Dalmatian Ultra Trail, 20 km – Mike Tündi, beszámoló

Posted on 2026.10.30. Updated on 2026.10.30.

Edzetlenül ne menj versenyre! Ha mégis, akkor legalább valami könnyebbet válassz. De ha ez sem sikerült, akkor legalább legyél kemény, és rendelkezz sok mentális százassal, és némi tapasztalattal a hegyes-sziklás lejtőkről, emelkedőkről, és az elfáradásról.

Sosem megyek edzetlenül versenyre. Nem szeretem, ha nem vagyok felkészülve, és nagyon nem szeretek hazárdírozni. Igazából még amikor felkészült vagyok, akkor is tele bizonytalansággal tudok nekiindulni a verseny előtti időszaknak. Persze leginkább azért, mert elég erős kihívásokat keresek magamnak.

Idén január végétől életem legkeményebb fél évét kellett átélnem, kemény volt, de legalább sokáig is tartott. Nem akarok belemenni a részletekbe, de úgy éreztem, olyan terhek vannak rajtam, amiktől megszabadulni nem tudok, de cipelni őket sem bírom. Mindent elengedtem, amit lehetett, és ebbe a futás is beleesett, egyszerűen muszáj volt az életbenmaradásra, és a család életbentartására koncentrálni.

Úgy tűnt, május-június táján lassan felszáll a köd. De ez csak a körülményekben látszott, a lelkemben még nem. Ha lehet, még rosszabbul lettem, mint amíg tartott a nyomás. Mondjuk legalább nagyon nem lepődtem meg rajta.

A kora tavasszal felállított futós terveim sorra estek el, de ez nem zavart. 1 verseny maradt bent a rostán, a Dalmatian Ultra Trail 30 km-es távja. Júliusban már értékelhető edzéseket tudtam produkálni, sőt, még egy mini edzőtáborba is elvittem magam a Mátrába. Kezdett visszajönni a futós kedv, és kezdett a szemem előtt lebegni a cél is, amikor az augusztusi nyaralás alatt már éreztem, hogy fáj a derekam, sugárzik, mindenféle egyéb helyeken fáj, és nem segít a nyújtás, mobilizálás. Gabival egyeztetve átneveztem a verseny 20 km-es távjára, aminek a szintideje 8 óra, vagyis papíron túrázva is meg lehet csinálni.

Próbáltam 2 derékfájás között futogatni, de igazából nem voltam terhelhető. Úgy álltam neki a versenynek, hogy lesz, ami lesz. A szállás le volt már rég foglalva, a verseny befizetve, barátokkal az út megbeszélve.

A versenykiírás oldalán az állt, hogy az első checkpointra 2 óra alatt kell beérni, ez 9 km volt, és ugyan volt benne egy emelkedő, de valahogy nem tűnt olyan vészesnek. Az volt a stratégia, hogy addig nyomom neki, amit bírok, aztán utána majd andalgok tovább.

A verseny előtti napokban letöltöttem a Garminra a tracket, és ott már egészen másképpen nézett ki a szintrajz. az 1000 méteres szintemelkedés majdnem fele az első 9 km-re esett, nem pedig a harmada, ahogyan a kiírás mutatta. A meredekségek sem néztek ki jól. Maradjunk annyiban, hogy több 20%-os emelkedő is várt rám…

Mindezzel egyűtt jó érzésekkel indultam neki. A kocsiból kiszállva még ömlött az eső, de mire a busszal a rajtba értünk, az eső elállt, és az esőkabátot el is pakoltam. Kellemes, mediterrán őszi idő volt, 18-20 fok. Ittam még egy kólát, megettem egy gélt, és izgatottan vártam az indulást. Nem voltunk sokan, alig többen 100 főnél, így is igyekeztem a végére helyezkedni, de örömmel töltött el, hogy ahogyan kialakult a tápláléklánc, nem kerültem a legvégére. Egy nagyobb ír csoporttal kerülgettük egymást, illetve volt néhány horvát és más nemzetiségű versenyző is körülöttem. A verseny rajtja egy folyóvölgyben volt, tengerszinten, majd innen kellett átkelni egy szurdokon át a másik hegyvonulatra. A szurdokos részt kellett volna a maga 9 km-vel és kb 350 méter szintjével együtt megtenni 2 óra alatt. A 3. km végére értünk fel a szurdok tetejére, és itt éreztem, hogy köszönöm, megvagyok. Az emelkedő azonban nem fogyott el, innen folyamatosan mentünk felfelé… Eddig tartott az állóképességem. Mehetünk is haza. Kár hogy van még 17 km…

Viccet félretéve komolyan megkérdőjeleztem magam, és hogy mi a fenét keresek ott. A 7. km-nél már megbeszéltem magammal, hogy nem kell ügyet csinálni az egészből, a ponton úgyis leveszik a rajtszámot, hiszen nem leszek ott 2 órán belül, és különben is, a derekamnak és nekem is ennyi elég, nem lenne ez arcvesztés, sőt, ez a felelős döntés. Normál esetben rajtszám nélkül is folytattam volna, de mivel ömlött már az eső, csúszós sár, vagy sziklás terep volt alattunk, nem kockáztattam volna meg, hogy saját felelősségre megyek fel a második hegyre.

Végül nem kerültem döntési helyzetbe. A ponton mosolyogva közölték, hogy innen már csak 2 óra a cél! Kérdeztem, hogy ja, van aszfaltos út is, mert amúgy innen 2 óra a hegy teteje… Szó sem volt róla, hogy ne mehetnénk tovább, és még utánam is jöttek. Ekkor örömömben felhívtam Julit (sokat segített a hangulatomon a ponton magamba öntött kóla és gumicukor is, és megbeszéltük, hogy minden szuper, innen az a cél, hogy a hegytetőn már ne legyek sötétedés után.) Összeverődtünk egy cseh lánnyal, akivel angolul és németűl beszéltük meg a következő 1,5 órában az élet nagy kérdéseit. Miszerint milyen krv@ meredek ez a hegy (a k betűs szót természetesen ő is ismerte), és amúgy is, nem vagyunk normálisak, de most már mindegy.

Társaságban gyorsabbnak tűnt a mászás, mint az előző, pedig az órám szerint jóval lassabb voltam, igaz, itt már 30%-os emelkedőn mentünk. Illetve én néha nyomokat kerestem, és megálltam szuszogni. Még jó, hogy esett az eső, és felhőben másztunk, a kilátás nem csábított további megállásra.

Nagyon vártam, hogy felérjek, és meglássam végre a tengert. Még szürke időben is egészen elképesztő volt, ahogyan kitárult a horizont. Épp fotót készítettem, amikor odaértek az 56 km-es távon induló barátaim. Tervezni sem lehetett volna, hogy összetalálkozzunk.

Pár mondatra velük tartottam, aztán ők tovasuhantak, én meg meneteltem tovább mordordban. A fennsík tele volt sziklákkal, amiket az eső és a szél csipkésre csiszolt. Futásról szó sem lehetett, pedig ha valamit, azt még bírtam volna.

Ennél már csak az ereszkedés volt lassabb. Tudtam, csak nem sejtettem… Szerencsére a Kárpátok- és Alpok-beli túrák felkészítettek arra, hogy itt nem puha kijárt lankás ösvényeken megy az ember, de azért mégis nagyon szerettem volna leérni a hegyről. Még 4 km volt hátra, és tudtam, hogy ez legalább 1 óra, ha nem több lesz. Idegörlő. Sietni mégsem lehet, mert kitörik az ember nyaka. Botjaim újra nagy szolgálatot tettek, így esés nélkül megúsztam a kő-és vízmosásban való lemenetelt. Egyúttal megtapasztaltam azt is, hogy nem véletlenül vízmosás a neve. Az ömlő eső is ott folyt le, vagyis a lehető legmeredekebb részen jöttünk… Legközelebb gumicsónakot viszek.

Mikor megláttam a falu fényeit, ahova tartottunk, már erősen szürkült, elővettem a fejlámpát. Bár azt reméltem, hamarosan kiérünk az aszfaltos útra, de horvát barátaink erősen megtréfáltak minket, és a kedves 10%-os szerpentines hegyi út helyett egy újabb sziklaösvényreomlásra tereltek minket, ami majdnem a központig vezetett. Nyílegyenesen lefelé.

Egyszer mindennek vége lesz, ennek a beszámolónak is, mivel csak beértünk a faluba, aztán ráfordultam a célra, és csendesen beértem. Nem volt nagy ováció, csinnadratta, stb. Mindenki próbált az eső elől menedéket találni, de nekem így is kellően nagy élmény volt, hogy megcsináltam, és hogy végig tudtam így menni. Leginkább pedig, hogy a derekamnak sem lett baja, izomlázon kívül semmi problémám, és végre újra motivációt találtam, hogy fussak (egyúttal rendbehozzam a derékproblémát is). Mert még egyszer ilyenre edzetlenül nem indulok!