Latest Event Updates

Hétvégi pillanatok

Posted on Updated on

11816836_854159904639764_8772741539610300291_n

Gizion

Sally

budai tájakon

Reklámok

Félmaraton zenei aláfestéssel – Hajdú Mária Trier beszámoló

Posted on Updated on

Prelűd

nbk1_jpgA kis április félrenézett terepfélmaraton után már nagyon ügyeltem arra, hogy a június végére becélzott verseny tutira betonos legyen – a Trierer Stadtlauf az én fogalmaim szerint elég üzembiztosan annak ígérkezett, bónuszban elég közel is volt. Az első kihívást is sikerült megugrani, szokásomtól eltérően simán és eltévedés nélkül odataláltam (a GPS a gyengék menedéke) és parkoló is lett. Rajtszámot, chipet felvettem, utóbbit a Porta Nigrára ülve szereltem fel – mert ha van kéznél egy kétezer éves városkapu, használjuk ki 🙂

Aztán visszamentem kicsit még ücsörögni a kocsiba, mert ekkor még hűvös volt és bőven volt időm, ittam, és megettem egy fél zacskó aszalt áfonyát, ami utóbb kifejezetten jó ötletnek bizonyult. És akkor felcsendült a rádióban az ABBÁtól a Mamma mia:

Mamma mia, here I go again

My my, how can I resist you?

Mamma mia, does it show again?

My my, just how much I’ve missed you

Ez megadta a megfelelő ráhangolódást :-), és megindultam a rajthoz. Bemelegítés, egy kilométer laza futás, aztán óraműpontossággal – welcome to Germany – 9:20-kor elstartoltunk. Előtte sokat gondolkodtam azon, hogy nézzem-e majd menet közben a tempót, elég változó tapasztalataim vannak, hogy segít-e vagy sem, de úgy voltam vele, hogy a tavalyi 2:10:57 időnél biztos, hogy jobbat futok, a felkészülés jól ment, egyben vagyok, nem presszionálom magam feleslegesen. Iramfutók se voltak, nem kellett fenyegetően távolodó vagy közeledő lufikkal se küzdeni, úgyhogy elindítottam a Runkeepert és ment a tokba a telefon.

1.-21,4 km

A reggel nem az én időszakom (understatement of the year). 9:20-kor általában a második kávémat iszogatom, és dél előtt arra se vetemedek, hogy az edzéstervre ránézzek, nem ám fussak. Főleg nem 20 fokról folyamatosan melegedő időben. Úgyhogy kifejezetten megörültem a 2. km magasságában a frissítőpontnak, de nagyon sulykoltam magamnak, hogy a 30K-t nem szabad megismételni, mindig csak kevés ivás lesz, gyomorra vigyázunk. A zenét többször lekapcsoltam, hogy a légzésre jobban tudjak figyelni, Metronóm Ákos etalonra gondoltam :), csak egyenletesen, nyugisan. Lassan jöttek a kilométerek, megviselt a meleg, főleg az emelkedőkön, már a 4. kilométernél győzködni kellett magam, hogy az UB almádi szakasza melegebb is volt, szintesebb is, bónuszban repkedő szöszös. Az 5. km-nél vízionáltam Gabit, amint verbálisan szétrúgja a nyifogásért a hátsómat, ez egy kilométerre rendbe tett :D. A 6. km-nél felidéztem, hogy Larzen 4:30-cal nyomta végig a 20K-ját, zokszó nélkül. Akkor haladjunk, kérem, haladjunk, nincs itt semmi vinnyognivaló. A 7. km-nél meguntam a belső monológokat és a nyűglődést. Betoltam a csodafegyvert. Elvist. Ötször egymás után, biztos, ami biztos.

A little less conversation, a little more action please

All this aggravation ain’t satisfactioning me

A little more bite and a little less bark

A little less fight and a little more spark

Close your mouth and open up your heart and baby satisfy me

Satisfy me baby

 

Come on baby I’m tired of talking

Grab your coat and let’s start walking

Come on, come on

Come on, come on

Come on, come on

Don’t procrastinate, don’t articulate

Girl it’s getting late, gettin’ upset waitin’ around

Két jó kilométert köszönhettem neki, de az első kör vége a sétálóutcán vezetett végig, nem örültem a macskaköveknek és a fotósoknak se, utóbbiakat Hanka-féle szemmel verésben igyekeztem részesíteni, az agresszívan szurkolóknál pedig remélem, kiült az arcomra az “állj be mellém, bazdmeg, utána beszélgessünk a tempóról és a gyorsításról” gondolatsor. A 9. kilométernél Michael Bublé búgta a fülembe, hogy The best is yet to come – anyád.

Kicsit másfele vittek a második körre, mint amerre az első kezdődött, ámde a számjelzőket eltüntették, úgyhogy valahol érzésre a 10. kilométer környékén jöhetett frontálisan szembe egy utcai óra. Pontosan 10:20-at mutatott.

*hörg, hörg*

Az. Nem. Létezik. Hogy. Hat. Perces. Ezreseket. Futok.

Nem.

Nem.

Nem.

Nem.

*hörg, hörg*

Mama Telefon helyén marad. Mielőtt úgy igazán megzuhantam volna, meggyőztem magam arról, hogy vagy 11 km körül járok, vagy a német precizitás pont ennél a nyomorult óránál mondott csődöt. És egyébként Larzen 4:30-cal futott. Küzdünk tovább. A 12. kilométernél morcogtam egy kört, hogy tulajdonképp moesnek már kettővel korábban át kellett volna vennie a stafétát, de a lusta dög persze otthon kényelmeskedik. Annak is örültem volna, ha a vízen kívül valami mást is adnak a frissítőállomásokon, mert csak az volt, de nem. Szivacsos és poharas kiszerelés, slussz. A 13. kilométernél az egyik út szélén dobolós ember melletti asztalon kávéfőző volt. K. Á. V. É. Nem gondoltam volna, hogy a nettó bűnözőknek elkönyvelt Versenyt Néző Sörözőkön/Pezsgőzőkön kívül új céltábláim születhetnek, főleg nem forró ital miatt, de instant sikert könyvelhettem el ezen a fronton. Reggel 6-kor ittam meg az eddigi egyetlen kávémat. Nem segített a hiányérzeten az se, hogy ott termett mellette virtuálisan Kata a “laktózmentes vagy sima tejjel kéred?” kérdéssel és a porcelánbögrével. A 14. kilométernél jött megint Bublé barátom a Can’t buy me love-val. Elbeszélgettünk.

I’ll buy you a diamond ring my friend if it makes you feel alright

You mean right now? Not really, dear, de nincs az a félmaratoni szenvedés, ami miatt egy brillköves gyűrűre nemet kéne mondani.

I’ll get you anything my friend if it makes you feel alright

Coffee. Beer. Chair. In that order.

Cos I don’t care too much for money, and money can’t buy me love

Say you don’t need no diamond ring and I’ll be satisfied

Darling, a helyedben áttérnék egy másik klasszikusra: I can’t get no satisfaction

Tell me that you want the kind of thing that money just can’t buy

Free coffee. Free beer. Free chair. In that order.

  1. kilométer. Egyre melegebb. Ámde Larzen 4:30-cal letolta. Lehetnék Pesten is, pont ugyanennyi lenne hátra, mint amennyivel már megküzdöttem. De nem! Már csak 6 km. Barátok közt is csak félóra. Ish. Ha Larzen nincs a barátaink között. Ekkor felzendül egy nyomorult templomharang, és beindul a fejbenmatek. Hány az óra, Vekker úr? 10:45? 10:50? 11:00? Mise és kész! Random időpontban a spontán németeknek!
  1. km. Legyünk stílszerűek: Johnny Cash – 25 minutes to go.

Well they’re building a gallows outside my cell I’ve got 25 minutes to go

And the whole town’s waitin’ just to hear me yell I’ve got 24 minutes to go

Well they gave me some beans for my last meal I’ve got 23 minutes to go

But nobody asked me how I feel I’ve got 22 minutes to go

Szarul, Johnny, szarul! Mélyen átérzem a helyzetedet! 17. kilométer. Kapcsoljunk brutálra. Nonpoint – In the air tonight.

Well I remember, I remember don’t worry

How could I ever forget,

It’s the first time, the last time we ever met

But I know the reason why you keep your silence up,

No you don’t fool me

The hurt doesn’t show

But the pain still grows

It’s no stranger to you and me

I don’t believe in The Wall. I believe in the Blerch. Nincs fal. Nincs. Mondom: nincs!

  1. kilométer. Belenyilallt valami a vádlimba. Vagy nagyon jól csinálok valamit, vagy nagyon rosszul. Larzennek biztosan nem fájt 4:30-nál. Októberben, aranyom, a Strongmanrunon lesz még 30 akadály is, úgyhogy villámgyorsan szedd össze magad, ez itt még nem is nehéz. És nem a felüljáró a Nyugati-téren.

A 19. kilométernél Erna odacsapta a kezembe a chipet és az utasítást:

– Told meg.

– Ernuska, most nem fog menni 4:54-gyel, nem baj?

– Na csak toljad.

  1. kilométer. Petula Clark – Downtown.

nbk2When you’re alone and life is making you lonely

You can always go downtown

When you’ve got worries, all the noise and the hurry

Seems to help, I know, downtown

Just listen to the music of the traffic in the city

Linger on the sidewalk where the neon signs are pretty

How can you lose?

The lights are much brighter there

You can forget all your troubles, forget all your cares

So go downtown

Things will be great when you’re downtown

No finer place for sure, downtown

Everything’s waiting for you

Azt mondod, Petula? Sétálóutca. Kicsi macskakő. Nagyobb macskakő. Régebbi macskakő. Utcai árusok vezetékeit fedő púpok. Betonról volt szó, a hétszentségit, nem terepről! Sprint indul. Hol az a nyomorult Porta Nigra? A kapu túl messze van. És mit adtak nekünk a rómaiak? Egy rossz helyre épített városkaput?! Ziel a láthatáron! Gumikapu! Sokkal szimpatikusabb. Na akkor ugorjon a majom a vízbe. Telefon elő, lássuk a másik bundás állatot. 1:53:55, 56, 57… Aaaaaazbesztnatoljukmegavégétkenyaimódraédeslányom.

Végjáték

nbk3A célban megkaptam a gyerekek szokásos ajándékát (“– mama, nyertél? – nem, de hoztam érmet. – de jóóóó”) és végre sört. Úgy tűnik, a vízkészletek a frissítések során elhasználódtak, mert az egy csepp nem sok, annyi nem akadt. Kaja se. Sör az minden mennyiségben – welcome to Germany, noch einmal. Kávékörhöz nem éreztem elég erőt magamban, chipet leadtam, levezetésként kocsiig elsétáltam, aztán be és irány haza.

Rádió: Kool and the Gang – Fresh.

She’s fresh, exciting

She’s so exciting to me

She’s fresh, exciting

She’s so inviting to me, yeah

Végignéztem a csatakos ruhámon, a karomról lesötörtem egy kis sót, hátrasimítottam egy izzadt tincset, és vigyorogva énekeltem a fiúkkal a refrént.

Yeah.

Tour de Pelso – megkésett beszámoló Hegedűs Ákostól

Posted on Updated on

Áki_Már tavaly ősszel felkerültek a bakancslistára. Idén többet szerettem volna országútizni,imádom a bringám, jó lesz a triatlonhoz is, és ne csak az Eurosporton nézzem a pelotont meg a szökést és a mezőnyhajrát, hanem belülről is éljem át kicsit.

Péter barátom vett részt tavaly, és szokásához híven nagyon plasztikus és csábító beszámolót írt róla. Idén noszogattam, hogy menjünk együtt, de most inkább fut, a többiek is skipelték, így egyedül maradtam. 1 héttel a keszthelyi féltáv után az edzői intelem ennyi volt: “A Pelso abszolút őrültség, pihenni kéne, kicsit építkezni, de ezt persze zárójelben mondom, mert tudom, hogy úgyis elmész rá:-) … MaxHr 147”  Kezdünk összecsiszolódni… 🙂

Ahhoz képest, hogy november óta ott van a tervek között, mégis csak a verseny hetében neveztem be, Keszthely máshogy is sikerülhetett volna. Ott viszont úgy jöttem le a pályáról, hogy a bringát kell erőltetni a továbbiakban ez pedig megadta a végső lökést. A Balatont meg úgyis imádom (megkerülni is).

Érezhetően outsider vagyok a bringások között, szinte senkit nem ismerek, 1-2 edzőpartner van csak, így a leutazás, készülődés, kávézás, stratégia megalkotása is egyedül megy.Áki2

Ez életem második bringaversenye, de mivel az első a Kékesi csúcstámadás volt (Gyöngyös-Kékestető), ahol a mászásnál sokkal kisebb szerepe van a mezőnynek, így ez az igazi komoly bolyozós mezőnyversenyem. Egyetlen célom volt, Péter tavalyi 6:09-es idejénél jobbat menni, illetve a kerek számok bűvölete miatt 6 órán belül beérni.

A felszerelés két pótbelső, 2 kulacsnyi izó, 4 zacskó izó por, 3 tubus gél, 3-4 csoki, egy croissant és só-, BCAA, L-Carnitin tabletta. Lesz majd úgyis frissítőpont, ez-az, bőven elég lesz…

A késői nevezés miatt a “D”, azaz a legutolsó depóba szólt a rajtszámom, a mezőny szinte legvégéről indultam. Végülis mindegy, Zamárdiig úgyis lassú rajt, majd ott lehet helyezkedni.

A rajt után egy kilométerrel ki is álltam gyorsan pisilni, régóta álldogáltam már a depóban, kaptam is a megjegyzéseket rendesen. Nem igazán törődtem velük, inkább még most, és lesz időm visszaérni. 9 km-t mentünk, 20km/h átlagtempóval, illetve nekem jött ki annyira, de igyekeztem sokat előzni közben.

Zamárditól kezdett nyúlni a sor, a következő 10 km-ben a tempó felment 40 körülire, a pulzus meg 155-160 körül dolgozott. Hű B+, gondoltam magamban, nem mertem nézni semerre, kezek folyamatosan a fékkaron, pásztáztam a bolyt, ki hogy mozog, milyen bringák, milyen mezek, kire érdemes tapadni, szokni kellett az érzést, közben csak találgattam, hogy épp melyik településen is lehetünk. Időről időre “FÉÉÉK!!!!”, “KULACS!!!”, “VIGYÁZZ!!!”, “FÉÉK-FÉÉK-FÉÉÉK!!!”, bekiabálások, kb. 30-40 fős csapattal domborzattól függően 35-45 körüli tempóban.

Lellén a körforgalomban egy srác feküdt az út mellett, kicsit fogta a fejét, de szerencsére már ápolták, hm, ez nem csak játék és mese…

Közben igyekeztem gyakorolni a bolyban frissítés művészetét, 35-38-as tempó, lehetőleg mindkét kéz legyen a féken, de… Első fokozat a kulacsból inni, oké bevállalható. Második lépésként az tubusos izó kupakját lecsavarni, az alufólia védőt letépni és úgy szlopálni a cuccot, majd lehetőleg kupak vissza és a göngyöleg vissza a zsebbe, hogy ne szemeteljek. Feketeöves pálya: kis símítózáras zacskót egy kézzel kinyitni, belőle 1-2-3 tablettát kibányászni, be a szájba, zacskó visszacsuk, zsebrerak, folyadék. Szerencsére egy BCAA tablettán kívül egyéb veszteség nem ért a műveletek közben.

Fonyódon volt az első frissítő, nem is vettem észre, csak mikor már elmentünk mellette, 40 km-nél voltunk, még csak egy kulacsom ürült ki, nem volt rá szükség.

Szépen haladtunk 40 körüli tempóval, egyszercsak “FÉÉK-FÉÉK!!!”. Előttem kb. 3 bringával volt egy bukás, egyből satu, a közveten előttem lévő srác is eldőlt, nem tudott már időben kicsatolni, pont el tudtam mellette slisszolni. A lendület persze elszállt, a bukás előttiek elhúztak az addigi tempójukkal, mögöttük meg próbáltuk magunkat összeszedni, de újra kellett bootolni a rendszert. 60 km-nél jártunk, pont az egész túra legnagyobb emelkedőjénél, a Balatonszentgyörgyi körforgalomra vezető dombon. Pulzus egyből 172re ugrott, próbálok felérni a többiekre, meg a dombra is, végre csak felérünk és összeszedjük magunkat, lefelé már újra az ismerős mezesek vesznek körül.

Második frissítő Keszthely előtt 72-nél, itt már meg kell állni, mindkét kulacsom üres. Két kulacs, egyikbe izó por, két banán, egy nápolyi és nyomás tovább. Az eddig főmezőny már messze jár, megkezdem a felzárkózást. A múlt hétről ismerős utakon és körforgalomban tekerek, a keszthelyi bringapálya is itt ment épp. Pulzus üti a 178-at is, tempó 40 körül, de ez most szinte egyedül, 1-1 bringás hátán közelítek a gruppettóhoz. Kb. Vonyarcvashegyig tartott, mire felértem, 11 km, a pulzus itt látványosan visszaesett utazósra (130-145 környéke), végre frissíthettem, banán, csoki, folyadék, minden.

Elég eseménytelenül haladtunk egy 30 fő körüli csoportban 4-5en egymás mellett, néha túllógva a sávunkból, amikor a másik sávban szemből villogóval, nagyon gyorsan (100-as tempó felett) elment mellettünk egy autó. A boly összerezzent, megijedt, kicsit összezárt és hirtelen fékezett. Nekem is satu, csúsztam a két gumin, jobbról mellettem támasztottuk egymás vállát egy sráccal, a kormányunk kicsit összeért. Hátulról éreztem egy ütődést a kerékhez, utána csörömpölés, majd hátulról, egy távolodva “FÉÉÉK-FÉÉÉK!!!!”. Huhh, ezt megúsztam…

Kicsit mindenki visszavett, néha már-már lassúnak éreztem a tempót, ezért a csoport elején voltam 2-3 sorban. Volt egy kis pofaszél, előre nem álltam, szökni meg nem volt értelme, előttünk felvezetőmotoros, az úton meg ameddig a szem ellát, senki, akire érdemes lenne felmenni.

Közben már a következő frissítés forgatókönyvén agyaltam. Egyrészt azt reméltem, hogy ha itt vagyok az első sorokban, akkor mire végzek a frissítéssel, akkor is megcsípem még a boly végét. Az vízbe izópor keverésről lemondtam, hogy időt spóroljak, az újabb pisit viszont a megállásra tartogattam. Badacsonynál fék, víz-víz, banán, pisi, tűz.

A boly meg sehol, alig állt meg valaki tölteni, ott vagyok a nagy légüres térben, fasza. Hát akkor kezdjük. Pulus 170, tempó 35, enyhe szembeszél, alsó fogással tépem a kormányt, húzom-vonom, valahol a távolban kocsisor, na annak az elejét kell elérni. Közben sikerül felérni pár magányos harcosra, így már négyen küzdünk, hogy visszakapaszkodjunk. Felváltva vezetünk, de a távolság csak nagyon lassan csökken, viszont baromi fárasztó. 15 kmt mentünk négyesben (107-től 122-ig), mire megcsíptük őket, a végén még két nagy nekirugaszkodás kellett, 183-as pulzus, 40-es tempó, de máshogy nem lehet befogni a 35öt tekerőket.

Felértünk, pulzus vissza de már 125-160 között ment a mozgástér, a tempó viszont 30 körülire csökkent, a felvezetőket is fogta a szél. Zánka-Akali-Udvardi-Örvényes, kicsit hullámzott is a pálya.

Lassan jött Füred, újabb frissítőpont. A kulacsok üresek, a zsebeimben már alig akar valami, megint meg kell majd állni, talán utoljára. Bezzeg valakinek még két érintetlen kulacs van az ülése mögött, na ők viszik a bolyt, ha én ezt tudtam volna…

Füred, MOL kút, fék, víz-víz-banán-banán-csoki, tűz. A szitu ugyanaz, a füredi emelkedő, a peloton tova, nem tudom, hogy mögöttem mennyivel jönnek, mennyien és milyen tempóban, így egyetlen út az előre. Magam is meglepődöm magamon, honnan ez a nagy erő és harci kedv, de ha már így alakult, akkor használjuk ki.

Pulzus 175-180, tempó 35-40. Sikerült utolérni azt a srácot, akivel Badacsony után is összeálltunk, viccesen odaszólok neki, hogy ez egy ilyen nap, nyomjuk. Nem nagyon akart jönni, de aztán mégis. Viszont semennyit sem közeledtünk. Beértünk másokat is, de nem tudták tartani a tempót, így most tényleg ketten kellett megoldani. Teljesen reménytelennek tűnt, de aztán szerencsére az Almádi túlsó végén lévő MOL kútnál lévő frissítőnél megálltak páran (mi meg nem) akik szintén vissza akartak érni. Tettük a kereket rendesen, a fűzfői körforgalomhoz 54-gyel érkeztünk meg és utána Fűzfőn a hosszú egyenesben fel is értünk. 24 km-t kellett így tolni (Füred 146, Fűzfő 170), a bolyban végre kaja, pihi, pulzus 150 körül, utazós.

Hamarosan érkezett az Akarattyai emelkedő, na ez végleg szétkapta a csoportot. Valaki ugyan bemondta, hogy a kistányér nem ér, és én bőszen próbáltam is nagytányérral feltekerni, de már nem ment. Előztem is, előztek is, de az akarattyai körforgalomból kijövet előttem sem láttam elérhető távolságban senkit és mögöttem sem éreztem a szelet. Jobbhíján nyomtan egyedül, 165 körüli pulzus, 35 körüli tempó, már úgy vége lehetett volna. Végre utolért egy csoport, kicsit megpihenhettem és volt időm agyalni. 185-nél jártunk, vajon mennyire 200km a kiírás szerinti 200 km? Ha igen, akkor ezzel a tempóval épp meglesz a 6 óra, de 1-2 kili difi és bukom. Sok idő nem maradt töprengeni, a csapat jól dolgozott, időnként vezettem is, amikor lassúnak éreztem, néha még szökéssel is próbálkoztam, de jó gyorsan belehaltam mindig.

Siófok tábla, jobb kanyar, bal kanyar, hosszú egyenes. Végre megláttam a kaput, de már semmi erőm nem maradt beleváltani és igazából nem is érdekelt, hogy 155. vagy 160. leszek, az idő meglett és ez a lényeg.

Áki1Saját mérés szerint 5:55:02, 200,3 km (eredménylistában 5:58:27 bruttó idő, 161. hely). A teljes átlag 33,9 km/h, az első 9 km-en 20,6 km/h, a maradék 191-en 5:30-as idő, 34,7 km/h. Hát, igazából el sem hiszem, hogy én tudok ilyet, pedig ezekszerint de. Jó, a bolyozás más műfaj és sokkal könnyebb abban menni, de annak örülök, hogy háromszor sikerül feljönni az eredeti bolyomra és a végén még vezetni is tudtam.

A célban off. Kb. fél órán keresztül csak bambultam ki a fejemből, olyan odatevős, koncentrálós volt végig, hogy teljesen leszívta az agyam, fejben utol kellett érnem a testemet, amit a 30 fokos meleg és a 149-es átlagpulzus (186-os max, sorozatos irammváltások) szintén megcsócsált.

Tanulságok.

1. Amelyik bollyal indulsz, arra van esélyed. Onnan felmenni egy gyorsabbra, előrébb haladóra nincs. Leszakadni még mindig könnyebb, ha túl gyors a vonat.

2. Ne állj meg frissíteni, vigyél magaddal mindent. Két nagy kulacs a vázra, kettő az ülés mögé. A zsebeket és a vázat dugig rakni kajával. Sose állj meg, csak a célban.

3. Imádkozz, hogy ne legyen defekt, bukás, ne hagyd el a kulacsod. De hát ez egy technikai sport, minden megtörténhet.

Kékes Csúcsfutás 2015 – Kecskés Timi beszámoló

Posted on Updated on

Szuper felkészülés és szuper tavaszi versenyek, eredmények után, ezúttal egy nagyon küzdelmes verseny, ahol egy betegség miatt a “célba érni” tervnek volt esélye. Jövőre visszavágunk, akkor már epekövek nélkül 😉

Timi beszámolója:

Most olvastam a BSI kisfilm beharangozó cikkének a címét: “Egyszer kipróbálja az ember, és utána muszáj újra jönni” – egy futótól hangzik el a filmben. És ez így van. Hogy miért, nem tudom – megpróbálni jobb eredményt elérni? Megpróbálni kevésbé meghalni a hegyen? A teljesítés öröméért? De tényleg muszáj. Különleges futás ez, különleges esemény.
Idén csak 32 fok volt a csúcson, nem 34, mint tavaly, de szárazabb, talán melegebb, nem biztattak villámok félúton. Sokkal kevésbé izgultam, és ez nagyon jó volt! Öröm másodszor ott lenni, de még messze nem vagyok rutinosnak mondható. Öröm volt ismerősökkel találkozni is: már előző este Judittal Mátrafüreden, aztán reggel újra, Zsófival és Mátéval, rájuk már nagyon vártam. Mező Jani bácsival, akit pont egy éve pont itt láttam utoljára. A BSI hangjával, Péter Attilával, aki immár személyes ismerős. Ádival, aki 18-ból 18-adszor teljesítette a csúcsfutást. Szilvivel, aki látássérült futókat kísér versenyeken a Suhanj! színeiben. Büszke vagyok rájuk.
Már reggel kilenckor megérkeztünk Mátrafüredre, még csendes volt a rajt környéke. A panzióban, Galyatetőn reggeliztem, aztán rajtszámátvétel után főleg üldögéltünk a fűben, masszíroztam a lábamat, ittam. Péter felment az utolsó előtti busszal a csúcsra, hogy majd a célban várjon, én akkor kezdtem melegíteni, vettem még zsemlét és kefirt, de csak a zsemlét sikerült megennem, mert Jani bácsival beszélgettem, és közben mégse mártogathatom a kefirbe a zsemlét 🙂 Nemsokára befutottak Zsófiék családostul, jaj nagyon jó volt látni őket 🙂 Vettem egy Sponser hosszú felszívódású szeletet is, a dél körüli rajtokkal mindig bajban vagyok, hogyan kell készülni, amikor az ember ebéd helyett fut? És még egy banánt is kaptam Zsófiéktól, aztán lassan beálltunk a rajtba.
Mivel már kétezer ember indulhat, kéthullámos a rajt, én a másodikból akartam indulni, nem terveztem 1:25 körüli időt, csak a tavalyinál (1:38:02) akartam egy picit jobb lenni. Az edzéseket jól megcsináltam, éreztem a fejlődést, de nem igazán éreztem a jó formát, az energiát, amit az is okozhatott, hogy a verseny előtt két héttel rondított bele egy többnapos epegörcs. Akkor elvesztettem a hitemet, még relaxációban is próbáltam visszaszerezni, az sokat segített. Egyre jobban vártam a versenyt, örültem neki, álltam elébe. Naszóval a második hullámba akartam állni, jobban szeretem, ha én előzgethetek, mint ha engem előznek sokan, lelkileg jobb az. De Zsófi rábeszélt, hogy álljunk inkább az első végére, végülis mindegy volt, elég is volt a tömegben hátrafelé araszolásból, megálltunk. Judittal is együtt indultunk, aztán később hárman háromfelé szóródtunk szét.
Elrajtoltunk, a telefonom elindult, a pulzusmérőm semmiképp sem akart, ezzel tökölődtem egy ideig menet közben. Bevillant, ahogy tavaly már az első kilométeren megfordult a fejemben, hogy jesszusom, ki az a marha, aki itt felfut…?? Jó volt idén már tudni, hogy kibírható.
Nagyon meleg volt, a tavalyi tapasztalatokból okulva az első frissítőig vittem magammal vizet, ittam és locsoltam a fejemre is. Mindkét karomon volt hűsítő nedves pánt, az egyik alatt szivacs. Az első frissítőpontnál otthagytam a palackomat, és innentől a további frissítőpontokra bíztam magam, elég is volt a kínálat. Itt az első frissítőnél döntöttem úgy, hogy mivel most úgyis gyalogolok a pohárral, megpróbálok lelket verni az órámba, és sikerült is. Innentől tudtam a pulzust figyelni, amit nagyon szeretek, mert olyan befelé fordulós, magamra figyelős dolog, jobb, mint a tempó szerint futni. Utóbbit bemondja a telefonom, de ha pulzust mérek, akkor ezt csak úgy mellékes információként eltárolom, meg számolgatok vele. Itt még nem is annyira figyeltem rá.
A 6-7. kilométer a legkönnyebb, úgyszólván alig emelkedik, és itt van a csúcsfutás egyetlen, néhány méteres enyhe lejtője. Nem sokkal a nyolcadik kilométer előtt ért utol Kocsis Árpád, BSI nagyfőnök, hátulról olvasva a pólómat azzal biztatott, hogy az utolsó néhány méter terepfutás! Aztán a szurkolókat lelkesítette és dicsérte Mátraháza felé közeledve, akik persze ettől nagyobb lelkesedésre kapcsoltak, mázli, hogy vele együtt futhattam ezt a szakaszt.
A mátraházi frissítőnél elmentem pisilni is, tudtam, hogy ez egy-két perc veszteség, de nagyon vártam már az alkalmat. Hiába mentem el a rajt előtt is, valahogy reflexszerűen újra jelentkezik az inger induláskor, gyakran vagyok így, aztán vagy elmúlik, vagy nem. Megkönnyebbülten indultam tovább, frissítés, sőt párakapu! aztán komolyodik az emelkedő. Tavaly a meredekség dacára nekem itt lett jobb, ahogy beérünk az árnyékba. Idén is ezt érzem, és a tempóm még mindig jó. Most már, féltávon túl, lehet számolgatni: körülbelül tíz perccel jobb vagyok a tavalyi időmnél! Persze tudom, hogy az utolsó néhány kilométer lassabb, levesz az átlagból, de ez akkor is nagyon jó.
Kilenc kilométer után, tíznél belegyalogolva még azt számolgattam, hogy tizenkilenc percem van a hátralévő másfél-két kilométerre. Meglesz a javítás. Itt találkoztam Szilviékkel is, ő is mondta, hogy milyen jól megyek. Aztán tovább akartam futni, és úgy éreztem, kiugrik a szívem a mellkasomból, és hányingerem is van, Valami nem jó. Inkább gyalogoltam mégis, nem ment. Nem tudom, mi történt, olyan érzés utólag, mintha valami elfogyott volna. Próbálok újra futni, kocogok is valamennyit, de megint hányinger, szívdobogás. Az utolsó frissítőnél már nem is kértem semmit, úgy éreztem, nem vagyok szomjas se, meg tele a gyomrom folyadékkal, viszont nagyon szerettem volna, ha van vödör a szivacsot, sapkát belemártani, de épp üres volt. Már csak 600 méter, most már meg kell legyen, féllábon is. Itt már megfordult a fejemben, hogy kicsúszom az időből.
Timi_kékesSípálya. Nem megy, az Istennek se. Én itt feladom, ciki, nem ciki, gyalogolva fogok célba érni. Mellettem a 190-es rajtszámú futótárs, azóta is áldom a nevét, odaszól: gyerünk, ne add fel, itt már nem adhatod fel, gyere, fussál! -Húzzál! – kérem, mármint szavakkal, és ő még egy-két hajrát mond, és tényleg belehúzok, és futok, de jó, mégse gyalogoltam be. Emelem a fejemet, keresem Pétert, ott van a kordonon túl, kiabál és fotóz, ettől is erőre kapok, olyan jó látni! Hol van már a cél…?? Két kapu van, az első csak a szponzori, a második a cél, odáig kell bírni… és bírom, és aztán kipukkadok. Nem vagyok szép a célfotókon, de hogy mindent elmondanak, az biztos.
Attila kiabál a mikrofonba, Timikéééém…! Magasba emelem a kezem, megvan… de erről már nem készült fotó. Érem a nyakba. befutócsomag, a legjobb benne az alma. Telefon leállít, idő: 1:40. Hát, nem sikerült… De legalább megvan. Talán a nettó idő…
Nyújtogatok, harapom az almát, beállok a sorba a csúcskőfotóért. Térdemre támaszkodva levegőért kapkodok. Megtalál Péter, a nyakába borulok, bár csurom víz vagyok, meg izzadt és büdös. Körülöttem nagy érzések és emberi történetek: telefonhívások “anya, megcsináltam!”, gratulációk és tapsok.
Kékes_éremÉrkezik Forrest, aki most dupla kocsit tolt fel két beteg gyerekkel, meg a Suhanjosok, a nyolcvanévesek és a hetvenéves magnós bácsi, aki tizenötödször futott fel. Araszolunk előre a sorban, elkészül a fotó, és közben megérkezik az sms is: 1:38:39 a nettó idő. 37 másodpercet rontottam a tavalyihoz képest. De a másodpercek nem számítanak, Mégis megvan. 1:38 az 1:38, mint tavaly 🙂 Magyarázhatom azt a 37 másodpercet az epegörccsel, vagy hogy kiálltam vécére, de nem teljesen mindegy? Megismételtem a tavalyi csúcsfutásomat, felértem a hegyre!
Aztán jöhet a jól megérdemelt tejeskávé a kilátóban, átöltözés és pihenésképpen 13 km túra a szállásunkra, Galyatetőre 🙂 És jövőre újra itt, mert ha egyszer kipróbáltad, utána muszáj…

„Hétköznapi” siker: -20 kg/4 hónap

Posted on Updated on

Bodon Judit interjúja egyik tanítványommal

4 hónap: – 20 kg, élhető étrend, megnövelt fizikai aktivitás, új életmód. Ez E. története. Mások szerint neki könnyű. Persze. Pont annyira, mint bárki másnak.

A sikeres testsúlycsökkentés egyik titka a motiváció. Fontos, hogy belülről fakadjon, ne kívülről kényszerítsék ránk, hiszen csak ez a belső motiváció képes felvenni a harcot a kifogásainkkal és valóban segíteni életmódváltásunk alakulását.

Más, hétköznapi emberek történetei inspirációként hathatnak ránk fogyókúránk idején vagy a nagy elhatározás előtt is. Most olvassátok E. mínusz 20 kilójának történetét, hátha nektek pont ő tud segíteni!

1. Mi késztetett arra, hogy elindulj a testsúlycsökkentés útján? Mi volt az utolsó csepp a pohárban?

Nem szeretném a terhességekre fogni a teljes hízásomat, mert már előtte is szépen lassan felpakolódott rám majd tíz kg felesleg. A három terhesség, különösen a szoptatások első hónapjai még inkább hozták a kilókat. Tavaly nyáron 79 kg voltam, ami a 168 centimhez elég soknak tűnt. Az utolsó csepp az volt, amikor az akkor ötéves fiam megkérdezte, hogy megint baba nő-e a pocakomban. Teljesen őszintén kérdezte tágra nyílt szemekkel. Akkor ebben az őszinteségben láttam azt meg, hogy nem átlagos ahogyan kinézek.

2. Milyen „diétákat” próbáltál már ki korábban?

Sok mindennel próbálkoztam: 90 napos diéta, 18 óra után nem eszem semmit, kéthetes bécsi diéta, testkontroll – ezeket azért emelem ki, mert ezekbe többször is belefutottam.

3. Milyen segítséget használtál korábbi fogyókúráid során? (Pl. könyv, internetes oldal, internetes fogyókúrás eszközök, háziorvos, dietetikus, barátok stb.)

Korábban interneten kutakodtam, beírtam a keresőbe a diéta”, vagy a fogyókúra” kifejezéseket és így jutottam el a fenti módszerekhez és persze barátok ajánlása alapján is.

4. Meséld el, hogyan sikerült ezúttal elérned a testsúlycsökkenést! Min változtattál a táplálkozásodban, a testmozgásban, az életmódodban, a hozzáállásodban? Mi volt szerinted a legfontosabb változás?

Ezúttal nem akartam a hagyományos, jól be nem vált módszereimhez folyamodni, ezért felkerestem egy dietetikust. Ő online és telefonon adott tanácsokat és készített személyre szabott étrendet az első hetekre. Később az ő elvei szerint állítottam össze magamnak a heti étrendjeimet. Tudom, ez unalomig ismételt, de legfontosabb tényleg az volt, hogy ne egy diétát éljek túl, hanem inkább olyan életmódbeli változtatásokat vezessek be, amikkel együtt tudok élni. Nem egy, vagy pár hónapig, hanem ha lehet, akkor véglegesen.

Az egyik legfontosabb dolog, hogy ötször eszem egy nap. Ez azért nagyon lényeges, mert nem éheztetem ki a szervezetemet, ahogyan korábban és így nem eszem egyszerre nagy adagokat. Sokat segített még a magnézium szedése, főleg az első időszakban, amikor sokszor voltam feszült. Elhagytam a liszteket, lisztből készült ételeket (ma már kivételt teszek a zabliszttel ill. 1-2 más, alternatív liszttel), a hozzáadott cukros ételeket, semmilyen feldolgozott ételt nem vásárolok.

Az étkezés mellett pedig egyszer csak rám talált a mozgás is, amivel egy számomra új kikapcsoló, feltöltő, feszültséglevezető módszert kaptam, ez nagy felismerés volt. Ha fáradt vagyok, akkor is mozgok heti öt alkalommal és ettől mindig jobban érzem magam. Igazából azt hiszem, hogy nincsen semmilyen csodaszer a fogyásra, legalábbis a tartós fogyásra csak az, ha az ember odafigyel az étkezésre és a mozgásra. Mivel ez is legalább annyiszor hangzik el, mint az, hogy ne diétázzunk, hanem váltsunk életmódot, így általában csak legyintünk rá.

5. Milyen nehézségekkel kellett szembenézned a testsúlycsökkentés során? (Pl. önfegyelem, időhiány, család, barátok nem támogatnak, sérülés, betegség stb.)

Mikor elkezdtem változtatni, a legkisebb gyerekem éppen fél éves volt, a középső még nem volt három, a legnagyobb éppenhogy öt. Ebből azt hiszem, hogy egyenesen következik, hogy a két legnagyobb ellenségem az időhiány és a fáradtság volt. Ezek folyamatosan jelen vannak egyébként azóta is. Legnagyobb meglepetésemre a nagyon támogató férjem is ellene volt a terveimnek kezdetben, nem dicsért, nem motivált, sőt a tetteivel mintha ellenem dolgozott volna, pl. rendszeresen lepett meg finomságokkal. Azt hiszem, hogy ezek ellenszere az volt, hogy eldöntöttem, hogy akármi történik, én ezt most végig fogom csinálni. Később kiderült, hogy a férjem nagyon is büszke rám, csak éppen ő olyan ember, aki nem szereti a változásokat. Őszintén megbeszéltük ezt és azóta ő az egyik legnagyobb drukkerem.

Talán egy nehézség maradt meg a mai napig: nagyon rosszul érint, amikor úgy érzem, hogy bagatellizálják a befektetett energiám azzal, hogy azt mondják, hogy Neked könnyű, mert…” és itt mindenféle olyan befejezései vannak a mondatnak, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. A legrosszabb az volt, amikor kaptam egy hosszú e-mailt arról, hogy mennyire rossz anya vagyok, hogy magukra hagyom a gyerekeimet, amíg önmegvalósítok”. Úgy érzem, hogy ahhoz, hogy anyaként hosszútávon adni tudjak, ahhoz nekem is töltődnöm kell valahonnan és az én életemben jelenleg a töltődési lehetőség a mozgás.

Tovább a teljes interjúhoz a www.nosalty.hu oldalára

HANKA VS. ULTRABALATON 2:0

Posted on Updated on

hanka_célHanka a célban

hanka_csapat„Lehet, hogy egyszer kell egy nagy pofont kapnom a futástól, de ezt a pofont nem most fogom megkapni!” Ez az idézet tőlem származik, és a 2015-ös Ultrabalaton előtt valamikor 2 héttel szaladt ki a számon. Az eleje Milántól való, aki azt mondta, hogy lehet, hogy kell egy pofont kapnom valamikor, nekem sem sikerülhet minden verseny. És hogy miért került szóba az a pofon? Mert akkor még az is benne volt a pakliban, hogy nem fogok tudni célba érni az UB-n.

3 héttel az UB előtt, 2 héttel Sárvár után egy pénteki laza 12 kilométeres futáson elkezdett fájni a bal csípőm és forgóm úgy, hogy a fájdalom egészen a bokámig lefutott. Nem tudtam hová tenni a dolgot, mikor hazaértem, már nem fájt, de azért a szokásosnál többet nyújtottam, masszíroztam, bekentem, vasárnap pedig nekivágtam a hosszúnak. 25 kilométertől borzasztó fájdalom volt a bal oldalon, olyan érzésem volt, mintha a bal lábam nem lenne a helyén és rövidebb lenne, mint a másik. Eléggé megijedtem. Hétfőre megvolt a döntés: telefon egy gyerekkori, pásztói ismerősnek, Vandának, aki gyógytornász, esetleg meg tud-e nézni, mi lehet a bajom, tud-e segíteni, hogyan tovább. Vanda már kedden tudott fogadni, alaposan megvizsgált, és megállapította, hogy a csípőm bizony elmozdult a helyéről, ezért volt a fájdalom. Manuálterápiával helyre tette, amit helyre kellett, és különböző gyógytorna gyakorlatokat is mutatott, amik a farizmokat és a vádlit erősítik és nyújtják, mert ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy minden a helyén legyen. Szerdára volt időpontom Kriszhez masszázsra, még a Sárvár utáni nagygenerálra, ő is alaposan megdögönyözött és helyrerakosgatta, amit lehetett. Megnyugodtam kicsit, de nem teljesen, hiszen vészesen közeledett az UB, és bár a munka 99 százalékát már elvégeztem, a lelki hangolódást jelentősen rontotta ez a probléma.

A futásból visszavettem, próbáltam lélekben készülni, de az sem ment, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy fájjon, nem tudtam elengedni, hogy esetleg tényleg baj lehet. Csináltam a gyógytorna gyakorlatokat, nyújtottam, hengereztem, masszíroztam, teljesen rápörögtem a „gyógyulásra”. De amikor futottam, akkor csak arra tudtam figyelni, hogy fájni fog, még akkor is, ha egyébként nem fáj. Fejben kellett magam összeszedni, és ekkor jött az a bizonyos pofonos mondat, ami talán helyre is tett. Odamegyek, elindulok, és végig is fogom csinálni az Ultrabalatont. Addig is minden meg kell tennem, hogy rendben legyek. Még kétszer voltam Vandánál kezelésen, be is tapaszolt, és Kriszhez is benyavalyogtam magam, hogy még a verseny előtt utoljára szedje szét és rakja össze a hátam. Úgy éreztem, rendben leszek. Illetve eldöntöttem, hogy rendben leszek, nem lesz baj, és ha lesz is valamilyen probléma, akkor azt majd megoldom valahogy, mint mindig.

Közben csináltam a szénhidrátos diétát, nem ettem édességet, szedtem a pajzsmirigyre a gyógyszert, és reméltem, hogy ezzel nem okozok semmiféle zavart a rendszerben – nem okoztam, sőt, szerintem nagyon jót tett a tudatos, odafigyeléssel történő táplálkozás.

A kísérőkérdés is megoldódott szerencsére, Tomi barátunk, aki tavaly bringázott velem, vállalta, hogy felesége és cuki ikerfiai helyett velünk tölti a hétvégét, és Miki öcsém is csatlakozott, hogy a segítőnk legyen. Miki még nem volt ultraversenyen, és engem sem látott még futni, de tudtam, hogy jól fogja tudni kezelni a helyzeteket. Előzetesen azért mondtam neki, hogy ő mindig legyen velem kedves, de ne sértődjön meg, ha én nem vagyok mindig az.

Így négyen vágtunk neki az útnak pénteken, jó sok cuccal és kajával felszerelkezve. Lepakoltunk a kenesei Honvéd üdülőben, majd irány a rajt, chipátvétel, ilyesmi. A srácok már előre tudták, hogy kb. 10 méterenként meg fogunk állni ismerősöket üdvözölni Milánnal, és így is lett, lépten-nyomon belebotlottunk valakibe, beszélgettünk, örültünk mindenkinek. Felvettük a chipeket, ettünk jégkrémet, megnéztük a Balatont, majd beálltunk a kineziotape sátorba, hogy még jobban megragasztassuk magunkat. Én a derekamra kértem egy kis erősítést, Milán a derekára és a térdére, hogy az IT szalag problémája ne jöjjön elő a verseny alatt. Aztán vacsorázni vettük az irányt, egy szuper olasz étteremben ettük magunkat degeszre pizzával – az enyémnek a fele megmaradt, azt eltettük, jó lesz holnapra címszóval. Este még egy kis „taktikai” megbeszélést folytattunk, hogy mikor milyen frissítőt kérünk, és hogy kb. milyen időközönként találkozunk a fiúkkal. Próbáltunk hamar lefeküdni aludni, mert a 6-os rajt miatt jó korán kellett kelni, ez nagyjából sikerült is, ennek ellenére én nagyon nehezen aludtam el, és amikor elaludtam, akkor is félálomban fetrengtem.

Kb. 2 órát sikerülhetett nyugodt alvással töltenem, jó hamar csörgött az ébresztő, keltünk és készülődtünk. Egészen nyugodt voltam, kiválasztottam a versenyszerelésemet, felöltöztem, közben mindenki szépen elkészült, és elindultunk Aligára. A versenyközpontban már nagy volt a zsibongás, mindenki készülődött a rajthoz. Gyorsan ettem egy szelet maradék pizzát (hajnali fél 6-kor, reggelire) – aztán irány a rajt. Üdvözöltük egymást, akivel addig még nem találkoztunk, sok sikert és jó utat kívántunk, jött Dóri is, Zoli is előkerült, nálam volt a chipje, Zsófinak is odaadtam az övét, jöhetett a rajt. Idén is kaptunk egy-egy lufit a kezünkbe, amit a rajt pillanatában elengedtünk az égbe – aztán indulás, jöhet a kör, 220 kilométer múlva jövünk vissza.

Hanka_ubIsmét a meredek emelkedőn indultunk el felfelé, mint tavaly, nehogy elfussuk az elejét, aztán Kenese felé vettük az irányt. Itt még egyben van szinte teljesen a mezőny, jól látjuk egymást, így mindenkivel lehet találkozni, sok emberrel váltottam is pár mondatot, ki hogy van, hogy érzi magát, ilyesmik. Milán ellépett, ahogy szokott, én haladtam szépen a saját tempómban, még zene nélkül, inkább figyeltem a többieket, és ha volt kivel, akkor dumáltam. Teltek a kilométerek, az első tízes hamar eljött, a csípőm egyelőre nem jelzett. Futottam szépen, ezen a részen nagyjából ismerem is a településeket, itt még tudtam, hol járok, hány kilométer van mögöttem, mi hol van, ismerős volt az útvonal. Sorra villantak be a tavalyi emlékek: itt találkoztunk először a fiúkkal, hogy frissítsenek, itt hívott Anita az Indextől, hogy interjúzzunk, meg ilyenek. Mivel főleg egyedül futottam, tudtam ilyeneken gondolkodni. A frissítőállomásokon mindig ittam, és ettem pár falat sós perecet is, aztán irány tovább. Valahol egyszer csak Szabi, alias Harcsa Barna szegődött mellém bringával, Levikoptert kísérte, dumáltunk egy kicsit, és lőtt rólam fotót is (ld itt oldalt). Mondtam neki, hogy csak óvatosan, mert ha a kátyús úton elesik és kitöri a nyakát, akkor hívok hozzá mentőt, de bizony ott hagyom. 🙂 Szerencsére nem esett el. Beszélgettünk egy sort, aztán ki-ki ment a maga tempójában tovább.

Fűzfőn kértem az egyik ujjatlan trikómat a fiúktól, gyors átöltözés, és irány tovább, majd pacsi Sally-vel, aki a szülei háza előtt szurkolt Erik babával együtt. Kb. ekkor találkoztunk össze Lubics Gyurival úgy, hogy egy tempóban is tudtunk haladni, innentől szerintem legalább 10 kilométert tettünk meg együtt, jót beszélgettünk a gyerekekről, a munkáról, közben frissítettünk.

Egyszer csak Milán bukkant fel hátulról, csatlakozott hozzánk, aztán lemaradtunk Gyuritól, és ketten haladtunk tovább, bár egymástól függetlenül. Közben beértük Simonyi Balázst, aki egy külföldi futóval beszélgetett, utolért minket Marky, aki Denivel futott párban, valahol 30 km után pedig Nóri is elszáguldott mellettem, aki Dórival tolt női párost. Hol Milán volt picit előrébb, hol én, attól függően, hogy ki hogy tudott haladni, frissíteni, wc-re menni. A meleg egyre erősebb volt, Miki be is kent, hogy ne égjek le teljesen, én pedig igyekeztem minél többet inni, a fejemet is locsolni, hogy hűljek. Sajnos ezen a szakaszon nem voltak utcai kutak és csapok, pedig minden vágyam volt betenni a hideg víz alá a fejem és a lehető legjobban lelocsolni magam, a füredi nyilvános wc pedig fizetős volt, úgyhogy oda sem mentem be mosakodni. Betettem a zenét, és haladtam Tihany felé, néha belesétáltam, és picit bosszankodtam is, hogy bezzeg tavaly itt milyen jól mentem. Hát most annyira nem. A fiúk igyekeztek gyakran megállni, hogy tudjunk frissíteni, Tihany lábánál Milán megállt cipőt cserélni, vízhólyagozni, én mentem tovább, de mondtam a srácoknak, hogy még most szerezzenek jeget, míg közel a füredi benzinkút, nagyon jól fog jönni, mert épp megfőlünk, és már jönnek a hőn áhított emelkedők és lankák, Pécsely, Vászoly és Dörgicse.

Tovább a teljes beszámolóra

Keszthely triatlon középtáv – Hegedűs Ákos beszámoló

Posted on Updated on

Keszthelyi féltáv 2015 – a visszatérés

Az idei év első komolyabb célversenye volt ez, 10 évvel az utolsó triatlonversenyem után és 7 héttel azután, hogy Gabival elkezdtük a közös munkát. Van még hova fejlődni, de az irányt továbbra is jónak érzem, úgyhogy folytatjuk.

Klasszikus féltávú versenyen még nem is voltam. Anno a fonyódi féltávot többször is megcsináltam, de ott 2,5 – 80 – 20 volt a táv, itt meg 1,9 – 90 – 21, tehát még referenciaidőm sem nagyon volt.5 órát tűztem ki, nem nagyon hittem benne, de legalább legyen ambíciózus. 0:40 + 2:40 + 1:40 -es ütemes részidőkkel, itt-ott spórolva a depóra is, hogy a végén meglegyen az 5:00. Voltak sejtéseim, hogy melyik mennyire esélyes, a bringa többek szerint is ‘bátor’ terv, én is annak éreztem, igaz is lett.

áki_1

Úszás a 16-18 fok körüli Balatonban. Beszereztem tavasszal egy neoprént, új úszószemüveget és egy használt triatlonos ruhát is, tényleg komolyan készültem. Emellett heti egyszer uszodai edzés, alkalmanként 2 km. A mellúszás mindig is jól ment, a gyorsat pedig erőltetni kell, de akkor se az igazi. A 22-23 perces mellúszós 1000 méteremből kiindulva tippeltem be a 40 percet, nyílt vízen mindig jobbat úsztam ennél, valószínűleg medencében a fordulónál sok időt vesztek. Ezen felül még a neoprén is sokat segít, és ha még gyorsban is úsznék…Rajt után befutás a strandon, majd úszásos helyezkedés. Jobbnak láttam a biztonságos mellben maradni, majd ha tisztul a terep, akkor eretleg gyorsba váltok. Néha meg is tettem, de a körülöttem úszók sebességén azt mértem le, hogy gyorsban ugyanolyan tempót megyek mint mellben, csak jobban fáradok, így inkább kényelmesen eltempóztam egy-egy gyorsúszó lábvízén. A sekély részre visszaérve a kigyalogláskor volt idő a neoprént felül lehámozni, miközben az órám is levettem majd visszatettem a neoprén miatt (ezen előzőleg sokat agyaltam, hogy mi lesz a jó megoldás a szűk neoprénujj vs. krumplióra problémára), nem volt kapkodós. 38:44 lett a hivatalos úszóidő, 119. férfi helyezés, totál középmezőny. Kicsit meg is lepődtem, de örültem, hogy ez a része pipa. Viszonylag hosszú út vezetett a depóhoz, ahol 3:29-et töltöttem el, Gabi szerint biztos sminkeltem is. Egyrészt benne volt az út a depóba, ott meg neoprén le, bringás cucc fel, órát felszerelni a kormányra hogy előttem legyen a pulzus, szóval mindenre hagytam időt, nem kapkodtam. 120. helyen voltam a depó után, egy pasi előzött meg, átlagos depóidőnek mondanám ez alapján, fél percet-percet biztos lehetne faragni belőle.

A bringa 90 km, két körös, a 2:40-hez 33,75km/h átlagtempó kellene. Ehhez képest jelenleg a 30 km/h a fejemben a vízválasztó, olyan mint futásban – fejlettségi szinttől függően – a 5 perces, vagy a 4:30-as tempó. A pulzus előírás annyi volt, hogy 155 alatt maradjon lehetőleg. A depó után még feljebb volt, de aztán szépen beállt 153 körülire. Az egyik órámon a pulzust néztem, a bringaórán meg a pedálcsapásszámot, a 80 körüli frekvencia szokott jó lenni. Ez azért átfedésben van egy kicsit a pulzussal, valószínűleg jobb lett volna az átlagtempót nézni a bringáén, jobban motivált volna a 33,75-ös tempóhoz közelítés vagy távolodás. Dombos volt a terep, lefelé 45-50es tempó sem volt ritka, de aztán ugyanezeket visszafelé is meg kellett mászni ami vitte le az átlagot. A saját izóm jól muzsikált, amikor elfogyott, High5 volt helyette, amit elvileg szeretek, de valószínűleg a Zero lehetett, mert valami borzasztó gyógyvíz-hányás íze volt. Jobbhíján azért próbálkoztam vele. Meg frissítőpontról banán, saját készletből csoki, kókuszrúd, sótabletta, magnézium, L-carnitin, BCAA, igyekeztem mindent  pótolni. A második körben sokáig hezitáltam, hogy megálljak-e pisilni egyet, vagy bírjam ki a kör végéig, de úgy éreztem, hogy lassan megszűnik a kiválasztás, így inkább félreálltam. Bringás póló le, egyberészes elöl zippzáras triatlonos ruhaderékig le, pisi, majd ugyanez vissza. Na ezért gondolkoztam a megálláson…A második körön visszafelé úgy éreztem, hogy kicsit élénkül a szél, vagy csak én gyengültem, a lényeg, hogy az utolsó 10 kilin már nagyon szenvedtem. A tempó többször leesett 30 alá, kiállva tekertem, nyújtottam a combjaim, haljítgattam a derekam, próbáltam homorítani, nem szokta a paraszt a szántást…Végre depó, 118. helyen be, kettőt hoztam még így is, mért táv kb. 91 km, idő 2:52:36, kb. 31,5 km/h átlagtempó. Itt ment el az 5 óra, mivel a versenyóra kb. 3:35-nél állt, de kb. erre is számítottam.Depózás most jobban sikerült, 2:27, 116. helyen jöttem ki, még két helyet hoztam.

Végre futás. A kezemben a depóban mostanra hagyott gél, csoki, hűsítő spray, semmi nem kellett igazán, de eldobni nem volt szívem, így belegyömöszöltem a ruhába. A hátam eléggé fájt még a bringától, de az első 1-2 km mindig jól megy ilyenkor, jól esik a másfajta mozgás és hiányzik a bringás tempó gyorsasága. Aztán ez egy idő után vissza szokott ütni. Ennek tudatában nem dőltem be a kezdeti 4:40 körüli tempónak, de örültem, hogy a tervhez közeli tempóban visznek a lábaim. A futás 4 körös volt, kb. 1 km sík, 1,5 km fel, majd 1,5 km le és 1 km sík ismét. A szintes rész Keszthely sétálóutcáján fantasztikus hangulatban, felfelé vitt az ováció, lefelé meg a lejtő. Jobban mozogtam, mint az átlag (az élmezőnyt leszámítva) és úgy tűnt, hogy tudom tartani az intenzitást. A pulzus 163 körül állapodott meg, 170-re volt meg az engedély, kicsit talán még forszírozhattam volna. Az első körön előztem 10-et, 116-ról 106-ra. Frissítés szerecsére nem kellett sok, simán izóval végigmentem, inkább csak a hűtés volt fontos, de azt meg locsoltam és spricceltem folyamatosan. Második körben még levadásztam 6 delikvenst (100), a harmadikban 14-et (86), az utolsóban pedig még 8-at (78. férfi helyezés a vége). Szerencsére a pálya mellől is megjegyezték azt, amit éreztem, hogy jól mozgok és jól engedem a lefeléket. A specifikus futóedzések itt köszöntek vissza leginkább. Az utolsó 2 km-en már mehettem – volna – óra nélkül, de addig sem nagyon nézegettem, a 165 környéke hozta a 4:30 körüli tempót, utolsó kettő kunkorodott 180 környékére a finishben. A vége egy 1:36:31-es félmaraton, 48. legjobb idő a férfiak között, amivel 38 helyet javítottam a futáson összesen. A vége 5:13:50, kívül ugyan egy elméletileg generált célidőn, de realitásként az 5:10-5:15-öt kommunikáltam a családnak is, hogy mikorra várjanak, és ezt abszolut sikerült hozni.áki

Összességében nagyon elégedett vagyok. Nincs bennem hiányzérzet, nincsen ‘mi lett volna ha’ kezdetű mondat. Nem vágyom 2 hét múlva menni egy másik féltávot, hogy azon hátha tudok javítani. Helyette bringázni megyek, mert látom, hogy azon kell és lehet is fejlődni és azzal meglehet az 5 órán belüli idő. Persze mivel ez technikai sport, ezer mindenen múlhat, egy neoprén nélküli úszáson, egy dombos bringán, egy kánikulai futáson. De ez most felmérőnek tökéletes volt, ezen a szinten vagyok most, sok nem maradt benne. Utólag nézegetve a pulzusgörbét itt-ott még lehetett volna spanolni kicsit felfelé, ott még beleférhetett volna a nagyobb tempó baj nélkül de ez így most kályhának megteszi. Köszi Gabi, kellettél hozzá. (jaj, na, ne fényezz már:-) – a szerk.)