maraton
SPAR Budapest Maraton – Huszti György, beszámoló
Még most is a maraton hatása alatt vagyok. Nagyon örülök, hogy a végén a többiekkel együtt le tudtunk ülni egy kis élménybeszámolóra, ez a nap így volt kerek. Fantasztikus fesztiváli hangulat volt végig az úton. Köszönök mindent.
Amíg a néhány héttel ezelőtti Wizz Air félmaratonról alig jutottak eszembe gondolatok, itt most meg gyakorlatilag össze-vissza kavarog minden. Hosszú ideje fülig érő szájjal futok, minden edzést becsülettel végigcsináltam. Mint egy kisgyerek a Karácsonyt, úgy vártam a maratont is. És ennek nagyon örülök, hogy így éreztem. Szerencsére most nem volt a felkészülés ideje alatt olyan esemény, hogy már a verseny előtt veszítsek a mentális forintjaimból.
Fülig érő szájjal értem a célba, egy szivecskét formázva az ujjaimmal fordultam a célfotósok felé, majd jött egy kis könny is, eltört a mécses. Megint. Nem tudom, hogy más hogy érez ilyenkor, egy maraton befutón, amikor az idáig vezető út nem rövid és akár lehet mindennel terhelt. Most nem volt terhelt és mégis jött.
Szinte az elsők között neveztem az idei SPAR maratonra, őszi célversenyként tekintettem rá. Ha már célverseny, egyértelmű aprócska idő cél volt, egy picinyke PB. Azzal, hogy szinte minden frankó volt az edzéseken, sikerült is magamra aggatni egy kis terhet, mert hittem benne, hogy meg lehet a PB, egy héttel maraton előtt azt mondtam magamnak, hogy ezt innen már csak elb..ni lehet. De azt is tudtam, hogy ehhez mindennek tökéletesnek kell lenni. Szinte végig izgultam a verseny hetében. Hétfőn és kedden ráadásul alig aludtam. Görcsösen figyeltem arra, hogy még véletlenül se találkozzak rossz étellel (két éve egy éttermi kaja 2 napig parkolópályára tett a maraton hetében)
Szombaton átvettem a rajtszámot, hangolódtam a versenyközpontban, vasárnap reggel meg pont ugyanakkor érkeztem, mikor néhány hete a Wizz Air-re. Elég jó helyre sikerült így parkolni. Kényelmesen tudtam készülni, majd a találkozó pontra menni. Egészen jó futóidő volt, úgyhogy minden adott volt egy jó futáshoz.
A rajtzónában a 3:45-ös iramfutók mellé sikerült beállnom. Akkor azt gondoltam, hogy ez egy jó ötlet, hiszen ez már egy PB lenne, egy jó 5:20-as átlag. Az elején a szokásos heringelés ment, de most nem volt gáz, szépen haladtunk, jó tempóban. Nagyon örültem, hogy a pulzusom is meglepően jó helyen volt. Elképesztően élvezetes volt, hogy az alagút után a Lánchídon átfutottunk, majd tekergett a mezőny a belvárosban, hatalmas volt a hangulat, egyszerűen libabőr volt végig. Egészen az első kör végéig sikerült az iramfutók mögött mennem, de innen már távolodtak, miután megálltam frissíteni. Itt elkezdtem érezni, hogy fáradok, aminek nagyon nem örültem. Dóri pacsija jól jött, nagyon örültem, hogy ott volt a pálya szélén.
17-18 km-ig sikerült jól tartanom a tempót, innen eléggé belassultam, néhány ütéssel vittem ugyan feljebb a pulzust és itt még bőven a megbeszélt tartomány alsó felében voltam, de egyre nehezebbnek éreztem a futást, messze volt még nagyon az a bizonyos 35. km, ahol még jobban feljebb toltam a pulzust, úgyhogy nem tudtam tartani a tempót, egyre jobban lassultam. A frissítést toltam becsülettel, minden frissítőponton megálltam vízért, sótabi 20-25 percenként ment, ráadásul szétrágtam, mielőtt lenyeltem (tipp a gyártó oldaláról), a ch-t banánnal és izóval vittem be. Néhány km-ig Gizion Ervin hátát nézegettem, ami jól jött, ha már a 3:45-ös iramfutókat nem tudtam beérni.
A Margitszigeten már szenvedősnek éreztem a lépéseimet, de Juli hangja, bíztatása nagyon jól esett. (Köszi Juli) A szigeten pont azon gondolkodtam, hogy ha most valaki megkérdezné, hogy miért futok, nem tudnék egzakt választ adni.
De azt hiszem a célba érkezés mindenre választ adott. A sziget után 30-nál Erős Gábor hangos gondolatán mosolyogtam, „a bemelegítés megvolt, úgyhogy lehet már futni!” – kiabálta a futóknak. A 31. km után volt még egy fordító, innen már csak egy irányban kell haladni. Fejben számolgattam a hidakat, megcsodáltam a parlamentet, a budai kilátást, és tényleg csodálatos Budapest. De fájt, egyre jobban, sokkal jobban, mint egy hétvégi harminconikszes hosszú, viszont gyorsan telt az idő, fantasztikus volt a szurkoló tömeg a pálya szélén. 35. km-nél próbáltam még feljebb tolni a pulzust, a mozgásom nem volt az igazi, de mozogtam, mentem előre. Itt meg már csak azért is akartam, akartam kozmetikázni az időn. A végén úgy éreztem, hogy a fal félmaratonnál jött és nem tudtam fizikailag áttörni, nem gondoltam volna, hogy a szívem már innen fog bekapcsolni, hogy elvezessen a célig. A hivatalos időm 3:52:29, ami hat perccel elmaradt a bolognai maratonomtól, de talán lehet azt mondani, hogy ott véletlenül jól kijött a lépés 🙂
Egy újabb csodás utazás, egy újabb maraton egy csodás városban. Akarom még, a SPAR-t is újra. És köszönök mindent, mindenkinek, nagyon sokan tettek hozzá ehhez a maratonhoz, még ha néhányan nem is tudnak róla, hogy egy-egy jól megfogalmazott gondolat mennyit jelentett nekem. És persze a negatív dolgok is csak megerősítettek abban, amit csinálok.
Jungfrau Marathon beszámoló, 2.0 – Erős Gábor
Most, hogy sikeresen lefutottam a Jungfrau Marathont könnyű lenne elfelejteni, hogy egy évvel korábban kudarcot vallottam, pedig tanulságos. Elmesélem.
Szeptember valahanyadika reggel, Interlaken, 2023.
Izgulok. Fáradt vagyok. Szarul aludtam. Éjjel azt álmodtam, hogy Várkonyi Andrea belopózott a szállásunkra és az ágyam mellé kikészített RedBullt kicserélte egy Hell Lattéra amit a jachton ivott. (Ez nem vicc baszki, tényleg ezt álmodtam) Hol lehet pisilni? Hol a csomagleadás? Rohadtul idegesít, hogy képtelen vagyok arra a befelé fordulásra ami ilyen alkalmakkor számomra annyira fontos. Mindegy lófasz, jó a kondim, minden fasza lesz. Ezt azért inkább csak elhitetni próbálom magammal.
Félek. Sokan számítanak most valami sikerre. Tizennégy éve erről a versenyről pofázok mindenkinek. Elindulunk Interlaken utcáin, és valahogy nem élem a hangulatot. Olyan mintha nem lenne. Az egész város zenél, kiabál, szurkol és valahogy szürkének érzem. A tempó jó, rendben vagyok de valami nem állt össze. És a gyomrom is fáj. Töprengek mi lehet a baj, sejtem is, túl sokat reggeliztem, ezen már nem tudok változtatni. Remélem elmúlik. Lassan elkap azért a hangulat, 5-10 km között még akár élvezném is, ha kapnék levegőt abban a borzasztó hőségben. Igazságtalan, hogy Svájcban ősszel hőség van. Persze a pólómra tettem a rajtszámot, még vetkőzni sem tudok.
10 km után jönnek az első kisebb emelkedők és megviselnek. Hát ez baba. Faszabazmeg, hogy lelassulok egy apró emelkedőn a verseny negyedén. Szenvedek, vánszorgok, próbálom tartani a fókuszt. Egyre nehezebb. 15 km-nél sétálok. Oké még, minden oké, sokan vannak mögöttem, nem vészes a helyzet, innen még simán fel lehet állni, de azért szar.
Féltávnál pontosan tisztában vagyok vele, hogy semmi értelme folytatni. Jól ismerem a pályát, tudom, hogy szintidőn belül megérkezni az utolsó pontra abban az állapotban kizárt. Féltávnál ezen a versenyen még teljesen kipihent állapotban lendületesen kell tudni futni. Én meg sétálok és semmi életerő nincs bennem. Mindegy. Harcban akarok meghalni. Nem opció a feladás bármennyire is csábító. Ha megállok az azért lesz, mert nem engednek tovább, vagy azért, mert hordágyra tesznek. 27 km-ig kell kibírni „futva” onnan jön a durva emelkedő azon jó leszek. Ha már lehet sétálni bírni fogja a gyomrom, a futómozdulatok gyötrik nagyon. Tényleg. Tök jó. Elsétálok egy csomó ember mellett. A „fal” tetején egész jól érzem magam. Ott kell megint kicsit futni az szar. Tekereg az út jobbra balra, jobbára emelkedik, egy darabig még viszonylag lendületben vagyok, aztán érkezik az összeomlás. Botorkálni kezdek, a frissítőpontnál megállva vibrálni kezd a kép.
Itt van masszázs, szanitéc, minden, nem szabad észrevenniük, hogy szarul vagyok nehogy kivegyenek. Hirtelen ötlettől leülök egy székre egy vádlimasszírozásra és már szakad is a film. Oké, ennyi volt. Hallom, hogy noszogat a masszőr, hogy kész van, jönne a következő páciens. Kedves persze. Oké, oké, mondom és keresem a fényt, keresem azt a valamit, ami megmozdítja a lábamat. Ha nem tudok felállni idehívja az orvost és akkor baszhatom az egészet. Azt veszem észre, hogy a két lábamon állva kijutottam a sátorból és haladok. Még időn belül vagyok, az emelkedőn sokat tudtam nyerni hála a tátrai túráknak. Haladok, sőt Wengen központjában rohadt jól futok, integetek az ünneplő tömegnek. Pünkösdi a királyság nyilván. Tudom, hogy a várost elhagyva alattomos, folyamatosan emelkedő szakasz jön a következő nyolc km-re – az utolsó pontig.
Ha azon túlvagyok akkor már négykézláb is bemegyek a célba de ott át kell menni 5 óra 50 percen belül és nagyon úgy néz ki mindenféle számolás szerint, hogy ez akkor is necces lenne ha erőben lennék. De nem vagyok. Úgy érzem, már többszörösen meghaladtam önmagam. Fojtogat a sírás és a gondolataim a legnagyobb szélsőségek között vergődnek. Persze, meg fogom csinálni. Egész biztos nem fog sikerülni. Simán meglesz. Lehetetlen. Király vagyok. Egy nyomoronc vagyok, elbasztam és nem fogok tudni az emberek szemébe nézni. Yííha, de száguldok. Most kéne visszasétálni a faluba. Persze ezek a hangulatváltozások a tempón is látszanak. Amikor gyors vánszorgás van, akkor lelkesen, amikor száz méter után elfogy az erő és lassú vánszorgás jön akkor elkeseredetten.
Egyvalami biztos. Addig fogok menni amíg azt nem mondják, hogy már nem mehetek. Nem egyedül vagyok így. Egy vesztes csata áldozatai kúsznak-másznak a feloldozás felé. Legszívesebben eltaposnám őket, hogy a holttestükön átgázolva én egyedül időben odaérjek. Legszívesebben a véknyukba vágnám a könyökömet, hátha attól jobban megyek. Biztos vagyok abban, hogy ők is ezt tennék velem. És nem zavar. Nem zavar semmi. Az sem, hogy menni sem tudok. Van ilyen. Nem tudok menni, de megyek. Hol van már itt a valóság…
Durva, mennyit kell menni addig a kurva pontig és milyen szédítő sebességgel peregnek az órán a percek. Egyre kevesebb van belőlük. Valami szörnyű időviharba keveredtünk, vagy az óriások szórakozásból megrángatták az ösvényt, hogy hosszabb legyen. Ott a pont. Karnyújtásnyira. Még futnak onnan tovább emberek, még nyitva van. Még talán van egy percem, hogy átmenjek. Már nem fut tovább onnan senki. És még mindig nem vagyok ott. Nos, úgy döntök, hogy nem hiszek a szememnek, továbbra is teljes erővel megyek. Hátha önként álltak meg, akik megálltak. Hátha még simán tovább lehet menni, csak épp amikor odanéztem akkor nem akart senki. Minden minden tartalékomat bevetem. Nem érzek már semmit. Kedves leány állja utamat. Ennyi.
Kevesebb mint négy km-el a cél előtt kb. öt perccel estem ki. Jófejségből odaadják az érmet meg a finisher pólót. Van egy kis arculcsapás íze, bár jólesik a kedvesség. Eddig küzdöttél hülyegyerek, ennyi erővel féltávnál is megállhattál volna. Most kipihenten utaznál a vonattal a célba. Nagyon gyorsan kell egy döntést hoznom mit kezdek a helyzettel. Nem könnyű pozitívan látni. De nem lehetetlen. Ahonnan indultam, onnan nézve óriási siker. De. Álmodtam egy világot magamnak. Egész jól megérkeztem a kapuig csak hát a házmester korán lefeküdt. Borzasztó rosszul voltam utána testileg is. A szervezetem a lehető legvégsőkig kimerült, a puszta lét is nehéz volt. Tűzött a nap, orvos kellett volna tényleg. Órák múlva tért vissza az erőm.
Kontraszt: Idén a legrövidebb úton mentünk oda, elkerültük a látnivalókat. Nem is nagyon beszélgettünk, inkább voltam bunkó de nem engedtem magam kizökkenteni. Sátorban aludtunk, amiben nem volt meleg. A rajthoz menet a vonaton végig zenét hallgattam, becsukózkodtam a saját világomba hiába volt velem a párom. Azt a cuccot vittem amiben az edzések javát csináltam. Nem vittem tartalékot semmiből, hogy ne kelljen gondolkodni mit vegyek fel. Egy pár saru, a jólbevált cipő ha netán túl rossz időt kapnánk, egy futógatya, egy trikó, napszemüveg, kulacsöv, kész. Nem volt B terv.
És szinte senki nem tudta, hogy megyek. Négy embernek mondtam el összesen abból is az egyik ott volt.
Sky Marathon Chopok – Palásti Péter, beszámoló
A szállás a rajttól 1 kilire, lejjebb a völgyben, így este még egy gyors terepszemle, mennyire ázott fel a talaj, bár tudtuk, hogy ez itt nem úgy számít, mint otthon, mert sár csak nyomokban lehet. Nagyon fegyelmezettek voltunk a felkészülés utolsó pillanatáig. Még a SÖRT se ittuk meg a hűtőből, pedig mocskosul csábított.
Fura, de tartottam a versenytől, ezért eléggé felszínesen tudtam csak aludni, szinte vártam, hogy végre már reggel legyen. 7:15-kor volt a rajt, odáig egy bemelegítő futás az aszfalton felfelé. A rajtban viszonylag kevesen, még a nevezettekhez képest is, úgy látszik az előre jelzett rossz idő (eső, hideg) sokakat visszatartott. Minket nem 🙂
A szervezők profik, többedjére rendezett verseny, a pálya kitűzése és kijelzése az UTMB szintjéhez fogható. Mondhatjuk, hogy hülyebiztos, apró narancssárga zászlócskák kitűzve eléggé sűrűn, helyenként még nyilakkal is felfestve az irány.
Vaciláltam, vigyek-e botot vagy se, mert az első két és fél kilis mászásban, ami egy sípályán történik, nem használható. Utána meg nagyon köves, sziklás végig a talaj, oda meg minek. (Végül nem vittem.)
Na, de induljunk már! A rajt után egyből észleltem, hogy itt bizony rengeteg gyors gyaloglás vár rám, mert olyan meredekségű pálya volt, amit itthon nem nagyon találunk. Mindegy, hamar megbarátkoztam a helyzettel, hogy itt nem nagyon fogsz te szaladgálni barátom. Ennek több oka is volt, a meredekségen kívül. Az eső mindent nyálkássá változtatott, így féltem az eséstől. Ez még a múltkori tarcali fejreállás óta bennem maradt. Olyan négy és fél kilinél futottam bele az első turistákba, nagyon kedvesen köszöntöttek egy hangos “Ahojjal”!, meg mondtak is valamit szlovákul (biztos, hogy vigyázz, csúszik!), mire majd’ kitörtem a bokámat, úgy alámfordult. Ez a kurva eső meg csak esett! A következő “kifogásom” a szűk ösvények. Van ugye a 46 és 2/3-os lábam, ami úgy 31 centi. Ezzekel a szűk, kimosott ösvényeken itt nem igazán lehet jól haladni. Az egyik lábammal sokszor lerúgtam a másik bokámat, egy ideig figyeltem, de aztán már nem törődtem vele. Valahogy nem találtam a ritmust, a pulzuscélt pedig képtelen voltam elérni, mert egyszerűen nem tudtam felgyorsulni.
Ide teszek egy viszonylag futható útról készült képet. Ugyan ezen éppen nem futottunk, de jellemző az alacsony-tátrai terepre:
A harmadik meg a térdem. A bal sajnos nem volt tökéletes, egy tompa fájdalom már előző nap is érezhető volt, versenyláznak tudtam be. De a mászások és csúszások csak rontottak rajta….
A versenyben olyan 7-8 ember lehetett előttem, arra határozottan emlékszem, amikor két fürge lány elhúzott mellettem, valami eszméletlen könnyed stílusban! Én meg, mint a medve a jégpályán, úgy óvatoskodtam az egyébként futható nagy lapos köves részeken is. Az órámra szinte rá se mertem nézni, mert egy pillanatnyi kihagyást se tolerál az ilyen pálya. Szinte minden részen kell a 100%-os figyelem! Az első komolyabb ereszkedés egy patakvölgybe történt, erre emlékeztem Antal Csabi beszámolójából, hogy ő mekkorát ment. Na, nekem nagy örömet nem okozott, gyermekfejnyi gurulós sziklákon kellett leóvatoskodni, de aztán következett egy mesebeli erdei szakasz. Olyan, mint a Piroska és a farkasban vagy a Jancsi és Juliskában! Fenyves, tele gombákkal, páfrányokkal, semmihez se hasonlítható illatok, szinte eggyé válsz velük. Itt kegyelmesebb a talaj is, csak a gyökerekre kell koncentrálni, ha rálépsz, helló, már lent is vagy a földön, gombaszinten.
Minden méterre persze nem emlékszem, de a Deresre mászás az emlékezetes. Ott volt a legszarabb az idő, a kesztyűt is visszavettem, lelkileg is mélyponton voltam, főként mikor két fiatal csikó elhúzott mellettem, pedig nem is futottak rendesen. Olyasmi táj volt, mint mikor Frodóék felérnek a Köd-hegységbe, felhők, szürkeség eső, de végül nem jelent meg Gollam a sziklák között, azzal a hülye vigyorával.
Én viszont, innentől próbáltam összeszedni magam. Tudtam, hogy lesz egy hosszú és meredek lejtős rész (ahol Csabi anno esett), na majd ott megpróbálok kicsit kompetitívebb üzemmódba kapcsolni. Nem volt könnyű, mert ilyen sötétszürke sziklák váltották a világosszürkéket, olyasféle mint a macskakő, ami ugye esőben, mint a jég. De haladtam, szűk kanyarok, cikk-cakkos meredek között, arra gondoltam, hogy úgy folyok lefelé, csak természetesen, mint a víz. Bevált, az egyik suttyót visszaelőztem, aki még nálam is jobban fosott. Látszott rajta a rémület, hogy mi lesz itt! Ezek után volt két kisebb hippli-huppli emelkedős majd leértünk Jasnára, a sípályák parkolójához. Ott már eléggé ramatyul nézhettem ki, mert félreugrottak a kedves turisták a menekülő Yeti elől. Innen megint egy mesebeli erdős rész következett, “szappanozott” fahídakkal és sziklaszórt ösvénnyel,és nagyon vártam, hogy kezdődjön a végső mászás, merthogy a cél a Chopok csúcsa! (tudják ezek, hogy a csúcson kell abbahagyni :-)). A felvezető szakaszán megfogtam a másik srácot is, aki a Deresnél megelőzött, ami kicsit feldobott. Egy pillantást vetettem az órára, hogy meglehet a 6 órával kezdődő idő! Onnantól all in, na még két tokaji hegynyi szint és bent vagyok! Tényleg úgy éreztem mindent beleadok, a köd miatt nem látszott a cél, csak a felettem lévő felvonó drótköteléből próbáltam saccolni, mikor érek a végállomáshoz. Egy kedves lány azt mondta, hogy “dvászto metru”! Átvert. Volt az vagy ötszáz is, de végül csak beértem! Az órám szerint hét órán belül, de aztán beugrott, hogy vagy két perccel később indítottam a rajt után, így nem lett belül. Ez akkor már nem érdekelt. Abszolút 10-nek beértem, korosztályban 1. voltam, de egyedül. Viszont, az összes váltót sikerült megelőzni 🙂 és a női harmadik helyemet is említem 🙂
Fent a szeles és hideg lanovka-állomáson Csabika (egy órája) várt, szegény már szarrá fagyhatott (abszolút 3. lett) , nem nagyon volt hova (melegre) behúzódni, ami talán az egyetlen komoly szervezési hiba.
Gyors átöltözés után kötélvasúttal mentünk vissza Krupovára, hogy megigyuk végre AZT a SÖRT a hűtőből!!!
baratrunning.com 