Latest Event Updates
UB Trail, 40 km – Zsubrits Gábor, beszámoló
Az előző évben a munkahelyi csapat tagjaként vettem részt a rendezvényen, és már azután elhatároztam, hogy idén egyéniben és a 40 km-es távon fogok indulni. Általában Gabival közösen megbeszéljük a jövő évi terveket és versenyeket, de most vettem a bátorságot és neveztem….majd szóltam neki, mit tettem. Így meg is lett az év második felének a nagy kihívása, de biztos voltam benne, hogy alapos felkészítést kapok majd, és ebben nem is csalódtam 😀
A versenyig túl voltam már egy számomra jól sikerült Visegrád Trail-en, egy kőszegi Írott-kő körön és kis Szénás körön is, de ilyen messzi távra még nem merészkedtem, és nem igazán tudtam 30 kilométer felett, hogyan is fogom bírni.
Ami nagy változás volt az évben, hogy egy hónappal a verseny előtt váltottunk pulzuskontrollos edzésekre. Próbáltam addig minél jobban kiismerni ezt a dolgot, és hogy minél rutinosabbnak érezzem magam benne a versenyen is. Ami hamar feltűnt, és számomra a legpozitívabb dolog benne, hogy habár korlátok közé vagyok szorítva, de pont emiatt egy nagy problémámat oldott meg. Méghozzá, hogy elfussam a versenyek első felét, amit rendszerint meg is teszek. Pont emiatt még jobban vártam a rajtot, és lássam mit tudok igazi versenykörülmények között.
Előtte héten terveim között szerepelt, hogy tisztességesen felkészülök és kialszom magam, de ezt az utóbbit egy nap sem sikerült igazán teljesíteni. A távval, emelkedőkkel és frissítőpontokkal is csak az előtte nap este tudtam barátkozni. Szerencsére egyiknek sem éreztem a hiányát a verseny alatt, illetve kaptam egy hosszú és hasznos leírást Gabitól, mire és hogyan figyeljek.
A versenyre fél órával rajt előtt sikerült odaérni, gyors öltözés, futótáska pakolás, sor kivárása a mosdó előtt, és már álltam is be a rajtzónába a felszerelés ellenőrzés után, ahol én voltam az egyedüli, aki percekkel rajt előtt még a telefonjáról töltötte át az órájára az adatokat 😀 A rajt utáni 5-6 kilométert még bemelegítésnek éreztem, próbáltam megtalálni a megfelelő tempót a pulzusszámhoz, és ebben segített hogy az előttem futók is hasonló tempót mentek, mint nekem kellett így csak egyszerűen követtem őket. Közben a megbeszéltek szerint 30-40 percenként frissítettem, és a frissítőpontokon is igyekeztem mindig valamit magamhoz venni. A második ilyen pont után értem be a számomra legélvezetesebb részére a távnak, és itt érzésre is nagyon jól ment nagyon elkaptam ritmust, továbbra is belátható távolságban voltak a többiek, akik húztak magukkal egészen a féltávnál lévő pontig. Bármennyire is próbáltam figyelni a megfelelő frissítésre 15 kilométer környékén hirtelen megéheztem és még a gyomrom is korgott. Kénytelen voltam sétára fogni, kicsit többet enni és közben reménykedtem, hogy nem fog romlani a helyzet. Féltávhoz 2 órán belül érkeztem, itt gyorsan utántöltöttem a kulacsom és fordultam is vissza, hogy ugyanazon az útvonalon visszamenjek a célig. Mivel hamar, már az elején, szétszóródott a mezőny, és közben hol utolértek, hol én értem be a különböző csapatok versenyzőit, fogalmam sem volt hányadik lehetek, így örömmel láttam, hogy még elég sok Gella Trail-es futó jön szembe.
A fordulás után ért a versenyen az egyetlen kisebb holtpont, amit nem is értettem, mert addig igazi örömfutásnak éltem meg a távot. Tudtam, hogy 1-2 kilométer és túl leszek rajta, de legszívesebben sétáltam volna a célig. Sikerült erőt venni magamon és ha lassabban is, de futva haladtam. Emiatt viszont leszakadtam az addig követett 2 versenyzőtől, és így volt egy hosszabb 7-8 kilométeres futásom teljesen egyedül. Habár tudtam, hogy ugyanazon az útvonalon kell visszamenni, de folyamatosan bennem volt, hogy mi van ha mégsem. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor láttam a következő frissítőpontnál az addigi futótársakat, akikkel ezután már szinte a célig hajtottuk egymást. Az utolsó 8 kilométeren éreztem, hogy szép lassan fogy az addigi lendület, és fáradnak a lábaim, így a tempóm is egyre lassul, de próbáltam tartani magam, amennyire a pulzustartomány is engedte.
A cél előtti frissítőpontról már nagyon nehezen sikerült tovább indulni, de ahogy elnéztem a többieket nemcsak nekem, voltak már problémáim. Itt már egyre többször sétáltam bele, nehéz volt motiváltnak is maradni, szívesen engedtem volna el az egészet és sétáltam volna be a célig. Annak ellenére, hogy azt a tanácsot kaptam ne foglalkozzak az idővel, itt megnéztem mégis hogyan állok, láttam, hogy 3 kilométerre van kb. 20 percem, és akkor meglehet a 4 órán belüli teljesítés. Ez adott egy kis löketet, de sajnos már nem tartott ki a célig, pedig a rendezvény bemondóját is egyre hangosabban halottam, tudtam közeledek már. A célba ettől függetlenül futva érkeztem vissza 4:02:53-as idővel, ami abszolút 15.helyet ért a 41-ből.
Összességben nagyon jó versenyt futottam, az a pár apró kellemetlenség sem viselt meg annyira, a pulzuskontroll megint jól működött, enélkül biztos elfutottam volna az elejét, és már sokkal előbb elfogyott volna minden erőm. A pálya nagyon jól futható volt, alapvetően azért is ezt a versenyt választottam, mert a távban számomra volt kihívás, viszont terep ellenére nem voltak leküzdhetetlen emelkedők benne. A mezőnyben én hátrébb vártam magamat, de annak ellenére, hogy hamar szétszakadtunk hárman szinte egész úton kerülgettük egymást, hol én voltam elől, hol csak a sor végén, végig élveztem ezt a részét is.
Hogy mennyire is tetszett? Most is az elsők között neveztem a jövő évi versenyre….és erről most Gabi is tudott XD
UB Trail, 40 km – Palkovics-Szabó Nóri, beszámoló
Szoktam beszámolókat olvasni, irigykedve és hitetlenkedve, hogy ezt így hogy? Akik ilyesmit írnak, biztos feketeövesek, az én fehér övemen meg csak egy citromsárga csík van, az is szaggatott. De talán az írással kompenzálom.
Januárban vakmerőségből neveztem az UB Trail Gella nevű negyvenes távjára, önbizalmam két maratonból és pár hegyi futásból volt. A hegy valahogy elkapott. Síelni nincs pénzem, a tájfutáshoz figyelmem, de egy erdei úton felfelé haladni hétköznap koraeste számomra az elérhető luxus, az énidő illatokkal és tájképpel sűrítve. És az erdőben kicsit úgy érzem, Saci is ott van.
Májustól Gabival készülök, ami a legjobb döntésem volt, döntés a futás mellett. Én ehhez nem értek, olaszul se a tévéből tanultam, negyvenkét évesen nem maratonkázunk többet egyedül, mert mindig fájni fog valamim, ami miatt nem tudok futni. Azt mondta, szól, ha inkább ne induljak ezen a távon. Én meg magamban azt, hogy akkor én meg úgy csinálom, hogy ne mondja, hogy ne. Nem mondta. Pedig a feladatos csütörtök mindig nehézkesen indul, mit játszom el a futót a dunaparton, biztos kiröhögnek, amúgy is van jobb dolgom. Pedig nincs.
A rajt reggelén is érthetetlen volt, mit keresek Csopakon, miért állok be negyven futó mellé bekészített utolsó befutónak. Aztán a szpíker elmondta, akik itt állnak, megdolgoztak érte. Akkor kinéztem a férjemre, és úgy éreztem, minden futással töltött perc meg van bocsátva. Repült velem az őszi erdő, szépen elhagyott majdnem mindenki, így két kilométernél megkávéztam. Ami a koffeintabletta elfogyasztását jelenti. Egy jó beszámolóba kell evős-ivós rész a gondosan megtervezett frissítésről. Az én frissítésem az ébrenmaradásról szólt. Esti/éjszakai futó vagyok, a reggel nekem akadályfutás. Az első, veszprémfajszi pontig lassan megérkeztem a versenyre. Onnan egy kilencszeres ironwomannel mentem egy darabig, nyilván nem frusztrált a társaság. De. Aztán fel a fordítóig már magányosan. Nagyobb szintekre készültem, itt inkább hosszú aligemelkedők voltak, ahol a hegyet nem éreztem, csak azt, hogy nem haladok. És hogy minden kavicsot érzek, mert mindegyik ugyanazt az akupunktúrás pontot nyomja, amitől a lábujjam leszakad. Ennyit a terepcipőről. Felejtsük el, legközelebb jó lesz az aszfaltos. Persze szembe már jöttek az elsők. Vajon mit gondolnak rólam? A negyedik szembejövőnél már nem érdekelt, végülis befizettem a versenyt, majd megvár a sztaff.
A fordító után jött a lanka lefelé, ezzel együtt a medencefájdalom 20 és 30 km között. De legalább a lábujjamat felülírta. A Koloska-völgy előtt már előztem, onnan teljesen nyugodtan ment minden. Kiolvadtak a kellemetlenségek, megnéztem az órámat, basszus, a férjem lemarad a befutóról, mindegy, majd veszek egy nagyon menő ubés kapucnis pulcsit aranyárban, csakhogy meg ne fázzak. Az utolsó két kilométeren egy fickóval kerülgettük egymást, megköszöntem, hogy rámfütyült, mikor letértem az útvonalról. Ő ért be előbb, de így én együtt futhattam be a férjemmel, aki velem együtt ért a versenyközpontba.
4:39 lett a vége, negyedik lettem a kilenc nő között, teljesen abszurd, hogy nem én kapcsoltam le a lámpát Csopakon. De nem én voltam, és akkor ezek szerint ez jó kis futás volt.
UKKO Ultra, 6 óra – Szőnyi Gábor, beszámoló
Balatonalmádi adott otthont október közepén az UKKO Balatoni Futófesztiválnak.
Én a 6 órás versenyszámban indultam. Hat órán keresztül köröztünk a Balaton partján, egy kb. 1.3 km-es körön. Szóval, ha valaki megkérdezi, milyen volt a verseny, nagyon könnyű elmesélnem: első kör, második kör, harmadik kör…utolsó (tört) kör, és vége. Kicsit magamnak is nehéz megmagyarázni, hogy miért szeretem ezt a műfajt, és mitől több ez, mint unalomig egyforma körök újra és újra (megj.: mindig ez az első kérdés: nem szörnyen unalmas?). A lentiekben megpróbálom magamnak is megválaszolni ezt a kérdést.
A mostani futás a negyedik ilyen körözős versenyem volt az Omszki 50k, illetve két Suhanj!6 után. Az augusztusi Suhanj!6 nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, előtte kb. 2 hónapig egy sérülésből jöttem kifelé, így mind km-ben, mind intenzitásban jóval kevesebbet edzettem, mint azt sérülés nélkül tettem volna. A sérülés eredete valószínűleg még a nyár eleji UTH-ra vezethető vissza, ahol a Visegrád Trail 30 km-es távján indultam. Mivel az edzéseim 95%-át síkon, aszfalton futom, jó lecke volt, hogy több célzott szintgyűjtéssel kell az ilyen, nekem himalájai fel-le szinteknek nekiugrani. Ilyen előzmények után a Suhanj!6-on a tisztes helytállás volt a cél, az kb. sikerült, végig futottam, és 56 km jött össze. Volt benne 2.5 óra mélypont (inkább mélyfal vagy mi), vánszorgás, ami az előzmények ismeretében nem volt meglepő. A Suhanj!6 utáni hetekben már jobban tudtam edzeni, a hosszúkat is meg tudtam rendesen futni, kezdett a tempó is visszajönni. Így fordultam rá október harmadik hétvégéjére, bizakodva. A cél elsősorban egy jó, koncentrált, egyenletes futás volt, min. hatossal kezdődő km számmal a végén (megj.: tavaly a Suhanj!6-on a hivatalos eredményem 59.8 km volt, szóval ezért is a hatos 😀 ).
Péntek este mentem le Füredre, odafelé megálltam Almádiban, a pályát meg akartam nézni még a verseny előtt, hogy milyen. A szervezők írták, hogy lesz benne térköves, és murvás rész is, ettől előzetesen tartottam egy kicsit. Lesétáltam egy kört, szerencsére egyáltalán nem volt zavaró, nekem teljesen ok volt. Este a 48 órás futók már köröztek a pályán, klassz voltak látni őket, kíváncsi voltam, 12 óra múlva, másnap reggel a mi rajtunknál hogy fognak mozogni és kinézni.
Este korai lefekvés, aztán reggel irány a rajt. Mire odaértem, már nem csak a 48 órás, de más táv futói is köröztek. A 6 órás futam mellett még rengeteg táv közül választhattak az indulók, a nap folyamán együtt köröztünk a 12 óra, 24 óra, 48 óra, maraton, 50km, 50 mérföld, 100km, 100 mérföld távok résztvevőivel, szóval nem volt túlzás a Futófesztivál megnevezés. Megkerestem Hankát, ő segített – a Suhanj!6 után újra – a frissítésben. Ezúton is köszönöm, óriási segítség volt. Biztatást futás közben Hanka mellett Milántól, aki a 24 órát futotta, és a friss spártai célbaérő Zsuzsitól is kaptam, ez mind sokat jelentett. Nem is tudom a “Mosolyog a futó, élvezi a futást!” instrukciót kitől tanulta Zsuzsi 😉. (khm, vajon? 🙂 -a szerk.) Persze mosolyogtam, és persze, hogy élveztem.
Szóval rajt. És akkor jön a leírásban az első kör, második kör …stb. Amik csak ugyanolyan, egyforma, unalmas körök, és ahol nem történik semmi. Dehogyisnem! Az a klassz úgy általában a futásban, az ilyen körözös versenyeken meg pláne, hogy mindenféle rétegei vannak az élményeknek, tapasztalásnak, önismeretnek. Egy adott pillanatban is, de az idő előrehaladtával aztán meg főleg. Egyrészt van a gyakorlati, célorientált része, táv, idő, tempó, pulzus, iso, gél, sótabletta, ilyenek. Van az “élvezeti” része, pl. én kifejezetten szeretem a Balatont, akkor is, ha körbe-körbe mentünk, mindig örültem a tó látványának. Klassz volt az idő, ennek is tudtam örülni. Aztán ott volt a többi futó, tényleg rengetegen. Köztük jó pár nagyobb név, akiknek a jelenléte engem mindig feldob, illetve egyre több olyan arc, akik már ilyen kevés számú körözős verseny után is szinte ismerősök. Engem motivál, hogy verseny közben azt érzem, hogy jó helyen vagyok, hasonló elvetemültekkel 😀. Ami egy külön plusz pont volt, hogy ugyanott tartották a Backyard vb magyarországi futamát, és délután időnként szembe futott a 15 fős válogatott, mindenki lelkesen biztatta, tapsolta őket.
A verseny első fele klasszul ment, csak ezek a felsőbb “érzés-rétegek” figyeltek be, minden klappolt, ment a frissítés, ment a láb, könnyed volt, jó volt.
Aztán, ahogy azért számítani lehet egy ilyen eseményen, kezdtek a dolgok egyszer csak nehezebbek, kevésbé egyértelműek lenni. Kicsit melegedett, kicsit lassultam, és elindult a küzdős része. Az augusztusi margitszigeti körözésen itt jött a 2.5 órás szenvedés, kicsit tartottam tőle, hogy újra ez jön. Nehéznek nehéz volt, de most maradt erő, a pulzus nem esett le, és nem lassultam még tovább, beálltam egy, az első feléhez képest jóval lassabb, de kb. stabil tempóra. Ez az a rész, ahol befigyelnek már a mélyebb rétegek. Először jönnek a kérdések, miért jó ez, mit keresek itt, aztán elindul a harc önmagammal, annyira könnyű lenne leállni, belesétálni. Elindul a párbeszéd meg alkudozás magammal, a mantrák, meg a trükkök. És persze ahogy közeledik a verseny vége, jön vissza a pragmatikus réteg újra, a számolás, mennyi van még, hogy állok, milyen tempót kellene tartani, ilyenek. Érdekes megtapasztalni, hogy a verseny vége felé közeledve az egyébként teljesen rendben lévő memóriám meg számolókám általában felmondja a szolgálatot, egy gél bevétele után 3 perccel már elbizonytalanodom, hogy bevettem-e, illetve ha óra 25-kor vettem be, akkor 25+25 az mennyi is lesz, amikor a következőt kell.
Mint általában a hosszúkon, meg versenyeken, most is podcastokat hallgattam. Az is egy érdekes tapasztalás, hogy a verseny első felében, amíg könnyedén megy minden, teljesen át tudom magam adni a pl. interjúnak, aztán ahogy nehezedik a verseny, úgy veszítem el a koncentráló képességemet, és rendszeresen azon kapom magam, hogy nem tudom miről ki beszél a fülembe. Ebben a fázisban szoktak jönni bónusz “ajándékok”, amiket ki kell érdemelni, csak a verseny utolsó órájában szoktam bevetni ezeket. Frissítésben a cola tud életmentő lenni, most is jól esett az 6. óra kezdetén. Fül tekintetében pedig a podcastok után a kedvenc zenéimre váltás, ezt is az utolsó órára szoktam tartogatni. A zeneszámoknál az a jó, hogy indulhatnak a kicsi játszmák, jó, csak a szám végén nézem meg hogy állok, jó, amíg szól ez a dal, még meghúzom kicsit a tempót, ilyenek.
Aztán előbb-utóbb még mélyebbre megyünk, egyszerre versenyez a legfelső réteg (mennyi idő van még, hány km lehet a vége, frissítsek, el ne felejtsem) és a legmélyebb, az erőfeszítés, az önmagam meg az ekkorra már azért befigyelő fájdalmak legyőzéséhez szükséges kicsit transz állapot. Nekem nagyon emlékezetes Fruzsi tavalyi Suhanj!6 beszámolója, ahol azt írta, hogy “Szóval jó lenne sallangmentesen futni. Csak úgy odaállni és egyszerűen hat óra alatt őszintére futni magam”. Én még nem jutottam ide, tudom, hogy jobban le tudnék ásni magamban, jobban oda tudom majd rakni magamat, tud még jobban fájni. És ott és akkor az még tisztább érzés, mélyebb tapasztalás lesz.
A versenynek csak a legvégén bírtam gyorsítani. Pontosabban bírtam csak rávenni magam a gyorsításra, simán lehet kibírtam volna, ha már előbb elengedem (a pulzust) és all in megyek. Szóval van még ebben, még bőven meg lehet jobban halnom egy verseny végére.
A vége így is izgalmas volt, ahogy írtam, szerettem volna min. 60 km-t futni, ahogy a frissítés számontartása, úgy a körök és táv számolása se ment már a végén. Az órám kicsit más távot mért, egy ideig próbáltam kiszámolni, mennyinek kellene lennie minimum az órán, hogy valójában meglegyen a vágyott kerek szám, de aztán elengedtem, és csak futottam, ahogy bírtam. Amikor végül kiabálták, hogy “6 órások állj!”, akkor először fürödtem a jóleső érzésben, hogy vége, aztán agyaltam rajta, hogy hova kellene hányni. Végül ezt elvetettem, és kicsit vacogva kivártam a tíz percet, amíg Zsuzsi, mint tört-kör-mérő odaért hozzám. Közben persze visszajött a racionális énem, elkezdtem a matekot, és arra jutottam, hogy ez vagy pont meglesz, vagy pont nem.
Végül 60,188 lett, eléggé kicentiztem 🤪. A 6 órás futók fetrengtek a pálya szélén, a többiek köröztek tovább. Nagyon sokan a továbbfutók közül gratuláltak a 6 órásoknak, mi meg persze kitartást, további jó futást kívántunk (ez utóbbiért biztos sokan szentségeltek 😀).
A végén egy köszönet és ölelés Hankának, érem, kis bandázás, kis szénhidrát visszatöltés (balatoni palacsinta, nincs is jobb) aztán elcsoszogtam az autóig és irány haza.
Szóval nem, egyáltalán nem volt unalmas😉.
Örültem az eredménynek, de legalább annyira az élménynek, meg ahogy sikerült végig tolni, kb. fegyelmezetten, újra jót utazva a rétegek között, a végén jót harcolva. Azt nem mondom, hogy a végletekig, abban biztos vagyok, hogy ennél jobban meg lehet pusztulni, ha egyszer igazán odarakom majd magam. Pl. a következőn.
baratrunning.com 