150km szélvihar és hatalmas eső volt a versenynek helyet adó Ben Nevis hegy környezetében… AZ időjárás pedig nagyon meleg lett a verseny napjára: 25-30 fok, ragyogó napsütés.

Szerda este már egy igazi istenháta mögötti kis skót faluban, Kinlochleven-ben ittam a sört, ettem az „ízletes” kaját (ja, nem…). Az eső esett, de nem volt hideg, jó volt a hely hangulata!

Csütörtökön reggel a feladatként kapott laza 6 km megvolt – de annyira bámészkodtam, hogy elfelejtettem a repülőket. Legközelebb igyekszem nem ilyen hülye lenni😊.

Este a rajtszám átvétel a szokásos kellemes izgalom: mindig jól esik az ember egójának, ha meglátja a nevét és a kis magyar zászlót egy rajtszámon.

Hamar lett péntek reggel, 7-kor a dudaszó elhallgat, és lehet futni… sokan pont úgy, mintha 10000 m síkfutáson vennénk részt (ezek persze az első emelkedő tetejéig szépen visszalassulnak😊). Gyorsan elhagytuk a falut, és elkezdtük emelkedésünket az első hegyre. Az erdő után hol meredekebb, hol kicsit lankásabb, egyre keskenyebb ösvényen vitt az utunk. A lejtőkön folyamatosan patakokat kereszteztünk, ahol kicsit vízszintesebb lett, ott meg-megjelentek a lápos, zsombékos pocsolyák.  Meredek, köves ösvény (   kis hullámvasúttal fűszerezve)vitt az első  hegyre (Binnein Beag), aminek a csúcsa alatt fekete vizű láp tó volt, kvázi tengerszem. Az ezt követő lejtő egy függőleges mocsár volt, akkorákat estünk, mint az ólajtó… nincs az a cipő, ami itt tartana… A többedik elesést követően nem is keltem fel: seggen csúsztam, ameddig csak lehetett… gondoltam, innen már nem lehet lejjebb😊.

Sajnos lett, mert a mocsaras meredeket követő mondjuk vízszintes szakaszon néha combig süllyedtünk a mocsárba, hatalmas esésekkel tarkítva. Kb. itt gondoltam arra, hogy ezt nem lehet maradandó károsodás nélkül megúszni. Bő 3 km alatt nem is tudom hányan hagytak el, egyszerűen nem mertem a mély egynyomos csúszós, sáros ösvényen gyorsan menni, mert nem lehetett tudni, mikor jön egy mélyedés, ahol tényleg comb középig tűnt el a lábunk. Elkeserítő volt, mikor az előttem lévő jobb lába eltűnt egy ilyen mélyedésben, és a bal lábára állva kihúzta magát. Én oda ugrottam, ahol ő a bal lábával meg tudott támaszkodni, de én ott csípőig tűntem el mindkét lábammal.. a lendület persze tovább vitt, tehát mint a colstok rádőltem derékból a lápra… végül jót röhögtünk a mögöttem jövővel ezen a szerencsétlenkedésen…

Mint minden rossznak, ennek is vége lett egyszer: elindultunk felfelé, elhagytuk a völgyet és elindultunk felfelé a Ben Nevis csúcs irányába. Érdemes megjegyezni, hogy mivel a verseny során csak egy frissítőpont volt cca. 30km-en, így a víz pótlásra a patakok jelentettek megoldást. Emiatt nem voltam nyugodt, hiszen elég intenzív állattartás volt a területen – tehát inkább a magasabb régiókban igyekeztem a folyadékot pótolni. Az órám szintadatainak tanulsága szerint ez a második emelkedő cca. 1300 m szintet tartalmazott, Meredekebb majd kevésbé meredek lejtőn oldalazva értünk el a meredek rész beszállásához. Itt a botokat érdemes volt eltenni (mint utólag kiderült: kötelező is volt😊), hiszen nagy köveken mászás, ugrándozás, igazi hamisítatlan brit „boulder-hopping” jött. Az első és igen meredek előcsúcs után jött a híres – hírhedt CMD (Carn-Mor Deag) gerinc, kétoldalt mély letöréssel, és nem túl széles gerinccel. Ezt a gerincet többé kevésbé követve értünk el az utolsó meredek kőgörgeteghez – aminek a tetején a kőkunyhók jelezték a csúcsot (Ben Nevis +1345). Érdekes volt, hogy bár itt már nagyon meleg volt és sütött a nap, de a szél őrülten fújt – ez tehát duplán szárított.

Hosszú, 7-8 km lejtő következett 1200 m szintvesztéssel. Nagy, lapos sziklákon ugrálva vagy öklömnyi köveken görögve… fárasztó volt. A közepén egy nagy vízesés adott igazi felfrissülést, nem sajnáltam itt 2 percre megállni, tölteni és kicsit megmosni a fejemet.

Mint kiderült érdemes is volt, mert lent a völgyben (itt Glen Nevis falu szélén volt az egyetlen frissítőpont) rekkenő forróság volt. Ez nekünk, kontinensről jött futóknak sem volt könnyű – de a briteknek igazán szokatlan volt – nagyon sokan feladták a versenyt, összesen közel 55%.

A frissítőponton gyorsan töltekeztem, elővettem a hátizsákból a második részre elrakott zseléket, kevertem egy izót (nem igazán bízom a pontokra kirakott italok minőségében – egy hígra kevert izó okozta fosás az egész futást hazavághatja). Teleszedtem a kezeimet mindenfélével, amit megkívántam: banán, gumicukor, narancs, keksz, sós főtt krumpli, és lassan kifutottam a pontról, szerintem 2-3 percet büféztem csak.

Egy hosszú, futható, nagyon kicsit emelkedő szakasz kezdődött – jó 9 km-t haladtunk a völgyben először erdészeti úton, majd kis ösvényt követően egy betonúton. Ha nem lett volna a rekkenő hőség, még gyorsabban is lehetett volna ezt abszolválni – igyekeztem a kiírt zónát tartani, ehhez jó 5.30 – 6.00 tempó tartozott ebben a melegben. Kis emelkedő előtt fagyis kocsi kínálta portékáját – csábító volt, de mivel láttam én már Lőw Andrist tejes fagyitól üvöltve hányni 😊 egy régi T100-on, inkább kihagytam.

Kis fel – kis le, közben egy hatalmas csúszás… úgy magam alá fordult a bal térdem, hogy a meglepetéstől és a hirtelen fájdalomtól felüvöltöttem. Óvatosan kibogoztam magam, ráterheltem: és csodák-csodájára nem fájt. Ezt a mai napig nem értem, hogy úsztam meg, de nagyon örülök neki.

A Tigh an Steill vízesés oldalában kezdjük meg az utolsó emelkedésünket a 3 Nővér gerincére. Ez közel 1000 m emelkedés, jó meredek hegyoldalon. Egy másik nagy vízesésnél kereszteztük a patakot, de mivel ez még elég lent volt, így gondoltam feljebb töltök… Utólag: hiba volt, mert ezt követően elhagytuk a patakot, és sajnos a következő jó másfél órára nem volt vizem. Se inni, se enni nem tudtam tehát (a zselékhez kellett volna ugye a folyadék…). Volt ugyan a kulacs alján jó 3 kortynyi folyadék, de azt beosztva, minden csúcs tetején ittam csak egy kis kortynyit. Jutifalat😊.

A 3 Nővér gerince egyébként 5 csúcsot tartalmazott, tehát átverés volt. Benne komoly, mászós részek, ahol nagy köveken kellett felboulderezni. De egyszer csak ennek is vége lett, és onnan már csak lefelé.

Nagyon el voltam szomjazva és éhezve, tehát kénytelen voltam megállni és tölteni, inni, enni. Ezzel biztos eltöltöttem vagy 5-6 percet, és 7-8 futó elment mellettem. Ez egyébként végig jellemző volt, hogy felfelé én előztem, vízszintesen szintén én voltam a gyorsabb általában – de a lefele repülő kamikázékkal nem tudtam és/vagy akartam felvenni a versenyt. Hiába, féltem a térdem.

Egyre szárazabb részeken vezetett le az ösvény, és egyre több kirándulót kellett kikerülni. Kb mint otthon: megáll az ösvény közepén, összehúzza magát, majd mikor el akarod hagyni, akkor kilép valamelyik irányba😊. Persze nekik ugyanannyi joguk volt az ösvényen tartózkodni, mint nekünk, futóknak – de azért ez mindig vicces társasjáték.

A lejtő utolsó szakasz ismerős volt, előző nap felfutottam ide átmozgatás gyanánt: tudtam tehát mennyi van még hátra. Lent a faluban már nagy tömeg, szurkolók, sétálgató – söröző emberek mindenhol. Mintha nem is egy kis száz fős skót faluban lennénk.

A célban tudtam meg, hogy ez a 10 óra 15 perc eredményem a 37. helyre lett elég. Ha a frissítést nem rontom el (értsd: töltök a patakból, és van vizem az utolsó emelkedőre is), akkor akár 10-15 perccel is lehetett volna gyorsabb – de nem panaszkodom.

54,5 km, +/- 3850 szint (úgy, hogy a középső 8 km gyakorlatilag vízszintes volt), ezek a számok. A frissítő ponton kicsit ettem a kirakott dolgokból – de csak saját zselén mentem végig, kis kiegészítő izóval.

Az érzés pedig nagyon jó, mert egy hosszabb sérülés majd az azt követő lassú, óvatos építkezést követően az első hosszabb futásom volt, ami jól esett, nem purcantam ki, nem sérültem le. Gabival az első verseny – jól esett, köszi!

Amit kaptam erre a napra feladatként azt kb tudtam hozni, tudtam sokszor tartani a kiírt pulzus zónát, kivéve lefelé… abban szerencsétlenkedésben én nem tudtam megemelni a pulzusomat.. kivéve egyszer a röhögéstől, amikor egy lejtől bénázva – óvatoskodva eszembe jutott: itt 155-el kellene repesztenem.. ránéztem az órámra: 95 volt… majdnem leestem a röhögéstől!

A nap hátralévő részében a másik 2 magyar sráccal bandáztunk, söröztünk, kajálgattunk – a jól végzett munka tudatában felszabadultan.

Másnap megnéztem a Ring of Steall verseny (Golden Trail versenysorozat része) első emelkedőjén az élmezőnyt, és a befutót, illetve fesztivál hangulatot teremtettem magamnak, a parkban ücsörgés, barátkozás, beszélgetés és sörözés kombóval…