Latest Event Updates
Mooore 1 Way Ticket Backyard Run – Földi Zsuzsi, beszámoló
A verseny előtt két héttel realiztáltam, hogy be vagyok nevezve ide, de Gabival úgy egyeztünk meg, hogy erre igazán nincs szükségem most az UB után, az jó volt nagyon hosszúnak, menjenek csak a „rendes” edzések. Aztán a verseny előtti héten csütörtökön úgy éreztem, menni akarok (igen, akarok, nem „szeretnék”) Tihanyba. Gabi rábólintott, hát legyen, nincs időkorlát, menjek amennyit akarok. Illetve végül a „tedd oda magad” lett az instukció, miután rájöttem, hogy ez a verseny backyard magyar bajnokság is egyeben 😀
Nagyon vártam a versenyt, jó formában éreztem magam, lelkes és motivált voltam – sokat akarok Tihanyban futni, nagyon sokat 🙂 Segítőm nem volt, de úgy voltam vele, megy ameddig megy segítő nélkül, aztán majd lesz valahogy.
A versenyre csütörtökön délután mentem, Pestről jött velem Gyöngyösi Robi is – ha már úgyis lenn tervez aludni ő is, felajánlottam neki, hogy jöjjön velem autóval, ne buszozzon.
Valamikor este 7 körül értünk Tihanyba, pár ismerőssel találkoztunk, pacsiztunk, Máté megkért minket, hogy ha már úgyis kinn tervezünk aludni, figyelnénk-e a többiek már felállított sátrára – ez nem volt kérdés 🙂
Az átmozgatót a verseny helyszínén, a Belső-tó körül futottam, és nagyon örültem, hogy változott a tavalyi pálya: a tó körül 90%-ban földúton megy az útvonal, egy oda-vissza adta ki a 6,7 km-t, nincs benne a hosszú bringautas emelkedő, nagyon tetszett ez így.
Sátramat felállítottuk, Robi is a sajátját. Bepakoltam a sátorba, elrendeztem mindent, hogy reggel minél tovább alhassak, hiszen ezért is alszom kinn, és nem foglaltam szállást. Miközben rendezgetem a dolgokat, hallom hogy elkezd esni az eső. Na, tök jó hogy minden benn van már, reggel nem kell a dzsuvában pakolni. Aztán látom, hogy kicsit csorog be a víz a sátor aljául szolgáló ponyván. Majd jobban. Húha, táska, hálózsák, powerbank gyorsan fel az asztalra, nem kéne hogy elázzon, hát még épp időben – bezúdult a víz, pillanatokon belül már bokáig is ért, úsznak a cipőim, el is áznak (három pár, plusz ami a lábamon van, annak már mindegy is)… Röhögök, hogy ez nagyon klassz lesz így 😀
Robi átmenekítette hozzám az asztalra/székekre a táskáit, és megbeszéltük, hogy hát ebből autóban alvás lesz, még jó, hogy két ember is elfér fekve a Kangooban.
A telefonom nem találtam, de bíztam benne hogy a táskák alatt van asztalon – hát, nem jött be, miután csendesedett az eső, és elfolyt a bokáig érő víz a sátorból, megtaláltam a földön. Akkor még működött, hurrá, túlélte!:-) (spoiler: reggelre meghalt)
A cuccokat kipakoltuk az autóba, helyet csináltunk az alváshoz, és valamikor éjjel f1-1 körül sikerült is lefeküdni aludni.
Reggel egyáltalán nem kipihenve keltem, gyors kárfelmérés: száraz cipőm nincs, a telefonomat kivéve a többi elektromos kütyü működik, ruháim rendben. Hát jó, lanolin van elég, száraz zokni van elég, legfeljebb rajtam megszáradnak a cipők, bár úgyis várható eső, szóval mindegy is.
Gabi telefonszámát megszereztem (itt is köszi Vince a segítséget) , felhívtam Robi telefonjáról, hogy mi a helyzet, hogy jártam. Telefonáltam még haza is, hogy ne keressenek, nem vagyok elérhető.
Sátrakat áttettük esőbiztosabbnak tűnő helyre, kávé, rajtszámfelvétel, és még rajt előtt volt kicsit több mint 1 órám a sátorban fekve pihenni, ez jól esett 🙂
A verseny 10-kor indult, backyard szabályok szerint: egy kör 6706m, minden óra első percében rajt, egy óra van megtenni a kört. Amíg beérsz és el tudsz indulni a következő rajtban, versenyben vagy. Ha nem érsz be, vagy nem vagy ott a rajtban, kiestél. Ennyire egyszerű ez 😉
Robinak volt száraz cipője, az egyik csak fél számmal volt nagyobb, mint ami rám való, kölcsönadta, abban kezdtem a futást. Az első kör végén megjegyeztem, hogy tulajdonképpen nem bánnám, ha elkezdene esni az eső, akkor egyszerűbb lenne rászánni magam a saját vizes cipő átvételére, azért ez a fél szám különbség nem az igazi. A következő körben kérésem meghallgattatott, leszakadt az ég. De úgy rendesen, dézsából 😀
Robi száraz cipője sem volt többé száraz, a kör végén vigyorogva vettem le magamról, és váltottam a saját vizes cipőre.
Bő egy órán át esett, a jól futható pálya sártrengerré változott, csúszott mint a veszedelem, kínlódtam is a harmadik-negyedik körben, aztán szikkadt is, és én is ügyesebb lettem kicsit.
eső után kisütött a nap, jó meleg lett, meg pára is, de ez most sem zavart, örültem hogy körről körre egyre jobbak lettek a talajviszonyok.
Mire egész jól felszáradt/elszivárgott a víz nagyobb része (maradt azért sár bőven 😀 ), na akkor jött a következő nagy eső, visszakaptuk a pocsolyákat és a sártengert, újabb bő egy órán át ázott a pálya. Az egyébként is mocsok szar állapotból lett egy még ideálisabb, jobban futható terep. Ja, nem 😀
Napközben 46-48 perces köröket futottam, a négy nagyobb (nem hosszra) emelkedőt gyalogoltam, egyébként nagyon kényelmesen kocogtam. A pihenőben kulacstöltés, wc, zoknicsere láb lanolinozással volt a program, de lehetőleg minél hamarabb sátorba ugrás, és pihi. Úgy rémlik, 8 óra után vettem elő a masszázspisztolyt (nem hagytam otthon végre 😀 ), hát az egyik legokosabb dolog volt hogy elhoztam – pár perc használat után úgy indultam a következő körre, mintha nem is 8-9 órája futnék 🙂
A másik nagyon okos dolog a 3 óránkénti lanolinozás volt: a teljes lábfejem vastagon bekentem, száraz zokni, és lehetett bármilyen vizes a cipő, egyáltalán nem ázott fel a lábam, illetve nem éreztem hogy bármi gond lenne (nem is lett, nulla vízhólyag, teljesen intakt körmök, egyedül csak a körömlakk jött le 😀
A 10. körre már vittem magammal a fejlámpát, de szükség nem volt még rá, csak a következőben, majd a 12. körben már teljesen sötét lett, és akkor jött a felismerés, hogy basszus, ez nekem rohadtul új. Nem a sötétben futás, és nem a terepen sötétben futás, hanem a terepen, sötétben, sárban futás. Egyrészt álmos lettem, nagyon (este fél10-re, durva…), másrészt fejlámpa fényénél én még életemben nem futottam ezelőtt sárban. Sokan voltunk még versenyben, a durvább részeken, ahol egyébként futva simán csúszkálás nélkül lehetett haladni, ha megálltak előttem, és gyalogolni kellett (kerülni nem sok helyen volt lehetőség, vagy én nem voltam elég ügyes hozzá), borzasztóan csúszott az út. Nappal még elröhögcséltem ezen, de éjjel nekem para volt, nagyon nem akartam esni és sérülni, vagy akár esés nélkül sérülni.
A 12. körről beérve felhívtam Gabit, hogy mi a helyzet, és abban maradtunk, hogy addig megyek, amíg úgy érzem, hogy biztonságosan meg tudom csinálni a kört. Álmosan, aszfaltos futóként ezen a terepen nem muszáj szétszaggatni magam, 80km felett vagyok, innen bármennyit is megyek, minden km ajándék lesz. Az, hogy vasárnap reggelig terveztem futni, már elengedtem, de ekkor még arra gondoltam, hogy legalább százig azért elmehetnék, aztán majd lesz valami.
A 13. körben eldőlt, hogy nekem ez nem éri meg, az előző éjszakai szívás és nem alvás most jön ki – borzasztó álmos vagyok, a koffein se hat igazán, még mindig sokan vagyunk ahhoz a pályán, hogy tudjak végig futni (illetve nem vagyok elég gyors, hogy el tudjak menni a mezőny elejével, akik nem álltak meg a csúszós részeknél sem). Féltem az eséstől, attól hogy lesérülök, és 3 hónappal a Spartathlon előtt megy 1-2-3 hét a kukába, nem tudok esetleg futni. Nem terepversenyre készülök, nappal semmi bajom nem volt avval, hogy esőben, sárban kell futni, de ez így éjjel nekem nem kell. Legyen 13 kör, elmegyek aludni, és vasárnaptól mehetnek az edzések rendesen tovább. Az álmosságon és a fáradtság miatti szarakodó gyomron kívül más bajom nincs, azt se mondhatom, hogy a lábaim elfáradtak volna. A kör végén a karámból csak a frissítő asztalig mentem, kértem egy paradicsomlevest, kortyoltam bele hármat, és eldöntöttem, hogy nekem ennyi pont elég volt mára. Beálltam a 14. rajtba becsületből, és az aszfaltos útra érve adtam egy pacsit Robinak, hogy hajrá, én elmentem enni és fürdeni 🙂
Órám szerint majdnem 90km, hivatalosan 87,1km lett a vége. Eredetileg is így beszéltük meg Gabival – hosszú edzés, nem szétszaggatni magam, csak amíg jól esik. Eddig esett jól, illetve az utolsó 2 óra már nem esett jól, de nem a lábaim miatt. A futás végig jól ment, a 13. kör végén sem fájt semmim, komolyabb izomfáradtság sem volt, a nehezítő tényezők meg hát kihozták, hogy milyen hiányosságaim vannak 😀
Ettem, zuhanyoztam, az autóban aludtam kb 5 órát, délelőtt elténferegtem a versenyközpontban, majd valamikor dél körül látszott, hogy esni fog – hú, hát én ki akarok menni futni, meg akarom nézni milyen a pálya, és szeretnék pár fotót is 🙂
Egy fél kört mentem, Robi telefonját elkértem fotózni. A futás sima ügy volt, nagyjából mintha egy 3 órás futásom lett volna előző nap – hát ez tök jó, basszus, majdnem 90km-t mentem előző nap, és ennyi csak? Állati jó 🙂
Délután hazajöttem a gyerekekhez és a kutyákhoz, egy percig nem bántam meg a döntést, hogy 13 kör után tulajdonképpen teljesen jó állapotban úgy döntöttem, nem megyek tovább a többiekkel. Persze elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha mégis kinn maradok – hát semmi.
Többet szerettem volna menni? Igen, jóval többet. Sokan többet is vártak tőlem, de most valahogy teljesen túl tudtam azon lépni, hogy jaj, hát nekem többet „kéne” vagy „illene” menni. Nem, nem kellett több. Mi lett volna, ha több kört megyek? Valószínűleg kiállok 100km-nél, vagy 16 körnél, vagy 20-nál, vagy mittudomén hogy mennyinél. Vagy elesek, lesérülök, vagy nem sérülök le, de lett volna egy kínlódós baromi szar emlékem az egészről. Nem tudom mi lett volna ha, de nem is érdekes, nincs is jelentősége – teljesen rendben vagyok evvel 87km-rel ezen a takony pályán. Még így is bőven átléptem a határaimat, és egy baromi jót futottam 🙂
Ami az elején szívás volt, viszont közben nagy felismerés volt, és nagyon jól jött : állati jó dolog telefon nélkül futni versenyen. Kifejezetten a social média hiánya volt fantasztikus, másfél nap Facebook, mesenger és egyéb online közösségi tér nélkül – nem gondoltam volna korábban, hogy ennyit számít. 🙂
Tour de Pelso, 77 km – Sári Nóra, beszámoló
Kicsit f.stam, mert nem mondanám, h teljesen kipihentek lettek volna a lábaim, pénteken még éreztem a csüt-i edzést, aznap kicsit rohangálós nap lett, ovis ballagás, főzés, szóval, a szokásos… még szerencse, h nem valami hosszú táv várt rám :))
6-kor kelés, 8-ra már lent voltam Siófokon, 9-kor elrajtoltattam Balázst (szerk. Cserta, ld. az előző beszámolót), aztán persze majdnem lekéstem a saját rajtom, mert még keresni kellett egy WC-t (a bringámat egy tök idegenre bíztam, felrohantam rajt előtt 6 perccel a helyi siófoki plázába, ahol egy nyugdíjas asszony szánt meg és fizetett be a kétszázasával az automata előtt, mert a pénz meg lent a tartóban a főtéren….). De még ha lekésem is, se lett volna semmi, mert ez az első 13 km az ilyen 18-21 km/h-kal ment, most már tudom, ez a lassú rajt vagy mifene, csak nekem olyan bohóckodásnak tűnt így 🙂
Aztán a 14. km-től kilőttünk, lehetett csapatni. Féltem, hogy most jön akkor egy tihanyi emelkedő, és képzeld, az volt a fura, hogy a BUBA-s meg a benti bringás alapozások után sehol nem éreztem azt, hogy végem van az emelkedőn, semmi nem volt durva, még az akarattyai sem. Sőt, Akarattya előtt (azt a dombot még Balázzsal is megbeszéltük, hogy az milyen szemét hely) ki kellett menjek a főútra, mert a bicikliutat valahogy elvesztettem, két srác mögé soroltam, de elfogyott a türelmem és otthagytam őket, nem is értettem, mi bajuk van.
Egyébként végig egyedül voltam, egy páran meglógtak még Tihany után, én utánuk, és szerintem a nagyja ment a motoros vezető után, ami lényegesen lassúbb volt. Tudom, h túra volt ez inkább, de azért lehetett látni, hogy kb. a mezőny harmada ezt annál komolyabban veszi (összesen 42-en voltunk, akiknek volt chipje, a többit nem tudom, annál jóval többen voltunk – a Tihanyosok eredményei csak aznap voltak láthatók a Balaton Teamnél, mert tegnaptól már nem elérhető, ez fura). De szerencsére elmentettem a képernyőfotót 🙂 Majd biztos kint lesz a TdP oldalán is valamikor, a lényeg, 3. csajként és 6.összetettben értem be, nettó idő 3:12 kereken, pulzus 158 (de Tihany után ez masszívan 170+ lett), táv 76,6 km.
A tempókat azért szépen megnyomtam itt-ott, vannak egészen meglepő 27-28-30-sőt 32-es km-eim, de az látszik, hogy olyan 66. km-től kezdtem kipukkadni, és ott már csak 26 alattikkal mentem (még úgy is, hogy már szint nem volt Siófok fele menet), hiába tekertem, mint egy majom 🙂
Tudom, h ez még mindig nagyon-nagyon messze van attól, hogy rendes bringás versenyen helyt álljak, mert néztem, pl. a balatonföldvári Mini Fondo első körét 28 km/h-val teljesíteni kell (!!), ahhoz, hogy továbbmehessen az ember, és ennél több a szint. Ha megmakkanok, se tudok ilyet, bár mondjuk ahhoz nem ártana, ha lecserélném a gravelt rendes országútira.
Illetve még azért itt az számított, hogy nem főúton mentünk, hát szóval, az a rengeteg kerülgetés és kacskaringó, amit a gyalogosok jelentettek meg a szembejövő bringások, az is bizony levette a sebességet, és számított persze, hogy ez sem boly volt. Tehát itt még mindig nem beszélhettünk rendes versenykörülményekről. Bár az idő nagyon kegyes volt, nem fújt a szél egyáltalán.
Tour de Pelso – Cserta Balázs, beszámoló
Amikor a csontkovácsnál lesz a végén happy finish… azaz a Tour de Pelso 2023
Eleve előző év végén és az idei év elején főleg Klári miatt a fókusz teljesen máshova helyeződött. Amikor itt hagyott minket január 18-án, akkor utána elég hosszú idő volt visszatérni a normál kerékvágásba. Főleg úgy, hogy 20 éve folyamatosan volt kutyám. Nyilván nem a szakadó esőben való séták hiányoztak és a havi csillió elköltött forint, de csak lassan lett új ritmusunk. Viszont a tervek teljesen máshogy alakultak ezen okok miatt.
A Balaton Granfondo műszaki okok miatt hagyott bennem kérdőjeleket és űrt, mivel nem volt benne a sok munka ellenére sem sikerélményem. A Pelso előtt hetekkel korábban éppen nagyon el voltam keseredve, mikor már szinte 2 hete nem tudtam a szinte folyamatos esőzés miatt edzeni és felhívtam Gabit, hogy tegyük helyre a dolgot. Tavaly sokkal jobban akartam: több hónap heti 2x keresztedzés, rendes diéta, sok nyújtás, masszázs, idén meg: vettünk egy masszázspisztolyt…😊
Motivációm sem sok volt, bár testileg és erőnlétileg jól éreztem magam, de semmi kedvem nem volt 200 kilit szenvedni. Beszéltünk Gabival és abban maradtunk, hogy megyek, ami bennem lesz, azt kiadom, de javításról nem is álmodunk, sőt ha 7 órán belül leszek akkor örömtüzek gyúlnak Óbudán.
Csak ezek után neveztem be 2 héttel a verseny előtt. Csináltam az utolsó hetek edzéseit, sőt a verseny előtti héten új bringám is lett. De mivel érzelmes típus vagyok, ezért az elmúlt 16.000+ kilométer alatt hű társamtól egy igazi szado-mazo búcsúszexszel gondoltam elköszönni a Pelso Swinger Klubban.
Még csütörtökön Németh Szabi mindent beállított a bringán és még aznap este lementünk Siófokra. Pénteken volt egy 30 perces átmozgató utána egy kis nyújtás, henger és 2x masszázspisztolyozás, ahogy mi hívjuk: kalapácsolás. Nagyon jó cucc, keményebb edzések után sokkal frissebbé teszi a lábam!
Szombat reggelre egész jót aludtam és elkezdtem az összekészülődést. Összesen 2 liter i:am iso volt a vázon és egy fél liter pedig a zsebben. Úgy terveztem, hogy ha minden jól megy, akkor 145 kilométerig ki kell tartania a frissítésnek. Volt még nálam pár zselé, egy müzli szelet, sótabletta és BCAA.
A rajtba 5 km bringázással jutottam be, becsorogtam és a beállás előtt ettem még egy egész banánt. Összefutottunk Nórival, aki a 78 kilométeres távon indult és női 3. helyezett lett. GRATULÁLOK itt is!! 🙂
Csinált rólam egy fotót és lassan el is indult 9-kor a lassúrajt. Még Széplaknál integettem Timinek és szép lassan elértük Zamárdit, ahol el is lőtték az éles rajtot. Kicsit elbambulhattam, mert egy lassabb csoport elejére kerültem. Na majd a földvári emelkedő után – gondoltam – elemzem a helyzetem és aszerint próbálkozom valamivel.
Nagyon sok bringaversenyt nézek, kocsiban is folyamatosan megy délutánonként, ha nem látom esténként bepótlom. És mint fotelszakértő, most a saját bőrömön éreztem meg, hogy milyen az, amikor elhúzzák az ember elől a sort és ha belepusztulsz sem közeledsz. Látom ezt world tour szinten is, és sejtettem, hogy nem azért nem érnek fel, mert nincs kedvük, de így élőben megtapasztalni húsbavágó. Szóval volt előttem egy kb 20 fős boly, mögöttem pedig darabokban az emelkedő után a saját csoportom, gondoltam felérek az előttem lévőre. Eskü küzdöttem, mint malac a jégen, a síkra kiírt 145-155 pulzus, ami felmehet emelkedőn 165-ig, viszont a 168 a vöröszóna, na ezt a pulzust tartottam 15,5 kilitől kb 32-ig 160-165 között. És nemhogy nem közeledtem, hanem folyamatosan távolodtak. Ekkor jött az isteni szikra és a hólyagom. Ha ezt nem hagyom abba, akkor élve Keszthelyig sem jutok el. Ezért miután láttam magam mögött egy nagy csoportot kb 5-600 méterre, gyorsan megálltam, pisiltem és mire végeztem, vissza is tudtam állni ebbe a nagy csoportba.
Na itt jött el a nyugalom. 60 kilométerig, a következő nagy emelkedőig 130-140 közötti pulzus és 35-38 tempó. Nyugalom, béke, csak egy leeső kulacs volt mellettem és pár vérző ember az út mellett, de bukást nem láttam, csak a végeredményeket. Keszthelyig csak az zavarta meg a nyugalmat, hogy a nagy bolyunk egy része, kb 20 ember – azt zárójelben jegyezném meg, hogy ez amúgy sem egy túlszervezett esemény, de a tavalyihoz képest az útjelző nyilakat sem nyomtatták ki, vagy a szertáros Marika hagyta otthon – egy körforgalomban rossz irányba ment. Én időben kapcsoltam, és kimentem a jó kijáratom, amire emlékeztem tavalyról. Itt megint jó pár kilométerig nem volt csoport, mert a körforgalmas malőr miatt megint darabokban voltunk. És szerencsére megérkezett a szembeszél is. Több kilométeren egyedül voltam és nem voltam boldog. Közben valahogy a szétesett darabokból lett megint egy csoport. Itt már mindenki félt a magánytól, mert ebből senki nem akart kimaradni, ezért elég tisztességes összedolgozás és közös munka lett. Én a 65 és a 110 km-nél lévő frissítőpontokat szkippeltem, bár folyamatosan számolgattam és imádkoztam, hogy kitartson 145-ig a lötty. A 110-es badacsonyi frissítőpont szét is csapta a kis csapatunkat, de a fele megmaradt kb. Közben az addig borult időt napsütés váltotta fel. Vészesen meleg nem volt, de jól sem esett. Közben folyamatos oldal-szembeszél, de bolyban viselhető volt. Amikor vezetni kezdtem, akkor vágott pofán a szél valósága. A precízen imákkal kiszámolt 145-ig tartó frissítésem 132-ig volt elég. Beparáztam, hogy nehogy ezen múljon. Kicsit tartalékolni is kezdtem. Végül szépen becsorogtunk a füredi frissítőpontra 145 km-nél. Itt nekem 5-7 perc volt az alábbi menü: kevertem 1 kulacs i:am-et, vittem egy kulacs vizet, sótablettát és BCAA-t vettem be, orrfújás, pisi, fél banán és egy müzli szelet megevése. Csak akkor indultam, amikor biztos voltam, hogy a végéig már nem kell leszállnom és minden elég lesz. Innentől jött yin és yang. Pofán csapott a felismerés, amivel nemhogy nem számoltam, hanem szó szerint semmilyen adatot addig nem néztem, hogy beérthetek 6 óra körül, ha több minden összejön. Viszont tavaly is 150-180 között szenvedtem elég sokat, jön 2 nagyobb emelkedő és a frissítőpontról kijőve egyedül indultam neki. Nem a legideálisabb, de ameddig van bennem erő, addig beleteszem. Azzal zsaroltam magam, ha nem javítok, akkor 2 hónapig nem használhatom az új bringát… gyerekes… :)))
145-178 km között az akarattyai emelkedő tetejéig egyedül voltam. Szépen beállt, talán először a síkra kiírt 145-155 pulzus, megtekertem 30-35 átlagot. Bár utáltam, mert már elegem volt, de olyan plusz energiát adott a PB lehetősége, hogy semmi nem érdekelt. Aliga után még kivisz a pálya a 7-es útra, ahol még egy nagyobb emelkedő borzolja az idegrendszerem, de mivel folyamatosan előztem és hihetetlenül motivált voltam a javítás lehetősége miatt, ezért nem picsogtam semmin. Közben 190 körül elfogyott minden a kulacsokból, de tudtam és éreztem, hogy már nem kell semmi. 192 km-től álltam át a saját tervezésű 155+-os pulzustartományra. A célegyenesbe befordító kanyarban már teli pofával vigyorgtam az irányító rendőrre, mert tudtam, hogy miután összetört és kiropogtatott a verseny első fele, a végére mégiscsak megdolgoztam a happy finish-ért!
12 percet javítottam, hivatalos versenyidőm: 6 óra 05 perc 01 mp. Kiadtam magamból mindent, de a boldogság nekem maradt! Boldogan hívtam Timit és Gabit. Gabit nem értem el. Hazacsorogtam az 5 kilin és lerogytam. Ekkor tudtam beszélni Gabival. Elmondtam neki a PB-t. Első kérdése: Ezt hogy? Nem tudom… 🙂 Nyilván sokat edzettem, nyilván minden tanácsát megfogadtam, de álmomban sem gondoltam volna, hogy 46 évesen még ennyi van bennem.
32,6 átlaggal értem körbe a 200 kilométeren!
Végtelenül hálás vagyok Gabinak, hogy úgy hoz ki az emberből elképzelhetetlen teljesítményt, hogy még élvezni is lehet! Nyilván fáj, nyilván semmi nem marad benned, de az örök élmény az enyém! És ma vártam, hogy elmehessek a kárfelmérő bringázásra.
Végtelenül örülök annak, hogy rátaláltam anno B-tervként és csak „időszakosan”, az országúti bringázásra !:)))
Happy Finish😊
