beszámoló
UTH Szentlászló Trail – Üsztöke Andi, beszámoló
Sosem tudom, hogy previously legyen, vagy in time írjak. Utóbbival mondjuk lehet elvenném a kezdők kedvét a terepfutás ultra szintű űzésétől!
Szerencsére már MÁSNAP van!!! Tegnap a befutó után azt mondtam Főninek, hogy max 10 km és ennyi…
Mai üzenetem Gabinak:
Kisírtam magam. (szerk. spoiler alert: 34 perc javulás. És emiatt sír, áááá)
Kéne még 50-est menni Vadlán előtt.
Kéne gyakorolni még 80-ast, hátha (biztos!), jobb is lehetnék…
2022-ben 14:29 alatt “futottam” ezt a távot.
Nekem ez a táv nem a klasszikusnak hívott versenyzésről szól. Inkább kíváncsiság, komfortzóna feszegetés, önismeret.
Verseny előtt már tudtam, hogy sokkal jobban fog sikerülni, mint múlt évben. Éreztem, hogy fejlődtem, nyugodtabb és összeszedettebb is lettem. (Mondjuk az első 3 óra frissítését attól még otthon felejtettem…) Kb 1 óra javításra számítottam.
Nem blicceltem el egy edzést sem! Sajnos igazi szintet nem vittem bele télen, csak egy hónapja. Ez még lehet jó kiindulópont a javulásra a jövőbeli versenyekhez!
Petivel megbeszéltem, hogy segít frissíteni verseny alatt kb féltávtól. Nem feltétlen kell, de jó ha van egy ember, aki tiszta fejjel lát és úgy enged el a pontról, hogy a következő etapot a lehető legjobban lehozd! (Nem mellesleg aki a dobogóra hajt, annak sok-sok perc előny az előre bekevert frissítés!!!)
Hát akkor lássuk a “csúf” valóságot!
1. Említettem már, hogy otthon maradt a frissítésem??
2. A vadonás új Petzl fejlámpám 1,5 óra után kikapcsolt. Még kb 1,5 óra volt napkeltéig… “Picit” lassított a futásomon, csoda hogy nem lett semmi bajom! Mondjuk egy lány előttem működő fejlámpával is el tudott esni.
3. Volt valami furcsa érzésem már 15 kilitől a cipőmmel, de azt hittem, hogy a zokni gyűrődik itt-ott. Meg aztán nem is mindig éreztem…Ügyet sem vetettem rá, nem ellenőriztem. Visegrádon szólt rám Peti, hogy cserélni kellene. Akkor láttam, hogy a jobb oldaliból félig kilóg hátul a talpbetét…
Ez valószínűleg annyira más alátámasztást eredményezett, hogy a jobb achillesem és vele a vádlim teljesen kiborult.
4. Kb 20-30 kilitől éreztem, hogy nagyon kifogytam a mellényemből. Ide-oda zuttyogott rajtam, rém kényelmetlen volt!
5. A fogszabim sosem volt kényelmes, de a hét közepén lett egy kis ínygyulladásom. Finoman szólva sem túl komfortos így étkezni. Picit félek még most is, nehogy a fogam legyen begyulladva! Szóval cataflan reggel-este…
6. Kb 30-40 percet tudtam csak aludni verseny előtt.
Még biztos rengeteg apróbb dolgot fel tudnék ide sorolni, de hiba nélkül szerintem kb nem lehet lehozni egy-egy versenyt. Mindig lesz valami. Kivéve az UFÓkat. Szerintem ők cipő és frissítés nélkül is flowban futnának végig! 
Vasárnap 2:00, indul a verseny!
Könnyedén kezdtem, szuper volt az első 1-2 óra. Jó volt a hőfok is, bár azért kb 6-ig fázott a karom. Múlt évben sokkal párásabb volt az idő. Ez akkor érzésre nehezebb volt, viszont természeti környezetben csupa-csupa gyönyörű látványban lehetett részem!
Már-már kimondhatom, hogy állandó versenytársammal, Tibivel nem jutottunk Dobogókőre hamarabb, a múlt évi 2:58-ast hoztuk, viszont taktikusabban haladtunk. Már előtte egy edzésen megbeszéltük, hogy ha valamelyikünk gyorsabb, a másikunknak nem lesz lelki gyötrelme ebből, menjen csak gyorsabban, amelyikünk tud! Múlt évben itt gyomorproblémáim voltak (milyen szép szóba be lehet csomagolni a fosást), szerencsére most semmi ilyenre nem foghatom az alja teljesítményem!
Dobcsiról lefelé a sárgán elég szar a lejtő első harmada, utána viszont jól futható szakasz jön a következő frissítőpontig. A 111 km-es távból pont itt futott be elém a becsatlakozó pontból Belus Tomi. Nagyon szép tempóban haladt előttem. Kicsit rá is toltam, de aztán ésszel felmértem, hogy nem vagyunk egy kategória! A tömény 6 kili lefelé után jön a hegyi borzalom. Támadjuk a Vadálló köveket. Nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint bármikor máskor. 2,5 km 500m szinttel. Kicsit odaver az ember pulzusának… Ezek után lefelé lehetett volna repeszteni, de már itt sem volt igazi az izomzatom. Egész jól frissítettem, toltam a gélt, a sót és a vizet az otthon hagyott Perpetuem helyett, így szerintem ez már akkor a cipő lehetett (valamire rá kell fogni…). Nem egész 5 km lefelé a Lepencei nagy pontig. Reggel 7:00. Meglepődésemre Gabi ott volt, csinált “cuki” videót az örökkévalóságnak (szerk. bocsi ♥). Felkaptam egy szelet kenyeret, Főni továbbhajtott, nyomás!
Újabb lejtő, de nem köszönöd meg! Itt jön a kedvenc részem!!! Tehát ha kezdő UTH-n indulóként, a szintmetszetet elemezgetve azt gondolnád, hogy itt milyet fogsz repeszteni, ki kell hogy ábrándítsalak! Egy csalánnal sűrűn benőtt, babafej nagyságú sziklákkal tarkított “ösvény”. Szerintem a valóságban nem is létezett… ezt tuti maga Csanya telepítette oda évekkel ezelőtt, az UTH kezdetén. Strava szegmens neve: Ágas-patak: a rohadt köves szakasz. Tibi itt be is ért újra. Ő nem fél a babafejektől!
Ebben a 11 km-es szakaszban volt pár változtatás, mind csak a versenyző lelki üdvéért! Nehogy panaszkodjon valaki, hogy kevés szint volt benne. 1 szinte teljesen felesleges, 1 láthatatlan ösvényes (értsd: sűrűn benőtt), 1 csak azért, hogy azzal is veszítsek 5 percet! Verseny után beszélgettem egy pro (bb) futóval. Ő ezekre a változtatásokra nem is figyelt (“Volt változtatás???”), csak ment, ahogy ki volt szalagozva!
Oké, akkor nem rinyálok.
A pilisszentlászlói pontra 10 perccel hamarabb értem, mint múlt évben (versenyidőben 6:42). Peti már itt bedobta a cipőcserét. A patakátkelések miatt akartam itt cserélni, de mivel már mocskos saras volt a cipőm, gondoltam max tiszta lesz Visegrádra. Ha nem spekizem túl, akkor lehet kevesebb bajom lett volna, ha már itt lecserélem. Igazából valószínűleg mindegy, de ezúton kérek minden kedves rádiónéző gyereket, hogy csak kitapasztalt cipőben menjenek versenyre!!!!!!!!
Ettem-ittam, Peti tovább hajtott (meglepődtem, hogy milyen jól hozza a szigorú supportot! 
) Visegrád felé.
Az Apátkúti-völgyet alapból rengeteget futom, nagyon szeretem hely!!! Kis túlzással csukott szemmel is végig tudnám futni. Most csak letudtam. Visegrádra már nagyon fájt a lábam. 9:55. Pontra érkezésnél viszont nagyon jó meglepiben volt részem! Era úgy köszöntött, mintha valamilyen sztár lennék, Józsi vállán meg elmorzsolhattam két könnycseppet… Múlt évben itt még borzasztóan jó bőrben voltam. Itt találkoztam a barátaimmal, akik csak miattam jöttek ki. A másállapotot ők is észrevették…én meg akkor vettem észre, hogy kilóg a talpbetét. (Olvastam valahol, hogy Kipchoge úgy futott le egy maratonból x km-t, hogy lejött a cipője talpa…ezek után tényleg nem kéne rinyálni.) Ugyan itt már 20 perccel gyorsabb voltam, mint múlt évben, de ott és akkor úgy éreztem, hogy nekem harangoztak. Innen egy csúnya mászás jön a várba, onnan meg még tovább a bob-pályához. Nem részletezném…nézzétek meg az ide vonatkozó részt az UTH kisfilmjéből (Youtube-UTH The story), a 17. perctől. Amúgy érdemes megnézni az egészet, nagyon jól sikerült kis kisfilm!
Tibivel itt még együtt felmásztunk a Moli pihenőig. Én ott mondtam, hogy menjen csak, nekem itt muszáj megpihennem. Leültem a padra, de nem a szokásos “álmulkodjunk a kilátásban” miatt. A kiszálláson gondolkodtam. Csúnya kis mélypont volt. Tulajdonképpen az a “jó” a terepversenyekben, hogy kevés helyen tudsz kiszállni. Nem jön érted hordágy, vagy helikopter. Neked kell továbbmenned.
Valami csoda történhetett, mert a Madas László emlékhelynél újra versenyezni akartam, még futni is tudtam! Bár ez nem akkora erény, lévén itt kb sík az útvonal…
Pap-rétre sikerült jól beérnem (tartva a 20 percet, 9:49), még Tibit is ott hagyva (tehát be is érve!!!) indultam hamar. Ha sokat gondolkodik itt az ember az előtte álló feladaton, még feladná. Sokat gyakoroltam itt az elmúlt pár hétben. Volt portól csúszós, volt sárban totyogós edzés is. Ezt sem részletezném túlzottan. A felfeléken csak teli talppal tudtam haladni, nem volt sem túl gyors, sem túl komfortos, de a vádlim már csak így bírta a terhelést. Tibi itt újra le tudott hagyni. Minő meglepetés!!! Nyergesről lefelé már sok Szentendre trail versenyzőt engedtem el, hadd menjenek. Két futó után úgy kellett kiabálnom, hogy rossz az irányuk, bár szarrá volt szalagozva a letérés. Már nagyon vártam az utolsó pontot.
Skanzen 12:17. Gyors csippantás, itt is elsőrangú kiszolgálásban volt részem (igyekeztem mindenhol megköszönni a ponton szolgálatot teljesítő segítőknek a remek munkát). Tibit itt újra beértem. Csapattunk lefelé, mint álllllat! Jól nem estek az áltag 5:40-esek az utolsó 6 kilin, de legalább hamarabb beértem! Libabőr a Templom téren nagyon volt, ott mindig van. Az ahogy ott a futókat várják, az semmihez sem fogható!!! Itt fogod fel, hogy min vagy túl. Célbaérkezés 12:55.
Bár azt mondtam, hogy soha többé, jól elvagyok az 50 km-es távokkal, azokra legalább nem kell annyit készülni, szerencsére pár nap múlva leülepednek, helyükre kerülnek a dolgok. Nem bánom, ha sokat kell futnom!
Ha idézhetem Tom Hankset a Forrest Gump-ból, akkor azt mondanám, hogy az ultrafutás olyan, mint egy doboz bonbon. Sosem tudhatod, hogy mit veszel ki belőle. Azt most hagyjuk, hogy ott és akkor én a Harry Potter féle hányás ízű cukorkát kaptam ki belőle…
Szerencsére már eltelt két nap. Még fájó lábbal és izomlázzal, de lélekben már erősebben állok a holnap elé!
UTH Szentlászló trail 84km, 3100m 12 óra 55 perc, 15. hely
Kinizsi100 – Ficzere Juli, beszámoló
A tavalyi teljesítésen felbuzdulva, a 2023-as versenyek közé simán bemondtam Gabinak az UTH leghosszabb távját. Szerencsére kettőnk közül ő volt a józanabb és finoman jelezte, hogy ott a szintidő komoly akadályt jelentene számomra, ezért idén is a Kinizsit 100-at választottam.
A verseny előtt két héttel még minden nagyon stimmelt. Mentálisan és fizikálisan is nagyon erősnek éreztem magam. Ez a verseny hetére nagy mértékben alábbhagyott. Hét közben több minden elvitte a fókuszt, így végül csak pénteken tudtam igazán a teljesítésre koncentrálni. Napközben többször fejben végigfutottam a pályát, alaposan áttanulmányoztam a tájékoztató füzetet, amit rajtcsomag átvételkor kaptunk. Ekkor tűnt fel, hogy van egy idézet a füzet hátsó borítóján. Elővettem a tavalyi füzetet is, amin ez állt:
„Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges,
és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.”
Assisi Szent Ferenc
Ez nagyon megérintett, kicsit meg is könnyeztem, mert még mindig meghatódom magamon. Aki ismer az tudja, hogy hét évvel ezelőtt az ilyen teljesítéseknek a közelében sem voltam. Vajon hozzá lehet szokni ehhez az érzéshez?
A verseny előtti napokban folyamatosan szakadt azt eső, ezért fél szemmel követtem a Kinizsi 100 csoportot, ahova folyamatosan kerültek fel fotók a pálya állapotáról, meg persze rengeteg tanács, tapasztalat. Az időjárásra persze nincs ráhatásom, de mégis egész héten bűvöltem az időjárás előrejelzést.
A verseny napján a reggeli felkészülés és rajthoz érkezés egész higgadtan zajlott. A rajtban már hosszú sorokban álltak a túrázók mire kiértünk. Nagy meglepetésemre megjelent Szilvi és Gabi hatalmas mosollyal az arcukon.
Én is beálltam a sorba, közben jót dumáltunk, kaptam Szilvitől varázs gumicukrot. (A tavaly tőle kapott 100Ft természetesen idén is a mellényemben volt😊)
A Kevély idén is nagyon zsúfolt volt, a csobánkai temetőig volt időm megfigyelni, hogy viszonylag sokan hosszú ruházatokban, bakancsban indultak neki, a hirtelen betört meleg ellenére. A Hosszú-hegyi első ellenőrző pontig (14km) nagyon nehezen telt az idő. Itt már éreztem, hogy ez a mostani menet nem feltétlenül lesz akkora flow, mint az első volt. Atival a Billik keresztnél (17km) volt az első találkozónk. Ettem banánt, ittam, felvettem a hidegvizes kendőt a nyakamba és indultam fel a Pilis-tetőre. Az egyik kedvenc részem a tető utáni lankás rész a Pilis-nyeregig, vártam már, hogy ott csapathassak. De mire felértem a vádlim elkezdett jelezni. (A verseny előtt már volt vele gondom, tudtam, hogy a hátamon lévő trigger pontok okozzák a fájdalmat. Voltam is kezelésen és azt hittem, hogy minden ki lett simítva.)
A második ellenőrző ponton (Pilis-nyereg, 26km) már nem tudtam ki sem nyújtani a lábam a lépéseknél annyira behúzta a vádlim, és automatikusan elkezdtem a másik lábra is jobban terhelni. Ennek fele se tréfa gondoltam, és alig vártam, hogy Atival újra találkozzunk a kesztölci szőlőknél (31km). Kértem, hogy essen neki a trigger pontjaimnak. Itt sushit ettem, ittam, mosakodtam, vizes kendő nyakba és indultam tovább.
Kesztölc és Dorog között szembe futott Csipi és mindenkit bíztatott. Ezen a részen beütött a kegyetlen meleg. A túratársakon már látszottak az elcsigázottság jelei, Dorogon az útvonalat érintő kocsmákban, boltokban mindenhol voltak Kinizsi teljesítők. A Gete-hegyi ellenőrző pont (42km) is baromi lassan jött el. Az ellenőrző ponton nem vártam pom-pom lányokat, de a pecsételő fiatal srác unott arca mindent vitt.
A Getéről lefelétől nagyon tartottam, mert borzasztó meredek és sziklás. Most az esők miatt viszont éppen annyira volt sáros, hogy nem csúszott úgy, mint porszárazon. Tokod előtt módosítottak a pályán, így a falu érintése nélkül mentünk Mogyorósbányára. Ez az 5 km-es szakasz kegyetlen volt. A homokos falon mászás, a tűző napnak teljesen kitett rész a legtöbb indulót kicsinálta. Mogyorósbányára (51km) az időtervhez képest egy órával később értem, ami nagyon lehangoló volt. A hirtelen beütött meleg miatt irreálissá vált a kalkulált időterv. Megérkezve tartottam egy hosszabb pihenőt. Lemosakodtam az utcai kútnál, póló, zokni, cipő csere és egy jó adag tésztasaláta, kóla. Miközben tettem a dolgom, Atival figyeltük a pontra érkezőket. Látható volt, hogy a hirtelen jött meleg sokakat megviselt. Ez a pont egyébként is sorsfordító, a statisztikák szerint itt adják fel a legtöbben. A friss beszámolók szerint most is sokan fejezték be itt. Ekkor már délután 4 óra körül jártunk, bíztató volt, hogy a nap már lemenőben és az útvonal viszonylag sűrű erdőben folytatódott. Alig vártam, hogy Péliföldszentkereszten (56km) a Szent-kút jéghideg vizénél felfrissülhessek és az ott lévő nyüzsi megtörje a menet monotonitását. Idén itt is volt egy ellenőrző pont. Kíváncsiságból megkérdeztem, mennyien jöttünk már el idáig, azt mondták én vagyok a 100.-ik😊 A következő 10km-en hullámokban hol hasítottam, hogy csüggedtem. Pusztamaróton (65km) az ideiglenes büfénél vettem jéghideg vizet, ettem, ittam kicsit és mentem tovább. A következő ellenőrző pont Bánya-hegynél (71km) volt. Mire odaértem már sötétedett, többen készítették elő a fejlámpájukat. Akkor eszméltem rá, hogy Mogyorósbányán a sötétedést nem kalkuláltuk be Atival, így az én fejlámpám még az autóban pihent. Egy jó meleg napközis tea és szendvics után, indultam is tovább. Itt elkapott egy kis lendület, egy srác meg is jegyezte, hogy megyek, mint egy tank. Aztán egyre sötétebb lett, egyre inkább nem láttam rendesen, így a tempó jócskán alábbhagyott. Mivel bot volt a kezemben (sokat segített egész úton, a felfelékben, és a sáros helyeken, hogy stabilabban álljak), a telefont már nem tudtam a kezembe fogni, hogy azzal világítsak, meg az aksit sem akartam meríteni. A sár helyzet itt már annyira fokozódott, hogy nem maradt más, vártam egy kicsit hátha érkezik valaki, akinek van lámpája, és elmehetek vele a Vértesnolnai műútig (77km) ahol Ati már várt. Csodák márpedig vannak, jött is egy futó, aki nagyon lovagiasan elkísért. Miközben dumáltunk kiderült, hogy tavaly is kb. ezen a részen futottunk együtt. Idén ő is, ahogy én is, pont egy órás csúszásban voltunk. Hogy mennyire nem vagyok éjszakai menethez szokva, jól mutatja, hogy egy bokor árnyéka, amit a fejlámpa fénye okozott, úgy megijesztett, hogy felkiáltottam és rámarkoltam a fiú karjára. A műút előtti szántóföld úgy felázott, hogy a cipőm megtelt vízzel, így az utolsó frissítőponton kénytelen voltam cipőt, zoknit cserélni. Felkerült a fejlámpa, száraz póló, szélkabát, kesztyű. Ettem egy kicsit, és felpakoltam minden szükségest, ami célig kellhet. Meg voltam győződve róla, hogy a tavalyinál jobb állapotban vagyok, hogy meg tudom nyomni a végét, ami tavaly az óriási vízhólyagok miatt nem sikerült. Nekiindultam a sötét erdőnek, ami az egész út során talán itt volt a legsárosabb. A lábaim egyre jobban fáradtak, többször úgy éreztem, hogy menet közben állva elalszom, annak ellenére, hogy napközben vettem be koffeint. A Koldusszállási ponton (82km) robot üzemmódban bélyegeztettem és mentem tovább. A ponton kedélyes beszélgetés zajlott, néhányan meleg levest szürcsölgettek, de nekem ehhez már semmi hangulatom nem volt. Itt már túl akaratam lenni az egészen. Az útvonal innen alattomosan emelkedik az utolsó ellenőrző pontig, ami a Szent Péter-templom romja (91km). Hiába nem volt egy vízhólyag sem a lábaimon, mégsem tudtam normális tempóban haladni, egyszerűen felemésztett az egész nap. A pontőr kedves és jókedvű fickó volt, égett a tűz, az egésznek olyan megnyugtató hangulata volt, hogy egy kicsit én is el tudtam engedni a bosszúságomat, az időtervvel kapcsolatban. Ettem, ittam és megindultam az utolsó 7km-re. A turistajelzéseket nagyon nehezen láttam ezen a részen, ezért gyakran néztem nem csak előre, hanem oldalra a fák irányába. Na ezt nem kellett volna, mert többször is szemek meredtek rám a sötétből. Félelmetes volt! A baji Kálvária első stációja megkönnyebbülésként hatott, mert tudtam, hogy hamarosan újra lakott területen leszek. Az aszfaltot elérve kocogásra tudtam váltani, Ati most is elém sétált, így együtt mentünk be az ifjúsági táborba. A célban a fénycső hideg fénye kiégette a szemem a sok sötétség után. A hangulat viszont kicsit oldottabb volt, mint tavaly, a szervezők mosolyogtak, csendesen szólt egy kis zene.
A nehézségek ellenére menet közben egyszer sem gondoltam arra, hogy feladom. Gabi ugyan még a verseny előtt írta: „beszélgess velem gondolatban, ha bármi elakadásod lenne”. Végül nem csevegtünk, mert tudtam, hogy a jelentkező problémákat hogyan orvosoljam. Hetven km után még mindig kevés vagyok, tehát az UTH még várat magára, de tudom, hogy egyszer majd sikerülni fog.
Köszönöm Gabi, hogy hétről hétre segítesz ebben!
Szőlőskör Trail, 50km – Wittmann Lilla, beszámoló
Edzőversenyként írtuk be a naptárba, mondván egy hónap múlva a Fátra szikláit taposom, ráérek ott kifacsarni a testemet lelkemet. 2 db 25 km-es kör volt. Köztudottan utálok körözni, de 2 még belefér, és a februári tihanyi 2 kör után tudtam, hogy a második mindig hamarabb eltelik, vagy legalábbis úgy tűnik, mert ismerős az út.
Rajt előtt nehéznek találtatott az új botom, nem akartam cipelni, bár Gabi azt mondta vigyem, gyakoroljak. Már gyerekként sem fogadtam szót anyukámnak, és akkor is megbántam…nem volt ez másként most sem, de azért annyira veszettül nem hiányoztak.
Az első kör maga volt a pokol, ha van mentális fal a futók előtt, az az első körben folyton előttem volt és mászhattam át rajta 25 km-en keresztül. Végig vitatkoztam magammal, az ördög azt mondta ez nekem nem megy, görcsbe állnak a combjaim, a gyomrom sem az igazi, mit akarok én majd a magashegységben, ha itt sem megy, mit akarok ősszel 100+os versenyen, inkább jobb lenne nem ultrázni, max 25-30, most is inkább szálljak ki az első kör után, jobb lesz az mindenkinek, béna vagyok, fáradt vagyok, mi ez a rengeteg szint is, nem erről volt szó, el is tévedtem 2x, lyukas a cipőm, belemegy a víz,a sár, biztos már tele vagyok vízhólyaggal is (bár sose volt, és most se lett), kell ez nekem? A másik vállamon meg ott ült a józanabbik énem, aki azt mondta majd jobb lesz, mindig el kell teljen 20-25 km mire belejövök, most is biztos így lesz, kinyomtatták a szalagot a nevemmel, nem viheti haza Kis Pista, menj csak Lillácska, fusd végig. Ez ment az első körben, aminek a végén lejtő volt, amit nagyon szeretek, pihenteti a lábam, ezáltal fejben is kezdtem helyrejönni, úgyhogy kimentem a második körre és vérszemet kaptam. Nem láttam az élmezőnyt, egyedül baktattam, de mondom toljuk meg egy kicsit, hátha az élmezőny jól megtolt km-ek utáni hősi halottjai az árok szélén hevernek, hasmenésük lett, eltévedtek, és leesik nekem is valami az asztalról. A 35.km környékén megláttam egy hátat, mozgása alapján nőnemű és kezd fáradni, de messze volt, és volt még hátra 15km. A frissítőponton kérdeztem hány nő van előttem, azt mondták 4-5, de nem tudják pontosan. Na mondom akkor dobogónak szevasz, de hátha rosszul tudják, úgyhogy nekilendültem hamar és a frissen tanult lejtős technikámmal csak suhantam a lefeléken, síkon is futás, emelkedő…khm… fogjuk rá, hogy kocogás. És utolértem… eleinte kerülgettük egymást, néha lejtőn a semmiből mellettem termett, akkor rákapcsoltam. Aztán a rákapcsolás annyira jól sikerült, hogy 5:30 körüli kilométereket mentem, hánytam egyet Hidegkúton a falu közepén életemben először futás közben, de mindent összeittam már akkor, nem csodálom. 45nél már kivoltam, mint a kutya, de nem lassíthatok, mert megelőznek. Nem akartam hátranézni, mondom az olyan, mint a gyerekek amikor nézik ki jön utánuk. Gondoltam ha már hátranézni ciki a telefonom szelfi kamerájával nézem meg, de arra meg nem akartam az energiát pazarolni, meg talán még cikibb. Lesz ami lesz, van a leány ahol van, én megyek ahogy tudok, nem lesz lelkiismeret furdalásom bárhogy érek célba. 48 km-nél egy jó barátom írt, hogy az első nő most ért be, na mondom akkor bízzunk benne, hogy a második nem épp 49 kmnél jár. És szerencsére nem járt, mert az én voltam. 🙂
Összefoglalva: az első körben egy fillért sem adtam volna, hogy egyáltalán beérek a célba, a második kör elején mindegy hogy csak érjek be, a második felében meg ugyan csapjunk már a lovak közé és menjünk 6 órán belüli időt (ahogy egyébként amúgy is terveztem, de erről az első körben teljesen lemondtam) .
A frissítés gyakorlása is volt az egyik feladat a versenyen. Úgy érzem ez már az elmúlt években jól kiforrott, és mostanra értem el arra a szintre, hogy fegyelmezetten be is tartom, a végén engedek csak meg magamnak egy kis változtatást, akkor már mindegy szinte.
Az elmaradt botozás gyakorlására még 3 hetem van, biztosan lesz rá lehetőségem.
A másik feladat a tempó belövése volt…ez annyiban sikerült, hogy a fokozatos gyorsulást tudtam hozni, amit terveztem, bár ez leginkább a lelkiállapotom miatt volt, tudatosan csak a végén gyorsítottam. Hogy a Fátrában milyen tempót tudok menni az majd ott kiderül, sose futottam magashegységben, első bálozó leszek, biztos más a talaj, mások az emelkedők, mások a lejtők, de remélem a legjobbakat, hogy ügyesen veszem majd a kihívásokat. Ez a verseny jó volt arra is, hogy megtudjam, egyre erősebb vagyok fejben és vissza tudom hozni magam, mikor már teljesen lejöttem az életről.
baratrunning.com 