Kis-Duna Maraton – Dányi Zsuzsa, beszámoló
2,5 éve volt egy rossz emlékű maratonom, akkor eldöntöttem, hogy ha mégegyszer rászánom magam a 42 km-re, akkor annak örömfutásnak kell lennie! De annyira ismerem magam, hogy ez egyedül nem ment volna, ezért tavaly nyár végén kerestem meg Gabit, majd október végétől kezdtünk el együtt dolgozni.
Rendszert hozott az életembe a heti 4 futás, és egy erősítés. A felkészülés jól haladt, az előírtakat 99%-ban tartani tudtam, nem voltak különösebb akadályozó tényezők. Célom volt, hogy ezt a maratont 4 órán belül fussam le. Ez sokszor ott lebegett a szemem előtt 1-1 feladatos futásnál, vagy a vasárnapi hosszú futások közben. A maraton előtt 1 héttel beparáztam, hogy egyáltalán képes leszek -e úgy teljesíteni, ahogy azt én most elvárom magamtól. Nem “csak” lefutni akartam a távot, hanem az általam kitűzött célidőt is teljesíteni. Gabi megnyugtatott, hogy nincs miért aggódni.
A verseny napján 1 órával korábban érkeztünk a helyszínre, szóval még mindenre jutott idő, ami start előtt kell.
A rajt után, jó tempóban kezdtem, sőt talán kicsit túl jóban, mert félmaratonon PB-t futottam függetlenül attól, hogy a kezdeti rövid aszfaltos rész után, füves, murvás, kavicsos szakasz következett, amihez én, az aszfaltos futó nem vagyok hozzászokva.
Két srác haladt előttem, az ő tempójuk úgy gondoltam jó lesz nekem. 22-23 km-ig minden olyan szépnek tűnt, semmi gond nem volt a frissítéssel, bírtam a tempót, viszont ekkor a fordulónál olyan szembeszéllel találtuk szembe magunkat, hogy úgy éreztük, egy helyben topogunk. A futótársakkal felváltva “húztuk” egymást, biztattuk a másikat, de iszonyú sokat kivett belőlünk a brutális szél.
A frissítésem gél volt meg víz, de 30 km után már ránézni se bírtam, sós mogyoróra váltottam, azt ettem és vizet ittam. Nagyon rendesek voltak minden frissítőpontnál, le a kalappal a segítők előtt.
Folyamatosan futottam, nem álltam meg, a szél ellenére igyekeztem tartani a tempót, ami ugyan lassabb volt mint a táv elején, de tudtam, hogyha ezt sikerül tartani, akkor elérem a saját magamnak kitűzött célt. 38 km után, gondoltam már majdcsak beérünk a városba, a házak közé, ahol esetleg gyengébb a szél…. na ez nem így volt. Az utolsó 500 méteren egy balkanyar után lett “szélcsend” ekkor már láttam a célkaput, még egy kicsit fokoztam a tempót és amikor a nevemet bemondták, az órámra néztem, és nagyon-nagyon boldog voltam mert 3 óra 55 percet mutatott!
Cél teljesítve, mindezt úgy, hogy a 42 km alatt nem volt mélypont, nem volt olyan gondolatom, hogy mit keresek én itt, nem volt FAL. A magam tempójában lefutottam, és tényleg mondhatom, hogy örömfutás lett, de igazából én az elmúlt 5 hónapot, a maratonhoz vezető utat is imádtam sőőőőt…. ahogy a nagy bölcsek megmondták, “az út a fontos, nem a cél” (vagy valami ilyesmi:-)
baratrunning.com 