terep
Belus Fruzsi – Szentendre Trail beszámoló
A felkészülés
Tavaly az októberi Budapest maratoni futásom után a kaland ismét terepen folytatódott (ahol azért már azt hiszem egy kicsit otthonosabban mozgok), és megkezdtem a felkészülést a 2017. évi Mátrabérc Trailre, ami az első féléves célversenyem lett volna. A tréning részeként tavaly év végén részt vettem a Budai Trail L távú versenyén, ez év márciusában pedig a Vértes Terepmaratonon “vitézkedtem”. Aztán miután a Mátrabérc Trail-t elhalasztották és az új időpont nem volt beilleszthető a családi menetrendbe, a súlypont áttolódott a június eleji Szentedre Trail-re (55 km, 1800 m+), amire egyébként is nevezésem volt. Két héttel a verseny előtt még elmentem a Kaptárkövek Trail rövid távjára, ami a meleg ellenére igazán klasszul sikerült, és szuper élményekkel lettem gazdagabb. Sajnos a felkészülést nehezítette hogy az elmúlt két hónapban a gyerekek megint sokat betegeskedtek, mindemellett 8 órában dolgozni próbáltam, plusz rengeteg egyéb megoldandó probléma szakadt a nyakamba. Stressz-stressz hátán, megspékelve a kialvatlansággal, borítékolható volt a lelki megborulásom: ez a folyamat május elejére hágott tetőfokára, amiből aztán nagy nehezen, óriási tudatossággal kikecmeregtem, és mire eljött a verseny, már újból a maximális 100 mentális forinttal álltam a rajtban.
Barát Gabriella, az edzőm segített az edzésmunka tervezésében: megint rengeteget kellett sakkoznunk, hogy minél többet beletegyünk a szűk időkeretbe, állandóak voltak az újratervezések, de nagyon igyekeztem mindent jól kivitelezni. A téli hónapokban, és tavasszal is becsületesen, lelkiismeretesen megcsináltam az előírt feladatokat. A hosszú-futások mindig megvoltak, mindemellett nagyon sok szintet is gyűjtöttem. Ezen túlmenően pedig lépéseket tettem végre annak érdekében, hogy utánajárjak, hogy a sok edzés és a normális táplálkozás ellenére hogy lehet az, hogy mégsem bírok lefogyni a második gyerkőc születése után, aminek immáron lassan 2 éve (pajzsmirigy-alulműködésem van, mint kiderült). Összességében heti 6-8 óra nettó edzésem volt (futás), emellett nettó 1 órát minden héten nyújtottam, plusz ami kevés időm esetleg maradt, azt erősítésre fordítottam. Ha ezt összehoztam, már boldog voltam, a családi életünkbe egész egyszerűen nem fér több bele.
A verseny hetében az egész család lebetegedett: a két kicsi gyerekem mellett a férjem is, így frankón körbeköhögött az egész banda, én meg be voltam parázva, hogy az én szervezetem is bemondja az unalmast. Csak hogy szemléltessem, hogy mennyire képtelenség a pihenés nálunk: a verseny előtti péntek éjszaka 6-szor kellett felkelnem hol az egyik, hol a másik gyerekhez. Szombatra mosott szar voltam, és alig vártam, hogy megérkezzen a felmentő sereg (anyukámék).
A verseny
Nálunk az Ultra Trail Hungary és a Szentendre Trail olyan, mint a karácsony: összehozza az egész családot. Mivel a testvérem, Belus Tamás az előbbin, én az utóbbin indultam, apa hozzájuk, anya pedig hozzánk jött segíteni. Illetve tulajdonképpen Tomiék családostul átették székhelyüket Szentendrére, anya pedig nálunk aludt (így a párom tudott engem fuvarozni). A tervek szerint a célban pedig mind a 10-en együtt örömködünk majd vasárnap délután…na de ne szaladjunk előre.
A cuccomat már péntek este összekészítettem, így nagyon nem kellett görcsölni szombaton: egyedül a tracket felejtettem el feltölteni az órámra, de sebaj, gondoltam, majd így muszáj lesz jobban figyelnem, ami nem is baj. A szombat különösebb izgalom nélkül telt, de azért már néha bizsergett a gyomrom, de inkább az izgatottságtól: alig vártam ezt az egy napos kimenőt.
Nem írok az időjárásról, mindenki tudja milyen meleg volt. Mindenkinek egyformán volt meleg, az edzettlenebbeknek és a rutintalanoknak talán egy picit melegebb. Idén sajnos ez engem is talán egy fokkal jobban megviselt, mivel a futásaim nagy részét este / éjszaka csinálom, ilyenkor érek rá, délelőtt már szinte sosem edzek, napsütésben is alig. De nem rinyálok, ez van, nekem legalább “csak” 55 km-t kell futnom, nem pedig 112-t, mint a tesómnak, el sem tudtam képzelni hogy milyen lehetett a hosszútáv résztvevőinek ez a kánikula egy egész éjszakás és reggeli futás után. Tehát ha nagyon melegem volt, inkább erre gondoltam.
Tovább a teljes bejegyzéshez >>
Fotó: UTH
Belus Fruzsi – Polar Kaptárkövek Trail 15 versenybeszámoló
Bevallom őszintén, már nagyon vártam ezt a megmérettetést, ennek két oka volt. Az egyik az, hogy a Mátrabérc Trail elhalasztása miatt olyan szintű versenyéhségem volt már, hogy egyszerűen alig bírtam magammal az utóbbi időben, kellett valami, ami ezt az igényt kielégítse. A másik pedig az, hogy számomra a 15 km teljesen idegen és szokatlan táv, versenyen nem is tudom mikor indultam ilyen „rövid távon”, azaz de: kábé soha. Mivel a Szentendre Trail 2 hét múlva rá esedékes, ezért – edzői engedéllyel – „csak” a 15 km-es távra tettem le a voksom. De hogy hogyan is kell egy ilyen távot megközelíteni, hogy versenyszituációban mi lehet a megfelelő tempó / erőbeosztás, arról – személyes tapasztalat híján – fogalmam sem volt. Így, annak tudatában, hogy ez itt nekem „nem igazán pálya”, álltam hozzá a dologhoz: „felkészületlenül”, ám de igen-igen lelkesen és éhesen.
Korán reggel Nyíregyházáról indultunk a tesómmal és anyuval, így igazi kis családi kirándulást körítettünk az esemény mellé (#csakapahiányzott). A kocsiban vad poénkodásba kezdtünk, ment a sírva-röhögés ezerrel, jó hangulatban telt az út Eger felé. Hogy egy kis extrát adjunk a dolognak, fogadást kötöttünk: Tomi szerint Német Luca több mint 10 percet ver majd rám, én meg bíztam azért a képességeimben, hogy a köztünk lévő különbség max. 9:59 lesz. A tét a nyertes által tetszőlegesen választott 6-os csomag sör (csakis –Hoegaarden). A testvérem, aki 30 km-es távon állt rajthoz, volt az egyetlen résztvevő, aki már mind az 5 alkalommal indult ezen a megmérettetésen, így a szervezők a lojalitását golden-tickettel jutalmazták (hja, a kis „csókos”), de ennek ellenére azért elutalta a nevezési díjat, valamiből nekik is élni kell jeligére. A tesóm pont a verseny napján lett 37 egyébként, isteni finom túrótortát hozott, amit nagy lelkesedéssel faltunk be a többi sporttárssal a verseny után, na de ne szaladjunk előre.
Szimpla Élmény beszámoló- Gerlai Orsi
Egy régi egyetemi cimborám kért meg, legyek a párja a Szimpla Élményen, miután a Szinténgizion Férj az UB miatt nem tud vele futni. Oké-mondta Gabi december végén, amikor először beszéltünk, és ezt neveztem ki célversenynek. Majd egy-két nap múlva értesültem arról, hogy addig mindössze bő négy hónapom van. Au. Az ilyenkor szokásos további, edzéstervgyilkos vargabetűkre most nem térnék ki, akadt néhány középszar hét a tél végén. De azért csak eljött a május, és az első hétvége közeledtével akárhányszor frissítettem az időjárásjelentést, az esőfelhőcske és villám ikonok csak nem akartak eltűnni a Szimpla környékéről. Nembaj.
A verseny reggele nagyon összeszedetten ment, 5-kor keltem, keresztülautóztam egész Budapesten Kornélékig. Idõben megérkeztünk Mátrafüredre, molyoltunk, lábat kentem, ez nagyon hasznos volt, mint kèsõbb kiderült. Rajt után az első tervem az volt, hogy a pulzusom 160 fölé ne menjen. Aztán hamar szembesültünk a terepviszonyokkal, az első 1 km-en a single tracken feltorlódott tömegben felfelé, bokáig a büdös sárban tocsogva már láttam, hogy na, ebből már csak 35 van hátra :). De szerencsére langyos idő volt, a felső réteget hamar levettem inkább. Az első mantrám sokáig a “végül is eshetne az eső is” volt. Felfele az első Kékestetőig egyenletes tempóban, jó hangulatban mentünk, mindketten rengeteget beszélünk sajnos, közben néha előztünk is. A Kékesen ugrabugráltam. Aztán lefele indulva kiderült, hogy ez a lefele főleg ilyen időjáràs mellett kemény és meredek, és én még mindig kicsit nyuszi vagyok, azután meg főleg, hogy 1x kiment a jobb bokám. Szerencsére 2 perc séta utàn újra tudtam futni, és utàna sem éreztem. Akkor néztük meg először az eltelt időt, és körvonalazódott, hogy a reális cél a sérülésmentes szintidőn belüli célba érés lehet. Lefele egyértelműen a Kornél húzott engem, de nagyon türelmes és odafigyelő volt. (Ő ilyen, nincs mit tenni :).) Addig csak a saját energiaszeleteimet, datolyámat meg vizemet fogyasztottam, de miután leértünk a hegyről, a parádsasvári frissítőponton megálltunk, sóztam egy kis kekszet meg ittam isot. Ettől nagyon feléledtem. Következett egy relatíve sík/lankás, rövidebb szakasz, kisebb tavakon keltünk át, majd a Kornél fogyott el, megetettem meg jórészt csöndben voltam, jött utánam becsületesen. Futni nem akart, gondoltam tartalékoljunk, jön még a brutál rész. Elkezdett szakadni az eső, mire az ùjabb kör Kékest kezdtük felfele, innentől újabb mantra kellett, “végül is nem fázom” lett az. A Sombokor egy közel függőleges domboldal némi stratégiai jelentőségű kiálló sziklával és fával, 2-3 lépés után megállsz pihenni és átgondolni az életed, ezt 21 min/1 km sebességgel abszolváltuk a szakadó esõben. Már felértünk, amikor nekem teljesen elgémberedtek a karjaim, a Kornél túrabotjaival felélesztettem őket. Még mindig esett meg emelkedett, most én éreztem, hogy itt kb 28-nál most már unom, de magamba tömtem egy undorító protein-energia-gumibogyó-szeletet és egyszercsak ott volt a csalàd meg a Kèkestető megint. Kicsit sírdogàltam meg kiabáltam a gyerekre, hogy ne rohanjon a csúszós sziklákon az esőben, de annyira sokkal jobban lettem. Állítólag Csipi azt mondta a gyerekeimre, akik visongva ugráltak a Kékesen a pocsolyákban, hogy futó lesz belőlük, ez kicsit meghatott. A Kékesen már csak 8 km volt hátra, erre 1 óra 10 percünk volt. Nna itt jutott eszembe a lóf.sz és a vége, mindenem fájt ugyanis, ezért gyengéden de határozottan közöltem a Kornéllal, hogy mostantól már fogja be, mert fókusz van és megyünk, mert be kell érni. Ő néha kibírta…:)
A sár megint erőre kapott, bár az eső legalább elállt, én meg veszettül koncentrálva kvázirobogtam/ tocsogtam, másztam a kidőlt fákon át lefele. A jobb kvadricepszem külső felső fele majdnem begörcsölt, de ittam egy Magneshot-ot meg kétszer megálltam nyùjtani, így megúsztam. A km-ek végre elfogytak, a faluban az aszfalton belehúztam volna még, de a Kornélnak már nem esett jól. Időnk volt még, úgyhogy előkotortam a két doboz majdnem alkoholmentes meglepetéssört a kocsi alól, amit indulás előtt eldugtam, és kézenfogva betrappoltunk, majd cccccsssz koccintottunk is. 5:46 lett a hivatalos idő.
Bár az utolsó szakaszon többször el kellett hessegetnem a tolakodó “fuck this nem ezért futok” gondolatot, azért nagyon boldog vagyok, hogy megcsináltuk. Végig nehéz volt, de igazi mélypont vagy fal nem ért utol szerintem, csak pár rosszabb szakasz lefele. Ezt nyilván a felkészülésnek köszönhetem. Pedig például erősíteni ennél csak többet lehetett volna. Kicsit aggódtam, hogy vajon az eddig lefutott hosszabb távok elegendőek lesznek-e ehhez a versenyhez. De úgy tűnik, talàn igen. Megdöbbentő, hiszen ez a táv és főleg a szint egyaránt jóval több, mint eddig bàrmi, amit teljesítettem.
A Kornél tökéletes partner volt, azóta már elhívott egy újabb körre. Három nappal később ezt átgondolva, én is mennék még egyszer, ha a pálya nem ilyen könyörtelenül mocsaras. Azt nem tudom, hogy mindezt egyedül tudtam volna-e teljesíteni, egyáltalán nem biztos. A mi párosunk egyértelműen szinergista, egymást erősítő együttműködés volt.
Várom azért a Visegrád Trailt, remélem ott több esélyem lesz futni és körülnézni is.
Fotók: Terepfutás.hu
baratrunning.com 