terep
Belus Tamás, Piros85 – beszámoló
Szóval az van, hogy nekem ezek a 80-100 km-es futások nagyon nem egyszerűek. Talán azt már kimondhatom, hogy egy maraton-65 km-es távon jól végig tudok menni különösebb dráma nélkül, de az a plusz 20-30 km nekem sok, így nem is járok ilyen versenyekre.
A tavalyi P85 lett volna az addigi leghosszabb teljesített távom (így-úgy lefutott teljesítménytúrákat nem számolom ide) nem is jött össze, Dobogókőnél kiszálltam. Akkor duzzadtam az önbizalomtól, szokásomhoz híven túlságosan bekezdtem plusz a bokám is vacakolt, úgyhogy az első helyen ahol rendes tömegközlekedési kapcsolat volt fel is adtam. Az mondjuk jó buli volt, hogy végre egyszer láttam a befutóját a Pálfy Marcinak meg a többieknek. A lényeg, hogy azt hiszem ez (meg a tavaszi 115 km-es UTH is) azért keményebb verseny, mint amit a bele tett munka, meg az állapotom indokolna.
Az elmúlt hetek nagyon kaotikusak voltak, a hosszú edzések sem sikerültek úgy, ahogy szerettük volna, úgyhogy kellően be is voltam szarva, mígnem elolvastam Gabi pénteki levelét, amiben azt kérte, hogy „most a fókusz a legfontosabb, megyabal megyajobb, semmi extra, menjek végig és élvezzem az erdőt. El is határoztam, hogy a rajtnál középre állok majd, hogy az első párszáz méter aszfalt utáni hosszú single track emelkedőn esélyem se legyen gyorsan menni.
De vissza az előzményekhez. Nem nagyon tudok az ágyikómon kívül máshol jól aludni, úgyhogy most sem mentem Pestre már pénteken, inkább keltem 4:30-kor hogy 7:30-ra már a rajtban legyek. Sok ismerős volt, de haverkodni nem nagyon volt idő, cucc, rajtszám, depó összerakása, hevenyészett bemelegítés és már indult is 8:30-kor a mezőny.
Borús, de enyhe idő volt (legalább 10 fok) úgyhogy alap volt a rövidnadrág és a póló, ami alá vettem egy vékony hosszú aláöltözetet is, mert viharos szélre is készülnünk kellett a front miatt. Szeretem ezt a szettet, mert az aláöltözet ujját könnyen fel tudom húzni ha melegem van és le ha fázom. Nem sok kaját vittem, mert jó az ellátás, plusz a Kopárhoz (54 km) előreküldtem egy csomó gélt, kis mézeskalácsot meg egy száraz aláöltözetet ha kellene.
A rajt után azonnal nekiálltam annak, amit én abszolút-zen futásnak hívok, figyelmet nagyon a tempóra és a légzésre, nem stresszeltem magam azon, hogy eléggé hátul vagyok, és igyekeztem visszafogni a lovakat (ilyenkor még mennének 🙂 ) A Nagy-Kevélyre (7,2 km) az ösvény elég mély és kicsit saras volt lefelé meg csúszós-köves, utálom ezeket a technikás lejtőket, nem is merek menni rajtuk, sokan elmentek mellettem.
A Tölgyikreknél (17,3 km) a ponton hatalmas happening volt, rengeteg sporttárssal, úgyhogy rövidet frissítettem hátha kicsit tudok javítani a kápolnáig a helyezésemen. A ponttól elindulva az addigi tömött sorok helyet hirtelen tök egyedül találtam magam a pályán, furcsa volt, de a nyomorgás után kimondottan jól esett. Ebbe az emelkedőbe már kicsit bátrabban beleálltam, jól ment a futás, pulzus rendben, jó volt na. Lefelé Dömösre nem kapkodtam, tavalyi itt fordult be a bokám. Dömösre (28,2) már kb 60-ként érkeztem (ez elején 70-80 között álltam be) nagyon jó erőben és kedvben. Itt kicsit többet időztem, ettem egy szelet parizeles vajas kenyeret (istenien esett) ittam meleg teát, kicsit dumáltam a többiekkel, és 1-2 percet sétáltam is utána, hogy ülepedjen kicsit a szendvics. Na ezután kezdődött az őrület 🙂
Az emelkedő Dobogókőre az egyetlen igazán nehezebb emelkedő a pályán, a többi egyszerűen túl rövid ahhoz, hogy nagyon megfeküdjön rajta ez ember (persze a végén a 6 lépcső a János-hegyi kilátó tövében is szar volt). Szóval fel Dobogóra. A jól sikerült dömösi frissítő és egy bő km séta után utolért Szilágyi Brigi és Koós Krisztián, és mivel Brigi darálós tempója nagyon tetszett, felvettem a lendületét, hátha kisül belőle valami. A mezőnynek abban a részében ahol én szoktam futni, ezeken a hosszú emelkedőkön nem jellemző, hogy a meredekebb részek közötti kicsit könnyebb szakaszokba rendesen belefutnának. Bezzeg Brigi, ahogy kicsit könnyebb volt a pálya azonnal nyomta a futást, úgy felhúzva engem is Dobogóra, hogy öröm volt nézni. A csúcson már az 50. hely körül álltam és még csak innen jött a futósabb rész.
Dobogóról lefelé ismét kicsit visszafogtam magam, volt még 50km, és bár szaladt volna a lábam, de messze volt még a vége. A Kopár-csárdáig (54 km) nagyon jól futható változatos terep volt, kis túlzással még szórakoztatónak is nevezném ezt a szakaszt. A csárdánál feltankoltam a depós táskámból és már mentem is tovább, Nagykovácsiban úgyis bőséges lesz az ellátás. A gyomrom itt már vacakolt kicsit, de annyira nem volt vészes, reménykedtem, hogy nem kell be nem tervezett megállásokkal tarkítanom a menetet.
A Kakukk-hegy felé menet harmadszorra fordult elő, hogy valamelyik sporttárs utánam kiáltott, hogy NEM ARRA, HAHÓ, GYERE VISSZA!!! Orbitális mákom volt, hogy egyrészt ezeken a helyeken pont volt valaki a közelemben, és hogy ők meg nem bambán futottak utánam, hanem figyeltek. Mindezt úgy, hogy amúgy végig a piroson kell csak maradni plusz az órán volt a track is. A hülye v800 nem csipog, ha lemegyek a trackről, bár ha pár percenként ránézek az órára (ezt csináltam) akkor azért látni, hogy mi a helyzet. Ekkora már nagyon feltámadt a szél, főleg a nyitott részeken, ez kellemetlen volt kicsit mert hol enyhe langymeleg, hol metsző szeles hideg volt.
Hosszú-árok előtt (59,4 km) sajnos kétszer meg kellett állnom ügyeket intézni, pedig igyekeztem elkerülni, de a végén már futni sem tudtam, úgyhogy nem volt mit tenni. Ó hogy utálom én ezt….6-8 perc kuka, de utána elég gyorsan újra felvettem a fonalat, Nagykovácsiba (65,1 km) már megint elég jó tempóban érkeztem. Itt még egy kis forró kávét is ittam, megkockáztatva egy újabb megállást miatta, ami persze be is következett, innentől nem is mertem semmit enni sajnos, mert tényleg igazán szar állapotban volt a gyomrom. Egy pár szelet almát meg picit banánt ettem csak a János-hegyen, amúgy innentől csak víz. Éreztem, hogy ez bukó, mert nagyon kellett volna a szénhidrát, de ez még mindig okosabbnak tűnt mint görcsökben fetrengeni az avarban. Nagykovácsiból a track szerint már csak 22 km volt hátra, na mondom ez egy félmaraton, innen már nagy baj nem lehet. Végül nem is lett, mert bár lassultam azért a vége felé közeledve, de a jobb részeken még mindig ment a rendes futómozgás, a lejtőket meg úgy-ahogy értékelhetően meg is futottam. Nem ismertem ezt a részt, úgyhogy nem tudom pontosan a hely nevét ami ezután jött, de egy elég meredek rövid szakasz után a köves sziklás fenyőerdős ösvényen vitt az út, kicsit már sötétedett is, nagyon szép volt, talán itt voltam a leginkább jó hangulatban.
János-hegyre (77km) már sötétben értem fel, pár futóval összeverődve, akikkel innentől nagyjából egy ritmusban mentünk a végéig. Jó is volt ez, nagy nyugalmat adott, hogy voltak a közelemben olyanok, akik sokszor futnak erre. Bevallom, nem emlékeztem, hogy a János-hegy után még lesznek nagyobb emelkedők, de voltak, na azokra már ott is gyalogoltam ahol én még ilyenkor is futok, de már nem nagyon volt erőm keménykedni, gondoltam majd lefelé odateszem magam Persze nem tudtam, mert Budaörs felé a lejtő nagyon nehéz, morzsalékos-köves szar volt, ahogy írtam is, én nagyon utálom az ilyet (van aki szereti??) de azért próbáltam menni ahogy lehet, be is fordult a bokám az egyik kitámasztásnál. Megállás, szentségelés, Gárgyás Krisztián meg is állt mellettem, hogy mizu? Mondtam, hogy menjen nyugodtan, mert innen már nem lesz gond, valahogy beérek. Jártam már így, ha befelé fordul a bokám az nem olyan nagy gáz, erős a bal külbokaszalagom (rendesen megcsinálták egyszer, haha) ha kis nyúlás után nem állok meg, akkor lehet vele futni, csak másnap lesz szar.
Így is lett, Budaörsre leérve már olyan széles vigyor volt az arcomon, hogy szombati esti járókelők nem is tudták mire vélni. A célban szépen kirakva mécsesekkel a járda, ahogy kell, pár lépcsőfok, taps kurjongatás, én meg olyan rohadt jól éreztem magam, hogy az még most is kitart. Végül 40. lettem, és majdnem meglett a 11óra is ami a titkos, félve kimondott tervem volt.
Kicsit még beszélgettem a többiekkel, átvettem a szép érmet meg a pénzdíjat (10ezer volt a dugóka letét haha) aztán jött értem egy barátom, náluk tollászkodtam Budaörsön a hazaút előtt. Simán hazavezettem Nyíregyre, dúlt bennem az adrenalin, egyáltalán nem voltam álmos. Itthon viszont szinte kidőltem, de elaludni nem tudtam EGYÁLTALÁN! A pulzusom az egekben volt hajnal négykor is, fájt is persze mindenem, de az alvással nem szokott gondom lenni.
A vége 87,66 km (hivatalos adat, az órám 84,5 km-et mért) +3205 méter, 11óra 3perc, abszolút 40. hely. Jó volt. Megyek jövőre is.
Demeter Balázs – Mátra Trail beszámoló
Bevallom, a mostani sérüléses nyavalyáim miatt kifejezetten tartottam ettől a versenytől. A két héttel korábbi hosszú edzésen megfájdult a bal térdem, ami azóta sem szereti, ha lefelé futok, a bokám még a nyári sérülést nyögi és a korábbi hegyibringa versenyekről igen köves emlékeim voltak a terepet illetően. Mindenesetre két célom volt, ami egy mondatban összefoglalható: végigmenni sérülés nélkül. Ez sikerült, de nem vagyok felhőtlenül boldog, illetve ez sem teljesen igaz, de sok kérdést tett fel ez a verseny, amire válaszokat kell találnom.
Egész pihenten és időben érkeztünk a rajthoz. Mondhatni optimálisan ment minden. Annak ellenére, hogy csak a 4. alkalommal vett fel az új Hokát, nem ragasztottam le a sarkam, mivel 15 kili alatt nem bántotta korábban, illetve utálom, hogy a leukoplast (ami vízhólyag ellen szuper) mindig összeragacsolja a zoknimat belül (persze a mosógép nagyjából megoldja, de akkor is…). Na ez persze visszaütött, nem sokkal Mátraháza előtt meg kellett állnom ragasztani, ami az izzadt bőrre persze nem volt könnyű feladat, ment vele az idő rendesen (a dolog érdekessége, hogy az a csapat, akikkel nagyjából együtt mentem addig, Mátraháza után eltévedt, némi plusz szintet faragva az amúgy sem lapos távba, na ebből kimaradtam, ami abszolút nem volt baj).
Felfelé abszolút visszafogottan mentem, figyelve a pulzuslimitet, ami sok kemény emelkedőn csak a sétára volt elég (szerencsére a környezetemben a legtöbben ugyanezt tették). Egyébként a megadott pulzuslimit kb. a “kemény, de még viselhető” érzést adta. Nem sokkal a Kékes előtt ért a féltáv, csipogás jelezte, hogy magasabb a pulzuslimit, amit aztán csak a befutóban használtam ki.
Már a felfelén is elég fáradt voltam, lefelé meg nagyon koncentráltam, a térdem is nyiszogott, így jóval lassabban mentem, mint korábban szoktam volt. A sípályát inkább nem szerettem, bár a lankásabb részeket egész jól meg tudtam futni. A mátraházai frissítőnél gondolkoztam, hogy kell-e, sőt, már el is indultam tovább, de (szerencsére) meggondoltam magam. Nagyon jó volt a kóla, meg némi sós cucc. Aztán tovább a daráló lefelé, óvatosan! Patakmedrek, kövek, de fogytak a kilométerek, ahogy az erőm is. Sástónál az egyenes (vagy enyhe lejtő?) legalább olyan volt, mint a maratonon a Tagore-sétány, csak itt még jött egy pukli egy technikás-köves ösvényen. A végén az aszfalton már csak agyból mentem, Tankcsapdát dúdolgatva (a szöveg nem a nyomdafesték barátja…) és rohadtul meg akartam állni. De nem tettem. Hatalmas érzés volt befutni!
A Mátra gyönyörű, a napsütötte oldal is, de a ködös-misztikus északi oldal is fantasztikus volt. Azt hiszem a frissítést sem toltam túl, a végén már kifejezetten éhes voltam, de nagyon nem kívántam az édeset, más pedig nem volt. Egy dekás csokis rizsszeletet letuszkoltam, azzal kibírtam. A teljes kajám 1 BioTech gél, 1 BioTech energiaszelet, 2 Magna Shot (az egyik helyett Energy Shot-ot akartam, de így sikerült), 1 dekás csokis puffasztott rizsszelet, 2 pohár kóla, 1 fél édes keksz, némi sajt és olajbogyó.
M táv, 2:47:14
Fotó: Terepfutás.hu
Szilvási Niki – Dynafit Trollheimen Fjellmaraton, beszámoló
Reggel fel 6-os indulassal kezdodott a nap, így a korai ébredéshez engedtem magamnak egy bőséges reggelit (2 pirítós, banán) tekintve, hogy a verseny 9-kor indult.
Az eső nem állt el, mi meg elindultunk. Egyből megindultunk felfele egy erdős részen, jól éreztem magam, friss voltam, és arra nagyon figyeltem, hogy 172 fölé ne menjek. Csigalassúnak éreztem magam a többiek mellett, mindenki szépen leelőzött, nem zavart, éreztem magamon, hogy én ennyit bírok, nekem ennyi fér bele és különben is hol van még a vége.
Ami szintén meglepetés volt, azok a patakok. Nagy sodrású térdig érő jéghideg patakok, amelyek fölé egy kötél volt kifeszítve és ennek a segítségével sikerült átküzdeni magam a másik oldalra. Egy idő után már teljesen természetes volt, x -szer x számú patakon kellett átkelni. Eszembe jutott The Revenant Dicaprio új filmje, hasonlóan éreztem magam, mint amikor ő küzdötte végig magát a vadonban, leszámítva, hogy engem nem üldöztek indiánok:D
Amikor leértem a katlanba, egy erős sodrasú patakot láttam, aminek a partján több hófehér arcú futó téblábol és két narancssárga mellényes fickó pedig épp egy pallót próbál rögzíteni a patak fölé.
Az utolsó egy-két km-en újra kisütött a nap, gyönyörű idő lett. El sem akartam hinni, már csak azt vártam,hogy odaérjek. Az a cél persze csak nem akart eljönni, azt hittem sosem érek oda. Próbáltam magamon erőt venni, lendülettel futni a 174 plusznak azért a kozelében sem voltam. Az nem ment, kb 5 perces km-eket tudtam futni. És akkor végre beértem,6:32:19 lett az időm.
baratrunning.com 