önismeret

Kulcsár Judit – Budapest Maraton beszámoló

Posted on

Első maratonomat 2007-ben futottam Prágában (4:27), másodikat 2008-ban Bécsben (4:32). Aztán 2009-ben megszületett a harmadik kisfiam, 2011-ben pedig a kislányom. A hosszú futások parkoló pályára kerültek, más volt a fontos a négy gyerekkel.

spar_2016_vasarnap_071Tudatosság és kitartás. Ez jellemezte a felkészülésemet. Vettem egy új cipőt, egy Hokát, és utólag is mondom, hogy nagyon bevált. Eljártam masszázsra egy hónapban egyszer. Nem hanyagoltam és lógtam el a konditermi erősítő edzéseket. És legfőképpen mindent szó szerint betartottam, amit Gabi kért. Minden edzést a kért pulzussal megfutottam, csupán a vége felé volt egyetlen egy ellógott edzésem, de az is egy hétfői rövid regeneráló futás volt. Nagyon sok feladatos futásom volt, először lehetetlennek tűnő pulzusokkal, de aztán mindig kiderült, hogy meg tudom csinálni. Gyakoroltuk a kitartás, a fáradt lábbal futást. Gabitól kértem, hogy írja le, hogy melyik edzés miért történik. Látta, hogy a tudatosság nálam fontos. Így tudtam meg például, hogy a rémes fokozóknak az a lényege, hogy fáradt lábbal is tudjak futni és elő tudjam hívni a rejtett tartalékaimat, és hogy ez majd a versenyen jól jön majd. Persze megint igaza volt 🙂

A felkészülés során a körülmények is segítettek, nem voltam sérült vagy beteg és a férjem minden edzésre „elengedett”, vagyis szó nélkül vigyázott a kicsikre (azért a vasárnapi ebéd mindig az asztalon volt időben).

A fizikai felkészítés mellett kaptam lelkit is. Jártam coach-hoz és később kineziológushoz. Nem okvetlenül csak a futás miatt, de az is a helyére került.

Az étkezésemet is rendbe tettem, figyeltem a kb. 160 grammos diétára, amit Zentai Andi adott és az utolsó két hónapban használtam a My Fitness Pal applikációt is. Sikerült is még egy pár kilótól megszabadulni.

A szerencse a maraton hetében is mellém állt, mert bár a kislányom és később a kisfiam is megbetegedett, és köztünk aludtak, és sokat voltak ölben, a betegség elkerült.

A versenyre szerencsére ideális fizikai és lelki állapotban érkeztem. Tudtam, hogy mindent megtettem, hogy sikerüljön. Előző napokban Gabi megpendítette, hogy 4.30-on belül várja az eredményemet, de kérte, hogy ne menjek az iramfutókkal, mert ők pont 4.30-ra érnek be. És még azt is mondta verseny előtt, hogy szigorúan rövidben fussak, én fázós lévén eddig minden versenyemre túlöltöztem (kivéve idei Vivicitta, ahol szintén hallgattam rá). A rajtban nagyon fáztam, de aztán Gabinak persze megint igaza lett, még melegem is volt.

Ellőtték a rajtot. 5km-ig volt egy max pulzusom, amit nem volt szabad túllépni. A jeladóm az első 2 km-en megbolondult és kb. össze-vissza mutatott mindent. Ennek az elromlásnak voltak előjelei, szóval nem kaptam pánikot, figyeltem az órát és az időnként elővillanó megfelelő pulzusnál tudtam, hogy kb. jó helyen járok. Meg azért van már valamennyi rutinom, hogy az elejét nem szabad elfutni. Aztán a 3. km után az óra is rendbe jött, viszont a gyomrom elkezdett fájni. De gyorsan elhessegettem, még nem fájhat, nincs miért, és különben is rendben vagyok:-)

spar_2016_vasarnap_070Az első drukkerem Hanka volt, a 10. km-nél várt. Nagyon jó volt vele talákozni!!! Aztán az első váltóponton a nagyfiam dolgozott, rákiabáltam és cserébe kaptam egy felvillanó, bíztató mosolyt (ebben a korban ez is nagy szám!). Mentem tovább és mivel az útvonal a házunktól kb. 300 méterre ment el, kijött a férjem és a két kicsi drukkolni. Annyira kedvesek és meghatóak voltak, hogy már nem is tudom, hogy jutottam fel a Szentendrei úti felüljáróra, meg sem kottyant. Szépen haladtunk tovább és a Margit hídnál még mindig ott voltak Hankáék! Ez is nagyon megható volt, hogy még egy óra múlva is ott találtam őket.

Először a 21 km-nél pillantottam az órámra. 2:08. Hm, ez jobb, mint amit a Wizzair-en futottam. Gyors számolás: kettővel megszorzom és hozzáadok 10 percet. Uh, ez tényleg 4.30-on belül lehet, a PB gondolata is itt merült fel először, de gyorsan elhessegettem, hiszem még sok volt hátra, tudjuk, a félmaraton nem a maraton fele. A Budafoki útnál volt az útvonal szinte egyetlen olyan része, ahol kevés volt a szurkoló és kicsit uncsi volt. Aztán 30 km környékén volt egy kisebb holtpont, de a rövid mantráimmal átjutottam rajtuk, a hosszú mantrám, ami csak vészhelyzetben szokott előkerülni (Az Öreg néne őzikéje vers), most eszembe sem jutott a versenyen. 32 környékén figyeltem Ernát, de elpasszoltam. Aztán 32-nél ittam kólát, egy kicsit elkezdett szúrni a hasam, de nem volt vészes. A következő kólás frissítőnél is ittam kólát, 37 körül, és na azt már nem kellett volna. A hasam iszonyatosan elkezdett szúrni, mint amikor beszorul a levegő, de tudtam, hogy ha gyaloglásra váltok sem lesz jobb, hisz nem a futás miatt szúr, úgyhogy toltam tovább.

minyon1Itt megint ránéztem az órára, és tudtam, hogy meglehet a PB, de ahhoz mennem kell. Szóval mentem. Itt már eléggé befordultam, Katit is elpasszoltam. Amikor beértünk a Ligetbe, tudtam, hogy itt még 4 km következik, készültem rá lelkileg. A 39. km-nél elkezdett irtóra görcsölni a comb izmom. Erről eddig csak olvastam, de még soha nem fordult elő velem. Ellenben tudtam, hogy már csak 3 km, a helyzet aztán egyre rosszabb lett, a 40 után már eléggé kínlódtam, de ekkor már a PB lebegett a szemem előtt. Itt már összeszorított fogakkal mentem, nem pacsiztam és nem mosolyogtam senkire, pedig nagyon kedvesek voltak a drukkerek.

Aztán beértem és nagyon jó volt. Láttam, hogy 6 percet javítottam az eddigi legjobb időmön, 4:20:50 lett. Amikor Gabi megölelgetett, mondta, hogy 4:15 a következő cél (még jó, hogy nem ultrát mondott! :-)). Köszönöm, Gabi, nélküled nem ment volna!!!

(Fotók: futanet.hu)

Kormány Alexandra – Kispáli félmaraton, beszámoló

Posted on

Kb. 20 km, idő: 2:06 körül…  HR: 165/175 RPE: a tempót illetően 10, de a forróság miatt most 18+

Furcsa érzésekkel érkeztem, egészen az indulásig nem tudtam versenyként kezelni a helyzetet, tényleg csak egy edzésnek tűnt a tervből – csak éppen ismeretlen helyszínen. Aztán amikor elindultunk, rájöttem, hogy azért itt mégiscsak versenyezni kellene, ráadásul a táv sem rövid – még akkor is, ha a múlt heti 26 km-hez képest kevesebb (viszont a hőmérséklet +6 fok minimum). Hogy ettől, vagy a rögtön a pálya elejéről induló dombtól ment fel a pulzusom fél perc alatt 168 fölé, azt nem tudom… de persze még nyugtalanabb lettem. Aztán elengedtem a titokban dédelgetett 2 órás időmet és a túlélésre koncentráltam.

Sajnos csaknem az egész távon tűzött a nap, többen már pár km megtétele után sétáltak – s bár nem akartam kárörvendő lenni, azért ez adott némi löketet. A szokásos 4 km után kezdtem élvezni a futást – ahogy a nagyoktól hallottam “jött a flow” (vagy valami olyasmi), csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ez az enyhe lejtőtől, vagy a kezdődő napszúrástól van 😉
A terep nagyon változatos volt (legalábbis az általam megszokott egyhangú betonhoz képest): apró kavicsos (minden kavicsot külön-külön éreztem a talpamban), térdig érő füves, száraz földút, az erdőben pedig agyagos – itt a traktornyom tetején kellett egyensúlyozni, hogy elkerüljük a nagyobb pocsolyákat, meg azért volt betonút is. Filóztam, hogy vigyek-e külön innivalót az övtáskában, vagy hagyatkozzak a frissítőpontokra (amikről nem tudtam, hogy milyen sűrűn vannak), végül úgy döntöttem, hogy nem cipelem még a kulacsot is magammal. Végül ennek örültem, mert ha nálam lett volna, akkor még nagyobb lett volna a kísértés a megállásra, így viszont hajtott, hogy érjek már oda a 3-5 km-ként lévő frissítésekhez.
Volt egy szakasz, ami elég meredeken ment felfelé (legalábbis az általam megszokott szintkülönbségekhez képest), amibe már az első körben is belesétáltam (miután rájöttem, hogy így még gyorsabban haladok, mint a csiga tempójú futással), a második körben már nem is próbálkoztam a futással itt. Ezen kívül talán egyszer sétáltam picit bele, de ez max. 50 m-ig tartott (kb. 17 km-nél), de aztán visszaváltottam futásra, mert éreztem, ha beleragadok a sétába, akkor már nem tudok elindulni többet.
Az viszont kellemes felfedezés volt, hogy van az a tempó, amivel abszolút biztonságban érzem magam, és tudom, még ilyen tűző napon is bármeddig el tudnék futni. Igaz, jobban örülnék, ha ez valahol az 5:40-es idő körül lenne, de most inkább a 6:20-6:30 körül van. Szóval, ha a tempóm nem is változott olyan észvesztően, az biztos, hogy az állóképességem nagyon sokat javult tavaly óta – mely abszolút a közös munkák eredményének tekinthető. Szerintem tavaly ilyen körülmények között én is ott lettem volna a 3-4 km után sétálók táborában.

A lányok közötti 3. hely meglepetésként ért, mert egyáltalán nem tudtam követni, ki milyen távot fut. Mármint csak FM táv volt, de azt lehetett kettes és hármas váltóban is teljesíteni. Igazából azt sem tudom, hogy tulajdonképpen hányan indultunk egyedül FM távon. Mindenesetre meghagyom magam abban a tudatban, hogy még jó páran voltak mögöttem 😉

Az tuti, hogy egy rövid szakaszon együtt futottam egy csajszival, aki sokkal inkább tűnt “futónak” hozzám képest, ahogy elmondta, 1:57-es FM-et futott utoljára, de most valahol mögöttem ért be végül, mert szegény már többször ájulás közeli állapotban volt a hőség miatt. Szóval valószínűleg más időjárási viszonyok között az ilyen gazella termetű csajszik simán levertek volna, de most valami máson múlt a győzelem… Ezzel arra is rájöttem, hogy ez a 2 óra nem lehet valami kőbevésett cél, mert minden relatív, nagyban függ a terepviszonyoktól, az időjárástól, stb. … Lehet, hogy ezek nagyon alap dolgok, de én még nagyon az elején vagyok, most kezdem ezeket megtapasztalni. Erre jó a verseny, mert itt olyan dolgokat is átélhetek, amit a szokásos kis környezetemben, a megszokott körülmények között nem tudok.

szandiÖsszességében nagyon örültem, hogy neveztem, meg annak is, hogy nem ez volt a “célverseny”, mert akkor lehet, hogy görcsösebben ragaszkodtam volna a jobb teljesítményhez és elszállok valahol féltávnál. Így viszont teljesen jól voltam a végén és rájöttem, hogy az a titka, hogy elkerüljem az ilyenkor menetrendszerint kezdődő gyomorgörcsöt és hasmenést, hogy nem ülök le, hanem folyamatosan csak sétálok. Most kb. háromnegyed órát sétálgattam fel-alá az eredményhirdetésig, aztán villámsebesen vágtam be magam a kocsiba, mert itthon a férjem egyedül birkózott a gyerekekkel. Mondjuk úgy, hogy aznap délelőtt nem csak én mozdultam ki a komfortzónámból 😉

 

Korányi Balázs – Winschoten 100K beszámoló

Posted on

30c25fb3467aeaad8770b781d0200378(Még nem telt el 24 óra a verseny óta ezért szavaimért felelősséget nem vállalok.)

Ugye megvan az a rémséges Chevy Chase film amikor nem tudnak kijönni a londoni körforgalomból és csak mennek körbe, körbe, egész nap, hányásig szédülve, az őrület határát súrolva? Na, kb. ez ugrott be Winschotenben a hatodik körömön, amikor már minden kátyút, padkát és kavicsot név szerint ismertem és a pokolba kívántam. (https://www.youtube.com/watch?v=iAgX6qlJEMc)

Meg az is eszembe jutott, hogy a második gyereknél, nagyjából minden nő megkérdi magától a szülőszobán, hogy ’basszus, hogy tudtam magam ennyire megszívatni? Már megint!’ Na hát az ultra is kb. ilyen. Ahogy olvadt a lábam alatt az aszfalt és marta szét mindenemet a só, arra gondoltam, hogy ez milyen szép kis emlék lesz majd egyszer, amikor újra megtanulok járni, visszanő a körmöm, lemegy minden duzzanat és nem kapok már hányingert a Power Gel szagától. Csak addig bírjam ki valahogy.

Ne ködösítsünk, nem volt véletlen ez a százas. Spartathlon nevezési szintet (<10 óra) akartam futni. Nem azért mert eltökélt szándékom jövőre Spártába menni hanem, mert szerettem volna egy szintet amit a papírra írhatok ha mégis mennék. Sokszor mondtam már, olyat hogy majd jövőre, meg majd, aztán elsuhantak az évek. Ideje volt kitörni az önbecsapás csapdájából. Legutóbb 8 éve futottam Spartathlont, ami önmagában nem baj mert nem kell minden évben menni, de legutóbb 8 éve futottam bármi értékelhetőt. És ez már gond. Szép csendben, futóból irodapatkány lettem, aki egyszer, régen, még futott, de most emlékeiből él.

A winschoteni pálya egy sci-fi, úgysem hiszitek, amit írok. A verseny miatt frankón lezárják az egész várost és a helyiek egyszerűen kitelepülnek szurkolni. Féltem, hogy a nagy meleg miatt kevés lesz a körönkénti 4 frissítés, de valójában a 10 kilométeren volt 100 vagy 200 frissítő, mert minden második ház elé kitelepültek, vízzel, szivaccsal, slaggal, kólával és minden más földi jóval. Gyerekek százai, ha nem ezrei rohangáltak vizes szivaccsal és versenyeztek egymással, hogy a kedvünkben járjanak. A hivatalos frissítőt alig használtam mert láttam a gyerekek arcán a csalódottságot ha nem fogadtam el a kedvességet. A helyiek díványokat, asztalokat, sátrakat hoztak ki a kertbe vagy az utcára és a pálya mellett, a verseny mellett töltötték a napjukat. Kávéztak, söröztek, piknikeztek és közben a gyerekek non-stop hordták a vizet. Volt aki rajtlistáról nézte ki a futók nevét, hogy név szerint tudjon drukkolni. Az utcákat pedig feldíszítették, hol csak zászlókkal, hol komolyabban. Volt például egy máltai lovagvár utca is.

A tervem az volt, hogy 5:30-as tempóban elmegyek ötvenig, aztán meg majd meglátjuk. Jó esetben 9:30-ra tartottam jónak magam de a 9:45, úgy gondoltam, nem lehet gond. (9:38 lett a vége.) Belülről viszont nem úgy alakult mint hittem. Lábra, izomzatra jól ment, fejben viszont gyenge voltam. Ennek a fordítottjára számítottam. Nem tudtam kezelni azt, hogy kezd fájni de még 50 meg 60 kilométer van vissza. Elvesztettem a koncentrációt és nem tudtam a versenyre figyelni.

Az első ötvenesre egyetlen igazi célom volt: nem tenni kárt magamban. Ehhez fontos volt nem elfutni az elejét. De veszettül fegyelmezett voltam. Hagytam elmenni egy csomó embert, akiről tudtam, hogy a vesztébe rohan. Apróbb hibákat persze vétettem. Egyszer valahogy bokáig vízbe léptem. Ez egy körmömbe került. És túl sokat figyeltem a külvilágra, főleg a rohangáló gyerekekre. Teljesen befelé fordulva tudok a legjobban futni és ilyen kavalkádban ez nehéz. A vége felé már kifejezetten zavartak a gyerekek, de ez az én hibám, nem az övék.

A nagy újítás az volt, hogy amennyire lehetett, csak géleket ettem. És azt is erőltetetten gyakran, úgy 5-6 kilométerenként. A kísérlet, azt gondolom, teljes siker volt. Egyszer sem éheztem el és először 80 kilométernél akartam megütni a frissítőt, aki a gélemet nyújtotta felém. A régi kedvencet, a kólát elkerültem, de erőlevest rendszeresen ettem. Vajon meddig lehet csak gélen elmenni?

Az első 40 vagy 45 simán ment. Aztán hirtelen lelassultam. A részidőket utólag visszanézve nem volt semmi dráma. De belülről annak éltem meg, mert nem éreztem, hogy meg tudom fogni a lassulást. Az 5:30-as tempót elhagyva, hetvennél már 6-re lassultam és 6 percen kívül ugye olvad az az előny, amit a 10 órás minimum céllal szemben megszereztem.

Ekkor ért utol egy holland lány, aki hetventől magával rángatott. Azt mondta nem akarja tolni innen (aha, én is ezt mondanám!) mert 3 hét múlva Spartathlont fut (jessza, százassal melegít???) úgyhogy innen 63 perces 10 kilométerekkel megy (menjen akinek két anyja van!) . Papíron ez szuper jól nézett ki. Csak ezen a ponton már a hajam is fájt. No de nem baj. Innentől már csak 3 kör! Kettő harcos és egy levezetés. Lesz ami lesz, toljuk a 63-ast. Itt kezdtem újból összeállni fejben. Az első 61 lett. Jó! A második 63. Oké. Aztán a jutalomkör: 62. Az utolsó kör előtt még csöngettek is, mint a régi szép időkben. 🙂

Meg tudtam fogni a lassulást! Ez volt a verseny legnagyobb sikere. Elkókadtam, fejben szétestem, de a végére újból össze tudtam rakni magam.

A célban egy elsősegélyes mindenáron le akart ültetni és a világért sem értette, hogy miért akarok elmenni. Ő még nem látta amikor ráz a hideg! Rohantam a cuccomért, hogy legalább a saját ágyamban, hat takaró alatt érjen a hidegrázás. De tíz perc után nem történt semmi. Meg húsz után sem. Ezek szerint bőven nem futottam ki magam. A dekoncentráltságom és kishitűségem leszabályozott, vagyis mégsem lett volt lehetetlen a 9:30.

Este, miközben a leázott, félig leszakadt lábkörmöm operáltam, a holland hadsereg vegyi fegyver alakulata törte rám az ajtót. A versenycuccomat elkobozták és elégették. Nagy kárt mégsem tettem magamban. Két köröm, két hólyag. Ennyi. Nem nagy kaland. Vacsorázni azért nem volt erőm lemenni. Maradt még 3 gél, gondoltam ha nagy baj van, azzal elvagyok reggelig. Hajnali háromig forgolódtam mire el tudtam aludni.

Pár nap múlva átpörgetem a versenynaptárt és keresek valami újabb mókát.