félmaraton
Wizz Air Budapest Félmaraton – Huszti György, beszámoló
Az a helyzet, hogy sok esetben fordult elő, hogy már a hétvégi hosszú futás közben elkezdem megfogalmazni az élménybeszámolót. A mai nap csak néhány gondolat járt az agyamban, hogy mennyire szeretek futni, mennyire élveztem végig a futást, mennyire jól tettem, hogy eljöttem a versenyre, és hogy vajon hogy lesz ebből hosszabb leírás, ha más nem kavargott a fejemben.
Nem lett ugyan PB, de nem is vártam el magamtól, persze az edzések alapján akár kerekedhetett is volna egy PB, nem sok kellett volna hozzá. Úgy érzem, hogy nagyon jól felépített futással sikerült abszolválnom a félmaratont. A két héttel ezelőtti Suhanj váltó és a verseny előtti néhány edzés alapján teljesen reális eredmény született. Elégedett vagyok.
Imádtam idén tavasszal terepen futni és bevallom, az UTH után picit izgultam, hogy vajon milyen lesz újra aszfalton gyűjteni a kilométereket. Szinte azonnal rákaptam újra síkfutásra, a Wizz Air-re igencsak motiváltan készültem és nagyon vártam. Persze, mint minden felkészülésben, most is voltak megoldandó problémák, nehezítő körülmények, a mai versenyre célként az fogalmazódott meg bennem, hogy a célba érésig 100 % – ig ott legyek fejben, egy pillanatig se veszítsem el a fókuszt.
Nagyon sokat jelentett nekem a szombat esti tésztaparti, nagyon köszönöm, hogy ott lehettem, a beszélgetések extra motivációként hatottak rám.
Talán először fordult velem elő, hogy mindent összekészítettem a verseny előtti este, így a reggeli készülődés flottul ment, bár nem aludtam sokat és jól, de jobban, mint szoktam ilyenkor.
A két héttel ezelőtti Suhanj 6 váltóra kapott pulzus volt a mai napra is a penzum. Jó gyorsan leadtam a csomagomat a ruhatárba, gyors pacsi és szelfi a Gizionokkal és bemelegítettem egyénileg. A rajt zónában igyekeztem jól előre menni, mert már a fészbuk csoportokban olvastam a napokban, hogy össze-vissza adták meg a zónákat az emberek a nevezésnél, úgyhogy el akartam kerülni a lassú bukdácsolást az elején. Persze nem is akartam elfutni, amolyan pont jól alakult a dolog. Hideg vízbe mártott pólóval és fejkendővel indultam. A nap már perzselt, a budai alsó rakparton nagyon lehetett érezni a meleget, szerencsére jól működött a hűtés és lassan kúszott fel a pulzus. A meleg miatt minden frissítőponton megálltam, a sótabikat is itt szedegettem be bő vízzel. A frissítőpontok között a magammal vitt fél liter vizet és izot kortyolgattam. Nem számoltam pontosan, de összesen két liter folyadék lecsúszott, két ponton ettem banánt, az iso kiegészítéseként.
A pulzust fokozatosan emeltem, a 15-16. km környékétől kezdtem a tartomány tetején tartósabban maradni, a Közgáztól pedig igyekeztem erősebben a lovak közé csapni és amennyi embert csak tudtam, megelőzni.
Nagyon sokat adott ez a mai verseny. Sok pozitívat, amit elraktározok és viszem magammal tovább. És nem csak a következő heti futnivalót, hanem a Maratont is izgatottan várom 🙂
Nyíregyházi Félmaraton – Polonkai Évi, beszámoló
Nyíregyházi Félmaraton
Ennek a versenynek számomra az volt a célja, hogy gyakoroljam az “újrafutást”. Abból jöttek az elvárások magammal szemben, hogy tavaly ez volt talán az egyik legjobban megfutott versenyem: a semmiből, még előtted, csak a magam örömére futogatva sikerült egy vastag PB.
Az elmúlt hetek térdrehabos állapotai miatt sok kétely volt bennem, hogy idén hogy sikerül a verseny – párszor eljátszottam a gondolattal, hogy erre talán nincsen szükségem. Szerencsére meggyőztél, hogy menjek el, és jaj de jól tetted.
Hatalmas lökést adott a versenynek, hogy egy szerencsétlen szerencse miatt (amikor khmm másfél napra a reptéren felejtett a Ryanair) hétfőn megismertem egy kedves hölgyet, aki profin tesz fel kineziotape-et, és aki -nagy ráérő időnkben a reptéren- engem is megtanított rá, hogy hogyan tape-eljem be a fájdogáló térdem. A verseny napján úgy néztem ki, mint egy discoba készülő pop art múmia, de hetek óta először zéró fájdalom volt a térdemben, szóval no regrets!
Ez az én “házi útvonalam” versenye: 30 méter a táv a sóstói erdőben az egyik kanyar és a szüleim háza között, itt tanultam meg egyben lefutni 2, majd 5 majd 10 kilométert. Ismerem, szeretem és tisztelem a szervezőket, barátok és rokonok állnak a frissítőpontokon. A rajtszámátvételkor megöleltem Ildikót, az egyik főszervezőt, aki harminc éve megtanított úszni. A verseny 30. percében, a Sóstói úton szembeguruló felvezető autóból Gyuri kiinteget és névreszólóan bíztat, az erdei tornapályán Ármin, a fogadott bátyám önt nyakon fél liter izóval, én hálából hozzávágom a kulacsom, mert olyan sűrűn állnak a frissítőasztalok, hogy okafogyott ennyit is cipelni. A sóstói tó kis szigetére ahol fordulunk egyet először Nagymamám vitt ki, lehettem vagy 3-4 éves, és együtt simogattuk a szocialista realista bronznéni szobrát. A strandon úszni, a vadasparkban gyönyörködni tanultam meg. Ez az én helyem a világban, a lábam vaksötétben is ismeri az összes kavicsot, gödröt és kanyart, és ha elvesznék, akkor ide jönnék haza megtalálni a mindenség közepét. Szóval volt pályaismeret.
A sportrehabos hetek miatt ez a verseny tényleg fejben dőlt el, és csak fejben. Minden mentális technikát használtam: vizualizáltam, meditáltam, mantrákat írtam magamnak, elolvastam a korábbi versenyekre írt visszajelzéseid és választottam bevonulós zenét – ami egy sportpszichológus repertoárjában benne lehet azt én beletoltam ebben a futásba. A rajtban még utoljára háromszor végigmentem fejben a pályán – erről készült egy tök jó kép is.
Valami irgalmatlan nyugalommal futottam. Az első 3-4 kilométert taktikailag gyorsabban, mint a versenytempó, itt igyekeztem előre dolgozni a későbbre ígért meleg ellen. Az utolsó kiliken asszimetrikusan jelentkező csípő-achilles fájdalmat klasszul kezeltem azzal, hogy “nézzünk rá kíváncsian, hogy mi történik” és végig sikerült a tervben írt RPE 11-et tartani, a célegyenesben megvolt a 18. Versenytaktikailag kevés ilyen eseménytelen futásom volt: az első kili végére kialakult, hogy ki fog -toronymagasan- nyerni a nők között. A negyedikben megelőzött egy lány – látszott, és remélem, hogy jól látom-, hogy túlvállalta a tempót: őt a 17. km magasságában sikerült beérni, de a 13. kilométernél egy fantasztikus erős, gyönyörűen futó 50+-os hölgy megelőzött. Az utolsó 4-5 kilibe szerettem volna beletenni még picit több energiát és lett is volna ott még egy fokozat, de sajnos most reálisan ennél nem tudtam volna jobban meghajtani magam (talán ha veszélyben lett volna a pozícióm, de sajnos sem közel sem távol nem volt egyetlen egyéni női futó sem).
Vegyes: szép, de kicsit borús az érzésem az eredményt illetően. Egyrészt a saját legnagyobb meglepetésemre és örömömre sikerült faragni a legjobb időmből több mint egy percet: 1:47 lett a félmaratoni idő, ami egy abszolút harmadik helyre is elég lett. Másrészt nagyon vágyom egy 5:00 alatti átlaggal megfutott félmaratonra, úgy érzem, hogy van is bennem egy ilyen futás, de a jelenlegi erőm és állóképességem teljesen jól tükrözte ez az 5:05-ös átlag.
Sümeg Trail, Félmaraton – Zsubrits Gábor, beszámoló
Az eddigi nyolc Sümeg Trail rendezésekből, ez már a negyedik részvételem volt, így tapasztalt és rutinos résztvevőnek mondhatom magam. A gyerektávon kívül mindegyiken részt vettem már, és ahogy fejlődtem úgy lettek egyre hosszabbak is a nevezett távok.
Ezen a félmaratoni távom ez volt a második részvételem. A nagy változás az egészben az útvonal volt. Korábban 6 kilométer után volt egy hosszabb meredekebb emelkedő, ami nekem már sétálós, majd egy lankásabb hurok és a végén fel a várba. Most a hurok helyett egy újabb kört kellett menni fel az emelkedőn és csak utána a várba. Ezt a kiküldött e-mailből én nem tudtam előtte, mert totál nem értettem merre megy majd az útvonal, így mikor újra elküldtek a domb felé, csak akkor tudatosult bennem. Ezért is lett 21 km helyett 22,8 km. Az első 5-6 kilométer szokásosan telt, hamar felvettem a ritmust, a pulzus a helyére került és mentem másokkal folyamatosan. Valamiért itt mindenki nagyon udvarias szeretne lenni, és maga elé engedne, pedig én nem véletlenül követem őt árnyékként. Érezhetően lendületesen kezdtem neki, de egyáltalán nem volt megerőltető, jó volt utazni ebben az előttem futóval. Bízva a korábban megadott pulzustartományban, reméltem hogy ez a lendület a végéig kitart.
A 3 táv egyszerre rajtolt, de hamar az első felében találtam magam. Igazából végig azt hittem, hogy az élmezőnyben vagyok, mert annyira kevesen voltak körülöttem, illetve úgy számítottam, hogy az előttem lévők nagy része rövidebb távos futó. Ez annyiban segített, hogy mindenképpen menni akartam az előttem lévő hosszútávossal nem akartam leszakadni tőle. Egy hölgy volt az, akit az elején én előztem meg, aztán ő tempót váltott és elém került, de folyamatosan látótávolságon belül maradt, ő pedig rendszeresen hátra-hátra nézett, én merre járok. Az ezután következő emelkedőt érzésre nagyon gyorsan, és könnyebben legyűrtem, mint előtte vártam. Többeket itt előztem meg, és hagytam magam mögött, akik a verseny további részében sem kerültek újra elém.
Az utána következő hosszú lejtőn pedig tempósan tudtam haladni, egészen vissza a városba, amikor is elküldtek még egy hegymászásra. Azt hittem majd fejben jobban meg fogok zuhanni, mert nem vagyok oda az ilyen ismétlésekért, de egyrészt szeretem a verseny ezen szakaszát és jó erőben is éreztem magam, meg nem akartam továbbra sem lemaradni. Amikor az éles jobbos után újra felfelé vettem az irányt, már érezhetően nehezebben ment, egyszer talán meg is álltam felfelé, de még mindig hajtott a verseny tovább, így azon voltam minél előbb legyek túl rajta, de maradjon erőm a várat is megmászni.
A fáradtságot a lábaimban kezdtem érezni, viszont állóképességben még bőven volt bennem. Ez talán a jobbik eset, mint mikor a lábaim mennének, de levegőt már nem kapok. Kiérve újra az erdőből a vár felé irányítottak, onnan már ismerős volt minden és tudtam mi vár rám. Elvettem a szokásos banánt, mint minden alkalommal a korábbi években és nekiestem a felfelé vezető útnak. Az eleje becsapós, mert annyira nem is meredek, aztán hirtelen nagyon azzá válik. Itt álltam meg másodszor levegőt venni a versenyen. Ennél a pontnál azt gondoltam, hogy biztos már a végét járom, de ahogy vízszintes lett a talaj, tudtam is folytatni a futást. A korábbi évek emlékeiben sokkal rosszabb állapotban értem ide fel. Végig a várfalon, majd le és itt betettek egy rövid, de szinte függőleges emelkedőt. Ez is minden évben itt volt, de egyáltalán nem emlékeztem rá, így most is ugyanúgy meglepődtem rajta, mint minden évben. A korábban említett hölgyet itt értem utol újra, de látszott rajta, hogy neki már nem sok ereje maradt. Előbb tudtam futásra váltani a sétát és itt már pulzust nem nézve, de őt megelőzve értem be a célba. Az időm 2:33:04 lett, ami 11. helyet ért. Pár nap múlva néztem csak meg és kategóriámban 1,5 perccel maradtam le a dobogóról.
Célba érve erőnlétben jól éreztem magam, a lábaim fáradtak el jobban. Végig élveztem, nagyon koncentrált voltam, végre egy olyan verseny volt, ahol tempósan futottam, de nem pusztultam meg közben többször és a végén se félholtan estem be. Motivált, hogy vannak előttem és most éreztem is magamban tartalékot, hogy hátha ő előbb elfárad. Az egyik legjobb versenyélményem, de a top 5-ben mindenképpen benne van. Ha úgy alakul, akkor jövőre is ott lesz a helyem a mezőnyben.
baratrunning.com 