Latest Event Updates

Gizionok beszámolóiból…

Posted on Updated on

minyon1“Nyújtottam vagy 10 percet, de amikor harmadjára vágtak közben hátba gitárállvánnyal, akkor feladtam. ”

“Bocs, hogy ilyen hikomat vagyok…”

“Úgy döntöttem, kell egy kis izgalom, úgyhogy a földre vetettem magam, és kiszakítottam a gatyámat.”

 

“A hatodik szakaszt elpuhapucáskodtam”

“Vittem egy flaska izót, volt kapucnim, állat voltam, állat volt.”

“sokszor nehez összefutni 15+ km-t a varosban, a vegen mar a kocsi korul futkostam”

“Ez a gyakorlatsor ordas nagy szopás. Ezt már múltkor is akartam írni, de akkor az kötötte le a figyelmemet, hogy hogyan férek el a szobában, ezért elfelejtettem (korán kezdem az időskori demenciát).”

„Az első 4 km-en ki tudtam volna szaladni a világból, de a dombfutás azért visszarángatott a földre. 🙂 „

„…most már minden különösebb nehézség nélkül ment. Azt nem mondom, hogy meg se kottyant, nehogy vérszemet kapj! :-)”

„A hétközbeni két futás ne legyen lszi 11-nél több, annál több nem fér sajnos bele. Azon belül kínozhatsz kedvedre.”

„Azt hiszem hős voltam, hogy nem álltam neki hisztizni.”

„Ez most végig olyan középszar volt, a vége felé némiképpen széteső mozgással.”

„Ezen a héten kétszer is alkudoztam Veled gondolatban, hogy “na jó, ennyi ei eleg lesz, 15 az szép szám, na, legyen 16, az meg kerek”

„Hát összességében überszar volt, de megcsináltam és kraftosnak éreztem magam utána. 🙂 „

„ A Margitszigetre mentem le délelőtt, gyereket kidobtam Mátyáshegyen (a bébiszitternél).”

„Ez a gyakorlatsor tetszik, egész jól ment, szerintem a kivitelre legalább 5 pontot kaptam volna még a szigorú szovjet pontozóbíróktól is.”

„Elfogytam, hiába nyomom, nem megy gyorsabban, vagy magasabb pulzussal. Most már akkor sem próbálom elfojtani a hörgést, amikor mindenki engem bámul. Mivan, bakker, nem láttatok még haldoklót?!”

Reklámok

Majoros Misi – 2015-ös számai

Posted on Updated on

Hosszú beszámoló nincs, de lehet gyönyörködni az ausztrál környezetben:-)
MM
Összeszedtem az idei mocorgásokat:
Alkalom: 93
Idő: 66:49:50
Táv: 644,35
Ez lényegében mind közös. Szerintem nem annyira rossz pláne, hogy év közben kezdtünk és hogy erősen visszatérő üzemmódban vagyok. 🙂 Köszönöm a közös munkát!

Budai Trail L beszámoló – Erős Gábor

Posted on Updated on

erős_gábor

A nem túl Szimpla Élmény után határozottan úgy éreztem, hogy egy edzőre van szükségem ismét. Lukács Bélával csak pár hónapig dolgoztunk együtt mielőtt a betegsége visszavonhatatlanul megszakította a kapcsolatunkat, de talán az ő emléke miatt is fontos volt, hogy talpra, terepfutócipőre álljak ismét. Sáringer Zoli hozott össze Barát Gabival – Zoli fejlődése és eredményei elég jó referenciát jelentettek. Az első pár hét igen döcögősen ment – aztán belelendültem, visszatérni látszott régi formám, a Budai Trailre egy remek lendületes versenyt terveztem. 
Ember tervez. Két nappal a rajt előtt ágynak vágott a nátha (influenza?), még a lakásban is alig bírtam mozogni. Szombat délutánra valamelyest normalizálódott a helyzet, úgy döntöttem, nekivágok. A szintidő bőséges, még gyalogtempóban is teljesíthető szinte, ha meg nem megy, kiszállok. 
Viszonylag fitten keltem, bár azért elég nyomi voltam. Fáztam kora reggel a buszmegállóban nagyon. Magamba fordultam. Egyfajta meditatív állapotban értem Telkibe, persze tök jó volt a hangulat. Percek alatt magával ragadott, rengeteg ismerős, már a versenyközpontba bejutni sem volt könnyű, annyi emberrel pacsiztam, váltottam pár szót. (Csanya remélem nem hallja, mert tudom, hogy utálja a smúzolást, de tény, hogy terepfuás.hu versenyein úgy érzi magát az ember, mintha hazaért volna meleg szeretetteljes családi körbe.) Ott voltak Nikiék, fantasztikus csajos csapat, hihetetlen kitartóak, kedvesek, szeretnivalóak, ott volt Sáringer Z. élete első terepfutására készülve, láthatóan meditatív hangulatban, Maráz Zsuzsi, akire úgy nézek fel mint csillagász az Andromédára – miközben rendkívül kedves és barátságos, és eltekintenék a további felsorolástól, mert ha mindenkit méltatnék akit ebben a közegben szeretek, betelne a blog. 
Egy embert azért ki kell emelnem, ő Csipi, szintén példakép. Egy igazi őrült. Előző hétvégén szál egyedül megcsinálta a Kört (152 km a Börzsönyben – igen, futva), neki ez a 27 km csak kocogás. Ennek megfelelően választotta ki az outfitjét, ami leginkább egy cigányvajdába oltott sültparaszt benyomását keltette. Arasznyi álbajusz, pörge kalap, mellig érő „arany” nyaklánc hatalmas feszülettel. Ing gatya mellény, és az azóta legendássá vált kiskundorozsmai Belle mint cipő. Ami egy hegyesorrú, Kis Grofót idéző lábbeli. És a kezében egy marha nagy alumínium kanna. Na ő így…
A versennyel úgy voltam, hogy lesz ami lesz, nem erőltetem. Az első emelkedőn szép lassan lemaradtam –szédültem kissé és a nátha minden tünete zaklatott -, bár pár ember jött még mögöttem, lassan-lassan mindenki elhagyott. Nem különösebben zavart a dolog. Nem is nagyon néztem az órát, arra figyeltem, hogy ne legyek rosszul. Utolsóként értem az első frissítéshez, igazán nem volt rá szükségem, volt nálam minden, de olyan jó volt beszélgetni, hülyéskedni. Halmos Lacinak megjegyeztem, hogy rámegyek a pályacsúcsra, kedves pillantással válaszolt… Itt megelőztem pár lassabban frissítő sporttársat, aztán ők visszaelőztek mikor elkavartam Nagykovácsinál (a nátha nagy hátránya, hogy a figyelmet korlátozza). Közben jött szembe Olivér a lányával, kolompolva, fotózva, az jólesett. A hosszú sárga jelzésű emelkedőn elbizonytalanodtam, rég nem láttam szalagot, csak nem tévedtem el megint??? Visszakocogtam az utolsó szalagig, konstatáltam, hogy jó úton vagyok, az a pár száz méter oda-vissza meg mit számít. Örömmel konstatálom, hogy az állapotom jó, mintha a Budai-hegyek levegője gyógyítana. Kutya-hegy, aztán egy kopárabb rész csinos emelkedővel, Kalányos Joe fut elém, örülünk egymásnak, aztán figyelmeztet, hogy csináljak futómozdulatokat mert fotózás van. Mondták, hogy ez a Nagy-Szénás –szégyen, de ezeken a helyeken még soha életemben nem jártam -eszméletlen gyönyörű idő, egyszerűen csodás. Józsiéknak talán kissé hideg volt ott állni egész nap, én fürödtem a napsütésben, alattunk ködtenger, hihetetlen, gyönyörű. Pózolok pár percet a kamerának, nem tudom levakarni az arcomról a vigyort (nem mintha nagyon akartam volna), valami nagy boldogság száll meg. Házibuli a felhők felett. Onnan lefelé Nagykovácsiba laza kocogás, ott majdnem elkavartam, bamba voltam kissé és annyira szembe sütött a Nap, hogy nem lehetett látni a jeleket az aszfalton – de persze hamar rátaláltam az útra, volt is egy frissítőpont – bár nem igazán volt szükségem frissítésre mert lassan mentem, nem pukkadtam ki, és volt is nálam elegendő cucc, azért emberileg jólesett pár percet ökörködni. Utána jött egy nagy hosszú kacskaringós felfele, de nem annyira izgatott a dolog, a tempóm bőven szintidőn belül volt és nem is éreztem magam kipurcanva. Lassan de egyenletesen mentem. A Nagy-Kevély oldalában Sánta Kutya szerint kívül voltam a szintidőn, saját számításaim szerint nem, mindenesetre örültem, hogy nem kell felmászni a csúcsra. Azért már kezdtem fáradni. Utána egy egészen csodálatos lefelé menés volt. Alattam a köd, mögüle kibontakozó facsoportok, ó jajj, maga a csoda, az Avatar legszebb jeleneteit idézi, a lebegő hegység. Ott szelfizek is egyet. Takaros szerpentinen kanyargunk lefelé, aztán lassan beleveszek a ködbe, viszlát napsütés. Az egyik lejtőn utolérem Laliékat, csodálkoznak egy nagyot, de látszik, hogy ők már nem nagyon nyomják. Aztán két tolldíszes csaj irányít, kell is, ott tutira elfutottam volna az elágazás mellett. Jön egy kis emelkedő aztán egy hosszú saras rész. A hosszú földút végén (nem annyira nagyon saras amúgy, csak annyira, hogy tudjam, hogy terepen vagyok), lila és narancssárga hajú emberek kolompolnak, egy igen vidám frissítőpont Sistergő vezetésével. Boszi vár a dobozkával, csippantok, itt sincs kedvem enni-inni, de olyan lelkesek, bulisak, hogy megállok kicsit rágcsálni valamit. Mély elismerésem – itt is olyan hideg van mint a Nagy-Szénáson, de legalább a nap sem süt és kilátás sincs. Aztán hajrá tovább, már csak 5,5 km – meglesz az négy órán belül. Meg a f…t. Egy végtelen hosszú murvás emelkedő jön. Na az hiányzott mint halott faszára a csók. Megyek kitartóan, persze az órám szerint is még kell lennie valamennyi szintnek, de piszkosul deprimál. Köd van, és a szemüvegem is full párás, még a szalagokat is alig látom, pedig már mégegy eltévedésre igazán nincs szükségem, aztán végre vizszintesebb út jön, aztán elérem az erdészházat ahonnan már ismert úton megyünk vissza. Onnantól már könnyed laza kocogás, persze már fáj azért, de nem vészes. Végtelen hosszú lejtő Telkibe, uramisten, ezen jöttünk fel a rajt után, nem csoda, hogy kipukkadtam az elején, ráadásul helyenként el-elbizonytalanodom, hogy nem kell-e befordulni valamelyik mellékutcába. De aztán meghallom a hangszóróból Joe-t, jönnek már kifelé a hazainduló futók, befordulok és kurvajó!!!! Nagy szurkolás, megkongatom a csengőt, marha boldog vagyok, Petivel még csinálunk pár győzelmi fotót közben Noémiék jönnek kifelé –ők rövid távon mentek -, örülünk egymásnak, felszedem a hátizsákomat, mindenkivel lepacsizok, megyek zuhanyozni. Na ott érzem, hogy azért ez geci kemény volt. Lassított zombiként pakolgatom a cuccaimat erre-arra, leginkább csak feküdnék félholtan, nemhogy itt tevékenykedjek. De nagyon lassan valahogy azért összeáll a dolog, visszatotyogok frissen, Csipinek gratulálok a Körhöz meg a mai outfitjéhez is, aztán lassított felvételként teszek veszek. Már a pontőrök is benn vannak, még eszem egy kis gulyáslevest, Csanyának mutatom a cipőmet –alig van rajta sár-, hogy ez terepfutás??? Ez??? Na persze mindenki a legendás 2013-as VTM-et emlegeti. Közben a srácok már pakolásznak, Zsolti kocsijába beférek ha megvárom, úgyhogy segítek pakolni – Csanya külön megköszöni, hogy versenyzőként is pakolok, ez meg külön jólesik. Aztán lassan minden bekerül az autókba, kiürül a telki tornaterem, szép lassan hazaballagunk. És jó volt. Nagyon jó.

Kormány Alexandra – 2015

Posted on Updated on

Hogy őszinte legyek, év elején még fogalmam sem volt, hogy a gizionokat eszik vagy isszák! 😉

kormány_szandraAz előzmények röviden: januárban egy gyönyörűséges kisbaba megszületése, határtalan boldogság, utána ijedtség, újra kórház, két műtét, egy újraélesztés… mármint nekem (hála Istennek a babával minden ok). Azt mondták, örüljek, hogy sportoltam, ki tudja, hogy ilyen vészhelyzetben min múlik, hogy a szív bírja-e a terhelést… akkor döntöttem el, hogy én idén még félmaratont fogok futni (korábban is futottam, de max. 10 km-es távokat).

Tavasszal kezdtem újra edzeni, a kisbaba mellett leginkább futógépen. Októberben neveztem be életem első versenyére, félmaratonra. 14 km-ig király volt, utána már kezdődött a szenvedés, az utolsó 5 km-en legszívesebben bőgtem volna. De muszáj volt végigcsinálni, egyrészt, mert megígértem magamnak, másrészt mert a célvonalnál várt a férjem és a 4 éves kisfiam. Aztán egy nagy pofon: a cél előtt pár méterrel fekete zsák. Valaki rosszul lett a befutón, már nem tudták újraéleszteni.

A verseny után még napokig le voltam sokkolva és azon gondolkodtam, érdemes-e tovább csinálni, vagy keressek magamnak valami más hobbit. De egy hét elteltével már nagyon hiányzott a futás. Elkezdtem bújni a netet, olvastam mindenféle módszerről, pulzuskontrollról, stb. … aztán túl sok volt az ellentmondó információ és bekavarodtam. Ekkor jött a jó öreg google: “online edzésterv futóknak”… Innen már egyenes út vezetett a futanetre, onnan pedig Gabihoz. Kicsit hezitáltam, mielőtt írtam neki, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy futóedzőm legyen, amikor sohasem futottam versenyszerűen és ráadásul most is leginkább itthon van rá lehetőségem. Lehet, hogy szóba sem áll velem… de szóba állt, és nem nevetett ki… sőt, új célt kerestünk együtt és most újra félmaratonra készülök 😉 Felhagytam a korábbi, monoton – mindig ugyanaz a táv, ugyanannyi idő alatt – edzésekkel, kimozdultam a komfortzónámból és alig várom keddenként az új edzéstervet.

Remélem, ezt az évet is gizionként zárom majd, sok megtett kilométerrel és egy szépemlékű félmaratonnal! BUÉK és jó futást mindenkinek!

Hanka évértékelője-2015

Posted on Updated on

Tavaly és tavalyelőtt is valahogy úgy kezdtem az adott évem értékelését, hogy az volt életem legnehezebb éve, de azért jó volt. Na most is ez van, és valószínűleg jövőre is ez lesz a helyzet. Mindig az adott év tűnik a legnehezebbnek, és mindig az az éppen legszebb is.

Hanka

Hogy pozitív legyek, azt kell mondanom, hogy összességében 2015-öt sikeresnek értékelem, hosszú volt, nehéz volt, eseménydús volt, de mindennel együtt szép volt, jó volt. Kilométerszámban jó lett volna elérni a 4000-et, de ez még nem jött össze (bár az edzésnaplóm néha össze-vissza, lehet, hogy nem is rögzítettem mindent), ez akár lehet egy cél jövőre, de nem is ez a lényeg. Az edzések és a versenyek nagy részét élveztem, szerettem, ha meg épp nem szerettem, vagy nehéz volt, akkor is megtettem az adott pillanatban tőlem telhető legtöbbet, hogy ne hozzak szégyent magamra.

A futás nekem még mindig az a dolog, ami legalább egy kicsit kijjebb tud rángatni a szarból még azelőtt, hogy teljesen belesüllyednék, egy kapaszkodó, egy biztos pont az életemben a két Milánom mellett, és nagyon elöl áll a fontossági sorrendemben. Ősszel elég nehéz, mondhatni depressziós és antiszociális időszakon mentem keresztül, de a futás végig ott volt nekem, még ha nem is tudtam mindig teljesen koncentrálni közben, még ha sokszor nehéz volt elindulni, de a végére mindig egy kicsit jobb lett. És mindig ad egy célt, amire előre tudtam és tudok tekinteni még akkor is, ha nagyon távoli.

2015-ben van néhány dolog, amire büszke vagyok, amik miatt azt mondom, hogy megéri csinálni az edzéseket. Az első ilyen a 24 órás országos bajnoki bronzérmem, és az ehhez tartozó eredményem – ez a pár száz méter híján 188 km az év 102. legjobb 24 órás eredménye a világon, és a 7. Magyarországon. Azt gondolom, hogy ez azért nem rossz. És úgy érzem, tudom, hogy van még bennem, tudok javítani ezen az eredményen, tudok több kilométert futni 24 óra alatt. Tudom, hol hibáztam, hol pazaroltam el időt és energiát, hol tudok még magamon hozni.

A másik büszkeségem, hogy kettőből kétszer sikerült teljesítenem az Ultrabalatont. Az időeredményt nem nézem, mert az idei futásban is nagyon sokat hagytam, de itt is tisztában vagyok az okokkal, hogy miért nem ment jobban – de az volt a lényeg, hogy ismét körbeérjek.

A harmadik fontos dolog, bár lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, mert ez az egyik alapja mindennek, hogy Milánnal minden téren jó csapatot alkotunk, a családi életben is, és a futásban is. Mindig ott vagyunk egymásnak, és támogatjuk egymást abban, hogy el tudjuk érni a kitűzött céljainkat. Egyedül nem menne. Együtt viszont megy.

Gabival töretlen az edző-tanítvány viszonyunk, persze meg van spékelve a barátságunkkal is. Örülök, hogy olyan edzőm van, aki ismer, tudja, milyen vagyok, és bízik bennem még akkor is, amikor esetleg én már elveszteném a hitemet saját magamban. Ő és Milán azok, akiknek a véleményére maximálisan adok, és ha ők azt mondják valamire, hogy csináld, mert meg tudod csinálni, akkor az még inkább erősít és magabiztossá tesz. Hogy egyébként mennyire vagyok macerás és idegesítő tanítvány, azt csak Gabi tudná megmondani, de talán nem vagyok olyan rossz, mint amennyire néha annak érzem magam. 🙂

Olyan versenyem is akadt idén, amire nem vagyok büszke, viszont tanulságos volt, például a 6 órás OB. Hozzásegített ahhoz, hogy ismét rájöjjek, nem kell másokkal foglalkoznom, nem kell mások teljesítményéhez, eredményéhez mérni magam, csak magamhoz mérten szabad szemlélnem a teljesítményemet. Ismét rájöttem, hogy nekem a hosszabb versenyek fekszenek inkább, ott tudok kiteljesedni, ott tudom a saját szélsőséges személyiségjegyeimet maximálisan kihasználni. Mert a hosszú ultra olyan, mint maga az élet, hol fent vagyok, hol lent, hol még annál is lejjebb, de aztán ki tudom vakarni magam a gödörből, és ebben azért egész jó vagyok.

Egyébként meg baromira elfáradtam idén, nehéz műfaj a mindenben maximálisat nyújtani akaró ember, dolgozó nő, energiabomba gyereket nevelő, háztartást vezető anya+feleség, és a(z ultra)futó létének kombinálása. Mostanra kicsúcsosodott az alváshiányom, amit három és fél éve görgetek magam előtt, folyamatos rohanásban vagyok, sok a munkám (persze szerencsére szeretem, és tök jó feladatok is megtalálnak), mindig akad valami teendőm (ha más nem, egy adag mosás vagy egy újabb blogbejegyzés). De túl fogok lendülni ezen is, eddig mindig sikerült.

Testileg egyébként rendben vagyok, a táplálkozás és én még mindig hadilábon állunk egymással, még mindig keresem az ideális étkezést, hogy hogy lenne a legjobb, de a pajzsmirigyem rendben, a vérképem rendben, és a nagyobb, komolyabb sérülések is elkerültek, ha pedig van valami apróság, akkor tudom, kik azok a szakemberek, akik gyorsan össze tudnak legózni.

Sokat köszönhetek a futásnak. 2016-ban új kihívások várnak a futásnak köszönhetően, igyekszem kihozni belőlük, amit tudok, remélem, a saját erőfeszítéseim mellett a szerencse is mellém áll majd.

BUÉK 2016!

 

NE FELEJTSD EL, KI VAGY, ÉS HONNAN JÖTTÉL…

Posted on Updated on

Hanka egy hosszúfutás után:-)

Az a kislány vagyok, akit csúfolnak az osztálytársai, hogy nagy a feje és kövér.

Az a kislány vagyok, aki lassú a sorversenyben, és a bordásfalon lógva nem tudja vízszintesig felemelni a lábát.

Az a kislány vagyok, akik kiraknak a néptánc csoportból, mert megszületett a testvére, és kétszer egymás után nem ment táncra, így többé már ne is menjen.

Az a kislány vagyok, aki tornára jár, lelkes, de tudja ő is és mindenki más, hogy ő a legügyetlenebb az edzésen. De nem adja fel, csinálja.

Az a kislány vagyok, aki csak azért kap kettest a Cooper-teszten, mert kitűnő tanuló, és az egyes nagyon bénán mutatna a naplóban.

Az a kislány vagyok, aki rátalál a kézilabdára, ahol a “nagy testét” végre jól tudja használni.

Az a kislány vagyok, aki 14 évesen Budapestre költözik, hogy kézilabdázhasson.

Az a lány vagyok, aki sosem hagy ki egy edzést sem, mégsem mindig teszik be a csapatba.

Az a lány vagyok, aki mindig utolsó a futóedzéseken, aki hiába hajt, mégis a leggyengébb.

Az a lány vagyok, aki rájön, hogy soha nem lesz belőle élsportoló, és inkább elköszön a kézilabdától.

Az a lány vagyok, akire a fiúk, még a nem helyes fiúk sem tekintenek lányként, aki fiúsítva van, és inkább jó haver, mint jó csaj.

Az a lány vagyok, akinek heti ételadagja 2 alma és egy kefir, hogy lefogyjon.

Az a lány vagyok, aki minden nap fut, pedig utálta, de most fut, hogy lefogyjon.

Az a lány vagyok, aki mindenre őrülten koncentrál, csak hogy ne kelljen ennie.

Az a lány vagyok, akinek van akaratereje.

Az a lány vagyok, aki már nem csak azért fut, hogy lefogyjon, hanem azért, mert már szereti.

Az a lány vagyok, aki mindig mindent tud, jó tanuló, tanulmányi versenyekre megy, kitűnőre érettségizik és egyetemre megy.

Az a lány vagyok, aki egyetemistaként új életet kezd.

Az a lány vagyok, aki 20 évesen megismeri élete szerelmét.

Az a lány vagyok, aki boldog és szerelmes.

 

Tovább a teljes blogbejegyzéshez

Naív ügyfél kalandjai – Hajdú Mária

Posted on Updated on

Szóval erősítésre otthoniakat kértem, hogy az ünnepek alatt is tudjam csinálni. Jött is a szokásos kettő termi helyett három circuit. Megnézegettem, ó, hát ez sima ügy, kettőt kinyomtattam, hiszen letudjuk ezt a kis pudlinudli pocierősítést, utána még a kar is belefér és akkor két pihenőnapom lehet a héten. Bónuszban előtört a bennem szunnyadó Hanka is, mert 1-2 kg-os súlyzó volt előírva – kemény csaj vagyok, kikészítettem a 2 kilóst 🙂

A 80. hasprésnél már gyanakodtam. A 160. oldalsó hasprésnél kezdtem átértékelni a dolgokat. A 60. felülésnél (hátul cippzáros futónadrágban, ezúton is hadd gratuláljak magamnak a fokozott előrelátásért) az életemet is 🙂

A végén örültem, hogy a kis pudlinudli pocierősítést túléltem. És ezek után a ma esti céges vacsorán azért átgondolom a pizzát… 🙂