Latest Event Updates
KLND gravel, Mátra – Göndöcs Eszti, beszámoló
Kerek lett az év kerékpáros szempontból, a 4., egyben záró KLND gravel nap a Mátrában ugyanolyan sikeresen fejeződött be számomra, mint ahogy Etyeken tavasszal elkezdődött, ismét a dobogó 3. helyén álltam. Gyönyörű keretet adva a bicajos élményeimnek.
Sőt, a szervezők kitaláltak egy pontversenyt a 4 alkalmat is figyelembevéve és így a 2022-es KLNDs sorozatban az összesített eredmény alapján a 17 induló nőből a 3. lettem a pontversenyben, sok kicsi sokra megy alapon 
Illetve pontozás alapján meg a 2. mert az első 2 lánynak egyforma pontja lett, vicces az élet, szóval akár bronz, akár ezüst vagyok, itt már voltunk legalább 17-en lányok.
Nagyon vártam különben a mátrai kalandot, mert a nyári futó edzőtábor eszméletlen jól sikerült és nagyon akartam menni egy jót bicajjal is. Szeptemberre volt kiírva, tökéletes időzítés, rá egy hónapra a VTM ultratávja futva, szuper ősznek néztem elébe. Aztán jött a hír, hogy átrakják az eseményt október elejére, itt még mindig úgy voltam vele, hogy akkor laza tekerés lesz és utána egy tökéletes VTM. Aztán újabb módosítás és a bicajos verseny és a VTM pontosan ugyanarra a napra esett. Patthelyzet, a bicaj nyert, mert a futásban nem voltam 100%-os.
Eszméletlen jó idő volt, a rajtban nagyon sok ismerős, ráadásul sok volt az ismeretlen ismerős, akikkel hosszabb-rövidebb szakaszokat tekertem együtt a korábbi eseményeken, úgyhogy vártam, hogy legyünk már a hegyen, tuti lesz. Persze, jöttek, hogy hú, itt sok lesz a szint, lesznek technikás részek, ’ne fusd el magad’, hosszú, rázós lejtők, hát, igen, mászásban mindig van hova erősödnie az embernek. Itt nagyon hosszan sokáig kellett mászni, érdekes tapasztalás volt. Viszonylag már az elején volt az egyik lejtős kanyarban bukás pont előttem, ott kicsit megszeppentem, hogy mekkorát lehet esni, megálltunk, hogy segítsünk, de nem egyedül volt szerencsére. Onnan kellett egy kis idő, amíg újra bátorodtam. Ismét voltak az előzgetések, amiket nagyon szeretek, montival lehet döngetni lefelé, persze, mint mindig elóvatoskodom, de még így is élvezem, érdekes közben látni, hogy ki hogy tudja a köves terepet gravel-el kezelni, ami a montinak szinte semmi. Aztán jönnek az aszfaltszakaszok, ahol esélyem sincs. Szóval hullámzó móka volt, de tetszett nagyon. Ismét megéltem, hogy elfogytam erőben, nem vészesen, de jobb lenne ezt hamarabb észrevenni és kiküszöbölni, hisz egy ilyen távon simán időben is számít.
A pálya gyönyörű volt, változatos, szívesen visszamennék egyszer megcsinálni a hosszútávot is. Fogytak szépen a km-ek és egyszercsak ismerős faluba értem, mégpedig oda, ahol az Everesting alatt minden egyes körnél a kulacsot töltöttem a mászás előtt, ó, annyira jó érzés volt ott lenni, felismerni, jöttek elő az emlékek, hogy a hegyen merre kanyarog az út futva, mikor hol sétáltam bele. Aztán meséltem is a többieknek, hogy hú, ezelőtt van az a szakasz ami nekem futva is alig ment, hopsz, már rajta is voltunk a bicajokkal, tekerni lehetetlen volt, toltuk ezerrel, szerencsére rövid szakaszon, de én ott is vigyorogtam, annyira jöttek elő a terepfutós emlékek.
Olyan erősen hatott rám az egész nyári emlék, hogy úgy éreztem a világból ki tudnék tekerni, rájöttünk, hogy alig maradt időnk a tombolára, eredményhirdetésre odaérni, és ami velem ritkán történik meg, volt erőm rákapcsolni és beértünk nagyon jó időn belül, és hallom a nevem, szólítanak a dobogóra, hát, döbbenet volt, hogy ismét sikerült a 3. hely.
Köszönöm Gabi, ide már mást nem is kell írnom. 
UB Trail, 40 km – Zsubrits Gábor, beszámoló
Az előző évben a munkahelyi csapat tagjaként vettem részt a rendezvényen, és már azután elhatároztam, hogy idén egyéniben és a 40 km-es távon fogok indulni. Általában Gabival közösen megbeszéljük a jövő évi terveket és versenyeket, de most vettem a bátorságot és neveztem….majd szóltam neki, mit tettem. Így meg is lett az év második felének a nagy kihívása, de biztos voltam benne, hogy alapos felkészítést kapok majd, és ebben nem is csalódtam 😀
A versenyig túl voltam már egy számomra jól sikerült Visegrád Trail-en, egy kőszegi Írott-kő körön és kis Szénás körön is, de ilyen messzi távra még nem merészkedtem, és nem igazán tudtam 30 kilométer felett, hogyan is fogom bírni.
Ami nagy változás volt az évben, hogy egy hónappal a verseny előtt váltottunk pulzuskontrollos edzésekre. Próbáltam addig minél jobban kiismerni ezt a dolgot, és hogy minél rutinosabbnak érezzem magam benne a versenyen is. Ami hamar feltűnt, és számomra a legpozitívabb dolog benne, hogy habár korlátok közé vagyok szorítva, de pont emiatt egy nagy problémámat oldott meg. Méghozzá, hogy elfussam a versenyek első felét, amit rendszerint meg is teszek. Pont emiatt még jobban vártam a rajtot, és lássam mit tudok igazi versenykörülmények között.
Előtte héten terveim között szerepelt, hogy tisztességesen felkészülök és kialszom magam, de ezt az utóbbit egy nap sem sikerült igazán teljesíteni. A távval, emelkedőkkel és frissítőpontokkal is csak az előtte nap este tudtam barátkozni. Szerencsére egyiknek sem éreztem a hiányát a verseny alatt, illetve kaptam egy hosszú és hasznos leírást Gabitól, mire és hogyan figyeljek.
A versenyre fél órával rajt előtt sikerült odaérni, gyors öltözés, futótáska pakolás, sor kivárása a mosdó előtt, és már álltam is be a rajtzónába a felszerelés ellenőrzés után, ahol én voltam az egyedüli, aki percekkel rajt előtt még a telefonjáról töltötte át az órájára az adatokat 😀 A rajt utáni 5-6 kilométert még bemelegítésnek éreztem, próbáltam megtalálni a megfelelő tempót a pulzusszámhoz, és ebben segített hogy az előttem futók is hasonló tempót mentek, mint nekem kellett így csak egyszerűen követtem őket. Közben a megbeszéltek szerint 30-40 percenként frissítettem, és a frissítőpontokon is igyekeztem mindig valamit magamhoz venni. A második ilyen pont után értem be a számomra legélvezetesebb részére a távnak, és itt érzésre is nagyon jól ment nagyon elkaptam ritmust, továbbra is belátható távolságban voltak a többiek, akik húztak magukkal egészen a féltávnál lévő pontig. Bármennyire is próbáltam figyelni a megfelelő frissítésre 15 kilométer környékén hirtelen megéheztem és még a gyomrom is korgott. Kénytelen voltam sétára fogni, kicsit többet enni és közben reménykedtem, hogy nem fog romlani a helyzet. Féltávhoz 2 órán belül érkeztem, itt gyorsan utántöltöttem a kulacsom és fordultam is vissza, hogy ugyanazon az útvonalon visszamenjek a célig. Mivel hamar, már az elején, szétszóródott a mezőny, és közben hol utolértek, hol én értem be a különböző csapatok versenyzőit, fogalmam sem volt hányadik lehetek, így örömmel láttam, hogy még elég sok Gella Trail-es futó jön szembe.
A fordulás után ért a versenyen az egyetlen kisebb holtpont, amit nem is értettem, mert addig igazi örömfutásnak éltem meg a távot. Tudtam, hogy 1-2 kilométer és túl leszek rajta, de legszívesebben sétáltam volna a célig. Sikerült erőt venni magamon és ha lassabban is, de futva haladtam. Emiatt viszont leszakadtam az addig követett 2 versenyzőtől, és így volt egy hosszabb 7-8 kilométeres futásom teljesen egyedül. Habár tudtam, hogy ugyanazon az útvonalon kell visszamenni, de folyamatosan bennem volt, hogy mi van ha mégsem. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor láttam a következő frissítőpontnál az addigi futótársakat, akikkel ezután már szinte a célig hajtottuk egymást. Az utolsó 8 kilométeren éreztem, hogy szép lassan fogy az addigi lendület, és fáradnak a lábaim, így a tempóm is egyre lassul, de próbáltam tartani magam, amennyire a pulzustartomány is engedte.
A cél előtti frissítőpontról már nagyon nehezen sikerült tovább indulni, de ahogy elnéztem a többieket nemcsak nekem, voltak már problémáim. Itt már egyre többször sétáltam bele, nehéz volt motiváltnak is maradni, szívesen engedtem volna el az egészet és sétáltam volna be a célig. Annak ellenére, hogy azt a tanácsot kaptam ne foglalkozzak az idővel, itt megnéztem mégis hogyan állok, láttam, hogy 3 kilométerre van kb. 20 percem, és akkor meglehet a 4 órán belüli teljesítés. Ez adott egy kis löketet, de sajnos már nem tartott ki a célig, pedig a rendezvény bemondóját is egyre hangosabban halottam, tudtam közeledek már. A célba ettől függetlenül futva érkeztem vissza 4:02:53-as idővel, ami abszolút 15.helyet ért a 41-ből.
Összességben nagyon jó versenyt futottam, az a pár apró kellemetlenség sem viselt meg annyira, a pulzuskontroll megint jól működött, enélkül biztos elfutottam volna az elejét, és már sokkal előbb elfogyott volna minden erőm. A pálya nagyon jól futható volt, alapvetően azért is ezt a versenyt választottam, mert a távban számomra volt kihívás, viszont terep ellenére nem voltak leküzdhetetlen emelkedők benne. A mezőnyben én hátrébb vártam magamat, de annak ellenére, hogy hamar szétszakadtunk hárman szinte egész úton kerülgettük egymást, hol én voltam elől, hol csak a sor végén, végig élveztem ezt a részét is.
Hogy mennyire is tetszett? Most is az elsők között neveztem a jövő évi versenyre….és erről most Gabi is tudott XD
UB Trail, 40 km – Palkovics-Szabó Nóri, beszámoló
Szoktam beszámolókat olvasni, irigykedve és hitetlenkedve, hogy ezt így hogy? Akik ilyesmit írnak, biztos feketeövesek, az én fehér övemen meg csak egy citromsárga csík van, az is szaggatott. De talán az írással kompenzálom.
Januárban vakmerőségből neveztem az UB Trail Gella nevű negyvenes távjára, önbizalmam két maratonból és pár hegyi futásból volt. A hegy valahogy elkapott. Síelni nincs pénzem, a tájfutáshoz figyelmem, de egy erdei úton felfelé haladni hétköznap koraeste számomra az elérhető luxus, az énidő illatokkal és tájképpel sűrítve. És az erdőben kicsit úgy érzem, Saci is ott van.
Májustól Gabival készülök, ami a legjobb döntésem volt, döntés a futás mellett. Én ehhez nem értek, olaszul se a tévéből tanultam, negyvenkét évesen nem maratonkázunk többet egyedül, mert mindig fájni fog valamim, ami miatt nem tudok futni. Azt mondta, szól, ha inkább ne induljak ezen a távon. Én meg magamban azt, hogy akkor én meg úgy csinálom, hogy ne mondja, hogy ne. Nem mondta. Pedig a feladatos csütörtök mindig nehézkesen indul, mit játszom el a futót a dunaparton, biztos kiröhögnek, amúgy is van jobb dolgom. Pedig nincs.
A rajt reggelén is érthetetlen volt, mit keresek Csopakon, miért állok be negyven futó mellé bekészített utolsó befutónak. Aztán a szpíker elmondta, akik itt állnak, megdolgoztak érte. Akkor kinéztem a férjemre, és úgy éreztem, minden futással töltött perc meg van bocsátva. Repült velem az őszi erdő, szépen elhagyott majdnem mindenki, így két kilométernél megkávéztam. Ami a koffeintabletta elfogyasztását jelenti. Egy jó beszámolóba kell evős-ivós rész a gondosan megtervezett frissítésről. Az én frissítésem az ébrenmaradásról szólt. Esti/éjszakai futó vagyok, a reggel nekem akadályfutás. Az első, veszprémfajszi pontig lassan megérkeztem a versenyre. Onnan egy kilencszeres ironwomannel mentem egy darabig, nyilván nem frusztrált a társaság. De. Aztán fel a fordítóig már magányosan. Nagyobb szintekre készültem, itt inkább hosszú aligemelkedők voltak, ahol a hegyet nem éreztem, csak azt, hogy nem haladok. És hogy minden kavicsot érzek, mert mindegyik ugyanazt az akupunktúrás pontot nyomja, amitől a lábujjam leszakad. Ennyit a terepcipőről. Felejtsük el, legközelebb jó lesz az aszfaltos. Persze szembe már jöttek az elsők. Vajon mit gondolnak rólam? A negyedik szembejövőnél már nem érdekelt, végülis befizettem a versenyt, majd megvár a sztaff.
A fordító után jött a lanka lefelé, ezzel együtt a medencefájdalom 20 és 30 km között. De legalább a lábujjamat felülírta. A Koloska-völgy előtt már előztem, onnan teljesen nyugodtan ment minden. Kiolvadtak a kellemetlenségek, megnéztem az órámat, basszus, a férjem lemarad a befutóról, mindegy, majd veszek egy nagyon menő ubés kapucnis pulcsit aranyárban, csakhogy meg ne fázzak. Az utolsó két kilométeren egy fickóval kerülgettük egymást, megköszöntem, hogy rámfütyült, mikor letértem az útvonalról. Ő ért be előbb, de így én együtt futhattam be a férjemmel, aki velem együtt ért a versenyközpontba.
4:39 lett a vége, negyedik lettem a kilenc nő között, teljesen abszurd, hogy nem én kapcsoltam le a lámpát Csopakon. De nem én voltam, és akkor ezek szerint ez jó kis futás volt.
baratrunning.com 