Latest Event Updates
Kis-Duna Maraton – Dányi Zsuzsa, beszámoló
2,5 éve volt egy rossz emlékű maratonom, akkor eldöntöttem, hogy ha mégegyszer rászánom magam a 42 km-re, akkor annak örömfutásnak kell lennie! De annyira ismerem magam, hogy ez egyedül nem ment volna, ezért tavaly nyár végén kerestem meg Gabit, majd október végétől kezdtünk el együtt dolgozni.
Rendszert hozott az életembe a heti 4 futás, és egy erősítés. A felkészülés jól haladt, az előírtakat 99%-ban tartani tudtam, nem voltak különösebb akadályozó tényezők. Célom volt, hogy ezt a maratont 4 órán belül fussam le. Ez sokszor ott lebegett a szemem előtt 1-1 feladatos futásnál, vagy a vasárnapi hosszú futások közben. A maraton előtt 1 héttel beparáztam, hogy egyáltalán képes leszek -e úgy teljesíteni, ahogy azt én most elvárom magamtól. Nem “csak” lefutni akartam a távot, hanem az általam kitűzött célidőt is teljesíteni. Gabi megnyugtatott, hogy nincs miért aggódni.
A verseny napján 1 órával korábban érkeztünk a helyszínre, szóval még mindenre jutott idő, ami start előtt kell.
A rajt után, jó tempóban kezdtem, sőt talán kicsit túl jóban, mert félmaratonon PB-t futottam függetlenül attól, hogy a kezdeti rövid aszfaltos rész után, füves, murvás, kavicsos szakasz következett, amihez én, az aszfaltos futó nem vagyok hozzászokva.
Két srác haladt előttem, az ő tempójuk úgy gondoltam jó lesz nekem. 22-23 km-ig minden olyan szépnek tűnt, semmi gond nem volt a frissítéssel, bírtam a tempót, viszont ekkor a fordulónál olyan szembeszéllel találtuk szembe magunkat, hogy úgy éreztük, egy helyben topogunk. A futótársakkal felváltva “húztuk” egymást, biztattuk a másikat, de iszonyú sokat kivett belőlünk a brutális szél.
A frissítésem gél volt meg víz, de 30 km után már ránézni se bírtam, sós mogyoróra váltottam, azt ettem és vizet ittam. Nagyon rendesek voltak minden frissítőpontnál, le a kalappal a segítők előtt.
Folyamatosan futottam, nem álltam meg, a szél ellenére igyekeztem tartani a tempót, ami ugyan lassabb volt mint a táv elején, de tudtam, hogyha ezt sikerül tartani, akkor elérem a saját magamnak kitűzött célt. 38 km után, gondoltam már majdcsak beérünk a városba, a házak közé, ahol esetleg gyengébb a szél…. na ez nem így volt. Az utolsó 500 méteren egy balkanyar után lett “szélcsend” ekkor már láttam a célkaput, még egy kicsit fokoztam a tempót és amikor a nevemet bemondták, az órámra néztem, és nagyon-nagyon boldog voltam mert 3 óra 55 percet mutatott!
Cél teljesítve, mindezt úgy, hogy a 42 km alatt nem volt mélypont, nem volt olyan gondolatom, hogy mit keresek én itt, nem volt FAL. A magam tempójában lefutottam, és tényleg mondhatom, hogy örömfutás lett, de igazából én az elmúlt 5 hónapot, a maratonhoz vezető utat is imádtam sőőőőt…. ahogy a nagy bölcsek megmondták, “az út a fontos, nem a cél” (vagy valami ilyesmi:-)
Pozsony Maraton – Pilli Kati, beszámoló
“Azért szeretek futni, mert nagyon szeretem azt az embert, aki futás közben vagyok: az az ember erős, megállíthatatlan, legyőzhetetlen, baromira szexi és nagyon magabiztos!”
Az idei egyik célversenyemen vagyok túl. A felkészülés nem ment teljesen zökkenő mentesen. A téli időszak bölcsis vírusai jelentősen megnehezítették a dolgom, főleg a verseny előtti 3 hétben küzdöttem én is felsőlégúti nyavalyákkal.
Már előző nap kiutazunk, próbáltuk feltérképezni az helyszínt. Éjszaka jól aludtam, reggel magamtól ébredtem az ébresztő előtt, nyilván dolgozott bennem a versenydrukk. Egy kávé és a szokásos reggeli után 8 órakor már a helyszínen voltunk. A szervezés közel sem volt tökéletes, sokadmagunkkal majdnem lemaradtunk a rajtról, mert nem találtuk a zónákat, nem volt semmi kitáblázva és mindent csak szlovákul mondtak be. A pálya számomra sokkal nehezebb volt, mint a budapesti. 2 kört kellett teljesíteni, 17 és 38 kmnél hidat kellett futni oda-vissza. ami nagyon meredek volt és ez a széllel kombinálva sokat kivett belőlem. Az útvonalon bokatörős macskakő, sunyi emelkedők és keszekuszán tekergő utcák voltak, pár 180as visszafordítóval. Az időjárás sem volt kegyes, szemerkélő esőben indultunk, majd 32 kmtől rendesen ráeredt, totál eláztam (szerencse, hogy a hatalmas zuhé előtt célba értem).
A frissítésen sok idő spóroltam egy számomra új “trükköt” bevetve. Az iso port a száraz kulacsba készítettem be és így vittem magammal. Kevesebb súlyt kellett így cipelnem és viszonylag gyorsan meg tudtam csinálni a bekeverést.
A rajt előtti káosz miatt az emberek egymást löködve próbáltak bejutni a kordonon belülre, ez okozott némi bosszúságot. A pulzusom már az elején sokkal magasabb volt, mint a kapott érték. El is futottam az elejét, nagyon vitt a tömeg. Így egyenletesen próbáltam tartani a hr-t több-kevesebb sikerrel, ennek viszont meg is lett a böjtje, mert a végére nagyon elsavasodtam.
Boldog vagyok, hisz 12 percet javítottam az őszi maratonomhoz képest, nekem ez nagy teljesítmény. De van még bennem, amit most nem tudtam kifutni. Szóval vár az új cél 🙂
Korosztályos 35. hely, női abszolút 80. lettem.
Másodszor is maratonista 🙂 nagyon köszönöm a felkészítést.
VTM Ultra – Giczei Zsolt beszámoló
Hétfő van és a kint tomboló szél még a reggeli s kora délutáni esőt szárítja fel. Egymásra nézünk a macskával és tudom, hogy mindketten ugyanarra gondolunk: Most jobb bent, mint kint. Szerencsére az időjárás március 26-án, vasárnap sokkal kegyesebb volt hozzánk, csak enyhe szembeszél, s borult ég várt minket reggel.
A rajtban még nehéz volt eldönteni, hogy mit is vegyen fel az ember, vegyesen lehetett látni hosszú s rövid öltözetű futókat, így magamat érzésre a rövidnadrág-póló kombó mellett egy vékony hosszúujjú felsővel biztosítottam be. Abban legalább biztos voltam, hogy a nemrég beszerzett, két rövidebb futással tesztelt Hoka Challenger ATR 6-osom, mely a keresztségben a Mercury nevet kapta tőlem, kényelmes lesz ehhez a távhoz és terepviszonyokhoz.
A Vértes lankás, s teljesen jól futható, s csak sár esetén lett volna indokolt valami durvább fogazatú cipő. Meg is úsztam egyetlen vízhólyaggal az 50 kilométert.
Az Ensport VTM Ultra egy mérföldkőnek számított a felkészülésemben több szempontból is; november óta dolgozom együtt Gabival, s bár volt egy rövidebb verseny (Téli Börzsöny Trail), amin már Gizionként vettem részt, de az alig 3 hónapnyi közös munka miatt a VTM volt az első igazi közös kihívás. Pulzuskontrollált ultraként is ez volt az első a sorban, eddig terepen nem, versenyeken pedig főleg nem viseltem pántot. A frissítéseimmel kisebb-nagyobb gondok mindig akadtak, így ebben is újítás következett, s Gabi tervére akartam hagyatkozni. És végezetül 50-es távot még nem futottam edzőversenyként (a tavalyi Mátrabérc s azt követő Kinizsi minden volt csak nem rendes felkészülés és célverseny, inkább egy újabb ámokfutás a részemről).
Természetesen a mentális készülődést, a tervezett pakolást, Gabival egyeztetést egy full kaotikus vasárnap reggel követte. Indulás után kb. 3 perccel megálltunk, mert biztos voltam benne, hogy a kulacsokat otthon felejtettük (nem felejtettük). A reggel fogyasztott kávé és folyamatos vízbevitel is megtette a hatását: Szár előtt már elviselhetetlenül feszített a hólyagom, s kifogtuk a létező legóvatosabb, s bizonytalannak is tűnő sofőrt (a kocsi hátulján virító futós matricából lehet magára ismer majd az illető) az utolsó 15 km-en, ahol a kanyarok s a záróvonalak akadályozták az előzést, így felfokozott idegállapotban érkeztünk meg rajt előtt 1 órával. Újabb tanulság: Inkább adok magamnak még egy fél órát, de ezúttal az óraátállítás miatt is nehezen volt kivitelezhető, hogy a kellő pihenés is beleférjen. Két pisit és egy rajtcsomag felvételt követően rám telepedett a szokásos verseny előtti izgalom, amin a régi barátokkal, ismerősökkel s persze a többi Gizionnal történő találkozás sem mulasztott el. Bedobtam egy pohár Tailwind-et (utólag is köszi Gábor s Dani!), majd követve Gabi utasítását kimentem kocogni és magamat átmozgatni, persze mindezt a start előtti utolsó 20 percben.
Búcsúcsók Rékának, majd még egy gyors üzenet szintén neki az indulás előtt – sok sikert kívánva a minimaratonra -, s valahol a tömeg közepén elhelyezkedve vártam a visszaszámolást. A táv rögtön egy kisebb, alattomosabb aszfaltos emelkedővel kezd, amit persze muszájból meg kell futni, így az elején, így hamar jelzett az órám, hogy a pulzus az előírt felett van. Próbáltam tartani a
kocogótempót, de a sokadik csipogást követően rá kellett jönnöm, hogy hiába a több évnyi versenyzés, a lámpaláz, s a kapkodás ugyanúgy felborítja a pulzusomat, szóval próbáltam magam tömegre nem figyelve, légzésre koncentrálva lenyugtatni, ami csupán annyira jött össze, hogy a tempó visszafogott, a pulzus viszonylag, de nem vészesen magas maradt.
Az első kicsit hosszabb, sétálósabb emelkedőn megszabadultam a második réteg felső ruházattól, s amikor eltelt már 30 perc, akkor jött az újabb csapás: nem jelzett az óra, hogy frissítsek… Sebaj, tudtam, hogy egy ideig tudok még figyelni erre, s csak később fog a koncentrációm szétesni. Még mindig gyakorolnom kell a számomra legmegfelelőbb frissítést, mind a folytonosság, mind mennyiség és mind az erre való összpontosítás szempontjából. A VTM-en segítségemre voltak a sűrű frissítőpontok, minden adandó alkalommal feltöltöttem az egyik flaskát vízzel, míg a másikat isoval, zselé pedig bőven volt nálam –
(végül a tervezett 10 helyett csak 7 fogyott a lankadó figyelmem miatt).
A pulzus az első ellenőrzőpont után kezdett csak beállni, igaz, a felső értékhez közelítve.
A fejlődés egyik jelének vettem, hogy hagytam magam mellett elhaladni embereket, főleg azért is,
mert a maratoni s az ultra táv is sokáig ugyanazon az útvonalat követi. Egy rózsabokorral kerültem összetűzésbe kb a táv negyedénél, én a véremet, ő két tüskéjét adva egyeztünk ki döntetlenben, s megkönnyebbültem, hogy legalább egy újabb vizelésen is túl estem.
Sajnos az utat a viharok és a hazánkban szakadatlanul s egyre sűrűbben zajló fakitermelés által egyre többször keresztezték nagyobb ágak s kisebb-nagyobb fatörzsek is akadályozva a haladást. A pulzuspántból tovább áradt felém a biztató csend, amit egy idő után váltott a “túl alacsony pulzuson futsz te barom” idegesítő csipogás.
A táv felénél, elhagyva Várgesztest, újabb kihívást jelentett az előre jelzett napsütéses idő érkezése. Tudtuk, hogy emelkedik a hőmérséklet, mégis hirtelen csapott fejbe a meleg. Pont ekkor haladtunk fej-fej mellett Urvölgyi Balázzsal, s elegyedtünk szóba egymással, majd rövid bemutatkozást követően együtt is mentünk tovább majdnem teljesen a célig, segítve egymást. Ő engem motivált a futásra a felfeléken, én pedig őt az avarral, s akadályokkal borított kis kanyokban, s legalább a figyelmemet is elvette az óra szüntelen jelzéseitől: megmagyarázhatatlan módon, megzavarodva 80- 120 közé kezdte belőni az értékeket, néhol pedig megugrott 160-ra is a kijelzőn látható szám mindez 1-2 perc különbséggel…
A gyomrom kezdett panaszolni, 30 km felett már le kellett küzdenem a géleket, az isot még elviselte. Kapott egy pohár kólainfúziót az első adandó lehetőségnél, s pár büfögés kíséretében helyrebillenni látszott. Ami a tervet illeti, jól álltunk: erőm még mindig volt, nem fájt semmi, pedig kb 12-14 km környékén rosszul érkeztem le egy fatörzsről, amibe a bokám is belesajdult. Lassan, de biztosan, fokozatosan kezdtem növelni a tempót, s előzni az embereket. Az utolsó előtti checkpoint utáni emelkedőt is meglepő biztossággal, összeszedve sikerült abszolválni, s ezt követően kezdett rámtelepedni egy érdekes lepel. A lábaim vittek előre, köszöntem is mindenkinek, “hajrá, hajrá”, de már mintha átadtam volna másnak a kormányt, hátradőlve szemléltem az eseményeket, s arra próbáltam figyelni, hogy ellássam a sofőrt energiával. Az iso még csúszott, a víz még inkább. Az utolsó pontra már egyedül érkeztem, de Balázs szorosan mögöttem jött, így reméltem, hogy nem haragszik meg, ha haladok tovább a saját tempómban és a terv szerinti utolsó lapot is leteszem az asztalra: Egy pohár kólát követően, elegendő vízzel indítottam meg az utolsó hajrázást. A talpam kicsit sajgott, de az arcomon mosollyal, integetve Rékának vettem be az utolsó kanyart a célba.
A hivatalos eredményem: 28. Férfi, 5:24:10 idővel.
Utólag úgy vélem, hogy az utolsó kiliket enyhén dehidratált állapotban (vagy a vércukorszintem megemelkedés hirtelen leesése végett), de a határon egyensúlyozva sikerült teljesítenem, s ha egy újabb pont jött volna, akkor kis pihenéssel összekapartam volna magam még a folytatásra.
Réka is, én is a céljának megfelelően végzett, én szerettem volna 5:30 alatti idővel, büszkén, nem széthullva beérni. Ezt kipipáltam s remélem, hogy a következő nagy megmérettetésen a technika (pulzuspánt illetve óra) is teljesen mellettem állnak majd, s a frissítést is sikerült begyakorolni végre.
Köszönöm Rékának a türelmet, Gabinak a felkészítést: Mozart Ultra, jövünk!
baratrunning.com 