pulzuskontroll

Budapest Maraton – Cser Krisztián

Posted on

Első maraton holtpont nélkül, jó érzéssel, negatív splittel:-)

Budapest Maraton – Szőnyi Gábor beszámoló

Posted on

SPARtól SPARig

Nem hiszem, hogy sokatoknak meglepetést okozok azzal, hogy itt nem a hétvégi nagybevásárlás logisztikai kihívásairól lesz szó. Illetve nem is egy új, városi instant körről, ahol Spar üzletek között lehet futkározni (megj.: lehet hamarosan lesz ilyen, a Spuri futóboltok között már van Spuri Kör).

A címválasztás a tavalyi és idei SPAR Budapest maratonra, illetve a kettő között eltelt időszakra utal.

Gabit a tavalyi verseny után kerestem meg, és a közös munkát végül 2020 novemberében kezdtük el.

Most, hogy túl vagyunk a hétvégi 2021-es SPAR maratonon, gondoltam tartok egy kis visszatekintést, magamnak is, erre a közel egy éves időszakra.

Rólam bevezetésként annyit, hogy 2000 környékén futottam pár Vivicittát illetve egy (akkor még ilyen néven futó) Nike félmaratont. Aztán jött egy jó nagy szünet, és kb. 3 éve kezdtem újra rendszeresen futkározni. Az újrakezdés után egyre jobban beszippantott ez a világ, a sorozatban teljesített félmaratonok után tavaly tavaszra került célkeresztbe az első maraton teljesítése. Arra még egy kevésbé személyre szabott edzéstervvel készültem fel. Végül sikerült célba érni, a 4:30-as első teljesítésnek nagyon örültem. Az a futás a BSzM betétszáma volt, a Balaton északi partján; első maratonnak talán nem volt ideális pálya-választás, de én nagyon szeretem és jól ismerem azt a környéket. Ezután jött a tavalyi SPAR, amire a nyáron egyedül készültem, 4:11-es idővel sikerült teljesíteni (annyit azért érdemes hozzátenni az idő-javítás kapcsán, hogy a balatoni kevésbé sík pálya, meg persze az elsőből mindig sokat tanul az ember, mit csináljon máshogy). Ezután kerestem meg Gabit, és a várólistáról novemberre sikerült bekerülni a futói közé. Szerettem volna egy szakértő irányítása mellett edződni, fejlődni és főleg tudatosságot vinni a futásaimba. Amellett, hogy az oldala és az ott megosztott történetek is szimpatikusak voltak, Spenót révén közvetlen pozitív referenciát is kaptam. Én az a típus vagyok, aki ha valamire „rákattan”, annak szeretek elmélyedni (elveszni? ha a páromat kérdeznétek) a részleteiben, utána olvasni, szöszölni  az ilyen-olyan apró összetevőivel. A futás elsőre egyszerűnek tűnik (kell egy cipő és kész), aztán azért hamar kiderül, hogy vannak itt további fontos részletek (fokozatosság, konzisztencia, erősítés, regeneráció fontossága, frissítés „tudománya”, pulzus-zónák … stb.). Mindezek után (vagy már előtt) aztán hamar világossá válik, hogy a fejlődéshez az edzések megfelelő struktúrája, egymásra épülése, adaptálása a célokhoz és aktuális állapothoz szintén elengedhetetlen. Ez volt az a pont, ahol már nem akartam „kontárkodni”, magamtól megfejteni, mi hogy lenne jó, aztán meg csodálkozni, ha nem jönnek az eredmények. És persze milyen menőn hangzik, hogy „Az edzőm ezt meg azt a futást, feladatot írta ki a hétre”. Szóval ezért kerestem meg Gabit. Első online beszélgetésünk azért is jó volt, mert ki kellett mondanom miért futok, mik a céljaim, mit szeretnék elérni. Ezt nem mindig olyan könnyű az embernek megfogalmazni saját magának. De itt nem volt választás 🙂

A beszélgetés után jött az első közös hetünk, aminek a vasárnapi hosszú futásán majdnem kiköptem a tüdőm. Igen, az elején még be kellett lőni a zónákat, illetve nekem is meg kellett szokni/tanulni, hogy adjak visszajelzést, illetve azt és úgy fussam, ami elő van írva. Szóval befigyelt egy külső kontrol, ami azért nagyon jót tett. Jöttek a finomabbnál finomabb edzések, a fokozó mai napig a kedvencem (tényleg, nem viccelek :-)). Szépen emelkedtek a heti km-ek, és azt vettem észre, hogy adott futásokat egyre gyorsabban teljesítem, szóval tényleg elindult valami, működött a rendszer.

A Facebook-on nem vagyok fent, így szerintem mindenféle klassz gizionos infókból meg történésekből jól kimaradok. De azért egyre inkább kezdtem, kezdem magamat a körön belül érezni. Első személyes Gizion élményem a februári Szénás kör volt, ahol többetekkel találkozhattam, illetve a kis kört együtt futottuk páran. Itt kiderült, hogy kicsi a világ, egy (mostanra sajna csak volt) kollégám, Tamás is Gabi tanítványa. Zsuzsiról, aki az évfolyamtársam volt az egyetemen, már régebb óta tudtam, hogy Gizion. Éljen, vannak futó ismerőseim, akikkel lehet erről (is) beszélgetni.

Az edzésekkel szépen haladtunk. A terv az volt, hogy újra megfutom, már idén tavasszal, a MaratonFüredet. Jó összehasonlítás lett volna az első maratonhoz képest. Aztán a versenyt szépen elvitte a járvány, így maradt egy „virtuális” teljesítés. A „versenyt” megelőző időszakban, hónapokban, kb. egy edzést se hagytam ki, nem volt semmi betegség, sérülés, tényleg mindent meg tudtam futni, amit kaptam. Azt nem mondom, hogy mindig mindegyikhez volt is kedvem, de tényleg nagyon motivált a cél (akkor még a 4 órán belülre kerülés). Amikor Gabi a tervezett futás előtt megírta a célidőt, azért jól kikerekedett a szemem. Nekem nagy kihívásnak (finoman fogalmazok most) tűnt a célidőhöz tartozó tempó, pláne hogy egyedül futottam, a verseny hangulata nélkül. De hát ő az edző, nekem csak végre kell hajtani. És így is lett, annyira jól ment, szuper happy voltam, a 3:45-öt, amit a végén mutatott az órám, egyáltalán nem gondoltam előtte reálisnak.   De az egészben a legjobb nem is a végső idő volt, hanem ahogy a futás alakult. A Gabitól kapott zóna, pontosabban zónák tökéletesnek bizonyultak, és annyira jó érzés volt, hogy maradt erő gyorsítani az utolsó km-ekre. Ez meggyőző visszaigazolása volt annak, hogy jó úton járunk. 

A „verseny” után újra beszéltünk Gabival, megfogalmazódott, hogy szeretném megnézni magamat egy 6 órás versenyen, aztán pedig a fő cél az őszi SPAR. Toltuk tovább az edzéseket, itt már sajna kevésbé volt zökkenőmentes minden. Voltak ugye oltások miatti kihagyások, aztán egy szerencsére csak pár napos combhajlító húzódás, aztán nyár végén egy kanapé-cipelés miatti hát-valami, amivel szintén nem tudtam futni pár napig.

Suhanj!6, fotó: Abai Róbert

De még menet közben augusztusban megvolt a hatórás elsőbálozás a Suhanj!-on. Erről csupa klassz dolog jut eszembe, ahogy most visszagondolok rá. Először is végre személyesen találkozhattunk Gabival. Aztán nagyon örültem, mert ott voltatok páran még Gizionok, jó volt az oldalról már ismerős nevekhez arcot társítani. És a „verseny” hangulata, nagyon nagyon klassz volt. Sokan írtatok már itt a Suhanj!-ról, én nem nagyon tudok ehhez újat, többet hozzátenni, csak annyit, hogy tényleg ez másmilyen verseny, nagyon felemelő volt ott körözni. És Gabi, újra csak köszönöm a hat órán keresztüli frissítést, bíztatást, annyira sokat számított.

Aztán tovább erősödött bennem a Gizion identitás Gabi nyárvégi összejövetelén, klassz volt Veletek találkozni, futásról meg nemfutásról beszélgetni, mindeközben jókat enni J.

Suhanj! után ráfordultunk az őszi célversenyre. Ahogy előbb írtam, aug. végén befigyelt egy kis hátbaj, illetve valahogy úgy alakultak a napok, hogy a korábbi szuperfegyelmezett felkészülést nem tudtam teljesen hozni, a futások megvoltak, de néha másik napon, mint amire ki volt írva. Bennem is nagy kérdőjel volt, hogy hogy fog sikerülni. Azt tudtam, hogy 5 percesekben nem tudok még végigtolni egy maratont; a reálitás talán valahol 3:37 – 3:40 körül volt. De azért voltak kétségeim, nem éreztem magam túl jó formában az utóbbi időben.

Eljött végül a múlt hét vasárnap, újra maraton, újra igazi verseny (idén még csak a második, Suhanj!, és ez), éljen! Az időjárás a szakértők szerint ideális volt. Melegem nem volt, az biztos. Néhol volt egy kis szembeszél, de nem volt vészes. Ez mind rendben volt, ami engem kicsit zavart, az a start előtti (ácsorgáshoz) hideg meg eső volt. Már futófelszerelésben leadtam a ruhatárba fél órával a start előtt a cuccaimat, és a rajtig, bár próbáltam melegíteni, meg mozogni, azért a hideg, esős idő nem esett annyira jól.

Cserta Balu, Korányi Balázs, Takács Gabi 4 órás iramfutó, Szőnyi Gabi, Csathó Timi, Barát Gabi, Cser Krisztián, Lupus 5 órás iramfutó, Jánowszky Zoli

Egy kis Gizionos találka, csoportfotó, aztán 9-kor ellőtték a startot. Szeretek a rakparton, meg hidakon, meg a Margit-szigeten futni. Szóval nekem ez az útvonal – ami idén azért kicsit más volt, mint a tavalyi – bejön. Illetve az ismerős környék segíti a tervezést, ami nekem plusz magabiztosságot ad. Szeretem kontrol alatt tartani mikor hol mi fog történni (ebből biztos kell majd engednem, hosszútávon nem lehet mindig mindenre így készülni, tudom J). „Hazai pályán” könnyű kitalálni pl. hova küldjek előre egyéni frissítést, illetve a családdal is egyszerűbb leszervezni a találkákat. Idén két ilyen családi randi volt, most is segítettek a frissítésben. A frissítés volt a gyakorlati „haszna”, de sokkal inkább számított a biztatás része, az a pár másodperc annyira jó volt, amikor a gyerekek mosolyogva drukkoltak, tényleg erőt adott. A futás az első felében kifejezetten jól ment, könnyednek éreztem a tempót, mentek a lábak, ment a frissítés. Nincs túl sok konkrét emlékem, a fülemben szólt egy beszélgetős podcast (hosszú edzéseken is ezt szoktam), minden ok volt. Először a 3:45-ös iramfutókkal terveztem együtt futni, de kb. már az elejétől ennél gyorsabb volt a tempóm. Gabi relatív magas zónát írt ki, de zónán belül voltam, könnyed volt, minden Hawaii, ezt éreztem. Aztán a második felében elkezdtem picit lassulni, kezdett kevésbé magától értetődő lenni, hogy itt ez ma jól sikerül. Persze nem csodálkoztam, ez mégiscsak egy maraton, tudtam, hogy nem lesz küzdelem-mentes. Toltam, toltam, kicsit nehézkesebben, kicsit lassabban, de azért haladtam.

Családi frissítőpont Óbudán:-)
fotó: BSI

A frissítés is kicsit nagyobb kihívás lett, de nem volt mese, tudtam, hogy meg kell enni azt a gélt, meg kell inni azt a vizet, iso-t. Idén keveset futottunk a pesti oldalon, pont úgy jött ki, hogy az a rész 32 km körül volt nekem a legnehezebb. Aztán az Árpád-híd után ráfordultunk a hosszú (= 7km-es) „célegyenesre”. Egy gyors, második randi a családdal, és suhanunk tovább. Na jó, ez minden volt, csak nem suhanás. Kezdtem igazán szenvedni. Próbáltam pörgetni a lábakat, a pulzus kicsit feljebb is ment, a tempó azonban nem nagyon változott. Annak azért örültem, hogy lefelé se változott, szóval kicsit lassabban, mint az első felében, de azért haladtam, kb. azonos tempóval. Útközben befigyelt még egy meglepetés ismerős, a drukkolása újra átlendített egy holtponton. Jöttek a hidak szép sorban, már számoltam őket, Árpád, Margit, Lánc, Erzsébet, Szabadság, na végre, nagy nehezen eljött a Petőfi. És innen már tényleg a cél. Az utolsó km-t sikerült rendesen megfutni, és végül egy „kis PB-vel” célba érni. 3:41:40, örültem neki. Nem kezdődött 3:3x-el, de azért kis PB is PB.  Ahogy Gabi is írta „nehogy a kardunkba dőljünk egy maratoni PB-től :-)”. Nem is, tényleg örültem.

Maraton, 6 órás, Szénás kör, meglátjuk, mi jön még. Nagyon örülök annak, ahova ezalatt az egy év alatt eljutottunk, szóval folytassuk Gabi. Nagyon köszönöm az eddigieket.

És ami fontos, hogy továbbra is szeretek futni. A futásról agyalni, olvasni, a futással kapcsolatos dolgokkal foglalkozni (a párom hozzátehetné, joggal, hogy a futásra költeni). De ha ezt mind lecsupaszítjuk, szeretem a mozgást, az edzések közbeni meg persze edzés utáni érzéseket. Szóval nem csak a körítést és a célt, hanem az utat is.

Mátrabérc – Táborosi Anikó beszámoló

Posted on

Érdekes, hogy megint nem sok időm volt rá gondolni, hogy mit is futok én hétvégén. Ez így a jó, mert nem parázom túl. Csütörtökön itthon komótosan pakolásztam. Nem raktam be sok mindent, utálok feleslegesen cipekedni. Pénteken a munkahelyről indultam a kollégámmal, Tréfivel a szállásra. Ő hihetetlen figura, heti 8-10 km-et fut síkon, de jön a Mátrabércre:-D Már korán odaértünk a szállásra, kipakolásztam, kikészítettem másnapra a cuccokat. Elmentünk még boltba, majd már 6 óra körül mentünk a rajtszámot átvenni. Ekkor kezdtem izgalomba jönni, hogy jaj mit is fogok én holnap futni… Megvacsiztunk, és korán le is feküdtem, már 8 után nem sokkal ágyban voltam. 


Szombat reggel fél 5-kor ébresztett a telefon. Üdén ébredtem, szépen összeraktam mindent, elkészültem. Tréfivel kimentünk a kocsihoz, és elindultunk a buszhoz, ami 5:45-kor indult át a rajtba. A kocsi kijelzőjén néztem, h van 2 kemény fok… Amindenit!!! A kocsiban ücsörögtünk, fűtöttünk, amíg a busz beállt. Azzal több, mint 1 óra a rajtba átmenni, így a buszon még van idő aludni, enni, dumcsizni a többiekkel. A rajtban sem volt melegebb sokkal, de addigra már 3 fok is lett 😀 Mit ne mondjak, nem volt melegem! Ugrabugráltam, lilult a szám ezerrel- ezen jót röhögtek a többie 😀 Beszélgettem ismerősökkel, bemelegítettem. CK Petivel összefutottam, és CelebTomival is 😀


Tréfivel beálltunk valahová a sor végére. Eldörrent a rajtpuska, és nosza, induljunk neki. Én hagytam, hogy elszáguldjon a mezőny. Minek rohanni, jót fogok nevetni, amikor újra látok pár embert. Szépen mentem, haladtam. Már az elején éreztem, hogy túlöltöztem, melegem lesz. Valahogy az első 10 km nem volt annyira jó, eszembe jutott, hogy úristen, de messze van még a Muzsla. Néztem néha az órám, a tempó megvolt, pulzus is. 10 km-nél Kimmel Peti eszegette a banánt a frissítőpontnál. Nem kérdezett, szólt semmit… Mondtam neki, hogy nem messze fent van egy futó, akinek kiment a bokája, nem tud egyelőre tovább sétálni sem. Mondta, hogy tud róla. Én csak annyira álltam meg ennél a futónál, hogy megkérdezzem kell-e valami segítség, mert egy másik srác már telefonált, próbált neki segíteni.

A frissítőpont után nekiálltam vetkőzni, hosszúujjú le, bele a táskába. Indulhat a mászás. Annyira mentem, hogy nem is nézelődtem. Az útvonal jól ki volt jelölve, track sem kellett végig. Kékes felé haladva kicsit megnőtt a turisták száma, de rendesek voltak. Mindenhol félreálltak, szurkoltak, tapsoltak. Haladtam egyenletesen felfelé. És volt erőm, kedvem futni. Senki másra nem figyeltem. Egyszer csak megláttam Szabó Áront a fényképezőjével, annyira megörültem neki. Mondtam is, hogy akkora energia, hogy megláttalak, fent vagyok végre! Kértem, hogy szurkoljon, küldje az energyt. Mondta,h ne aggódjak innen már sima lesz, csak le kell gurulni a célba!:-D Jót nevettem. Ismerem nagyon régen, és neki tényleg csak egy legurulás lenne:-) (Hihetetlenül tisztelem, iszony gyors futó, számos nagy eredménnyel, és annyira szerény, hogy elképesztő.)

Kékestetőn elraktam 2 gélt, ettem 2 falat sajtot, ez jól esett. Jött egy kemény rész…Tudtam előre, hogy a kurva anyját a sárgának lefelé… Egy ismerőssel mentem lefelé… Mentem… ez túlzás. Ereszkedtem, kapaszkodtam, bukdácsoltam. Mint egy totyogó pingvin, de így is könnyedebben lejöttem, mint nyáron, amikor itt jártam. Galyatető haladva megint nem volt bajom, ezt a részt szeretem. Mindig hamar eljön Galyatető, annyira nem szívatós, és szép szakasz. Nem volt kínlódás. Megérkeztem Galyatetőre, ismerősök fogadtak a parkolóban, szurkoltak. Utána Zsófiékhoz értem a ponthoz. Kaptam vizet, és colát. Zsófitól pár biztató szót, és spuriztam tovább.

Lendületben voltam. Innentől kb. ugyanazokkal a srácokkal mentem végig, 4-5 emberrel egymást kerülgettük. Ez jó volt, mert sosem voltam egyedül. Innen jött neheze. Vicces volt, mert utolértem a kollégám is… Tréfi jó futó ám, UTH-t is futott már, csak idén nem nagyon edzett. Kb. 6 éve ismerem, sosem előztem meg egy versenyen sem… Csodálkozott is, hogy mit keresek én ott. Mentünk együtt Ágasvárra. Felfelé könnyedén meglett. Lefelé a sírás kerülgetett. Nem bírtam szinte lemászni sem. Kövek mindenhol, és az avar, ami csúszik, és alatta is kövek. Bárhová léptem ment ki a talaj a lábam alól. Sok ilyen rész volt végig a versenyen. Ezeken a meredek lefeléken mindig béna vagyok. Fejlődtem, nem mondom, hogy nem, de egyszerűen félek. Néha leguggolva, fákba kapaszkodva totyogtam le. Minden fiú megelőzött, azok le mernek ugrálni valahogy. Mondta Tréfi később, h ő ugyanúgy fél, de leszarja vagy elesik vagy nem:-D Levergődtem, de utáltam. Minden energiám odalett, és otthagyott mindenki.

Mátrakeresztes felé haladva kezdtem észhez térni. Ott futottam megint, egyszercsak elértem a frissítőpontot, és még 4 srác ott volt. Beértem őket. Gyorsan továbbmentem, jöjjön a Muzsla, az már csak egy púp, meglesz. Mentem fel lendületesen, néha még futni is sikerült. Ennyi km és szint után ez itt nagy szó, tavaly kínlódva másztam fel. Most nem! És megint utólértem Tréfit is, ismét nézett egyet, hogy honnan kerültem elő. Fent voltunk a Muzslán, lehagytam, és elindultam le. A jobb combom erőteljesen szar volt, valahogy kb. 2 km-en keresztül minden lépésnél fájt, de csak lefelé. A sok lejtőzés betett neki, már Ágasvárnál is éreztem kicsit. A Muzsla lefelé sem könnyű. Ott ketten egyszercsak elrohantak mellettem, de jó, valaki erőteljes maradt a végére. Nekem kb. 7-8 km volt még hátra.

A combfájdalom elmúlt, éreztem, hogy fogy a táv. Megint feltámadtam, menni kell. Futottam, gyors séta-futi-gyors séta. Sajnos, a pulzus itt nagyon nem sikerült már fent tartani. A lejtőn egyébként is alacsony nagyon. Ereszkedtem, küzdöttem. Kb. 2 km-rel a vége előtt megjelent Tréfi mögöttem, hogy sietni kell, mert lejár a szintidő, haladjak. Fogtam magam, hogy akkor futás. És nem hiszed el, az utolsó 2 km-en végig futottam, de mint a nyúl! Sprintben, az általad írt pulzuson!!! És így értem be 9:37 alatt. 


Amit összességében el tudok mondani, hogy óriási köszönet a felkészítésért! Ez az első olyan versenyem, amikor azt éreztem, hogy amit előírtál, leírtál, azt kb. 95 %-ban sikerült megfutni. Az átlag pulzusom 150 lett a versenyen. 152-160-at írtál, és csak azért lett alacsony, mert a lejtőn szarakodás levitte. De még így is azt érzem, hogy ennél is többre vagyok képes. Fejlődök én magamhoz képest, de a saját ütememben. És ezen a versenyen minden jól jött ki. Nem volt meleg, nem volt gyomorbaj, egyszer sem kellett megállni pisilni sem. Szinte nulla állásidő. Amit intézni kellett- vetkőzés, gélek evése, ivás- azokat útközben csináltam, hogy haladjak közben is. Beérni iszony jó volt! Tréfit megelőztem, illetve minden srácot, akikkel együtt jöttem Galyától. Gyönyörű érmet kaptunk:) Leültem, és….utána nehéz volt bármit is csinálni:-D