terep
Börzsöny Trail beszámoló – László Vali
Reggel gyors zabkása-gyártás, kulacstöltés és már úton is voltunk. Szokás szerint hátulról indultam, nem siettem sehova. Pályából most nem készültem, csak annyit, hogy két nagy emelkedő lesz.
Baktattunk fel tempósan, viszonylag gyorsan helyreállt a pulzusom, azt figyeltem, annak mentén váltogattam a séta és kocogás között. Egész gyorsan felértünk a nyílt rétre, ami tavaly a hőségriadóban eléggé megviselt, de most csak gyönyörködtem és fotóztam. Utána újabb meredek jött, erre emlékeztem tavalyról, így nem is volt vészes.
Utána hullámzás volt, de ez a rész kicsit összeolvad az emlékezetemben, annyi ugrik be hogy volt néhol sár, csalán (ekkor megnyugodtam, hogy tuti nem tévedtem el, mert ezt a rajtnál előre bejelentettek), aztán egy kellemes hullámzás, ahol egyrészt szép rálátás volt a környező völgyekre, másrészt itt előztem meg Flórát és Erdei Dórit. A frissítő ponton aztán beértek, de én csak gyorsan vizet szereztem, felkaptam sajtot, ropit, olajbogyót és indultam tovább, közben majszoltam.
A második nagy mászásnak lazábban indultam neki, hogy érjen le a kaja, kicsit éreztem, hogy a vízzel tele lett a hasam. Viszonylag barátságos felfele volt ez, mentem-mentem, amikor pulzus engedte, kocogtam is, és végül kiértünk arra a gyönyörű gerincre a magas fűben, ami tavaly óta az emlékezetembe ivódott, és most se csalódtam. 
Utána megint kicsit kiesik mi is volt, de egy kicsit elgyengültem, ettem, Szasza fotózott én meg a karosszékének kényelmére irigykedtem. Aztán egy ponton lefele feléledtem, kicsit jobban erőltettem magam, hogy pörögjenek a lábak. Megláttam magam előtt Domján Dórit, botokkal ment, nagyon jó tempót, rátapadtam és ez húzott és felpörgetett. Aztán mikor megelőztem, kiderült, hogy ő már rövidtávos. Az egy még hátralévő emelkedőn tempós sétával próbáltam ellépni, aztán a lépcsős nekem kellemetlen lefelén előzgettek, de magamhoz képest igyekeztem nem szarakodni a lejtőn, a sár még mindig jobb, mint a száraz alattomosan csúszós por.
A végét egész tűrhetően megpörgettem, a falu hosszú utcáján azért kellett mar az akaraterő, de engedtem a pulzust ős igyekeztem, hátha meglesz a 3:30. A befutón egy hosszútávos a kapu előtt beért, én előre akartam engedni, mert mégiscsak hosszú távos, de nagyon kedvesen nem darált be, noszogatott es együtt csippantottunk.
Balázsék már a füvön pihengettek, én még egy gyors hideg zuhannyal frissültem.
Összességében jó kis verseny volt, több akaraterő kellett hozzá, nem volt olyan végtelen flow, mint Visegrád Trail, de ettől egy kézzelfoghatóbb, valósabb versenyélmény is lett.
Nem bántam meg ezt az impulzus vásárlást:) A pálya nagyon szép, a ritmusára szerintem rá lehet érezni, ehhez a pulzus jó támpont volt. A frissítés egész jól ment, egy ponton eszembe jutott Vincze Zsófi szövege, hogy ez itt nem kívánságműsor, nem azért eszi az ember a gélt, mert kívánja, hanem mert kell, úgyhogy magamhoz képest katonás rendben toltam be a géleket. Tavaly a hőség megborított, de azért idén is párás nyomott levegő volt és sár, szóval az időjárás kicsit segített, de mindemellett ez egy jó mérce volt arra, hogy az edzések beértek.
Börzsöny Trail beszámoló – Demeter Balázs
Na itt tényleg rendesen odatettem magam, bár elkövettem néhány hibát…
Szóval vártam ezt a versenyt. Szeretem a Börzsönyt és már rég jártam arra. Elég magas pulzushatárokat kaptam, rendesen ki is pihentem magam előtte, minden adott volt egy jó versenyhez. Illetve majdnem, mert csütörtökön azért megszabadultam egy bölcsességfogtól, ami mindenképpen megterhelést jelent a szervezetnek. De igazán nem éreztem, hogy bármiben is hátráltatott volna.
Időben odaértünk, szokásos versenypara-wc-kör, melegítés rajt. Na ekkor jöttem rá, hogy szokásommal ellentétben nem írtam “itinert” azaz fogalmam sem volt, hol és milyen hosszú emelkedők várnak, illetve a pulzuslimitnél is csak a teteje volt beállítva az órán, ami a durva emelkedőkre vonatkozott, az “alap”limitet elfelejtettem, de valami 165-167 rémlett, illetve az, hogy jóval magasabb a szokásosnál.
Szerencsére az elején nem kellett túl sokat agyalnom ezen, folyamatosan és keményen emelkedett, miután elhagytuk a falu határát. Ez volt az utolsó olyan emelkedő, ahol csippant az óra, azaz a “külső” pulzuslimiter hamarabb szólt mint a belső. Ahogy csökkent a meredekség, engedtem vissza kicsit a pulzust, persze továbbra is 160 fölött maradt… Valahol a 9. km táján rendesen elmerültem egy pocsolyában, bal lábbal csak bokáig, a jobb térdig süllyedt. Innen gyakorlatilag lábsúllyal mentem, mivel reggel hűvösre készülve vastagabb zoknit vettem, ami igazán jól tartotta a vizet. Ennek a hatása is meglett, nemsokára egyre erőteljesebb lett a beépített pulzuslimiter, azaz érezhetően elkezdtem fáradni, kicsit meg is ijedtem.
Persze sok időm nem maradt az ijedtségre, jött olyan lejtő, hogy azért kellett gyorsan futni, hogy ne csússzak helyette a hátsómon. Aztán egy jó kis patakátkelés, ahol már fel sem merült problémaként, hogy beázhat a cipőm és már ott is termett a frissítőpont. Ott egy kicsit erőre kaptam, ami kellett is a következő hosszú mászáshoz. Valahol a teteje felé volt a mélypont, szerencsére mindig volt valaki a környéken, ami elég motivációt adott, hogy tartsam, illetve emeljem a tempót, no meg a pulzus is mászott lefelé, amit ugye felfelé nem hagyhattam… A tetején szerencsémre egy rendező mondta, hogy innen már lejt. Szerencsére… Illetve a francokat. Saras, meredek, hosszú lefelé, rettenetesen utáltam, már kezdett egy kicsit fájni is itt-ott. Valahol becsatlakoztak a Csóványosról lefelé tartó S-távosok, akiktől meglepve és szomorúan hallottam, hogy az S-en nem volt fent sem cél, sem időmérés. Nagyon sajnáltam a feleségem, aki azon indult. Szerencsére közben fogytak a méterek minden dimenzióban és egy CoffeeRun-os futótárs is biztatott (köszi Csilla), ami sokat segített a rohadt hosszú aszfaltos szakaszon a végén.
A szokásos befutó sprint elmaradt, illetve csak pulzusban volt meg, tempóban kevésbé. Görcshatáron mozgó vádlival, de végül gond nélkül értem be a célba.
Bükki Hegyi Maraton beszámoló – Belus Fruzsi
Idén három versenyen vettem részt eddig: volt ugyebár a Vértes Terepmaraton márciusban, az Ultra Trail Hungary 55 km-es távja májusban, és a félév lezárásaként a Bükk Hegyi Maraton. Az igazat megvallva nagyon vártam ezt a versenyt, az UTH-n a körülmények nem igazán voltak kedvezőek, és a BHM ugyebár nekem mindig is a szívem csücske, szóval nem volt kérdés, hogy idén nem hagyom ki. A legkisebb gyerkőc is lassan egy éves, szóval most már az is belefért, hogy egy kicsit én is kiszakadjak otthonról, így péntek este hazautaztam Nyíregyházára anyuékhoz, a család meg maradt otthon Budán.
Sajnos az elmúlt időszak egy kicsit megviselt, ezért elég rosszul alszok mostanában, fel is ébredtem a verseny napján reggel fél 6-kor, és utána már csak kínlódtam a visszaalvással. A rajt 10.30-kor volt, ezért a reggelt kényelmesen eltölthettük otthon, majd felcsíptük a tesómat és irány Miskolc. A rajcsomag átvételét követően mindenki elkészülődött (anya-tesóm-én), apának kiadtuk a feladatokat (ez egy kinek-mikor-mi kellhet, mit hol talál majd meg típusú megbeszélés volt), nem mintha nem tudná már magától is, hogy mit kell ilyen szituációban csinálni. Apa egy igazi pro már. Egy ölelés egy rég nem látott baráttól Timikétől, aki a 10 km-es távon indult, aztán ugorjunk is a rajthoz. Sikerült bepasszíroznunk magunkat egy viszonylagosan jó helyre középre, aztán mire észbe kaptunk, már indult is a móka.
A verseny során 4 egyenlő nagyságú kört kellett megtenniük a maratonistáknak, egy elég érdekesen megrajzolt pályán. A dolog pikantériája leginkább az, hogy ezen a pályán nem igazán van sík szakasz, csak viszonylag minimális. Van az útvonalnak egyfajta ritmusa, amire szerintem nehéz ráérezni (nekem elég nehezen ment). Van egy viszonylag elnyújtott nagy emelkedő, aztán 3 kisebb fel-le, meg egy durva emelkedő, meredek lejtővel, aztán egy hol sunyin-hol jobban emelkedő befutóval. A tervem az volt, hogy megpróbálok egyenletes 155-160 közötti pulzussal futni, mindemellett figyelem is a testem jelzéseit, hogy mit bírok. Az első kör ezzel a tempó-keresgéléssel telt, meg azzal hogy újra ismerkedtem a pályával (bár már voltam itt kétszer korábban, azonban csak a lényeges részek maradtak meg az emlékezetemben). Próbáltunk nem rátaposni egymás sarkára, mivel itt még a maratonisták mellett a félmaratoni, a kismaratoni táv és a maraton-váltó résztvevői is a pályán voltak. Az első kör nem igazán tartogatott meglepetést, próbáltam magam tudatosan visszafogni, hogy lehetőleg ne gyilkoljam le magam túl korán. Az idő remek volt, a pára ellenére, szerintem ilyen klassz idő BHM-en még sosem volt, bár az elején megöntözött minket egy kis zápor. Az első körben sokszor nem tudtam a saját tempómban haladni, mivel a mezőny miatt vagy egy kicsit gyorsabban, vagy egy kicsit lassabban tudtam menni, ehhez hozzáadódott az, hogy a pálya össze-vissza hullámzott, így állandó ritmusváltásokra kényszerültünk. Mindezek mellett az első kör gyorsan eltelt: 1:08:39, plusz apa és aztán a szpíker is közli hogy első helyen állok a női mezőnyben. Hmm, ez örömteli.
Mentem szépen tovább, azt hiszem a második kört élveztem a legjobban. Itt már sikerült egy kicsit jobban ráérezni a pályára, jött minden, egymás után, ahogy kell, szépen teltek a kilométerek, a mezőny is jobban megbomlott, így teljesen a saját tempómban haladhattam. A lefeléket igyekeztem izommunka nélkül lendületesen futni, a felfeléknél, ha úgy ítéltem meg, hogy gyorsabb és takarékosabb, akkor bele-bele gyalogoltam néha, de alapvetően kevés gyaloglás volt itt még. A kör vége előtt ujjongva várt Timike barátnőm, aki már végzett a futással, és megnyerte a kismaratoni távon a versenyt. Hűűű, össze kell kapnom magam, ne hozzunk szégyent Imókára. A második kör 1:12:55, plusz apa közli hogy az előző körben a második helyezett kábé 2 percre volt. Na az nem sok. Itt a frissítőponton már ittam egy kis kólát, aztán nekivágtam a harmadik körnek.
baratrunning.com 