aszfalt
Budapest Maraton – Szőnyi Gábor beszámoló
SPARtól SPARig
Nem hiszem, hogy sokatoknak meglepetést okozok azzal, hogy itt nem a hétvégi nagybevásárlás logisztikai kihívásairól lesz szó. Illetve nem is egy új, városi instant körről, ahol Spar üzletek között lehet futkározni (megj.: lehet hamarosan lesz ilyen, a Spuri futóboltok között már van Spuri Kör).
A címválasztás a tavalyi és idei SPAR Budapest maratonra, illetve a kettő között eltelt időszakra utal.
Gabit a tavalyi verseny után kerestem meg, és a közös munkát végül 2020 novemberében kezdtük el.
Most, hogy túl vagyunk a hétvégi 2021-es SPAR maratonon, gondoltam tartok egy kis visszatekintést, magamnak is, erre a közel egy éves időszakra.
Rólam bevezetésként annyit, hogy 2000 környékén futottam pár Vivicittát illetve egy (akkor még ilyen néven futó) Nike félmaratont. Aztán jött egy jó nagy szünet, és kb. 3 éve kezdtem újra rendszeresen futkározni. Az újrakezdés után egyre jobban beszippantott ez a világ, a sorozatban teljesített félmaratonok után tavaly tavaszra került célkeresztbe az első maraton teljesítése. Arra még egy kevésbé személyre szabott edzéstervvel készültem fel. Végül sikerült célba érni, a 4:30-as első teljesítésnek nagyon örültem. Az a futás a BSzM betétszáma volt, a Balaton északi partján; első maratonnak talán nem volt ideális pálya-választás, de én nagyon szeretem és jól ismerem azt a környéket. Ezután jött a tavalyi SPAR, amire a nyáron egyedül készültem, 4:11-es idővel sikerült teljesíteni (annyit azért érdemes hozzátenni az idő-javítás kapcsán, hogy a balatoni kevésbé sík pálya, meg persze az elsőből mindig sokat tanul az ember, mit csináljon máshogy). Ezután kerestem meg Gabit, és a várólistáról novemberre sikerült bekerülni a futói közé. Szerettem volna egy szakértő irányítása mellett edződni, fejlődni és főleg tudatosságot vinni a futásaimba. Amellett, hogy az oldala és az ott megosztott történetek is szimpatikusak voltak, Spenót révén közvetlen pozitív referenciát is kaptam. Én az a típus vagyok, aki ha valamire „rákattan”, annak szeretek elmélyedni (elveszni? ha a páromat kérdeznétek) a részleteiben, utána olvasni, szöszölni az ilyen-olyan apró összetevőivel. A futás elsőre egyszerűnek tűnik (kell egy cipő és kész), aztán azért hamar kiderül, hogy vannak itt további fontos részletek (fokozatosság, konzisztencia, erősítés, regeneráció fontossága, frissítés „tudománya”, pulzus-zónák … stb.). Mindezek után (vagy már előtt) aztán hamar világossá válik, hogy a fejlődéshez az edzések megfelelő struktúrája, egymásra épülése, adaptálása a célokhoz és aktuális állapothoz szintén elengedhetetlen. Ez volt az a pont, ahol már nem akartam „kontárkodni”, magamtól megfejteni, mi hogy lenne jó, aztán meg csodálkozni, ha nem jönnek az eredmények. És persze milyen menőn hangzik, hogy „Az edzőm ezt meg azt a futást, feladatot írta ki a hétre”. Szóval ezért kerestem meg Gabit. Első online beszélgetésünk azért is jó volt, mert ki kellett mondanom miért futok, mik a céljaim, mit szeretnék elérni. Ezt nem mindig olyan könnyű az embernek megfogalmazni saját magának. De itt nem volt választás 🙂
A beszélgetés után jött az első közös hetünk, aminek a vasárnapi hosszú futásán majdnem kiköptem a tüdőm. Igen, az elején még be kellett lőni a zónákat, illetve nekem is meg kellett szokni/tanulni, hogy adjak visszajelzést, illetve azt és úgy fussam, ami elő van írva. Szóval befigyelt egy külső kontrol, ami azért nagyon jót tett. Jöttek a finomabbnál finomabb edzések, a fokozó mai napig a kedvencem (tényleg, nem viccelek :-)). Szépen emelkedtek a heti km-ek, és azt vettem észre, hogy adott futásokat egyre gyorsabban teljesítem, szóval tényleg elindult valami, működött a rendszer.
A Facebook-on nem vagyok fent, így szerintem mindenféle klassz gizionos infókból meg történésekből jól kimaradok. De azért egyre inkább kezdtem, kezdem magamat a körön belül érezni. Első személyes Gizion élményem a februári Szénás kör volt, ahol többetekkel találkozhattam, illetve a kis kört együtt futottuk páran. Itt kiderült, hogy kicsi a világ, egy (mostanra sajna csak volt) kollégám, Tamás is Gabi tanítványa. Zsuzsiról, aki az évfolyamtársam volt az egyetemen, már régebb óta tudtam, hogy Gizion. Éljen, vannak futó ismerőseim, akikkel lehet erről (is) beszélgetni.
Az edzésekkel szépen haladtunk. A terv az volt, hogy újra megfutom, már idén tavasszal, a MaratonFüredet. Jó összehasonlítás lett volna az első maratonhoz képest. Aztán a versenyt szépen elvitte a járvány, így maradt egy „virtuális” teljesítés. A „versenyt” megelőző időszakban, hónapokban, kb. egy edzést se hagytam ki, nem volt semmi betegség, sérülés, tényleg mindent meg tudtam futni, amit kaptam. Azt nem mondom, hogy mindig mindegyikhez volt is kedvem, de tényleg nagyon motivált a cél (akkor még a 4 órán belülre kerülés). Amikor Gabi a tervezett futás előtt megírta a célidőt, azért jól kikerekedett a szemem. Nekem nagy kihívásnak (finoman fogalmazok most) tűnt a célidőhöz tartozó tempó, pláne hogy egyedül futottam, a verseny hangulata nélkül. De hát ő az edző, nekem csak végre kell hajtani. És így is lett, annyira jól ment, szuper happy voltam, a 3:45-öt, amit a végén mutatott az órám, egyáltalán nem gondoltam előtte reálisnak. De az egészben a legjobb nem is a végső idő volt, hanem ahogy a futás alakult. A Gabitól kapott zóna, pontosabban zónák tökéletesnek bizonyultak, és annyira jó érzés volt, hogy maradt erő gyorsítani az utolsó km-ekre. Ez meggyőző visszaigazolása volt annak, hogy jó úton járunk.
A „verseny” után újra beszéltünk Gabival, megfogalmazódott, hogy szeretném megnézni magamat egy 6 órás versenyen, aztán pedig a fő cél az őszi SPAR. Toltuk tovább az edzéseket, itt már sajna kevésbé volt zökkenőmentes minden. Voltak ugye oltások miatti kihagyások, aztán egy szerencsére csak pár napos combhajlító húzódás, aztán nyár végén egy kanapé-cipelés miatti hát-valami, amivel szintén nem tudtam futni pár napig.
De még menet közben augusztusban megvolt a hatórás elsőbálozás a Suhanj!-on. Erről csupa klassz dolog jut eszembe, ahogy most visszagondolok rá. Először is végre személyesen találkozhattunk Gabival. Aztán nagyon örültem, mert ott voltatok páran még Gizionok, jó volt az oldalról már ismerős nevekhez arcot társítani. És a „verseny” hangulata, nagyon nagyon klassz volt. Sokan írtatok már itt a Suhanj!-ról, én nem nagyon tudok ehhez újat, többet hozzátenni, csak annyit, hogy tényleg ez másmilyen verseny, nagyon felemelő volt ott körözni. És Gabi, újra csak köszönöm a hat órán keresztüli frissítést, bíztatást, annyira sokat számított.
Aztán tovább erősödött bennem a Gizion identitás Gabi nyárvégi összejövetelén, klassz volt Veletek találkozni, futásról meg nemfutásról beszélgetni, mindeközben jókat enni J.
Suhanj! után ráfordultunk az őszi célversenyre. Ahogy előbb írtam, aug. végén befigyelt egy kis hátbaj, illetve valahogy úgy alakultak a napok, hogy a korábbi szuperfegyelmezett felkészülést nem tudtam teljesen hozni, a futások megvoltak, de néha másik napon, mint amire ki volt írva. Bennem is nagy kérdőjel volt, hogy hogy fog sikerülni. Azt tudtam, hogy 5 percesekben nem tudok még végigtolni egy maratont; a reálitás talán valahol 3:37 – 3:40 körül volt. De azért voltak kétségeim, nem éreztem magam túl jó formában az utóbbi időben.
Eljött végül a múlt hét vasárnap, újra maraton, újra igazi verseny (idén még csak a második, Suhanj!, és ez), éljen! Az időjárás a szakértők szerint ideális volt. Melegem nem volt, az biztos. Néhol volt egy kis szembeszél, de nem volt vészes. Ez mind rendben volt, ami engem kicsit zavart, az a start előtti (ácsorgáshoz) hideg meg eső volt. Már futófelszerelésben leadtam a ruhatárba fél órával a start előtt a cuccaimat, és a rajtig, bár próbáltam melegíteni, meg mozogni, azért a hideg, esős idő nem esett annyira jól.
Egy kis Gizionos találka, csoportfotó, aztán 9-kor ellőtték a startot. Szeretek a rakparton, meg hidakon, meg a Margit-szigeten futni. Szóval nekem ez az útvonal – ami idén azért kicsit más volt, mint a tavalyi – bejön. Illetve az ismerős környék segíti a tervezést, ami nekem plusz magabiztosságot ad. Szeretem kontrol alatt tartani mikor hol mi fog történni (ebből biztos kell majd engednem, hosszútávon nem lehet mindig mindenre így készülni, tudom J). „Hazai pályán” könnyű kitalálni pl. hova küldjek előre egyéni frissítést, illetve a családdal is egyszerűbb leszervezni a találkákat. Idén két ilyen családi randi volt, most is segítettek a frissítésben. A frissítés volt a gyakorlati „haszna”, de sokkal inkább számított a biztatás része, az a pár másodperc annyira jó volt, amikor a gyerekek mosolyogva drukkoltak, tényleg erőt adott. A futás az első felében kifejezetten jól ment, könnyednek éreztem a tempót, mentek a lábak, ment a frissítés. Nincs túl sok konkrét emlékem, a fülemben szólt egy beszélgetős podcast (hosszú edzéseken is ezt szoktam), minden ok volt. Először a 3:45-ös iramfutókkal terveztem együtt futni, de kb. már az elejétől ennél gyorsabb volt a tempóm. Gabi relatív magas zónát írt ki, de zónán belül voltam, könnyed volt, minden Hawaii, ezt éreztem. Aztán a második felében elkezdtem picit lassulni, kezdett kevésbé magától értetődő lenni, hogy itt ez ma jól sikerül. Persze nem csodálkoztam, ez mégiscsak egy maraton, tudtam, hogy nem lesz küzdelem-mentes. Toltam, toltam, kicsit nehézkesebben, kicsit lassabban, de azért haladtam.
fotó: BSI
A frissítés is kicsit nagyobb kihívás lett, de nem volt mese, tudtam, hogy meg kell enni azt a gélt, meg kell inni azt a vizet, iso-t. Idén keveset futottunk a pesti oldalon, pont úgy jött ki, hogy az a rész 32 km körül volt nekem a legnehezebb. Aztán az Árpád-híd után ráfordultunk a hosszú (= 7km-es) „célegyenesre”. Egy gyors, második randi a családdal, és suhanunk tovább. Na jó, ez minden volt, csak nem suhanás. Kezdtem igazán szenvedni. Próbáltam pörgetni a lábakat, a pulzus kicsit feljebb is ment, a tempó azonban nem nagyon változott. Annak azért örültem, hogy lefelé se változott, szóval kicsit lassabban, mint az első felében, de azért haladtam, kb. azonos tempóval. Útközben befigyelt még egy meglepetés ismerős, a drukkolása újra átlendített egy holtponton. Jöttek a hidak szép sorban, már számoltam őket, Árpád, Margit, Lánc, Erzsébet, Szabadság, na végre, nagy nehezen eljött a Petőfi. És innen már tényleg a cél. Az utolsó km-t sikerült rendesen megfutni, és végül egy „kis PB-vel” célba érni. 3:41:40, örültem neki. Nem kezdődött 3:3x-el, de azért kis PB is PB. Ahogy Gabi is írta „nehogy a kardunkba dőljünk egy maratoni PB-től :-)”. Nem is, tényleg örültem.
Maraton, 6 órás, Szénás kör, meglátjuk, mi jön még. Nagyon örülök annak, ahova ezalatt az egy év alatt eljutottunk, szóval folytassuk Gabi. Nagyon köszönöm az eddigieket.
És ami fontos, hogy továbbra is szeretek futni. A futásról agyalni, olvasni, a futással kapcsolatos dolgokkal foglalkozni (a párom hozzátehetné, joggal, hogy a futásra költeni). De ha ezt mind lecsupaszítjuk, szeretem a mozgást, az edzések közbeni meg persze edzés utáni érzéseket. Szóval nem csak a körítést és a célt, hanem az utat is.
Ultrabalaton – Halász Laci beszámoló
Rendhagyó beszámoló – Laci beszámolója az én közbeszúrásaimmal:-)
L: Huh, ezt megcsináltuk!
G: Meg!
L: Nagyon vártam már ezt a napot.Tudtam, hogy a kilométerek a lábaimban vannak és a fejem is rengeteget fejlődött egy év alatt. Kellő izgalommal álltam oda a rajthoz. Addig amíg Ati (a biciklis kísérő) nem ért utol, folyamatosan néztem az órámat, hogy ne toljam túl a tempót. Utána pedig mindig rám szólt, ha gyors a tempó.
G: Khm, egy apró közbevetés: Túltoltad, kegyetlenül. A megbeszélt tempó helyett 20-30 mp-cel gyorsabban mentél kilinként.
L: 70 körül jött az első probléma. Először a vádlim majd a combom kezdet iszonyatosan görcsölni. Nagyon megijedtem.
G: Még jó, hogy csak akkor és volt idő visszahozni…
L: A két biotech-es magna shot elég rendesen felborította a bunkert:-) Fonyódnál a toi toi wc jó, hogy ott volt:-) Ha 100 körül nem vagy ott, akkor a következő találkozó pontnál tuti beültem volna a kocsiba. Nagyon kellett a biztatásod.
G: Itt most arra gondolsz, amikor azt kiabáltam a toitoi előtt, ha nem jössz ki azonnal, rádborítom a bódét? 🙂
L: Amilyen rossz állapotban voltam nem tudtam elképzelni, hogy én ezt meg tudom csinálni. Hisz még a felénél sem jártunk. Fonyód után valahogy sikerült összeszedni magam.
G: Klasszik. A leghosszabb lóf.sznak is vége van egyszer, a legmélyebb pontról is vissza lehet jönni.
L: Nagyon sokáig nem történt semmi különös. Jó érzés volt, hogy visszajöttem a versenybe. Viszont a tempóm nagyon belassult. Igaz, folyamatos mozgásban voltam. Hajnali 4 körül már nagyon bólogattam.1 másodperc alatt eltudtam volna aludni.
G: Szerencsére nem:-)
L: 180 körül elkezdett fájni a forgóm. a fájdalommal egyszerűen nem tudtam futni. Innentől gyors gyaloglásra váltottam. Sajnos egy idő után sima gyaloglás lett belőle. Azzal vigasztaltam magam, hogy a 28 órás idő meglehet.
G: És így lett az FélKaromatOdaadnámÉrte (amiatt elfutottad az elejét) tervből szép fokozatosan C terv.
L: Viszont ami borzasztóan zavart az az, hogy egyszerűen nem haladtam így. Annyira szerettem volna futni, haladni, de sajnos már nem tudtam. Ezt úgy nehéz volt megemészteni. 212-nél megelőzött a Helló Balaton Trail 3. helyezettje. Na mondom, nehogy már megverjen:-) Valahogy összekapartam magam és előhúztam a kalapból 6 perc feletti tempót és sikerült megfognom őt is, meg még egy srácot.
G: Volt ott még tartalék. Mindig van.
L: Nagyon jó érzés volt befutni! Beérett a közös munkánk gyümölcse! Ott a célban eltört a mécses. Utána nem győztem hálálkodni a kis csapatomnak.
G: Az ultrafutás csak első ránézésre tűnik egyéni, magányos sportnak. Valójában csapatmunka.
L: Az 5:10, 5:20-as kezdés lehet, hogy sok volt.
G: Lehet???????
L: Az utóbbi időben egy kicsit hanyagoltam a tornát és az erősítést.
G: Erős core izomzat nélkül nincs jó ultra.
L: Összességében nagyon jó volt átélni ezt az egészet. Most már úgy gondolom, hogy szeretnék visszamenni egy jobb időért. Nagyon köszönöm neked ezt az elmúlt egy évet! Rengeteget fejlődtem mióta együtt dolgozunk! Köszönök mindent, szia:-)
G: 2022. május, ott leszünk, és megyünk a 26 óráért. És külön köszönet Kurucz Attilának és Takács Timinek a supportért! ❤
Ultrabalaton – Evetovics Milán beszámoló
Az év elején, amikor futásilag éppen hullámvölgyben voltam, nem tudtam elképzelni, hogy lennék képes idén lefutni ezt a távot. Aztán a szerencse mellém állt, és átrakták az időpontot májusról októberre, így maradt idő visszaépíteni magam. Ez aztán szépen lassan a nyár folyamán meg is történt. Lépésről-lépésre. De hát végül is erről szól az ultrafutás, hogy mindig csak a következő lépés, a következő edzés legyen meg, csak arra koncentráljunk és hozzuk ki belőle a legtöbbet, és előbb-utóbb ott leszünk a célban.
Augusztus elején már nagyon kellettek a hosszú futásos versenyek, mert hiába az edzéseken a jó teljesítmény, a versenyszituációt is szokni kell. Rutint kell szerezni az éles helyzetekben, és nekem ez a rutin igen csak megkopott az utóbbi időkben, hiszen versenyeken nem voltam már jó ideje.
A Suhanj6 előtt még egy garast se tettem volna a beérésemre az UB-n, de ott valami elindult, és napról-napra éreztem, hogy közelebb vagyok fejben és testben a balatonfüredi célhoz. A Szőlőskör már megerősített abban is, hogy tudjam kezelni a nehéz szituációkat, azokat a helyzeteket amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztem. Onnantól már szinte elrepültek a hetek az UB rajtjáig, közben pedig úgy alakult, hogy te (Gabi aka @gizionfőnéni) és Zsóka fogtok idén frissíteni. Ez fejben egy újabb löketet adott, hogy ki kell hoznom magamból a maximumot, hisz az edzőm lesz az egyik segítőm. Közben pedig igyekeztem nem túl gondolni a versenyt, amit neked is mondtam előtte: ez is csak a következő lépés azon a bizonyos úton…
Előző este próbáltam korán lefeküdni, és sokat aludni, de a fejem nem akart engedelmeskedni, és nem tudtam ellazulni. Így 5 – 5 1/2 óra alvással álltam oda a rajthoz. A terv az volt, hogy ameddig csak lehet 130-as pulzus alatt maradjak, hogy minél több maradjon éjszakára. Tudtam, hogy az éjszakán sok múlik, addig kell minél több energiát megspórolni magam “elől”, hogy testben is, és fejben is minél több forint maradjon. Viszonylag hamar sikerült a verseny flow-ját elkapni, így hamar azon kaptam magamat, hogy a szép tájat és relatív egyenletes tempót, ami mindig igazodott a “terephez”, az előre megbeszélt időközönként megszakítjuk egy fríssítéssel és már megyek is tovább.
Az első 75 kili csak úgy elshuhant (fejben). Ott éreztem először, hogy valami nem az igazi, így Keszthely előtt kértem az SMR henger és bekenetem/befújtam a lábaimat .Keszthelyig így is nagyon lassan értem el onnan. Ott csúsztam ki a 6:00 perc/km tempóból. Próbáltam enni és minél kevesebb erőt elpocsékolni, és minél hamarabb visszaállni egy haladós tempóra. Az sokat segített (végig), hogy éreztem és tudtam, hogy sokkal erősebb és gyorsabb vagyok az eddigi teljesítéseimnél. Lassan jött a 100 kilométer, és egy kicsit elkezdtem gyorsabban tempózni, hogy összejöjjön egy szép PB. Ez meg is lett 10 percet javítottam az eddigi időmön. Amint ez megvolt visszább is vettem, mert tudtam hogy jön az éjszaka, ami nagyon nehéz lesz. A 12 órás eredményem így is a második legjobbam lett és bőven a legjobb a teljesített UB-imhez képest is. Ez is sok erőt adott az előttem álló éjszaka leküzdésében. Szépen átjutottam Balatonmáriafürdőn is még világosban, az egyik nagy mumusomon. Bár fejben kezdtem dekoncentrált lenni, éreztem, hogy megindultam lefelé, a félhomály is nagyon nyomasztott, szerettem volna, ha mihamarabb már sötét lenne. DE: tudtam magamról, hogy negatív spirálban vagyok, és tudtam jól mit kell tenni, hogy kihúzzam magamat. Kértem tőletek meleg levest, amit a következő találkozásunknál már hoztatok is. Megittam az egészet és éreztem, ahogy a sós meleg leves felmelegít belülről és közben energiát is ad. Utána beszéltem 5 percet Hankával, ami még jobban hozzásegített, hogy kijöjjek a negatív spirálból fejben. Fejben kijöttem, de testben meg voltam rogyva. Még szerencse, hogy eddig spóroltam az erőmmel..Most csak annyi a dolgom, hogy taposnom kell, és amikor visszajön az erőm, megint el kell kezdeni futnom. A tempós sétával együtt is elkezdett hűlni az idő, és nemsokára már a sétám sem volt tempós. Így Balatonlellén újabb nagygenerált kellett csinálni. Levenni a vizes ruhát, és felvenni a száraz, és meleg hosszú ruhát + újra bekenni és befújni a lábamat. A Redbull segített felpörögni egy kicsit, a meleg ruha pedig segített, hogy megint a futásra tudjak fókuszálni. Végre újra futótempóban haladtam, és igyekeztem nem elkövetni azt a múltbéli hibámat, hogy mindent beleadok. Igyekeztem minél többet kihozni a futásomból. Magam is meglepődtem milyen hamar Zamárdiba értem.
Zamárdi után azonban az éjszaka és a fáradtság megint kezdett maga alá gyűrni. Nagyon meglepődtem, és megörültem, hogy milyen gyorsan elértem a Sió-csatornát. Akkor még nem sejtettem, hogy most jön csak a neheze. A sétatempóm nagyon belassult, és se előttem, se mögöttem nem igazán volt bárki, akihez igazodhattam volna, de nagy nehezen elérkeztem Siófok-Kelethez, ahol próbáltam minél több kaját magamba tolni, és emlékszem mondtad, hogy próbáljak tempósan haladni, nehogy átfázzak/lemerevedjek… Ez nem jött össze Sóstóig tartó 10 kilit 2 óra 8 perc alatt sikerült abszolválnom. Eddigre már igencsak hideg is volt, a ruhám is át volt izzadva, és az gyönyörűen rám hűlt. Közben az álmosság is brutálisan kezdett rajtam felülkerekedni. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az utolsó pillanatban sikerült találkoznunk. Felvettem az utolsó váltás száraz hosszú, és legmelegebb ruháimat (direkt ezekre a hajnali órákra tartogattam). Megittam az utolsó Red Bullt, és még tőletek is kaptam valami sütit. Átmelegedve és a cukorsokktól megrészegülve neki indultam a balatonvilágosi löszfalnak.
Hát a hideg és az tény, hogy továbbra sem sikerült nagyon futnom, hamar kijónazított, és a löszfal mászásakor már arra kellett figyenem, hogy az újra felülkerekedő brutális álmosságtól, nehogy beszédüljek az árokba. Nagyon lent voltam fizikailag és mentálisan is, és bár valószínűleg akkor nem voltam túl meggyőző – amikor telefonon hívtál, hogy merre vagyok, – de tudtam, hogy már csak kicsit kell kibírnom, és ha elkezd pirkadni, meg fogok tudni indulni.
Akarattyára érve 2 dolog is erőt öntött belém: megérkeztett Hanka a gyerekekkel szurkolni és közben előbújt a nap is. Akarattyára már futómozgásban érkeztem, és onnan tovább is tudtam menni, közeledett a 24 óra így újabb cél inspirált, hogy ne álljak le a futással. Ez sikerült is, és 24 órán is újabb PB-t mentem 4 kiloómétert javítva az ediggi csúcsomon. Innen megint kicsit visszább vettem a tempón, de továbbra is futottam. Már csak egy “feladatom” volt hátra: az utolsó 21 kili. Ezt 2019-ben nagyon elrontottam és végig sétáltam, mert annyira nem volt már fókuszom, hogy nem tudtam rávenni magamat, hogy fussak. Így az idei egyik célom ennek a szakasznak a normális megfutása volt. Almádiban levettem a meleg ruhát és felvettem egy száraz pólót. Ettem, hogy legyen energiám erre az utolsó szakaszra, és megindultam. Örömmel konstatáltam, hogy sikerült futnom, és ráadásul egész jó tempót. Nem szenvedtem, mint legutóbb, hanem haladtam. Közben az órám, ami addig rendesen mutatott mindent elvesztette a GPS jelet, így kicsit elvesztettem a tájékozódásomat, hogy hány kilométer van még hátra, és hogy azt milyen tempóval kellene megtennem, ha szeretném az utolsó általam kitűzött célt teljesíteni a 29 órán belüli beérkezést.
Szerencsére hamar beértem Csopakra és tudtam, hogy innen már be fogok érni 29 órán belül. Ledobtam a hátizsákomat, és már csak egy kulacsot vittem a kezembe. Peregtek a percek 28:03..28:07..28:12..28:17..megvan az utolsó frissítőpont ott leadtam a kulacsot nektek és még egy utolsót frissítettem. Innen már csak be kell kocogni 3,5 kili a célig. Én kis naív… Megszólal az edző: nagyon szeretném, ha megelőznéd azt a srácot, aki itt az előbb elfutott… nesze neked kiérdemelt kocogás… fuckyeah #gizionpower. Nem volt mit tenni, menni kellett. Szépen feltempóztam mögé, majd kilőttem, ahogy csak tudtam, a Tagore sétány elején, mert az mégis milyen már, hogy az utolsó 100 méteren nyomok le valaki egy 200 fölötti ultrán. Így még volt jó 2 kili, hogy elmenjek. Aztán a Tagore sétány végén azt vettem észre, hogy nem akarta annyiban hagyni ezt az előzést, – vagy csak ő is hamar be akart érni, – de végül is így elmondhatom, hogy futottam (érzésre) 4:30-környéki tempót. Finishelni tudni kell…
Lecsippantottatam a csipemet és realizálodott bennem, hogy bent vagyok: 28:35… Megtettem a következő lépést az úton. Ölelkezés és könnyek a célban. Most végre tényleg azt éreztem, hogy kihoztam a legtöbbet ebből a napból, de ehhez elengedhetelen volt az a maximális kiszolgálás, amit Zsókával nyújtottatok, mint segítők, amit még egyszer köszönök mindkettőtöknek, hogy rámáldoztátok ezt a 2 napot, és gondolkodtatok helyettem is, ha arra volt szükség.
baratrunning.com 