beszámoló
2025-ös évértékelő – Hegedűs Ákos
Stílusosabb lenne egy utolsó év végi activity keretében összefoglalni az évet, de itthon ülök full betegen már napok óta, így csak annyit tudok sportolni most, hogy számot vetek az idei évről.
Az éves tervek szeptember elejéig voltak meg, a tavalyi beszámolómból lopva:
És hogy mi lesz jövőre?
‘Mi lehet, öt betű.
És a szívhez szól? UB+ICON?
Nem mer’ az hat betű.’
Ha másfél héttel ezelőtt a Pisai maratonon sub 3:10-et futottam volna, akkor azt mondom, hogy tökéletes év volt, így jó évnek értékelem, szóval nem vagyok elégedetlen, ICON után is azt mondtam, hogy megvagyok az évvel, minden további ajándék már. (csak erre nem árt néha emlékeztetni magam…)
Januárban futottunk egy 100 kilis Gizion edzést Fonyódligettől Balatonfüredig, végig Adrival, január végén-február elején 128 kilit négy nap alatt Lubics Szilvi Ultratáborában a Zalában.
Márciusban egy újabb privát százas egy régi klasszikus útvonalon, itthonról Kisoroszi szigetcsúcsig és vissza, Adri is Anita is beszálltak UB felkészülés okán.
Április közepén, két héttel az UB előtt elkezdett fájni a vádlim, ami az UB-n is gondot okozott, így a merész 24 órás (és a reális 25-26 órás) terv helyett egy nagyon küzdelmes 28:35-ös Balatonkerülés lett belőle. Idő kellett, mire sikerült feldolgozni, de legalább meglett, 4:0 ide és ezzel egy Spartathlon kvalifikációt is szereztem végre, több éves próbálkozás után.
Májusban kis szusszanás és átfordítottam magam az úszás és a sokkal több bringa irányába.
Júniusban Tour de Mátra Gran Fondo, 150km bringaverseny, majd a 4 napos Olasz meló bringatúra a srácokkal Tarvisio és Tolmezzo környékén, utána pedig az éves kötelező Fishing on Orfű fesztivál, ezúttal sokkal kevesebb sporttal, mint egyébként szokott.
Júliusban Gizion edzőtábor, benne egy bringás Everesting 10k mászás privátban Mátraháza-Kékestető között 36szor.
Augusztusban 5200 méter úszás a Duna arénában, majd a következő héten ugyanez a táv a Balatonátúszáson, a lábam az ICON közeledtével persze megint elkezdett fájdogálni, de ez nem volt olyan vészes.
Szeptemberben ICON, jó élményekkel értem haza, meglett a fehér Finisher póló, nincs ott több dolgom. Egy másfél hetes pihit követően belecsaptam egy maratoni felkészülésbe.
Októberben 30km a SPAR maratonon már a Pisa maraton felkészülés részeként meg sok feladatos futás és a Kaduzsba is elkezdtem járni erősíteni.
Novemberben sok gyors edzés lett, ami baromi jól ment, alacsony pulzussal, magas tempóval, végre megint ment a 4:15ös tempó, ami már évek óta nem volt meg. A Tanúhegyek trailt viszont asszem ki kellett volna hagyni.
A csúcspont a hó végén 31km futás, benne 14km 4:15-ben, itt voltam a toppon, 3:02 körüli maratont is el tudtam képzelni ezek után, de ez a futás lett a vesztem is, itt kellett volna a maraton futni.
A december ment a levesbe, fájó achilles (sok terhelés, gyors futás, versenycipő miatt), futás helyett görgős edzések, Pisa hetében egy utolsó tempós futás, de annyira fájt a lábam, hogy elengedtem a maratont. Azóta egy darab 4kmes próbafutás meg egy spinning, most meg a betegség már napok óta.
Nem szoktam pihenőidőszakokat betervezni, de azért a szervezetem van, hogy mégis kiköveteli magának, hát ez a december most ilyen, és a számokon is látszik, mert alacsonyabbak, mint tavaly.
Éves összesítésként 2550km körüli futást jelentett az évre, ez egy UB-val és egy maratoni felkészüléssel nem valami acélos. Azért decemberről hiányzik az a 250km, úgy rendben lett volna, a 3000 kilis éves célokat már rég elengedtem, 2800km a realitás.
Bringa 5932km (ebből sok melóba és hazabringa), reális volt a 6000km-es terv, nem sok hiányzott. Akár még ma is meglehetne, ha összeraknám a görgőt, de kinőttem már ebből. Volt még 22,5 óra úszás, 19 óra erősítés.
Összesen 582 óra sport (tavaly 622 óra), azaz napi átlag 95 perc (tavaly 100 perc), nagyjából hoztam a szokásost. Ha ennyi időt csak futással töltöttem volna, az kb. 6000km, az már ultrás. Az enyém így meg inkább triatlonos.
És hogy mi lesz jövőre? Hát még fogalmam sincs. Egyrészt elég befejezetlen ügy ez a maraton most, ha bírná a lábam, talán még a sub3 sem lenne elérhetetlen, most először éreztem ezt, fiatalabb meg nem leszek, úgy hogy most kéne forszírozni. Egy hónapja még csúcsformában voltam, nem a nulláról kellene kezdeni egy felkészülést tavaszra, de hogy a lábam meddig engedné, az lutri.
Emellett van egy Spartathlon kvalifikációm, és ha már eddig ácsingóztam rá, akkor csak rá kellene próbálni, de a nevezés még meg sem nyílt és sorsolás csak márciusban. És ha Spartathlon lenne, akkor ahhoz UB kellene inkább tavasszal, nem egy gyors maraton.
Nevezésem mindenesetre sehova nincs, Norseman sorsolás nem jött össze, a Pireneusokban első alkalommal rendezett Ascend XTRI versenyre már betelt a nevezés.
És bringázni is szeretnék, az idei olasz bringázás után már megrajzoltam a Briancon környéki útvonalakat 2026-ra.
Egy biztos, ha jövőre is meglesz az átlag napi 100 perc sport, akkor nagy baj nem lehet, a többi majd alakul.
Köszi edzőmnek, Barát Gabinak az egész éves támogatást, azért nem könnyű velem. (ááá, nem is, vagyis de:-))
2025-ös évértékelő – Mike Tündi
A 2025-ös évem egy igazán jó futóév lett. Több mint 5 éve edzek Gabival, de idő kellett, mire megértettem, elhittem, és elfogadtam, hogy megy ez nekem jobban is. Voltak persze mindig ambiciózus, és azért elérhető céljaim, jól és kevésbé jól sikerült versenyeim és felkészüléseim, de ez az év megtanította nekem, hogy én nem tettem oda magam úgy, ahogyan lehetett volna.
Nem tudom mi, és miért most, de átkattant bennem. Illetve, de, tudom. A páros BSZM-re való nevezés után beláttam, hogy azzal az edzésmennyiséggel és hozzáállással, amivel eddig működtem, ezt már nem fogom tudni teljesíteni. Pedig előző évben még meg is sértődtem, amikor hasonlóra hivatkozva Gabi nem engedett párosban indulni. Januárban tehát beleálltam az edzésmunkába, úgy, ahogyan azt Gabi előírta. (Utólag is köszönöm Gabi a bizalmat, én másodjára sem engedtem volna magamat párosan indulni, de már akkor tudhattál valamit!!!)
Korábban ragaszkodtam a heti 3 edzéshez, mert az én testem csak ennyit bír, több edzésből nem tudok regenerálódni, mondtam, és rendre be is bizonyítottam magamnak… Most nem mertem kihagyni még a rövid átmozgató edzést sem, és Gabi ennek a hosszát kicsit megemelte. Jé, ment a heti 4 edzés. Még ilyet! Jó, persze, most megy, de hát ez csak pár hónap, mondtam magamnak, de amikor vége volt a BSZM-nek, azért csak nem engedtem teljesen el. Valami megváltozott ebben az év eleji 3 hónapban. Minőségében máshogyan álltam az edzésekhez. Előre végiggondoltam, mikor tudom kivitelezni a futásokat. Ha valami nem úgy jött össze, akkor volt B tervem a pótlásra. Fókuszban voltam az edzések alatt is, és időről időre éreztem, hogy jobban mennek a futások. Nem biztos, hogy mérhető paramétekeret lehetett volna citálni ehhez, de én éreztem, és ez adott muníciót a hullámvölgyekhez. Miután vége lett a BSZM-nek, ahol ugye 100 km-t futottam 4 nap alatt én, aki előtte azt mondta, hogy max 30 km-es heteket bír… szóval addigra már megváltozott bennem valami, és ennek mentén tudtam folytatni az évet.
Ennek köszönhetően 3x éltem át, milyen, amikor Gabi formaidőzít. Mert nem csak úgy összekeveri a varázsfazekában azokat a feladatos futásokat, meg a nagyszopó és kisszopó heteket, hanem mindig időre ebből összeáll a jó forma. Pont verseny előttre… A második után már vártam, hogy újra átéljem ezt, mert akkora töltetet ad, amikor úgy állhatok a rajtba, hogy igen, készen állok!
Nem tudom, a korábbi években mi hiányzott belőlem. Tervek, célok voltak, persze voltak objektív akadályok is (1 bütyökműtét, aztán 1 térdsérülés), de ezek elmúltak, utána újra tudtam rendesen futni, a hozzáállásom valahogy mégis más volt. Talán az odaszánás, az, amikor TÉNYLEG ezt akarod… Pedig, amint ez meglett, a futások visszaigazolták, hogy ennek így van igazán értelme. Nem azt mondom, hogy nem érdemes csak úgy kimenni futni, amikor az embernek kedve tartja, és annyit, amennyit akar, de ez a módszeres edzés annyira más. Eddig azt hiszem azért ragaszkodtam Gabihoz, hogy legyen plusz motivációm a futásra, legyen egy jó közösségem, és jó versenyélményeim. Most már azért IS ragaszkodom Gabihoz, mert így akarok edzeni továbbra is, mint idén.
Nem a számokról, és az eredményekről szól ez az írás, de azért ez a hozzáállás azt is magával hozta, hogy minden idők legtöbb futott km-e van a lábamban ebben az évben, ami 40%-al több a tavalyinál. Ez azért elég sokat elárul a változásról. Picit gyorsultam is, de ez nem számottevő, főleg, hogy a távot is kellett idén növelni, de ami még érezhető, ha kell, mérhető változás, hogy a heti 4 futással is működöm, nem sérültem le, és az edzések után képes vagyok még létezni. Bár néha elég fáradtan… Volt bőven 40-50 km-es hetem, jé, ez is megy, és már most tudom, hogy lesz ennél több is… 
Nem lenne teljes ez a beszámoló az év végi Gizionos Velencei-tókör futás nélkül. 2021-ben futottam az első tókörömet, azóta sem sikerült a teljes kör. Volt, amikor eleve tört kört kért Gabi, volt, amikor azt mondta, amennyit bírok. Ez volt 1 éve, amikor Juli türelmes kiséretével lassan-lassan, de 24 km-ig jutottam csak. Mondjuk az a futás ébresztett fel igazán, hogy rendes edzés nélkül nem fog menni, amit szeretnék.
És tegnap ismét körbefutottam a tavat. Egyenletesen, futómozgással, nem kimerülve, csak jól elfáradva.
Köszi Gabi, nem csak ezt az évet, hanem az előzőket is, amikor türelemmel, és elnézően támogattál!
Ravenna Félmaraton – Tatár Szilvi, beszámoló
Fejben futok – Ravenna FM
Az életem is mindig hullámzó volt, nem igazán tudok egy lineáris fejlődést felmutatni a futásban sem. Voltak jobb meg rosszabb éveim, volt, amikor azért ment jobban a futás, mert éppen rottyon volt a házasságom, máskor meg azért, mert felszívtam magam és olyan cél érdekében dolgoztam, amire mindennél jobban vágytam. Ilyen volt például az első félmaratonom, a Visegrád trail és az Ironman 5i50 Budapest és egy covid miatt fél évet csúszott Velencei-tó kerülés (ezt a mai napig nem vágom, hogy csináltam meg).
Nálam tényleg minden fejben dől el, attól függ a teljesítés, hogyan kelek aznap és mit látok a rajtban. Jó néhány versenyt hagytam már ott menet közben, mert nem akartam folytatni. És rengeteg olyan volt, amit azért teljesítettem, mert reggel eldöntöttem, hogy ez meglesz.
Már elég régóta mélyrepülésben vagyok, de ősszel kerültem igazán a hullám aljára, várom, hogy akkor most már leharapja a lábam egy cápa vagy végre sikerül kirángatni magam az iszapból, hogy végre levegőt kapjak. Azt hittem, nem vagyok egy depresszív alkat, de a perimenopauza folyamatosan értésemre adja, hogy DE!
A nyári edzőtábor olyan jól sikerült, és annyira éreztem a csít, bíztam benne nagyon, hogy innen már felfelé haladok. Azzal a lendülettel be is neveztem Ravennába egy félmaratonra, magammal rántottam a férjemet, a sógoromat és egy nagyon kedves barátnőmet is. Gondoltam, mi bajom lehet, 3:15 a szintidő. Érted: HÁROMÓRATIZENÖT.
Ezt álmomból felkeltve hátrafelé is simán.
Évek óta dédelgettem a ravennai álmot, annyira gyönyörűek az érmek, a város is csodás, és hát sikerült a társaságot is jól összehozni. Igen ám, de augusztus végén beütött a krach, elsodort a depi, el is kezdtem kivizsgáltatni.
Na ezt nem kellett volna, mert azóta van magas vérnyomásom is meg inzulinrezisztenciám is, addig legalább nem tudtam, hogy ilyen nagy a baj 😀
Gyógyszerek, nemfutás, na de mégis kéne mozogni, mert hát amúgy szakember is vagyok, ki tudná nálam jobban, mennyire jót tesz a mozgás. Futni egyáltalán nem volt kedvem, maradtak a kickbox edzések és a jóga meg a vágy, hogy enyém lesz a csodás piros érem Ravennában. És ez így ment novemberig. Minden nap újra kiszámoltam,
milyen tempóban tudom végig gyalogolni a félmaratont, hogy beérjek szintidőn belül. Kicsit se volt nyomasztó.
Na elutaztunk, tudtam, hogy az egész emberiség gyorsabb lesz nálam, még a nordic walkingosok is, de nem baj, időjárás-jelentést néztem és ruhákat válogattam, a fejemben volt az egész pálya, odavissza tudtam az egészet, hiszen ezerszer megnéztem az útvonalvideót.
Elképzeltem, hogy majd süt a nap és én boldogan betáncolok a célba. Spoiler alert: az utóbbi összejött, de az előbbi nem 😀
Egyáltalán nem éreztem semmilyen nyomást, nem féltem, nem izgultam, csak az a jó bizsergés volt, ami szerintem mindenkinél van a rajtban. Úgy keltem fel, hogy ez ma nagyon jó lesz.
Az időjárás egészen klimaxbarát volt, 7 fok volt reggel és ez a nap folyamán sem változott.Ez most kivételesen sokat dobott a hangulatomon, azt éreztem, hogy kapok levegőt, igaz, hogy a hosszú ujjú felsőmet fel-le pakolgattam magamon útközben, de az pont elég is volt, nem hiányzott még egy réteg.
A rajt után azonnal beindítottam a fülemben a zenét, simán a kedvenc számaim szóltak, megnéztem, hogy 10 km-nél lesz majd gél is, de jó, akkor nem viszek magammal semmit, 5 km-ként van frissítőpont. Az első párszáz méter után találtam a földön egy felbontatlan gélt, gondoltam, rá ne lépjenek már a nordic walkingosok, eltettem a zsebembe (később emiatt erősen hálás voltam magamnak), olyan szinten a mezőny végén mentem, hogy utánam már tényleg csak az jött, aki gyalogolt. Én voltam a ravennai Kelemenanett, azt mondtam, 8:00-8:30-nál gyorsabban nem szabad menni, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
Az első frissítőpontig tartó kilométerek nagyon vidáman teltek, a csatorna partján zenekarok minikoncertjei kíséretében tekintettem meg a város híres női alakjairól készült emléktáblákat. A következő szakaszon még mindig tök jól voltam, újabb zenekarok, kertváros, kerítésen kilógó cuki gyerekek, nénik simogatható cicával, én pedig, hogy fel ne gyorsuljak (muhaha), énekelni kezdtem hangosan, éppen azt, ami a fülemben szólt. Tudjátok, milyen az, amikor az ember úgy énekel, hogy a fülében szól a zene… Na énekórák ide vagy oda, én biztos, hogy állati hamisan ordítottam, hogy “Én lennék a támasz/Minden fájó kérdésedre válasz/Ha elvesznél az éjben/Leszek én az a fény/A világítótorony tetején…”
Eljött a 10. km, ahol elvileg volt kaja. Gyakorlatilag már a világon semmi nem volt, na jó, volt víz meg tea. Ittam egy kis teát meg egy kis vizet és akkor eszembe jutott a megtalált gél. Úgy voltam vele, sose láttam még ilyet, de vagy azért nem érek be, mert végelgyengülésben elhunyok, vagy azért, mert kikészül a gyomrom az ismeretlen géltől.
Utóbbit választottam, kellett az az érem, na, egyszerűen bármit beáldoztam érte. A gél csodásan működött, semmi gondom nem volt, oké, sajnos nem is táltosodtam meg tőle, viszont stabilan tudtam hozni a kövi kilométereket, pláne, hogy egyszer csak a hátam mögött biciklista csilingel, hátranézek, hát jön a 10k mezőny, fiatal srácok
közelednek elképesztő sebességgel. Olyan jó volt őket nézni, ahogy suhannak el mellettem, adtak egy kis plusz lendületet is. Közeledett az óváros, és ahogy egyre beljebb értünk, annál több ember volt az úton, annál nagyobb volt a tömeg, a zaj, az ováció, a mindenkit megszurkoló olaszok és turisták hada.
Már nagyon fáradt voltam, a 15. km-en volt gyümölcs, ott ettem banánt, újabb tea, újabb víz. 16-nál éreztem, hogy ezt már nem hozom le kocogásból, ennyi volt bennem, ennyire volt elég a box edzéseken szerzett kondi és a testtudat. Fáradt vagyok. Nagyon. Ahogy elkezdtem gyalogolni, egyből hideg is lett, a hosszú felsőt visszaerőltettem magamra, és gyalogoltam, ahogy csak tudtam. Nem akartam már ott abbahagyni, nem azért jöttem ide, nincs is semmi bajom, csak hát tetszett volna edzeni, drága… De kell az az érem, ezt akarom már mióta. Nem hagyom ott nekik.
Így lamentáltam magamban, amikor csörög a telefonom, a férjem az, hogy hol vagyok és hogy jól vagyok-e, mondom, jövök, nyugi, nem álltam ki a g’cibe, mint Bolognában, itt vagyok, minden oké, de már csak gyalogolok.
Ahogy egyre hangosabb lett a mikrofon hangja, tudtam, hogy már csak egy kicsit ki, aztán vissza, aztán csak megkerülöm ezt a parkot és már ott is leszek, elkezdtem újra kocogni, nagyon fájt, de nem úgy, csak hát nagyon elfáradtam. És akkor megláttam a célegyenest, akkor már csak boldog voltam, nem éreztem mást. Hihetetlen, hogy 10 percet bent hagytam a szintidőben! A célban várt a barátnőm meg a párom, mindenki elégedetten
mosolygott. Én is. Remek verseny volt.
Szilvi-Szilvi 1v1. Én nyertem.
baratrunning.com 