maraton
Bergmarathon – Gajdos Imi, beszámoló
Bergmarathon Hohe Winde – Egy szeles negyvenkettes
Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Nem írtam még beszámolót. Kezdő amatőrfutó vagyok. Amióta Gabi osztja be a szabadidőm egy jelentős részét, azóta jó, ha háromezer km-t futottam. Másfél év alatt. Októberben futottam életem első maratonját. Akkor fejben azzal nem számoltam, hogy addig sosem tapasztalt megterhelésben lesz részem. Meg is lepődtem úgy a 35. km körül. Azért sikerült végigfutni és tartani a megbeszélt 5:15-ös tempót.
Nem sokkal ezután jött az ötlet, hogy jó lenne megpróbálni ezt a Jurában tartott terepmaratont. A felkészülés nem volt éppen optimális. November kivételével nem volt olyan hónap, amikor összejött a 200 km. És sajnos olyan hónap sem volt, amikor ne lettem volna megfázva. Szóval nem volt éppen minden ideális, de a verseny napját megelőző két-három hétben már betegség nélkül készülhettem és elkezdtem a környező 800-900 méteres dombokkal ismerkedni.
A Jura-hegység Svájcnak egy kevésbé ismert vonulata. Nem csoda, hogy az Alpok mellett mellőzött marad, hiszen alig éri el a kétezer métert a legmagasabb pontja és távolról sem olyan látványos, mint a berni vagy a Wallis-i alpok négyezresei. Nevét leginkább a róla elnevezett svájci kávéfőzőmárka teszi világszerte ismertté, amelynek központja Niederbuchsitenben, egy, a hegység mellett fekvő kis faluban található.
Természetesen nagyon szép környék ez is. Csak nem olyan sziklás és kietlen, mint 2500 méter fölött az alpok, ahol se fű, se fa sincs már, hanem ilyen:
Ne, de akkor a futás: 9-re érkeztünk, 9:55-kor volt a rajt. Egy kis süti meg kávé, aztán a kb. 150 résztvevő átvonult a starthoz. Az idő ekkorra kicsit naposabb lett a reggeli esőshöz képest, így a dzsekit inkább a futózsákba tettem, hátha majd később szükség lesz rá. A start előtt nem nagyon tülekedtem előre, ami kicsit baj volt, mert az elindulás után kellett vagy 4-5 km mire végre abban a tempóban futhattam, ami nekem passzolt. Az első 8-9 km többnyire aszfalton ment. Bemelegítésnek teljesen jó volt.
Aztán jött az első emelkedős szakasz, aminek a végén elértük a névadó csúcsot a Hohe Winde-t 1200 méteren. (370-ről indultunk). A körülöttem futókkal teljes összhangban ezen a szakaszon ahol tudtunk ott futottunk, de sok emelkedő volt, ahol maradt a séta. Köszönhetően annak, hogy egész héten gyakran esett és még a verseny reggelén is volt eső, elsőosztályú dagonyában volt részünk. A sok erdős szakasz után a hegycsúcs elég kopár volt és teljesen rászolgált a nevére: olyan szél volt fent, hogy az úgynevezett „Gipfelfreude” teljesen kimaradt és menekültem el onnan, ahogy csak tudtam. Picit lejjebb frissítőpont: meleg húsleves. Zseniális volt! Utána egy kevés biberli (Appenzell-i sütiféle mandulatöltelékkel)
A következő szakasz lement 400 m szintet olyan 4-5 km alatt, többnyire erdőben ment az út, a napsütés abbamaradt és lassan elkezdett szállingózni a hó. Haladósabb szakasz volt, helyenként aszfalton is mentünk.
Kb. a 22. km-hez megérkezve volt egy újabb frissítőpont. Itt is volt húsleves ( ez a húsleves dolog nekem azért akadt be ennyire, mert a sok édes dolog után hihetetlen jól esett valami sós) és kellett a dzseki, mert a hó továbbra is esett és már a szél is rendesen nekikezdett. Innen már nem messze volt az újabb 1200 méteres pont, ami után már többnyire lefelé futottunk. Persze így a 23. km után már érződött a fáradtság is, meg valahogy a motiváltságom is alábbhagyott. Csak ott futottam, ahol lejtett, illetve, ahol csak nagyon picit emelkedett. Voltak még nagyon szép szakaszok, pl. pont az utolsó frissítőpont után egy patak mellett vitt az út. Dagonyában itt sem volt hiány.
Így értem be kb. 5 óra és 40 perc után életem első, de semmiképpen sem utolsó terepfutó versenyén. Sok még a tanulnivaló, sok km-t kell még lefutni, de a terepfutásban nagyon megfogott (igazából már a felkészülés alatt) a változatosság. Rendesen elfáradtam, még így harmadnaposan is gondot okoz a járás, de már most van kiszemelt következő futás…
Ha bárminek kedve lenne ezen vagy más Svájcban tartandó versenyen részt venni, akkor nálunk (Bern mellett) szinte mindig van szabad ágy. Persze ezt csak azt tudja meg, aki végigolvasta a beszámolót 😎
Firenze Marathon – Palkovics Nóra, beszámoló
Egyszercsak körülnéztem a rajtban, és megkérdeztem magamtól, hol vagyok. Gyakran történik velem ez mostanában, annyira mozog, változik az életem. Ami biztos pont benne huszonéve, az a futás. Most mégis, a rajt előtt két perccel végignéztem magamon, nem értettem a melegítő zacskót, nem értettem a kordont, a csicsergő olaszokat se. De csináltam, amit ilyenkor szoktak, zacskó le, indulunk, a rajtkapu alatt óra be, menjünk.
Neubrandt Józsival szótlanul siettünk a rajtba. Nagyon hideg volt, olyan teljesen nemnormálisan hideg. Tavaly nyolc fokban indultunk, idén nulla fok volt reggel. Józsi előbbről indult, én a 4-4:30-as zónából. Csipi azt mondta, az ultrafutás alapja a négy órás maraton. Egyik sem áll túl közel hozzám, persze a Jézuskától szívesen kérnék jó maraton időt és ötven km feletti távokat. Valahogy távoli mégis, nem tudom elképzelni, hogy nekem összejöhet, hiába a sok edzés. Gabi szerint is sokat kell még addig gyorsulni. Szóval indulás. A pályát és a várost ismerem, az olasz nyelvet is, biztonságosan körbevett a fecsegés, a rajt utáni csönd ebben az országban ismeretlen fogalom, mindig beszélnek. Az elején, közben, és a végén is. Mondjuk harmincöt kilométernél valaki háttal futott, mert úgy több futótársával tudott beszélgetni. Bármilyen kényelmetlen volt is ez a maraton, szórakoztató volt, tele élettel. Ahogy egy lány huszonkilencnél felhívta az edzőjét, hogy most rögtön meghal, ahogy negyven körül ketten húzták a harmadikat, hogy most már azértis megcsinálod, ahogy megláttam az Atletica Vaticana feliratú pólóban futót, és azon gondolkodtam, pap, sváci gárdista vagy maga a pápa. Vagy hogy a 13-as kilométert jelző tábla idén is lila volt, Davide Astori fiatalon meghalt Fiorentina játékos előtt tisztelegve. Csináltam, amit ilyenkor szoktam, futottam. Gyorsabban, mint szoktam, és ha nagyítóval nézem az eredményt, a maratont négy órán belül csináltam. A célban már tudtam, hol vagyok, a világ legszebb városában, a lehető legjobb társaságban. Merthogy Neubrandt Józsi várt a célban. Igen, Firenzében.
Firenze Marathon – Huszti György, beszámoló
Amikor elkezdtem írni a beszámolót azon agyaltam, hogy honnan is kezdjem mesélni a történteket. Mert arra gondoltam, hogy nem mehetek annyira vissza az időben minden egyes verseny beszámolóban, még ha régről is indul. De hiába, mert ennek a versenynek is igen messzire visszanyúló sztorija van. Megkíméllek, igyekszem nem éveket, hanem csak hónapokat, na jó, picit több mint fél évet visszamenni az időben. De csak márciusig, Bolognáig. Beleszerettem az olaszba, az olasz verseny hangulatba, az építészetbe, a mindenbe.
Bologna után nem sok idő múlva jött a visszaigazoló e-mail, hogy fogadták a nevezésem Firenzébe is. Kaland, kihívás, utazás, dallamos nyelv, építészet, közlekedés (szakmai ártalom), Toscana, pasta, chianti rosso vino (aztarohadtdefinom) Ugye milyen gyorsan összefoglaltam az előzményeket? Nem, sajnos van még egy kevés, ennyivel nem ússzuk meg 
Bologna és Firenze keretbe foglalta ezt a csodás futós évet. Ez olyan fészbukos kirakat duma kulisszatitkok nélkül, mert agyaltam azon is, hogy vajon milyen címet lehetne adni ennek a firenzei hétvégének, ami megmutatná a vegyes érzelmeket. Még mielőtt bármi rosszra gondolnál, leszögezem, hogy nagy boldogság még akkor is, ha az a komoly időeredmény ezúttal elmaradt (Spoiler). Persze ez most okoz kis fejtörést a 2024-es évre tervezett dolgaim tekintetében, de erről majd máskor.
Úgy érzem augusztusban kezdtünk el úgy igazán rámenni a firenzei maratonra. A futások mellett gőzerővel akartam a keresztedzéseket is csinálni és újrakezdtem a kalóriaszámlálást, mert a gizionos karácsonyi bulira kockahas kihívásban is gondolkodtunk. Csak a bibi ott kezdődött, hogy mindig valami fontosabb volt, vagy épp az idő ment el és a kalóriaszámlálásban is általában csak keddig tartott a motiváció. Pedig az augusztusi futásaim a meleg ellenére igencsak jól estek, jól sikerültek, jött a tempó is és egyre bátrabb időt kezdtem el kitűzni célnak. Igyekeztem mentálisan is felkészíteni magam, hiszen a vasárnapi harmincas edzéseket általában csak valamilyen egész napos program után tudtam lefutni.
Aztán jött a szeptember, egyre jobban szorult a hurok a nyakamon, legfőképp a munkahelyi dolgaimmal voltam a legjobban elveszve, egyre stresszesebb lettem, ráadásul a véget nem érő nyár felőrölt lelkileg, maga az a tudat, hogy élvezni is lehetne a jó időt, foglalkozni a kerttel, sok szabadtéri programot csinálni az egész napos irodai görnyedés helyett. Szeptember végén szép napos időben végül könnyűnek ígérkező terepre vittem az egyik vasárnapi futásomat, hogy feltöltődjek, majd futás után ágynak estem, belázasodtam. Ezt követő időszakban viszont egyre fáradtabbnak, gyengébbnek éreztem magam, az edzésekre fásultan, sokszor álmosan mentem ki, a tempó nem jött vissza, a mentális erőm is egyre mélyebbre zuhant, ez mellett gyakorlatilag állandósult munkahelyi stressz is.
Október utolsó vasárnapján egy harmincas edzést hagytam félbe fájdalmak, fáradtság miatt, utólag visszagondolva szerencsére, mert az ismétlésnél olyan fájdalom lett úrrá a vádlimba, amivel járni se tudtam, szóval az előző heti volt a jel, hogy valami nagyon nem oké. Erős a gyanúm, hogy a szeptemberi benyelt vírus csinált ki, de ez már mindegy. Egy hónappal a firenzei maraton előtt gyakorlatilag azzal kellett megbarátkoznom, hogy csak a szerencsében bízhatok, hogy rajthoz állhassak. Bár a kockahas kihíváson nem sikerült dolgozni, a lábaimat gőzerővel kezdtem összedrótozni, mindent elkövettem annak érdekében, hogy legalább a teljesítés reális cél lehessen.
Végül 4 óra alvás után pénteken hajnal fél 5-kor indultunk Firenzébe. A terv az volt, hogy még világosban odaérjünk, átvegyem a rajtcsomagot és ha még belefér, akkor egy kis nézelődés is legyen. Este egy közös Gizion vacsi volt, finom borral persze. Azért még a rajt előtti utolsó nap is tartogatott izgalmakat. Szombat reggel nagyon rossz állapotban keltem. Ekkor sajnos az az érzés kezdett erősödni, hogy bár mindent megtettem, mégsem fogok tudni rajthoz állni. Szerencsére nem lázasodtam be, a városnézés alatt egyre jobban éreztem magam, így este kikészítettem a szerelésem, elkezdtem a másnap reggeli rajtra készülni. És hogy őszinte legyek már egész nap a “csakazértis” – t mondogattam magamban, úgyhogy nem volt innen visszaút.
Csípős hidegre, de legalább napsütéses időre lehetett ébredni a verseny napján. Nem volt B terv, el kellett ezen a csodás úton indulni. Ahogy közeledtünk a rajtzónához, úgy lett egyre hangosabb a belváros a futóktól. Már nem csak a hidegtől voltam libabőrös, hanem elkapott a versenyhangulat is, szinte azonnal elfelejtettem az előzményeket, a rossz dolgokat, csak az lebegett a szemem előtt, hogy ebben a csodás városban futhatok egy jót, egy maratont. Pillanatok alatt tömeg lett és gyakorlatilag a heringelés lett a fő ok, hogy nem fagytam meg, míg vártam 15 percet a rajtra. Az elején nagyon mackós tempóban indultam, nem lehetett haladni, még ha akartam volna se, mert akkor abba fáradtam volna el, hogy össze-vissza kerülgetem az embereket feleslegesen.
A tervem az volt, hogy nem volt tervem, legalábbis számokat nem kaptam, csupán annyi útravalóm volt, hogy élvezzem a futást, ne nézzem a pulzust, tempót és legyen városnéző futás. Szóval a tervem az volt, mert ugye a mérnök nem indul neki terv nélkül, hogy 10-11 km-ig alapjárat alatti, bemelegítő pulzussal kocogok, tesztelve a testem jelzéseit. 6-7 km után egy hatalmas parkba érkeztünk, itt eléggé monoton útvonalon mentünk majdnem 10 km-t. Megállapítottam, hogy a vádlim rendesen teszi a dolgát, a többi testrészem meg egyenesen kívánta a bolyban futást, mert igen csak hangos, jó hangulatot teremtő futók közt voltam hosszú ideig.
16-17 km környékén haladtunk át a Ponte Vecchion. Ezt muszáj kiemelnem, egyszerűen nem lehet elégszer meglesni, átmenni rajta, hogy beteljek vele. Félmaratonnál minden rendben volt, ez a kényelmes tempó hozott egy két órán belüli időt féltávra. Itt azért bevallom volt bennem olyan számolgatás, hogy meglehet a négyórás maraton. A pulzust szépen alacsonyan tartva haladtam. Nem siettem.
30 km-nél elcsendesült mindenki körülöttem, vagyis lehagytak a hangulatfelelősök, vagyis lelassultam, vagyis jött a fal. Kicsit korainak éreztem. Még akkor is, hogy tudtam, minden kili ajándék ezen a versenyen, de eddig minden olyan szép és jó volt. Elkezdtem aztán visszagondolni az egy hónappal ezelőtti edzésemre, amit már 25 km-nél abba kellett hagynom. Ez erőt adott ugyan, de azért fájt a hirtelen belassulás. Bár jobban esett kicsit gyorsabb tempóra váltani, mégsem mertem a pulzust emelni, mert tudtam, hogy azzal többet árthatok, mint használok. Amíg fejben elbeszélgettem magammal és rendeztem a sorokat, addig az atlétikai pályán is tettünk egy tiszteletkört, majd irányt vettünk újra a látnivalóval teli városközpontba. Az a hangulat, ováció, hangzavar, ami fogadta a futókat 37 km-nél olyan volt, hogy csak az járt a fejemben, hogy itt nem szabad nem futni. Bár a szívem vitt volna, a tempot a lábaimhoz igazítottam, nem kockáztattam, itt meg már nem volt értelme amúgy sem.
A végén persze volt bőgés, de nem azért mert nem lett pb, hanem mert minden nehézség ellenére meg tudtam csinálni. Na meg a környezet… Fantasztikus!
A frissítést egyszerűen oldottam meg. Fél liter izoval, meg egy fél literes kulacsba töltött izoporral indultam. Minden frissítőponton megálltam, mindenhol legalább 2 dl vizet ittam, azaz majdnem másfél liter vizet ittam és mivel marhán fáztam, az utolsó 3 frissítőponton már meleg teát is ittam. Meg ettem egy kis banánt is. Sajnos sok helyen lehámozva centis darabokra vágva kínálták, amibe sokan marokkal nyúltak bele, ráadásul az egyik frissítőponton rohadt banánt kínáltak, ami azért elég gusztustalan volt. Nem siettem, kényelmesen ittam, ettem.
Összességében örülök, hogy így alakult minden, mert alakulhatott volna rosszabbul is. Szuper felkészülésnek indult a nyáron, de gyakorlatilag kilik nélkül vágtam bele a kalandba, ezért PB helyett sérülésmentes teljesítés lett a cél, amit teljesítettem úgy érzem. Én már meg is kezdtem az alapozást, várnak a 2024-es maratonok 😀
baratrunning.com 