UTH Szentlászló Trail – Üsztöke Andi, beszámoló
Egy UTH teljesítést mindig nehéz szavakba önteni. Idén talán azért is vártam vele ilyen sokat, hogy még dédelgethessem magamban a verseny eseményeit.
Nem is tudom, hogy volt e már ilyen nehéz időszaka az életemnek, mint az elmúlt másfél év. Mondanám, hogy hullámvasút volt, de az azt jelentené, hogy voltak magasságok is. Persze nem kell most azt gondolni, hogy minden napom fos volt. A hozzám igazán közel állókból (akár tudtukon kívül is) rengeteg energiát meríthettem. Viszont rengeteg szerettemmel komoly tragédiák történtek, ami belőlem is sokat kivett. Hogy nehezítsem helyzetemet, egy tanfolyamba is belevágtam. Hét közben hospitálások, szombaton elméleti oktatás.
Borzasztóan elfáradtam májusra. Fizikailag és mentálisan egyaránt. A suli vizsgája az UTH utánra datálódik, ami egy részről jó, más szempontból jó lett volna túl lenni rajta már a verseny előtt. Ami a saját felfogásom szerint hibás hozzáállás, hiszen nem azért kellene dolgokat csinálnunk, hogy “végezzünk” a feladattal, hanem mert élvezzük a vele való foglalatosságokat.
Szóval az elmúlt időszak a pozitív életszemléletem ellenére borzasztóan nehéz volt. Így érkezett el A hétvége…
Gabi valószínűleg megölt volna, ha tudott volna a szombatomról.
Béci barátomat kivittük a Visegrád trail rajtjába, majd kis otthoni pihi után a célbaérkezésére is kimentünk. (Bocsi Gabi!!!) Nagyon jó futó, így a tervek szerint max este 7-re már otthon kellett volna legyek.
A célban tudtuk meg Bécitől, hogy Skanzennél megcsípte egy méhecske. Allergiás rá… Kapott is a ponton orvosi segítséget szuri formájában. Mint később kiderült, azzal ő már nem futhatott volna…1 km-t sem, nemhogy 6-ot! Másfél órát voltunk vele az orvosi sátorban, mire összerakták annyira, hogy haza tudjam vinni. Vezetni nyílván nem engedték. Szóval este 8-ra értem haza… Nem ideális, de nem kellett volna gondnak lennie, de aggódtam érte még később is.
Melinda nálunk aludt, ő az 55-ös távon indult, így azért velem ellentétben tudott aludni.
Sosem volt még ilyen Szentlászlóm. Hiába a hajnali kettes rajt, simán tudok aludni előtte pár órát. Most kb sírhatnékom volt, annyira nem ment az alvás. Szóval ilyen háttérrel indultam neki a távnak. Nem kisebb tervem volt, mint a 12 óra alatti célbaérés, az eddigi 13 óra helyett. Titkon a 11:30 is célba volt véve, de ezt már a rajt előtt elengedtem. A 12 órát meg Dobogókő felé… Annyira fájt a hasam, kemény volt, mint egy kő, hogy eléggé ráparáztam a teljesítésre is. Persze át kellett lépnem a múlt évi sziklán is a 17.km-nél. Úgy ömlött rólam a víz, mint még soha. Ennyit én nem szoktam izzadni, főleg nem 13 fokban. Megkímélem a kedves olvasót és kihagyom az aprólékos leírását szenvedéseimnek, mert azzal simán betelne Gabi weboldala. A lényeg, hogy a táv közel felének minden méterét megszenvedtem.
A dobogókői pontőrök cukik voltak. Ahogy az asztalhoz értem, hangosan felkiáltottak, hogy “Te vagy a szájas lány!”, meg hogy, “Most sokkal jobban nézel ki, mint múlt évben!”, meg ilyenek. Ebből is látszik, hogy a rossz reklám is jó reklám.
Ákos rögtön odapörgött, hogy ő segíthessen. Nagyon jól esett a törődés, mert nagyon mélyen voltam. A tervezetthez képest 4 perccel később értem fel. Úgy voltam vele, hogy mindegy mikor (18 óra a szintidő, igen baráti), csak érjek be. Volt, hogy csak a kövi pont lebegett a szemem előtt, de voltam olyan mélyen is, hogy KONKRÉTAN a lábam előtti útra koncentrálhattam csak, nemhogy 2 vagy akár 10 kilire előre. Csak annyira erőltettem a futást, hogy még kényelmesnek érezzem. Lepencére lefelé menet éreztem, hogy már iszonyat kidörzsölt a sportmelltartó, pedig szemtelen mennyiségű lanolint kentem alá. A ponton kértem leuklopasztot és vizezett colát. Mindkettő az életemet és a versenyt mentette meg. 10 perccel később már jól volt a gyomrom, nem fájt a bőröm.
Versenyhangulatom mééég nem volt, de hamarosan egy hölgytársam kíséretében az is megérkezett. Lecsalt egy kisebb emelkedőt…Nagyon felháborított! 6 kilivel odébb egy sokkal jelentősebb méretű levágást eszközölhetett volna, így nem engedhettem magam elé, hogy ellenőrizhessem minden lépését. Ott csak dühöt éreztem iránta, de ma már hálás vagyok neki. Ha nem így történnek ott a dolgok, akkor valószínűleg lehajtott fejjel, összeszorított szájjal toltam volna le a távot. Így verseny lett belőle. Elképesztően fókuszált lettem. Semmi rinyálás, semmi kényeskedés meg alibibüfézés. Pontra be, csippantás, vizezett cola, víz, JulAnd és már mentem is tovább. Úgy az 50. km környékén elkezdett fájni a jobb csípőhorpaszom. Neeem, nyílván nem kellett sokat várni, hogy bejelentkezzen a ILTB is, onnan egy nyúlfarknyi idő után meg már a térdem is fájt. Akár elítélitek, akár nem, bevallom, hogy nem egy, hanem két flectort is megittam a verseny végéig (van aki imádja az ízét, de én momentán pont rühellem).
A visegrádi ponttól már tudtam matekolni is az idővel. Mivel csúszva érkeztem minden ponthoz, úgy tűnt, hogy 12 óra 10 perc körül fogok beérni, de azért igyekeztem “gyorsan” futni. Ha épp nehéz volt felfelé egy-egy mászás, akkor csak arra gondoltam, hogy az edzésen nyújtott tempómmal versenyezzek, ne mással. Rengeteget tudok az útvonalon edzeni, így minden kicsi és nagy követ, emelkedőt és lejtőt ismerek. Szerintem a bogarak, madarak és a nyulak is ismernek már. Szóval innentől kezdve már pontosan tudtam, hogy mikor hova tudok érkezni, azzal a különbséggel, hogy ezt itt és most, már versenytempóban futom. Betűre minden stimmelt. Pap-rét és Skanzen között még sosem tudtam 2,5 óra alá bemenni(13 km, 550m szintemelkedéssel). Idén 2ó 10p volt a cél. A fájdalom ellenére nagyon jó erőben voltam, csak úgy daráltam be a lányokat (és fiúkat is!) magam előtt. Nagyon motivált ez is, illetve az, hogy ha nem kapkodom a lábaimat, akkor kicsúszok a 12 órás célidőmből.
Hétvályús forrásnál nagyon jó lett volna megmosakodni a hideg forrásvízzel, de egy másodpercet sem akartam veszíteni. Tudtam, hogy csak egy két perces gyönyör lenne. Csaba kútját már inkább azért skippeltem, mert oda le kellett volna térdelni és nem voltam biztos benne, hogy abból az alacsony tömegpontból fel tudok állni. Nyergesre felfelé még három lányt bedaráltam. Felfelé! Aki ismer, az tudja.. Láttam rajtuk, hogy nem akarnak és nem is tudnak visszaelőzni. Itt már tűzött ránk a nap, de 2 kili volt csak a kövi pontig.
9:10-kor hagytam el Pap-rétet és 11:12-kor csippantottam Skanzennél, szóval nemhogy 2’10, hanem 2’02 alatt sikerült lefutnom a szakaszt!
Peti ugyan várt rám ezen az utolsó ponton, készent állt a feltöltésemre, de olyan gyors pit stop-ot kaptam a stafftól, hogy szegény hagyján, hogy dolga végezetlenül maradt, de e miatt a pont miatt minden évben lecsúszik a befutómról. Már komolyan elgondolkoztam azon, hogy valaki más jöjjön az utolsó pontra!
Mondanám, hogy innentől a szar is gurul, de ez a “szar” a melegben kissé ellaposodik, és képtelen kihozni magából azt a 4:40-es tempót, amit máskor (na nyílván nem közel 80 kilivel a lábában) simán kirázna a kislábujjából itt. 6 km a célig. Ebből 4 tűző napon.
Kb 5 kilire a céltól elfutott mellettem Bürge Mariann, a 111 km-es táv első női teljesítője. Jó lett volna vele tartani, de most, miután már megnéztem a befutóvideóját, örülök, hogy nem tettem. Valószínűleg a Bükkös-patakba haltam volna, a cél előtt 1 kilivel. Nekem ott már csak a 6 kilis ezrek estek jól. Ja! Nem! Azok sem estek jól! Idén sajnos a templomhoz kellett felfutni a Duna part helyett. Túristák és babakocsit tolók között. FELfutni. Tibi elém jött, hogy motiváljon ezen az 500 méteres szakaszon. Ha nincs ott, akkor simán csak besétálok. Nagyon jó volt megérkezni. Nagyon! 11 óra 53 perc lett a vége. Ritkán (soha) vagyok büszke saját magamra. Mindig találok valamit, amit szerintem jobban is csinálhattam volna (lásd UB…). De olyan mély és sötét kútból feljönni, ahol én a 40. km-ig voltam, arra méltán lehetek büszke. Meg amúgy is. Sok munka volt ebben. Már most nagyon várom a kövi UTH-t! Még többet szeretnék rá készülni!
És igen. Továbbra is “csak” a 84-es távon!






2026.06.14. - 18:12
[…] UTH Szentlászló Trail – Üsztöke Andi, beszámoló […]