beszámoló
Bükki Kilátások Hard – Ficzere Julianna, beszámoló
Szerintem minden első alkalom különleges.
Évek óta nézegettem ezt a versenyt, de tisztában voltam vele, hogy ez kemény, és jellemzően ilyenkor év elején általában karcos az időjárás és a terep is. Tavaly aztán megjött a bátorságom hozzá, de én naivan a Funrunra gondoltam.
Amikor megosztottam Gabival az idei évi terveimet, azonnal kérte, hogy korrigáljunk a Hardra. Tudat alatt persze tisztában voltam azzal, hogy ez a jó döntés, végül úgy intéztem, hogy Gabi mondja ezt ki 🙂
A felkészülés jól ment. Néhány nap nátha miatt maradt csak ki edzés. Igyekeztem a szintet gyűjteni, amikor csak alkalom nyílt rá. Keresztedzésnek pedig bekerült a bringa a heti tervbe.
Január elején még úgy terveztem több hétvégi hosszút is pályabejárásként futok majd. Végül olyan kemény telünk lett, hogy egyszer jutottam el a Bükkbe, akkor Szilvásváradról futottam egy kört, fel Istállós-kőig és vissza. Azon a napon kaptam mindent, havat, jeget, hideget, ködöt. Őszinte leszek, el is ment a kedvem a pályától. Január végén Betti szülinapi buliján nagyon hasznos infókat kaptam Bazsitól és Tomitól. Lelkesen, csillogó szemmel meséltek az eddigi tapasztalatikról, ezzel újra elbillent a mérleg a verseny oldalára.
Február végén egy hetet kint voltunk a Vén Rókák néhány tagjával Tenerifén. Ott sikerült felmelegedni, jókat futni, enni, pihenni. Mire hazaértünk már más szemmel néztem a Hardra.
Elkezdtem beszámolókat olvasni, a szintrajzot, frissítési tervet nézegetni. Ebben az időszakban Csombók Csabikával nagyon sokat beszélgettünk a versenyről, pályáról. Ezúton is nagyon köszönöm , hogy a beszélgetéseink alatt virtuálisan végig vittél a pályán!
A verseny előtt két héttel már lehetett sejteni, hogy az elmúlt évek legideálisabb körülményei lesznek a Hardon.
A verseny előtti nap mentem le Felsőtárkányba. Este együtt v csoráztunk néhány futótárssal. Jó hangulatban telt az este, nekem segített oldani a verseny előtti feszültséget. Vacsi után a szálláson kikészítettem a versenycuccom, és viszonylag korán lefeküdtem. Mire reggel felkeltem Csabika már a versenyszettjében és feldobott hangulatban végezte verseny előtti rituáléját
a nappaliban. Ez nagyon inspirált, azt éreztem bárhogy is alakul fantasztikus napom lesz. A szállástól együtt kocogtunk, ami azért elég vicces annak, aki ismeri Csabika szokásos tempóját. Szerintem ez volt az az első és egyetlen alkalom, hogy együtt futottunk.
Gyorsan átvettük és feltettük a rajtszámot, csopifotó és már sétáltunk is a rajthoz. Ez úgy történt ahogy a fiúk korábban elmesélték. Egy kis utcában megálltunk, és Imaro egyszer csak azt mondta RAJT, erre a mezőny nekiindult. Semmi hangulatfokozó zene, vagy rajtkapu.
Az elején kissé elbíztam magam, és tartottam a lépést a mezőny közepével, magasabb pulzuson, mint ahogy azt Gabi kiírta. Ez természetesen később, kb. 4 óra környékén a Tar-kőre mászás alatt visszaütött. Fejben végig nagyon jól működött az ultrás hozzáállás, miszerint mindig csak az előttem álló szakaszra koncentráljak. Őrkő-háznál volt az első frissítő és ellenőrző pont, itt csak dugókáztam és terv szerint mentem is tovább.
A következő lejtős szakasz Szilvásváradig ismerős volt a korábbi bejárás miatt. Most milyen csodás volt, nem úgy, mint a jeges, havas, hideg bejárásnál. A szilvásváradi pontnál dugóka, gyors kulacstöltés, néhány szem olíva bogyó és szaladtam is tovább.
Innen egy alattomosan emelkedő aszfaltút vezet a Szalajka-völgyön át a barlangig. A reggeli időponthoz képest meglepődtem, hogy vannak kirándulók, a büfék is nyitottak már. A barlang előtt elővettem a botot, amit valamikor csak a Tar-kő után tettem el. Azt a középmezőnyt, amit követni akartam, valahol Őrkő-ház második érintésénél elengedtem, mert a pulzus értékemet muszáj volt lejjebb vinni, ha végig akartam menni. Itt még jól álltam az előre eltervezett időtervemhez képest.
Aztán jött a mászás a Tar-kőre (35km), ami már ismeretlen terep volt számomra. Ez most segített elterelni a figyelmem a lassulásról. Csabika elmondásából tudtam, hogy köves, kisebb sziklákkal tarkított, és a sok fakidőlés miatt lassú lesz. Na itt ütött vissza, hogy az elején elfutottam magam, mert egyre csak lassultam. Mire Tar-kőre felértem már fél órával az időtervem mögött voltam. A panoráma, ami fent fogadott lélegzetelállító volt. Csak itt álltam meg fotózni egész verseny alatt.
Az eredeti időtervem itt elengedtem mert csak feleslegesen nyomasztott, inkább a frissítésre, futásra fókuszáltam, és gyönyörködtem a Bükkben. Rengeteg helyen volt hóvirágmező, nyomokban ibolya. A Nagy-mező (41km) pont egy oda-vissza szakasz, ami néhány kilométer. Felüdülés volt újra futókat látni, -a második Őrkő-ház és Tar-kő közötti szakaszon teljesen egyedül voltam-, és meglepődtem hányan vannak néhány perccel előttem. A Nagy-mező ponton feltöltöttem a kulacsokat, az első zsebekbe tettem a következő 20km-hez szükséges frissítést és a pontról kifelé elvettem egy uborkás
vajaskenyeret az asztalról. Hogy az milyen jól esett! Ez után a pont után, éreztem magamban újra erőt.
Elkezdtem előzgetni olyan futókat, akik 10-20km környékén húztak el mellettem. Ahogy mindenki mesélte a verseny előtt, az Ódor-vár felé vezető emelkedős szakasz nem esett jól, de számítottam rá, a bot itt is sokat segített. Aztán az utolsó frissítőpontnál (58km) még egy gyors frissítés, innen már sima, gondoltam. Ja nem. Mondhatom, hogy nekem ez rosszabbul esett, mint az Ódor-vár. Folyamatos hullámzás döngölt földúton, a Bambara Hotel kerítése sosem akart megjelenni. Amikor végre mégis, katartikus élmény érzése tört rám, amit tetézett, hogy Korányi Balázs várt a vége előtt egy kilométerrel, és velem futotta meg a vége tókört. Ekkor eltört a mécses, ahogy most is, amikor ezeket a sorokat írom. Köszönöm Balázs!
A célban ott várt Gabi is, gratulált, fotózott, és elmondta ki mit futott. Tomival, Bazsival, Csabival megöleltük egymást, mindenki szuperül teljesített.
9:28 lett az eredményem, ami csalódás ilyen ideális körülmények között. Ez a Bükk, ehhez még gyenge vagyok, de a teljesítés most óriási örömmel tölt el, és ez az első alkalom örökre beégett az emlékezetembe.
Bologna Maraton – Oláh Márk, beszámoló
Végtelenül örülök és büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam és lefutottam!
A verseny előtti nap, szombaton nem fájt már a hátam, ezért egy szokásos kocogásra kimentem, hogy teszteljem, de szerencsére nem volt panaszom utána és egész nap sem. Ez nagyon megnyugtatott így a verseny elott.
Maga a verseny zseni hangulatban telt, előtte a megszokott dolgokkal készültem és álltam rajthoz.
Az itthoni versenyekhez képest érdekes volt, hogy az egész mezőny, vagyis a 21-30-42 km-es távokon induló sok ezer versenyző kb 7-8 perc alatt elrajtolt. A rajt utáni 2-3 km nagyon széles utakon haladt, így ez biztos adott tereta közös rajthoz.
Az volt a tervem, hogy a 4:30-as iramfutókra állok rá, mert ha jól fogja bírni a hátam, akkor egy ehhez tartozó 6:24-es tempót fogok bírni lábon is. Bár a betegség miatt kiesett két hét, és előtte 6 percen belüli átlaggal tudtam futni 32 km-t, de nem akartam túltolni. Na, a rajtnál kicsit lemaradtam az iramfutótól, mert nem tudtam/akartam a tömegben odanyomulni, így 6 perces és azon belüli kilométerekkel értem fel rájuk a 7. km környékén. Aztán jött egy dombosabb szakasz, de itt szépen mentem veluk 16 km-ig. Utána meg kellett állnom, mert a jobb cipőmben a talpbetet nagyon fura volt, és ezzel meg egy gyors technikai szünettel kicsit lemaradtam.
Innentől beálltam inkább a saját tempómra 6:10-6:20 közé. Ezzel haladtam szépen, 25 körül volt egy holtpontom, de figyeltem a pulzust meg a tempót és mentem szépen előre. 30-nál éreztem, hogy jól megyek, picit lassultam 6:15-6:25 környékére, de stabilan haladtam és figyeltem a frissítésre.
38-39 km-nél azért már vártam a végét, de fókuszáltam az utolsó szakaszra. Szépen tudtam gyorsulni, és a szint ellenére tök jó tempót mentem felfelé, óriási extázisban kanyarodtam rá így a célegyenesre. Brutalisan felszabadultam! Nagyon jo erzes volt befutni a maratonon, picit meg is konnyeztem a befutot!
Szerelmesfüred – Csikós Beni, beszámoló
Több szempontból is különleges ez a nap és ez a verseny. Objektíven tekintve, az év első lehetősége az ultráknak, a futószezon első aszfaltos versenyei közt van, és valami furcsa idill veszi körül, hogy a profi teljesítményhajhász sportolók közt megjelennek kézenfogva andalgó nyugdíjas párok is. Számunkra azért volt különleges, mert a párommal együtt neveztünk be életünk első 50 km-es versenyére, amivel az évfordulónkat is ünnepeltük egyben. Ettől függetlenül mindketten vérkomolyan vettük a felkészülést és a versenyt is.
Nekem ez volt az első aszfaltos maratonom is. Ezen a felületen olyan otthonosan mozgok, mint amikor az őzre rávilágít egy autó az út közepén. De ez kellett nekem, a teljesítés és a kilométer is.
Egy kör kb 3,6 km hosszúságú, a Tagore sétányt átszelő kijelölt nyomvonal, ahol közben a turisták le és fel lézengenek. A táv 14 körből áll és a visszafordító egy nagy parkolóban van, ahol mindenki elhelyezhette a saját kis frissítőállomását. Nekünk nagyszerű dolgunk volt, két barátunk jött segíteni, akik minden körben lelkesen adogatták, kevergették az izót, kérdezgették az állapotunkat és szorítottak értünk. Meglepetésként pedig nagy méretű papírokra viccesen motiváló szövegeket nyomtattak. Ezzel nem csak minket, hanem a mezőny többi tagját is segítették.
Családias volt a hangulat pedig a mezőny kb 80 fő volt. Az időjárás még hideg, de napfényes volt.
Az első körömben napszemüveg, baseball sapka, rövidnadrág és kesztyű is volt rajtam. Furcsa kombináció, de a napközbeni 14 fok elég kellemesnek bizonyult futás közben.
A rajt reggel 9:00-kor dördült el, a mezőny közepén indultam és az órámat néztem. Végre nem siettem el az elejét, beálltam a megbeszélt kb 5:40es tempóra és elkezdtem a saját versenyemet. Sokszor hallgatok zenét és belefeledkezek a gondolataimba, de valahogy itt nem indítottam el a lejátszást. Volt 4 zenei pont, az emberek jöttek mentek, a futók érkeztek végig szemből, így egyszerűen volt inger bőven, ami kikapcsolta az agyam és tudtam a haladással foglalkozni.
Az első pár kilométer után, ahogy a lábaim bemelegedtek, gyorsultam kb 5:20 körüli tempóra. Ezt éreztem olyan könnyednek. Frissítést a megbeszéltek szerint minden körben felvettem és egész szépen haladtam. Katinka mögöttem nem sokkal szintén futotta a saját versenyét. 17 km-nél viszont hirtelen kezdtek görcsölni a lábaim valamint éreztem a hasam is. Itt egyből tudtam, hogy ennek a fele sem tréfa, ki kell állnom a boxba. Szerencsére a szervezők nagyon ügyesen a célkapuhoz közvetlen közel rakták a mobil wc-ket. Így hála nekik a következő kilométerem már ismét az előző tempóval zajlott, egészen 21 kmig. Itt nagyon jól éreztem magam, 20 perccel voltam a megbeszélt szintidő alatt a tempó nem volt megerőltető. Nem bíztam el magam mert tudtam, hogy messze a vége és az az előny még elmehet egy komplikációval. És milyen jól is éreztem.
Egyik pillanatról a másikra a jobb oldalamon a hasfalam elkezdett szúrni. Először azt hittem, hogy a szokásos “beszorult a levegő” érzés. Próbáltam légzéstechnikával, nyújtással és sétával enyhíteni, de nem múlt el. Minden egyes alkalommal amikor a jobb lábamra terheltem olyan érzés volt mintha megszúrnának. A mozgásom megváltozott, inkább néztem ki harctéri sebesültnek, mint futónak. Először azzal próbálkoztam, hogy futok amíg tudok és utána séta. 1 km-et sem tudtam egyben lefutni. Majd ezek után változtattam a lépéstechnikámon. Így, ha kevesebb rázkódás érte a testem, akkor kisebb volt a fájdalom. Ezzel tudtam tartósan haladni, bár egy gyorsgyalogló versenybe inkább illettem volna A segítőinknél volt fájdalomcsillapító, kérhettem volna. De tudtam, hogy az 50 km-et nem adják ingyen és én azért jöttem, hogy megküzdjek vele. A tempóm közel egy percet lassult, de mozgásban tudtam maradni végig. A verseny sokszínűsége miatt, a többi távot folyamatosan eltolt rajttal engedték ugyanarra a pályára, így mindig volt új mezőny, akikkel lehetett futni. Ez sokban segített és lefoglalt.
Az utolsó frissítésnél Katinka már teljesen mögöttem volt, majd pár száz méterrel később muszáj volt megállnom. Ekkor utolért és bevárt. Innentől kezdve együtt futottunk. Az utolsó másfél kör életem egyik legnehezebb és egyben legszebb futása is volt. Mindketten fáradtan, fájdalmakkal teli testtel haladtunk, de itt már mélyen belül tudtuk, hogy megcsináltuk, méghozzá együtt.
Úgy látszik tényleg igaz a mondás, hogy az élet írja a legjobb sztorikat. Ott kézenfogva futottunk be a célba és öleltük meg egymást. Olyanok voltunk, mint két győztes akik külön-külön de mégis együtt értek el valamit. Ott és akkor egyikünket sem érdekelte az ideje vagy a helyezése igazán, csak hogy végre megvan az első szalagunk. Azt hiszem mindkettőnknek nevében mondhatom, hogy végtelen hálát éreztünk mindenkinek aki segített ebben és főleg a barátainknak akik személyesen is elkísértek.
Neked is köszönöm Gabi, hogy hozzásegítettél elérni az első nagyobb lépcsőmet a célom felé!
- ← Előző
- 1
- 2
- 3
- …
- 206
- Következő →
baratrunning.com 