maraton
SPAR Budapest Maraton – Polonkai Éva, beszámoló
A hétvégi verseny előtt lamentáltam, hogy első maratonnak számít-e ez, ha már futottam hosszabb távot. Végül az izgalom mértékéből – dedukció útján – arra jutottam, hogy egyértelműen első maraton lesz ez.
Szegény KérdezzeMegGyógyszerészét segélykérő pillantásokkal nézett rám szombaton, amikor egy órája és negyvenhét perce raktam ki- és be a futás legkülönfélébb kellékeit három különböző táskába és – ból. Lemondóan nyugtázta is fél tízkor, hogy nyolckor nem fogunk elindulni itthonról Budapestre – és aztán az egész napunk ennek a szöszmötölős elkésésnek a hangulatában telt.
A verseny előtti zen buddhizmusomhoz viszont nagyban hozzájárult, hogy jött velem Zsolti (a házi patikárius), aki ha kellett, a hotelben veszekedett, hogy márpedig a fűtés igenis esszenciális kelléke a verseny előtti regenerációmnak. Máskor pedig stratégiai nyugalommal vásárolta fel és nyújtotta át nekem egy közepesnél nagyobb család havi kalóriamennyiségét kitevő ellátmányt (mindig mondom, hogy a futókat olcsóbb öltöztetni, mint etetni).
A lomha szombat után a verseny reggelére cserébe minden adott volt, amikre nekem szükségem van egy jó futás előtt. Ott volt az előre kikészített felszerelésem az ágy mellett, a grammra kimért, bevált reggelim, és sikerült tartani a pontról pontra megtervezett rajt előtti rituálékat is. Elég kontrasztos volt az előző napi, otthonról Budapestre való elinduláshoz képest, mindenesetre az a száz forint elég peckesen villogott a markomban a rajtnál.
A verseny alatt aztán – azt a cirka négy sírást leszámítva, amit a rajtban az eufória (meg az adrenalin) ((meg Gabi szurkolása)) okozott – , az égvilágon semmi váratlan nem történt. Elképesztően mélyen el voltam magamban veszve, kivéve amikor megláttam egyszer Dj Dominikot, akitől innen is elnézést kérek a kollokviális üdvözlésért, ha olvassa – megesküdni nem mernék rá, de gyanús, hogy puszikat dobáltam felé. Upi. Amúgy az égvilágon semmi és senki nem tudott a kis boldogságfelhőmbe bejutni. Kiválóan működtek a mantráim, és szokás szerint a világ minden pszichotrükkjét is elővettem.
Az utolsó négy kilométeren észleltem egy izgalmas, ismeretlen eredetű új fájdalmat a bokámban. Ez volt az egyetlen, ami picit is el tudta vonni a figyelmem a haladásról: kétszer álltam meg igazgatni a cipőm, hátha csak valami triviális “elnyomta a cipő nyelve” fájdalom. Nyilván nem az volt. Ezt visszatekintve simán ráértem volna a célban konstatálni – de legalább ennyivel is könnyebb lesz jövőre megtalálni, hogy min lenne érdemes javítani :))
A frissítésem a jól bevált rengeteg só, poralapú CH majd zselé, mellé pedig igény szerint jó sok víz most is klasszul működött. Egy haszontalan korty kóla majdnem megzavart a lelki egyensúlyom (második javítandó, nem pepsizgetünk verseny alatt), de végül megbeszéltem a gyomrommal, hogy borzasztóan ráérünk erre a hisztire a Lágymányosi Campuson is – addigra már nem volt semmi baja.
A kilométeridőket tudtam, az is megvolt végig, hogy ez gyorsabb, mint amire egy nagyon ideális terv alapján készültem, de mivel RPE alapon edzek, és a versenyre kiírt célt végig sikerült tartalni, ezért szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem futom el az elejét. Azt, hogy mennyivel sikerült a “hátha négy órán belül leszek”-re belőtt időnél jobbat futni, csak kábé a 38. kili környékén realizáltam, amikor egy fordítónál szembefutottak velem a 3:45-ös iramfutók. A versenyt így végül 3:40-es idővel zártam, ami nem csak minden várakozást, de még az álmaimat is felülmúlta. Köszönöm a mindenre kiterjedő felkészítést, Gabi, végtelenül hálás vagyok!
SPAR Budapest Maraton – Huszti György, beszámoló
Még most is a maraton hatása alatt vagyok. Nagyon örülök, hogy a végén a többiekkel együtt le tudtunk ülni egy kis élménybeszámolóra, ez a nap így volt kerek. Fantasztikus fesztiváli hangulat volt végig az úton. Köszönök mindent.
Amíg a néhány héttel ezelőtti Wizz Air félmaratonról alig jutottak eszembe gondolatok, itt most meg gyakorlatilag össze-vissza kavarog minden. Hosszú ideje fülig érő szájjal futok, minden edzést becsülettel végigcsináltam. Mint egy kisgyerek a Karácsonyt, úgy vártam a maratont is. És ennek nagyon örülök, hogy így éreztem. Szerencsére most nem volt a felkészülés ideje alatt olyan esemény, hogy már a verseny előtt veszítsek a mentális forintjaimból.
Fülig érő szájjal értem a célba, egy szivecskét formázva az ujjaimmal fordultam a célfotósok felé, majd jött egy kis könny is, eltört a mécses. Megint. Nem tudom, hogy más hogy érez ilyenkor, egy maraton befutón, amikor az idáig vezető út nem rövid és akár lehet mindennel terhelt. Most nem volt terhelt és mégis jött.
Szinte az elsők között neveztem az idei SPAR maratonra, őszi célversenyként tekintettem rá. Ha már célverseny, egyértelmű aprócska idő cél volt, egy picinyke PB. Azzal, hogy szinte minden frankó volt az edzéseken, sikerült is magamra aggatni egy kis terhet, mert hittem benne, hogy meg lehet a PB, egy héttel maraton előtt azt mondtam magamnak, hogy ezt innen már csak elb..ni lehet. De azt is tudtam, hogy ehhez mindennek tökéletesnek kell lenni. Szinte végig izgultam a verseny hetében. Hétfőn és kedden ráadásul alig aludtam. Görcsösen figyeltem arra, hogy még véletlenül se találkozzak rossz étellel (két éve egy éttermi kaja 2 napig parkolópályára tett a maraton hetében)
Szombaton átvettem a rajtszámot, hangolódtam a versenyközpontban, vasárnap reggel meg pont ugyanakkor érkeztem, mikor néhány hete a Wizz Air-re. Elég jó helyre sikerült így parkolni. Kényelmesen tudtam készülni, majd a találkozó pontra menni. Egészen jó futóidő volt, úgyhogy minden adott volt egy jó futáshoz.
A rajtzónában a 3:45-ös iramfutók mellé sikerült beállnom. Akkor azt gondoltam, hogy ez egy jó ötlet, hiszen ez már egy PB lenne, egy jó 5:20-as átlag. Az elején a szokásos heringelés ment, de most nem volt gáz, szépen haladtunk, jó tempóban. Nagyon örültem, hogy a pulzusom is meglepően jó helyen volt. Elképesztően élvezetes volt, hogy az alagút után a Lánchídon átfutottunk, majd tekergett a mezőny a belvárosban, hatalmas volt a hangulat, egyszerűen libabőr volt végig. Egészen az első kör végéig sikerült az iramfutók mögött mennem, de innen már távolodtak, miután megálltam frissíteni. Itt elkezdtem érezni, hogy fáradok, aminek nagyon nem örültem. Dóri pacsija jól jött, nagyon örültem, hogy ott volt a pálya szélén.
17-18 km-ig sikerült jól tartanom a tempót, innen eléggé belassultam, néhány ütéssel vittem ugyan feljebb a pulzust és itt még bőven a megbeszélt tartomány alsó felében voltam, de egyre nehezebbnek éreztem a futást, messze volt még nagyon az a bizonyos 35. km, ahol még jobban feljebb toltam a pulzust, úgyhogy nem tudtam tartani a tempót, egyre jobban lassultam. A frissítést toltam becsülettel, minden frissítőponton megálltam vízért, sótabi 20-25 percenként ment, ráadásul szétrágtam, mielőtt lenyeltem (tipp a gyártó oldaláról), a ch-t banánnal és izóval vittem be. Néhány km-ig Gizion Ervin hátát nézegettem, ami jól jött, ha már a 3:45-ös iramfutókat nem tudtam beérni.
A Margitszigeten már szenvedősnek éreztem a lépéseimet, de Juli hangja, bíztatása nagyon jól esett. (Köszi Juli) A szigeten pont azon gondolkodtam, hogy ha most valaki megkérdezné, hogy miért futok, nem tudnék egzakt választ adni.
De azt hiszem a célba érkezés mindenre választ adott. A sziget után 30-nál Erős Gábor hangos gondolatán mosolyogtam, „a bemelegítés megvolt, úgyhogy lehet már futni!” – kiabálta a futóknak. A 31. km után volt még egy fordító, innen már csak egy irányban kell haladni. Fejben számolgattam a hidakat, megcsodáltam a parlamentet, a budai kilátást, és tényleg csodálatos Budapest. De fájt, egyre jobban, sokkal jobban, mint egy hétvégi harminconikszes hosszú, viszont gyorsan telt az idő, fantasztikus volt a szurkoló tömeg a pálya szélén. 35. km-nél próbáltam még feljebb tolni a pulzust, a mozgásom nem volt az igazi, de mozogtam, mentem előre. Itt meg már csak azért is akartam, akartam kozmetikázni az időn. A végén úgy éreztem, hogy a fal félmaratonnál jött és nem tudtam fizikailag áttörni, nem gondoltam volna, hogy a szívem már innen fog bekapcsolni, hogy elvezessen a célig. A hivatalos időm 3:52:29, ami hat perccel elmaradt a bolognai maratonomtól, de talán lehet azt mondani, hogy ott véletlenül jól kijött a lépés 🙂
Egy újabb csodás utazás, egy újabb maraton egy csodás városban. Akarom még, a SPAR-t is újra. És köszönök mindent, mindenkinek, nagyon sokan tettek hozzá ehhez a maratonhoz, még ha néhányan nem is tudnak róla, hogy egy-egy jól megfogalmazott gondolat mennyit jelentett nekem. És persze a negatív dolgok is csak megerősítettek abban, amit csinálok.
Jungfrau Marathon beszámoló, 2.0 – Erős Gábor
Most, hogy sikeresen lefutottam a Jungfrau Marathont könnyű lenne elfelejteni, hogy egy évvel korábban kudarcot vallottam, pedig tanulságos. Elmesélem.
Szeptember valahanyadika reggel, Interlaken, 2023.
Izgulok. Fáradt vagyok. Szarul aludtam. Éjjel azt álmodtam, hogy Várkonyi Andrea belopózott a szállásunkra és az ágyam mellé kikészített RedBullt kicserélte egy Hell Lattéra amit a jachton ivott. (Ez nem vicc baszki, tényleg ezt álmodtam) Hol lehet pisilni? Hol a csomagleadás? Rohadtul idegesít, hogy képtelen vagyok arra a befelé fordulásra ami ilyen alkalmakkor számomra annyira fontos. Mindegy lófasz, jó a kondim, minden fasza lesz. Ezt azért inkább csak elhitetni próbálom magammal.
Félek. Sokan számítanak most valami sikerre. Tizennégy éve erről a versenyről pofázok mindenkinek. Elindulunk Interlaken utcáin, és valahogy nem élem a hangulatot. Olyan mintha nem lenne. Az egész város zenél, kiabál, szurkol és valahogy szürkének érzem. A tempó jó, rendben vagyok de valami nem állt össze. És a gyomrom is fáj. Töprengek mi lehet a baj, sejtem is, túl sokat reggeliztem, ezen már nem tudok változtatni. Remélem elmúlik. Lassan elkap azért a hangulat, 5-10 km között még akár élvezném is, ha kapnék levegőt abban a borzasztó hőségben. Igazságtalan, hogy Svájcban ősszel hőség van. Persze a pólómra tettem a rajtszámot, még vetkőzni sem tudok.
10 km után jönnek az első kisebb emelkedők és megviselnek. Hát ez baba. Faszabazmeg, hogy lelassulok egy apró emelkedőn a verseny negyedén. Szenvedek, vánszorgok, próbálom tartani a fókuszt. Egyre nehezebb. 15 km-nél sétálok. Oké még, minden oké, sokan vannak mögöttem, nem vészes a helyzet, innen még simán fel lehet állni, de azért szar.
Féltávnál pontosan tisztában vagyok vele, hogy semmi értelme folytatni. Jól ismerem a pályát, tudom, hogy szintidőn belül megérkezni az utolsó pontra abban az állapotban kizárt. Féltávnál ezen a versenyen még teljesen kipihent állapotban lendületesen kell tudni futni. Én meg sétálok és semmi életerő nincs bennem. Mindegy. Harcban akarok meghalni. Nem opció a feladás bármennyire is csábító. Ha megállok az azért lesz, mert nem engednek tovább, vagy azért, mert hordágyra tesznek. 27 km-ig kell kibírni „futva” onnan jön a durva emelkedő azon jó leszek. Ha már lehet sétálni bírni fogja a gyomrom, a futómozdulatok gyötrik nagyon. Tényleg. Tök jó. Elsétálok egy csomó ember mellett. A „fal” tetején egész jól érzem magam. Ott kell megint kicsit futni az szar. Tekereg az út jobbra balra, jobbára emelkedik, egy darabig még viszonylag lendületben vagyok, aztán érkezik az összeomlás. Botorkálni kezdek, a frissítőpontnál megállva vibrálni kezd a kép.
Itt van masszázs, szanitéc, minden, nem szabad észrevenniük, hogy szarul vagyok nehogy kivegyenek. Hirtelen ötlettől leülök egy székre egy vádlimasszírozásra és már szakad is a film. Oké, ennyi volt. Hallom, hogy noszogat a masszőr, hogy kész van, jönne a következő páciens. Kedves persze. Oké, oké, mondom és keresem a fényt, keresem azt a valamit, ami megmozdítja a lábamat. Ha nem tudok felállni idehívja az orvost és akkor baszhatom az egészet. Azt veszem észre, hogy a két lábamon állva kijutottam a sátorból és haladok. Még időn belül vagyok, az emelkedőn sokat tudtam nyerni hála a tátrai túráknak. Haladok, sőt Wengen központjában rohadt jól futok, integetek az ünneplő tömegnek. Pünkösdi a királyság nyilván. Tudom, hogy a várost elhagyva alattomos, folyamatosan emelkedő szakasz jön a következő nyolc km-re – az utolsó pontig.
Ha azon túlvagyok akkor már négykézláb is bemegyek a célba de ott át kell menni 5 óra 50 percen belül és nagyon úgy néz ki mindenféle számolás szerint, hogy ez akkor is necces lenne ha erőben lennék. De nem vagyok. Úgy érzem, már többszörösen meghaladtam önmagam. Fojtogat a sírás és a gondolataim a legnagyobb szélsőségek között vergődnek. Persze, meg fogom csinálni. Egész biztos nem fog sikerülni. Simán meglesz. Lehetetlen. Király vagyok. Egy nyomoronc vagyok, elbasztam és nem fogok tudni az emberek szemébe nézni. Yííha, de száguldok. Most kéne visszasétálni a faluba. Persze ezek a hangulatváltozások a tempón is látszanak. Amikor gyors vánszorgás van, akkor lelkesen, amikor száz méter után elfogy az erő és lassú vánszorgás jön akkor elkeseredetten.
Egyvalami biztos. Addig fogok menni amíg azt nem mondják, hogy már nem mehetek. Nem egyedül vagyok így. Egy vesztes csata áldozatai kúsznak-másznak a feloldozás felé. Legszívesebben eltaposnám őket, hogy a holttestükön átgázolva én egyedül időben odaérjek. Legszívesebben a véknyukba vágnám a könyökömet, hátha attól jobban megyek. Biztos vagyok abban, hogy ők is ezt tennék velem. És nem zavar. Nem zavar semmi. Az sem, hogy menni sem tudok. Van ilyen. Nem tudok menni, de megyek. Hol van már itt a valóság…
Durva, mennyit kell menni addig a kurva pontig és milyen szédítő sebességgel peregnek az órán a percek. Egyre kevesebb van belőlük. Valami szörnyű időviharba keveredtünk, vagy az óriások szórakozásból megrángatták az ösvényt, hogy hosszabb legyen. Ott a pont. Karnyújtásnyira. Még futnak onnan tovább emberek, még nyitva van. Még talán van egy percem, hogy átmenjek. Már nem fut tovább onnan senki. És még mindig nem vagyok ott. Nos, úgy döntök, hogy nem hiszek a szememnek, továbbra is teljes erővel megyek. Hátha önként álltak meg, akik megálltak. Hátha még simán tovább lehet menni, csak épp amikor odanéztem akkor nem akart senki. Minden minden tartalékomat bevetem. Nem érzek már semmit. Kedves leány állja utamat. Ennyi.
Kevesebb mint négy km-el a cél előtt kb. öt perccel estem ki. Jófejségből odaadják az érmet meg a finisher pólót. Van egy kis arculcsapás íze, bár jólesik a kedvesség. Eddig küzdöttél hülyegyerek, ennyi erővel féltávnál is megállhattál volna. Most kipihenten utaznál a vonattal a célba. Nagyon gyorsan kell egy döntést hoznom mit kezdek a helyzettel. Nem könnyű pozitívan látni. De nem lehetetlen. Ahonnan indultam, onnan nézve óriási siker. De. Álmodtam egy világot magamnak. Egész jól megérkeztem a kapuig csak hát a házmester korán lefeküdt. Borzasztó rosszul voltam utána testileg is. A szervezetem a lehető legvégsőkig kimerült, a puszta lét is nehéz volt. Tűzött a nap, orvos kellett volna tényleg. Órák múlva tért vissza az erőm.
Kontraszt: Idén a legrövidebb úton mentünk oda, elkerültük a látnivalókat. Nem is nagyon beszélgettünk, inkább voltam bunkó de nem engedtem magam kizökkenteni. Sátorban aludtunk, amiben nem volt meleg. A rajthoz menet a vonaton végig zenét hallgattam, becsukózkodtam a saját világomba hiába volt velem a párom. Azt a cuccot vittem amiben az edzések javát csináltam. Nem vittem tartalékot semmiből, hogy ne kelljen gondolkodni mit vegyek fel. Egy pár saru, a jólbevált cipő ha netán túl rossz időt kapnánk, egy futógatya, egy trikó, napszemüveg, kulacsöv, kész. Nem volt B terv.
És szinte senki nem tudta, hogy megyek. Négy embernek mondtam el összesen abból is az egyik ott volt.
