terep
Belus Fruzsi interjú – Decathlon Magazin/Koltai Piroska
Akkor még nem volt családod…?
Nem, akkor még távkapcsolatban éltem és nagyon sok volt a szabadidőm, a munka és tanulás mellett még jutott idő bőven magamra is. Úgy éreztem, hogy vannak olyan energiáim, amikkel muszáj kezdeni valamit. Ekkoriban kezdtem el észrevétlenül a hosszabb távok felé fordulni. 2009-ben futottam először félmaratont és a következő évben meg már maratont.
Miért a terepfutást választottad?
Rendszeresen veszel részt versenyeken, mi motivál a versenyek alatt, mi az, ami erőt ad közben?
Versenyek közben igyekszem pozitív gondolatokra összpontosítani. A vége felé az motivál, ha a férjem vár a célban. Nevetve fűzi tovább a gondolatot: Nyáron, ha a férjem vár a célban és van nála egy hideg sör. Illetve a gyerekeim nagyon szoktak hiányozni már egy-egy nap végén, ilyenkor arra gondolok, hogy „végezzünk minél hamarabb, hogy minél hamarabb otthon legyek”.
Ha már a gyerekeknél tartunk, hogyan sikerült beépítened a futást a családi életbe?
Nagy sóhajjal vág bele a mondatba: Nagyon nehéz volt. Ezzel szerintem nem árulok el nagy titkot, tényleg nehéz volt. De nagyon akartam és ezért sikerült. Szerintem hogy ha valaki nagyon akar valamit és tényleg fontos neki, akkor megoldja. Miután az első gyerekem megszületett, elég depressziós voltam, emiatt is kezdtem el viszonylag korán a futást, szülés után 4 héttel. Fizikailag borzasztó volt, mert három órákat aludtam abban az időben, viszont a lelkemnek meg nagyon jót tett. Tudtam, hogy ha elkezdek újra futni, akkor helyre fogok jönni lelkileg, mert a futás mindenre megoldást nyújt nekem.
Emellett a férjed is támogat…
Nélküle nem menne, ez egyértelmű. Ha ő nem támogatna, biztos, hogy nem tudnék ilyen távokat futni, ilyen gyakran futni menni. Ő ezt szerencsére megérti. Nem fut, de neki is van olyan hobbija, amit szenvedélyesen űz, úgyhogy ebből a szempontból meg tud érteni. Én is ugyanúgy támogatom őt, ő is engem. Úgyhogy jól kell választani!
A teljes interjút ITT találod
Gizionok a Budai Trailen, balról a második Fruzsi
Fotó: Belus Tamás
Budai Trail beszámoló – Belus Fruzsi
Tesómmal, Tomival az L távot céloztuk meg; 26.7 km, 822 m pozitív szintemelkedés, és állítólag klasszul futható. Épp kezdtem beleszokni a dolgozó anyuka létbe, így a leharcolt önmagamnak nem is kellett ennél több így december végére, a 822 méter szintemelkedés egyébként is viszonylag baráti ennyi távon. Reggel, még a párom gyorsan rákérdezett, hogy akkor most mennyit is kell itt letolni, eldaráltam neki ezeket az adatokat (legalább ennyit fújtam fejből, ha már a szintrajzot csak egyszer néztem meg még hetekkel ezelőtt), erre ő megkérdezte hogy akkor itt rendes táv nincs is? Igen, ő nem fut. De nagyon jól tudja, hogy félmaratoni körüli távon nem szeretek indulni, igazából a harminc körüli táv se a barátom, valahol a maraton környékén, vagy afelett érzem magamat komfortosan. Egyébként hiányérzet van bennem, és ez komoly. Tutira génhiba. A tesómnak is pont ez a baja, ez egész egyszerűen nem lehet véletlen. 🙂
Szóval, előző nap zéró rákészülés volt a versenyre, ment minden a szokott módon, játszás a gyerekekkel, tömérdek házimunka (a másnapom kiesik a futás miatt), annyit azonban megtettem hogy a cuccomat már előző este összekészítettem, hogy ne reggel kelljen kapkodni. Az időjárás-jelentésre rápillantottam, és mivel 8-10 fok körüli, szokatlan meleg időt írtak, ezért meglehetősen hezitáltam, hogy mit is vegyek fel. Erről jut eszembe, megtanítottam a hároméves lányomnak a „nincs egy rongyom se” esszenciális kifejezést, azóta is hibátlanul alkalmazza. Szóval több szettet is kikészítettem, de azt sikerült eldönteni, hogy hosszú nadrágot veszek, viszont a lehető legvékonyabbat. Felül hosszú ujjúban gondolkoztam (kétféle vastagságút készítettem ki), plusz betettem egy pólót is. Végül a rajt előtt a vékony hosszú-ujjút vettem fel, alatta a FAST feliratú pólómmal (hmm, hátha számít), de a rajt előtt 2 perccel levettem, és milyen jól tettem.
Tovább a teljes beszámolóhoz Fruzsi oldalára
Fotó: Terepfutás.hu
Koren Miklós, JFK 50 mile – beszámoló
“Ezért aki igazán ért a harchoz, annak lendülete elsöprő, időzítése pedig pontos. Lendületünket az íj megfeszítéséhez, időzítésünket pedig a nyíl kilövéséhez lehessen hasonlítani.” (Szun-ce: A hadviselés törvényei)
“Laza izomzat, pengeéles figyelem.” (Gabi tanácsa a versenyre)
Szeretek tervezni. Élvezem, ahogy előre elképzelem a jobbnál jobb futóélményeket. Biztonságérzetet ad, hogy minden eshetőségre fölkészültem. A JFK 50 Mile-ra a szokásosnál kevesebb tervezéssel mentem. Behajigáltam a bőröndömbe mindent, amire 10-12 óra futás során szükségem lehet. A SIS Go géljeim is időben megérkeztek, az új Podiart talpbetétem is elkészült, mi kell még?
Az Amerikába tartó repülőúton elszórakoztattam magam és a szomszédaimat azzal, hogy a talpbetéteimet méricskélem egymáshoz. A jobbat nem csiszolták be eléggé a Hoka egyébként elég keskeny talpához, és az a 2-3mm többlet nagyon rossz helyre esett. Bejelöltem, mennyit kell még lecsiszolni belőle, és New Yorkban az első utam egy cipészhez vezetett. Ő néhány perc alatt lecsiszolta 20 dollárért. Ez órabérnek New Yorkban sem rossz, de látta rajtam, hogy nekem minden pénzt megér.
A JFK 50 Mile Amerika legrégebbi ultrája, több, mint 1000 indulóval. Szombat reggel 5.50-kor a boonsboroi iskola parkolója teljesen tele, nem lehet helyet találni, pedig itt a filmekből ismert amerikai vidéki középiskolát kell elképzelni, ahova a diákok is autóval járnak. Nagy tömeg, de profi szervezés és jó hangulat. Akkora a mezőny, hogy a 11 óra alatt egy pillanatig se fordult elő, hogy egyedül maradtam volna.
A verseny első harmada az Appalachian Trailen fut. Az AT a leírás szerint rendkívül technikás, kacskaringós ösvény, szerencsére a budai ösvényeken edződtem. Szívesen megfutottam volna, de tömött sorban kocogva nehéz előzni. Nem is baj, mert a pulzusom vagy 10-zel magasabb volt, mint vártam. Lefele az emberek többsége óvatosan sétált a kicsit köves ösvényen. Lefele. Sétált. Az elméletem szerint “A futás kontrollált esések sorozata. Az ideális arány 50% kontroll, 50% esés.” Mindegy, nem sietek sehova.
24 km-nél értünk le a hegyről, 56 van még hátra. Innentől végig síkon, a Potomac-folyó melletti töltésen megy tovább a verseny. Próbáltam fölvenni egy nyugis tempót 150-159 közötti pulzussal, és közben nem gondolni a távolságra.
You havin’ fun yet? – kérdezte Butch, amikor megelőztem. Nem voltam ráhangolódva a beszélgetésre, de gondoltam, kicsit csevegjünk. Kiderült, hogy 50 ultrát futott az elmúlt öt évben, és rendszeresen fut 100 mérföldeseket. Tudja tehát, hogy mit csinál. Legjobb lesz, ha ráakaszkodom egy darabig. Négy perc futást kombinált két perc gyaloglással. A gyönyörű, sík terepen szerinte megindulnak az emberek, aztán a végére elfogy az energia.
Örömmel láttam, hogy Butch, talán tengerészgyalogos múltjának hála, még nálam is jobban szeret tervezni. Mérföldenként újraszámolta, hogy mennyi van még hátra, és ilyen tempóval mennyi tartalékunk van a szintidőhöz képest. A birodalmi mértékegységek teljesen összezavartak, ezért szerencsére nem izgattam föl magam azon, hogy 13 vagy 15 perces mérföldeket futunk.
Tovább a teljes beszámolóhoz Miklós oldalára >>>
baratrunning.com 