maraton
Firenze Marathon – Palkovics Nóra, beszámoló
Egyszercsak körülnéztem a rajtban, és megkérdeztem magamtól, hol vagyok. Gyakran történik velem ez mostanában, annyira mozog, változik az életem. Ami biztos pont benne huszonéve, az a futás. Most mégis, a rajt előtt két perccel végignéztem magamon, nem értettem a melegítő zacskót, nem értettem a kordont, a csicsergő olaszokat se. De csináltam, amit ilyenkor szoktak, zacskó le, indulunk, a rajtkapu alatt óra be, menjünk.
Neubrandt Józsival szótlanul siettünk a rajtba. Nagyon hideg volt, olyan teljesen nemnormálisan hideg. Tavaly nyolc fokban indultunk, idén nulla fok volt reggel. Józsi előbbről indult, én a 4-4:30-as zónából. Csipi azt mondta, az ultrafutás alapja a négy órás maraton. Egyik sem áll túl közel hozzám, persze a Jézuskától szívesen kérnék jó maraton időt és ötven km feletti távokat. Valahogy távoli mégis, nem tudom elképzelni, hogy nekem összejöhet, hiába a sok edzés. Gabi szerint is sokat kell még addig gyorsulni. Szóval indulás. A pályát és a várost ismerem, az olasz nyelvet is, biztonságosan körbevett a fecsegés, a rajt utáni csönd ebben az országban ismeretlen fogalom, mindig beszélnek. Az elején, közben, és a végén is. Mondjuk harmincöt kilométernél valaki háttal futott, mert úgy több futótársával tudott beszélgetni. Bármilyen kényelmetlen volt is ez a maraton, szórakoztató volt, tele élettel. Ahogy egy lány huszonkilencnél felhívta az edzőjét, hogy most rögtön meghal, ahogy negyven körül ketten húzták a harmadikat, hogy most már azértis megcsinálod, ahogy megláttam az Atletica Vaticana feliratú pólóban futót, és azon gondolkodtam, pap, sváci gárdista vagy maga a pápa. Vagy hogy a 13-as kilométert jelző tábla idén is lila volt, Davide Astori fiatalon meghalt Fiorentina játékos előtt tisztelegve. Csináltam, amit ilyenkor szoktam, futottam. Gyorsabban, mint szoktam, és ha nagyítóval nézem az eredményt, a maratont négy órán belül csináltam. A célban már tudtam, hol vagyok, a világ legszebb városában, a lehető legjobb társaságban. Merthogy Neubrandt Józsi várt a célban. Igen, Firenzében.
Firenze Marathon – Huszti György, beszámoló
Amikor elkezdtem írni a beszámolót azon agyaltam, hogy honnan is kezdjem mesélni a történteket. Mert arra gondoltam, hogy nem mehetek annyira vissza az időben minden egyes verseny beszámolóban, még ha régről is indul. De hiába, mert ennek a versenynek is igen messzire visszanyúló sztorija van. Megkíméllek, igyekszem nem éveket, hanem csak hónapokat, na jó, picit több mint fél évet visszamenni az időben. De csak márciusig, Bolognáig. Beleszerettem az olaszba, az olasz verseny hangulatba, az építészetbe, a mindenbe.
Bologna után nem sok idő múlva jött a visszaigazoló e-mail, hogy fogadták a nevezésem Firenzébe is. Kaland, kihívás, utazás, dallamos nyelv, építészet, közlekedés (szakmai ártalom), Toscana, pasta, chianti rosso vino (aztarohadtdefinom) Ugye milyen gyorsan összefoglaltam az előzményeket? Nem, sajnos van még egy kevés, ennyivel nem ússzuk meg 
Bologna és Firenze keretbe foglalta ezt a csodás futós évet. Ez olyan fészbukos kirakat duma kulisszatitkok nélkül, mert agyaltam azon is, hogy vajon milyen címet lehetne adni ennek a firenzei hétvégének, ami megmutatná a vegyes érzelmeket. Még mielőtt bármi rosszra gondolnál, leszögezem, hogy nagy boldogság még akkor is, ha az a komoly időeredmény ezúttal elmaradt (Spoiler). Persze ez most okoz kis fejtörést a 2024-es évre tervezett dolgaim tekintetében, de erről majd máskor.
Úgy érzem augusztusban kezdtünk el úgy igazán rámenni a firenzei maratonra. A futások mellett gőzerővel akartam a keresztedzéseket is csinálni és újrakezdtem a kalóriaszámlálást, mert a gizionos karácsonyi bulira kockahas kihívásban is gondolkodtunk. Csak a bibi ott kezdődött, hogy mindig valami fontosabb volt, vagy épp az idő ment el és a kalóriaszámlálásban is általában csak keddig tartott a motiváció. Pedig az augusztusi futásaim a meleg ellenére igencsak jól estek, jól sikerültek, jött a tempó is és egyre bátrabb időt kezdtem el kitűzni célnak. Igyekeztem mentálisan is felkészíteni magam, hiszen a vasárnapi harmincas edzéseket általában csak valamilyen egész napos program után tudtam lefutni.
Aztán jött a szeptember, egyre jobban szorult a hurok a nyakamon, legfőképp a munkahelyi dolgaimmal voltam a legjobban elveszve, egyre stresszesebb lettem, ráadásul a véget nem érő nyár felőrölt lelkileg, maga az a tudat, hogy élvezni is lehetne a jó időt, foglalkozni a kerttel, sok szabadtéri programot csinálni az egész napos irodai görnyedés helyett. Szeptember végén szép napos időben végül könnyűnek ígérkező terepre vittem az egyik vasárnapi futásomat, hogy feltöltődjek, majd futás után ágynak estem, belázasodtam. Ezt követő időszakban viszont egyre fáradtabbnak, gyengébbnek éreztem magam, az edzésekre fásultan, sokszor álmosan mentem ki, a tempó nem jött vissza, a mentális erőm is egyre mélyebbre zuhant, ez mellett gyakorlatilag állandósult munkahelyi stressz is.
Október utolsó vasárnapján egy harmincas edzést hagytam félbe fájdalmak, fáradtság miatt, utólag visszagondolva szerencsére, mert az ismétlésnél olyan fájdalom lett úrrá a vádlimba, amivel járni se tudtam, szóval az előző heti volt a jel, hogy valami nagyon nem oké. Erős a gyanúm, hogy a szeptemberi benyelt vírus csinált ki, de ez már mindegy. Egy hónappal a firenzei maraton előtt gyakorlatilag azzal kellett megbarátkoznom, hogy csak a szerencsében bízhatok, hogy rajthoz állhassak. Bár a kockahas kihíváson nem sikerült dolgozni, a lábaimat gőzerővel kezdtem összedrótozni, mindent elkövettem annak érdekében, hogy legalább a teljesítés reális cél lehessen.
Végül 4 óra alvás után pénteken hajnal fél 5-kor indultunk Firenzébe. A terv az volt, hogy még világosban odaérjünk, átvegyem a rajtcsomagot és ha még belefér, akkor egy kis nézelődés is legyen. Este egy közös Gizion vacsi volt, finom borral persze. Azért még a rajt előtti utolsó nap is tartogatott izgalmakat. Szombat reggel nagyon rossz állapotban keltem. Ekkor sajnos az az érzés kezdett erősödni, hogy bár mindent megtettem, mégsem fogok tudni rajthoz állni. Szerencsére nem lázasodtam be, a városnézés alatt egyre jobban éreztem magam, így este kikészítettem a szerelésem, elkezdtem a másnap reggeli rajtra készülni. És hogy őszinte legyek már egész nap a “csakazértis” – t mondogattam magamban, úgyhogy nem volt innen visszaút.
Csípős hidegre, de legalább napsütéses időre lehetett ébredni a verseny napján. Nem volt B terv, el kellett ezen a csodás úton indulni. Ahogy közeledtünk a rajtzónához, úgy lett egyre hangosabb a belváros a futóktól. Már nem csak a hidegtől voltam libabőrös, hanem elkapott a versenyhangulat is, szinte azonnal elfelejtettem az előzményeket, a rossz dolgokat, csak az lebegett a szemem előtt, hogy ebben a csodás városban futhatok egy jót, egy maratont. Pillanatok alatt tömeg lett és gyakorlatilag a heringelés lett a fő ok, hogy nem fagytam meg, míg vártam 15 percet a rajtra. Az elején nagyon mackós tempóban indultam, nem lehetett haladni, még ha akartam volna se, mert akkor abba fáradtam volna el, hogy össze-vissza kerülgetem az embereket feleslegesen.
A tervem az volt, hogy nem volt tervem, legalábbis számokat nem kaptam, csupán annyi útravalóm volt, hogy élvezzem a futást, ne nézzem a pulzust, tempót és legyen városnéző futás. Szóval a tervem az volt, mert ugye a mérnök nem indul neki terv nélkül, hogy 10-11 km-ig alapjárat alatti, bemelegítő pulzussal kocogok, tesztelve a testem jelzéseit. 6-7 km után egy hatalmas parkba érkeztünk, itt eléggé monoton útvonalon mentünk majdnem 10 km-t. Megállapítottam, hogy a vádlim rendesen teszi a dolgát, a többi testrészem meg egyenesen kívánta a bolyban futást, mert igen csak hangos, jó hangulatot teremtő futók közt voltam hosszú ideig.
16-17 km környékén haladtunk át a Ponte Vecchion. Ezt muszáj kiemelnem, egyszerűen nem lehet elégszer meglesni, átmenni rajta, hogy beteljek vele. Félmaratonnál minden rendben volt, ez a kényelmes tempó hozott egy két órán belüli időt féltávra. Itt azért bevallom volt bennem olyan számolgatás, hogy meglehet a négyórás maraton. A pulzust szépen alacsonyan tartva haladtam. Nem siettem.
30 km-nél elcsendesült mindenki körülöttem, vagyis lehagytak a hangulatfelelősök, vagyis lelassultam, vagyis jött a fal. Kicsit korainak éreztem. Még akkor is, hogy tudtam, minden kili ajándék ezen a versenyen, de eddig minden olyan szép és jó volt. Elkezdtem aztán visszagondolni az egy hónappal ezelőtti edzésemre, amit már 25 km-nél abba kellett hagynom. Ez erőt adott ugyan, de azért fájt a hirtelen belassulás. Bár jobban esett kicsit gyorsabb tempóra váltani, mégsem mertem a pulzust emelni, mert tudtam, hogy azzal többet árthatok, mint használok. Amíg fejben elbeszélgettem magammal és rendeztem a sorokat, addig az atlétikai pályán is tettünk egy tiszteletkört, majd irányt vettünk újra a látnivalóval teli városközpontba. Az a hangulat, ováció, hangzavar, ami fogadta a futókat 37 km-nél olyan volt, hogy csak az járt a fejemben, hogy itt nem szabad nem futni. Bár a szívem vitt volna, a tempot a lábaimhoz igazítottam, nem kockáztattam, itt meg már nem volt értelme amúgy sem.
A végén persze volt bőgés, de nem azért mert nem lett pb, hanem mert minden nehézség ellenére meg tudtam csinálni. Na meg a környezet… Fantasztikus!
A frissítést egyszerűen oldottam meg. Fél liter izoval, meg egy fél literes kulacsba töltött izoporral indultam. Minden frissítőponton megálltam, mindenhol legalább 2 dl vizet ittam, azaz majdnem másfél liter vizet ittam és mivel marhán fáztam, az utolsó 3 frissítőponton már meleg teát is ittam. Meg ettem egy kis banánt is. Sajnos sok helyen lehámozva centis darabokra vágva kínálták, amibe sokan marokkal nyúltak bele, ráadásul az egyik frissítőponton rohadt banánt kínáltak, ami azért elég gusztustalan volt. Nem siettem, kényelmesen ittam, ettem.
Összességében örülök, hogy így alakult minden, mert alakulhatott volna rosszabbul is. Szuper felkészülésnek indult a nyáron, de gyakorlatilag kilik nélkül vágtam bele a kalandba, ezért PB helyett sérülésmentes teljesítés lett a cél, amit teljesítettem úgy érzem. Én már meg is kezdtem az alapozást, várnak a 2024-es maratonok 😀
Szádvár Trail, Kapitány kör (39 km) – Palásti Péter, beszámoló
Ez a beszámoló nyomokban sem tartalmaz olyat, hogy mit hogyan kellett volna másképpen, jobban okosabban csinálni. És ezt nem nagyképűségből mondom, hiszen általában inkább alul, mintsem túlértékelem magam.
A jó verseny alapja a precíz ráhangolódás, valami olyasféle szertartásrend, aminek minden pontja egyaránt fontos. Nem egy esetben volt olyan, hogy ezek a kis lépések nem voltak meg, egyike-másika elmaradt, ami a verseny közbeni komfortomat befolyásolta. Most úgy készültem, mint a sebész egy operációra, már előtte este bepakoltam, kikészítettem a ruhámat, előkészítettem (na jó azt nem én) a reggelimet. Minden percre kiszámítva.
Hárman mentünk Nyíregyházáról együtt (Vincze Enikő, Újvári józsi), az autóból kicsit aggódva néztük menet közben, hogy a Bódva völgye vízben áll, a patak barna sárfolyam, a szántókon áll a víz. De bizakodtunk is, mert a nap kisütött, 13 fokos ideális futóidő volt.
A bemelegítésre elég idő maradt, a pálya befutó szakaszát mértem fel, ami aztán az égvilágon semmire se volt jó, mert épp ez az utolsó másfél kil aszfalt, de legalább azt megtudtam, milyen jó lesz itt tartani majd.
10-kor szépen elrajtoltunk, egy művház-szerű épület udvarából, Csipi volt a hangulatfelelős, és ehhez nem kell sokat hozzátenni 🙂 Mindenkit átjárt a punkrock …
A pálya eleje egy síkabb szakasz kb. hat kili, abban benne van a Bódva átkelés is, szerencsére hídon. Meglepő (nekem), hogy a mezőny legelejét (Milata testvérek, Bacsó Bence, Kovács Máté meg vagy két-három srác) szinte a Bódva átkelésig láttam magam előtt, így annak realitását kezdtem magamban pörgetni, hogy meg lehet-e a 6. hely, ami célom volt, tekintve, hogy csak abszolút értékelés volt, és az első hat a “dobogós”. Persze ekkor még ez nagyon korai agyalásnak számított, de a cél az végig cél, ugye.
A Bódva átkelés után befutottunk Dobódélre, nagyon tetszett a neve, de ezen kívül abszolút semmi emlékem róla. A falut elhagyva kezdődött a “tánc” igazán. A Szalonnai-hegység terepfutás szemponjából jóformán érintetlen, vagyis én így láttam. Az ösvények nem agyonjártak (mint pl. a Budai-hg), ahol van jelzés ott sincs letaposva az ösvény, néhol azt hiszed tájfutsz. Ezen a rendgeteg lehullott levél csak erősített. Fel-le rángattak bennünket a tracken, ami viszonylag jól kijelzett, de én amúgy is úgy figyeltem mint a vadászvizsla az UTH-s tapasztalatok után… A hegységet lényegében széltében-hosszában bejártuk, olyan gyönyörű mohás sziklák kevés helyen vannak mint itt.
A tempó itt nagyon ambiciózus volt, inkább egy erős terep félmaratoni, mintsem egy majdnem maratonra való. Mocorgott is bennem, hogy nem lesz-e ez sok, de végül hagytam a lábamat “dönteni”, úgyis sokat okoskodok feleslegesen.
Átfutottunk egy kolostor romjai között, ahol két apáca (!) várt a kapuban, én komolyan azt hittem igaziak. Olyan komolyan mondták az áldást ránk. Eközben utolértem egy srácot – mint utólag kiderült ő volt a hatodik, amit ekkor még csak sejtettem -, és innentől nem szerettem volna, ha újra elém kerül. A Szalonnai-hegység északi oldalán egy nagyon szép sziklás terület van, azt hiszem ez az Esztramos-hegy, egy valamikori kőbánya (?) maradványaival, és lenyűgöző panorámával Észak felé. De beszéljenek a képek.
Itt éppen ezeken a szikla-morzsalékokon bukdácsolok. Mindenképpen említésre méltó a frissítőpontok bőséges kínálata és a páncélos vitézek (!) véletlenszerű felbukkanása. Le a kalappal a rendezők előtt!
De vissza pályára, innen lefelé el is hagytuk a hegységet és egy viszonylag keserves szakasz következett, síkon, de sárban.
Eleinte próbáltam én okosba’ kerülgetni, szökdécselni, aztán beláttam ennek nem lesz jó vége. El is fáradok, meg előbb-utóbb hasra is esek. Így aztán hagytam a francba, egyenesen át a pocsolyákon, nem volt hideg, még fel is frissítette a víz megtekergetett bokáimat.
Ezután egy látszólag könnyű terep következett, végig a Bódva töltésén. Komoly lassító volt a 30 centi magas burjánzó fű, meg itt már azért éreztem, hogy majdnem 30 erős kili mögöttem van. A bódvaszilasi gyümölcsös kertek között tértünk vissza a hegyi terepre. Ekkor vettem észre az előttem lévő futót és a már említett vadászkutya ösztönével próbáltam felzárkózni csendben.
Tudtam, hogy lesz itt még egy igazi nagyszopó, a Szádvárhoz vezető 370 darab lépcső. Magamba erőltettem még egy gélt, a felfelékben már nem nagyon éreztem az erőt magamban. Így is sikerült utolérni a srácot, közvetlenül a vár lépcsők előtt úgy 300 méterrel. Szlovákiából jött, néhány szót váltottunk, megegyezve, hogy az 5-6 helyen vagyunk, ami mindkettőnknek jó és hogy a lépcső kemény menet lesz. Ő már bejárta, azt mondta. Mielőtt a lépcsőt megkezdtük én kértem a frissítőponton egy kis vizet a kulacsba, ezalatt a srác (Jan Virostko) vagy 10-15m előnyt szerzett. A lépcsősor – így 35 km után – pusztító. Aki itt futni tudott végig az nem emberi lény.
Ez, kb a harmada, ami látszik. Odafent megint kardcsörgető lovagok fogadtak, igyekeztem mosolyogni.
Közben, Jan egyszerűen eltűnt a szemem elől. Megpróbáltam én menni, ahogy még bírtam, hiszen innen szűk 3 kili a célig, de csak a faluba visszaérve tűnt fel, nem befogható távolságban. Becsületből azért még a végéig mindent kifutottam magamból, így csak 15 másodperccel maradtam le mögötte. De emiatt nem bánkódtam 4 órán belül (3:56) sikerült beérni, a következő negyedórára jött, az első Milata Patrik 3:19-cel, tőle messze voltam, de Bacsó Bencétől (4.) “csak” 15 percet kaptam.
Eredmények
Összességében egy nagyon jól szervezett, jó hangulatú verseny volt, ahova érdemes volt eljönni és jövőre visszatérni!
Fotók: Edelényi Futók Egyesülete, Palásti Péter
baratrunning.com 