terep
Muzsla Trail – Bihari Tamás, beszámoló
Megyünk tovább.
Az 1 hónappal ezelőtti börzsönyi esős-saras WTF L távhoz képest egészen más érzésekkel készültem erre a versenyre. Rengeteg teendő, magánéleti-munkahelyi akció jutott 2025 áprilisára, ahol a betegség – szerencsére teljesen elkerült, azonban az (edzés)munkás napok közötti regeneráció nem volt az igazi, hogy finoman fogalmazzunk.
Ezek ellenére tettem a dolgom, végeztem az edzéseket, egyiket a másik után, néha a terv körüli tér-idő kontinuumot picit meggörbítve, felborítva alkalmanként a szépen kialakult rendszert, de teljesen tisztességgel. A verseny hetére szerencsére sikerült a nagyívű magánéleti dolgokat lezárni, fontos mérföldköveket elérni, így a hosszú hétvégi pihenést már a versenyre való hangolódás jegyében tudtam tölteni.
Az első terepversenyem a Muzsla volt még 2022-ben (elképesztő, hogy egy 3:35-nek mennyire tudtam örülni akkor), és időnként részt is veszek terepes eseményeken, de azért a célversenyek azóta is és még most is aszfaltosak, néha országúti kerékpáros grand fondók, néha városi futós maratonok formájában – egyáltalán nem vagyok (még 😉 ) terepes tehát, de a nyári meleg és a hosszú edzések monotonitásának megtörése mindig az erdőbe delegál. 2026-tól azért kacérkodok full terepfutós jövővel, úgyhogy ezt az évet a terepes képességfelméréssel töltöm, de szigorúan csak edzőverseny jelleggel. Meg kell ismerni azt az oldalát is a sportnak, amikor nincs ideális időjárás, frissítési lehetőség, s nem a strava szegmensadatok amúgy teljesen felesleges összehasonlítgatása, hanem az éles versenyhelyzet mutatja meg, hogy az ember a sporikhoz képest hol tart emelkedőkön, lejtőkön, frissítési stratégiában, cipelt cuccokban, futótechnikában stb.
Ilyen dolgokat figyeltem ezen a versenyen is. Laza 20 fokot emelkedett a napi maximum 2 hét leforgása alatt, a nagypénteki sárdagasztós pályabejárás óta a hőmérséklet és az esős-saras körülmények helyett nyári meleg, déli kezdés és csontszáraz pálya várt. Miután a meleg nagyon hirtelen jött, s a szervezetem hőháztartása még nem állt át erre az időjárásra, abszolút túlzásba vittem a cipelt folyadék mennyiségét, hogy véletlenül se ezen múljon. Ennek persze az volt az ára, hogy valamivel nehezebb leszek, ami egy emelkedőn nem előny, de legalább tudom magam hűteni, lesz folyékony szénhidrátbevitel is bőven. A többiek az elejében sokkal kevesebb folyadékkal indultak el – gondoltam, hogy nem túl bölcsen – de utólag belegondolva az első frissítőpontig elég lett volna 1 liter is a kettő helyett. Elég sokan elmentek mellettem a verseny első emelkedős szakaszában így, aztán a lejtőn visszahoztam sokakat, az emelkedően megint elszakadtak, de Mátrakeresztes felé tartó lejtmenetben a kialakult kis csoport mindegyik tagját visszaelőztem, és 1 perces előnnyel futottam be a pontra (overall 17.; 30-39 korcsoport 4.).
A ponton nagyon profi segítséget adtak a szervezők és a Hokás futónagykövetek – nyakhűtés, háthűtés, fejhűtés, kézhűtés locsolóból, közben kulacs újratöltés, ráadásul összefutottam Palásti Petivel is. Nagy mentális boost volt ez a csomag így egyben – Petinek nagyon megörültem, hogy na, jó a tempó, a verseny hátralevő részében szépen ráakasztjuk a horgot egymásra és időnként váltott vezetéssel berepülünk együtt a célba a Muzslán keresztül (nem így lett sajna). Frissítést nem vettem fel sokat, mert még bőven el voltam látva sajátból, itt eszmélve rá, hogy kicsit pazaroltam az energiát a cipekedéssel 🙂 Sebaj, tanultunk ebből is. A hosszú Muzsla-mászáson a kis csoportom néhány tagja megelőzött, de semmi pánik, mert gondoltam, hogy a lejtőn úgyis behozom majd a lemaradást. Egyáltalán nem lehet kijelenteni, hogy jól ment a futás ezen a szakaszon – hiába engedte volna a pulzus, a lábak nem nagyon engedelmeskedtek, lehet, hogy a rendszeres sókapszulázás ellenére sóhiányban szenvedtem – eddig is fontolgattam, hogy sótabira váltok, a verseny egyik tanulságaként valószínű, hogy el is következik ez 🙂 Lényeg viszont, hogy valahogy túléltem ezt a részt, a Muzslára még mindig egész jó helyen érkeztem meg (overall 20. 30-39 korcsoport 5.) – BTW, fogalmam nem volt, hogy hanyadik helyen állok, csak nagyjából éreztem, hogy korcsoportos dobogó közelében lehetek, így ez azért adott némi motivációt a küzdelemre.
A Muzsla tetejétől pedig megindítottam a hosszú kocogós hajrát, szigorúan technikából megoldva a lejtmenetet, semmit sem kockáztatva – lassan közeledtek ezáltal a többiek, de mint utólag kiderült, 5 perces hátrányt kellett ledolgozni néhány kili alatt – és sikerült!
Bár elég fáradtan értem célba, s nem nagyon akaródzott egy plusz lépést se tenni, abszolút célt ért ez a kis felkészülési verseny, miután tudtuk tesztelni a hirtelen bekövetkező körülmény-változásokhoz való alkalmazkodást, mit kell egyértelműen fejleszteni a versenyképesség javítása céljából és mennyi frissítést szabad magammal cipelni.
A versenyt követő nagy csapat gizionos hesszelés, Csabika dobogója csak megkoronázta a végső 18. és korcsoportos #megintmajdnemdobogó 4. hely okozta élményt, amivel egy újabb téglát raktunk le az útra, egy újabb lépést tettünk meg az év végi nagyobb célok elérése irányába.
3:10:28 (-25 perc vs 2022)
18. hely (-31 vs 2022)
Korcsoport 4. hely (-5 vs 2022)
És jó eséllyel egy százassal több ITRA pont.
Megyünk tovább.
Garmin WTF BRZSNY, 42 km – Jónás Gábor, beszámoló
Börzsöny?Terepen?Szeretem?
Húú de nagyon nehezen sikerült ezt a hétvégét átgondolni,megfogalmazni majd sorokba szedni. Ritka pillanatok egyike, mikor kifogyok a szóból, de most valahogy elkezdeni is nagyon nehéznek tűnt, aztán egyszer csak átszakad a gát 
Eddig három versenyt futottam a Börzsönyben (meg egyébként is), amiből azt szűrhetné le az ember, hogy én ezt mennyire szeretem pedig …. fene tudja.
Az első félmaratonom Diósról indult és hihetetlen élmény volt, a második pedig Kosdon a Naszály trail. Az elsőt imádtam, a másodikat egészen addig, ameddig a latyakos hóban nem kezdtem esni-kelni és a sérülés nélküli teljesítésért küzdeni. Ennek ellenére már akkor tudtam, hogy visszajövök (a Naszályra is csak azért is jól megfutom) meg egy maratont is szerettem volna valamikor, így amikor megláttam a versenykiírást nem nagyon haboztam és már küldtem is a kiszemelt 4-6 versenyt Gabinak, aki hétről hétre egyengeti utamat és kisebb-nagyobb sikerrel próbál a földön tartani. Na ebből a listából 2 maradhatott. Sok szempontot mérlegelve a kürtőskalács mindent vitt, merthogy itt a célban nem gulyás vagy más megszokott célkaja vár hanem egy kürtőskalács, már a nevezésnél tudtam, hogy ez sokat fog jelenteni. Egy igazi extra motiváció volt, mikor térdig érő vízben gondolkodás nélkül rohantam át a megduzzadt patakokon és tudtam ha beérek vár ez a csemege, de ne ugorjunk ekkorát.
Sajnos az elhatározás után hamar veszélybe is került a nevezés, mert egy héttel a Naszály után elkezdett fájni a térdem, a hóban csúszkálás olyan terhelés volt, amit nagyon nem szeretett. Ez 4 hét teljes kihagyást és legalább ennyi könnyített edzést és folyamatos gyógytornát, hozott magával. Picit végig attól tartottam, hogy Gabi megálljt parancsol akár az utolsó pillanatban is mivel a későbbi versenyről “letiltott” nehogy ismét túlerőltessem a térdem. Tovább erősítette félelmem, hogy az utolsó verseny előtti hosszú futásomon nem bírtam végigmenni más okból jelentkező térdfájdalom miatt. De nem jött a tiltás aminek nagyon-nagyon örültem.
Szépen lassan elérkezett a verseny hete, előtte utolsó feladatos futások során erőlködés nélkül dőltek meg az eddigi 5K és 10K rekordjaim így nem volt kérdés a formaidőzítés sikeressége (lehet nem előszőr csinál ilyesmit ? 
)
Azt hogy esett meg sár volt és az idő sem volt kellemes nem részletezném, ezekről nagyon jó beszámolók születtek màr. Az, hogy esett nem zavart, a sár meg a tereppel jàr még ha ez kicsit túlzás is volt. A versenyre feleségemmel érkeztem, aki önkéntesként a Gizionos frissítőponton is ott volt így verseny közben is támogatott, de ott volt a célban és a felkészülésben is szóval már csak emiatt sem nyavalyoghattam volna az időjárás miatt.
Valahogy nem volt semmi izgalom a rajtig utána meg már felesleges lett volna, így ez rész kimaradt 🙂
Az aszfaltos 2,5K széthúzta annyira a mezőnyt, hogy kényelmesen lehessen átszökellni az első patakon, utána indult a dagonya, és innen már semmi nem számított, ott mentem ahol egyenes, bokáig fél-térdig érő vízben is, amiért ha netán találkoztam valakivel kaptam az érdekes pillantásokat, de úgy voltam vele mindegy, hogy pocsolya vagy patakvízben cuppogok a cipőben.
Az első frissítőpontig nagyon élveztem minden lépést, a részidő is jónak tűnt, itt kaptam egy edzői buzdítást és egy puszit a feleségemtől, ezután “egyedül” voltam a végéig.
A második pontig volt néhány galád emelkedő, ahol a térdem jelezte nem kellene ezt túltolni, így visszavettem és csak a lejtőkön engedtem el amennyire tudtam. Na ez sem tartott sokáig, mert a második frissítőpont után a harmadik-negyedik patakgázolás közben már azt néztem nem egyszerűbb-e hosszában menni, de annyira kanyargott a pálya, hogy nem láttam merre is lenne a kiút, így maradt a ki-be mászkálás. A hegyre fel döbbentem rá, hogy a frissítésem egy része érdeklődés hiányában elmaradt, így amennyire tudtam azt pótoltam. Egy-egy szakaszon annyira oldalasan kellett menni a csúszós talajon, hogy többször is talajt fogtam. A NHH előtti kilométerek már nagyon nagyon nehezen mentek, de szerencsére itt egy sráccal tudtam beszélgetni kicsit és ez sokat javított a helyzeten. Ilyen még soha nem volt velem, de nagyon jó volt megélni azt, hogy egy vadidegennel úgy beszélgetünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást (màr ezért megérte az egész). Végtelennek tűnt az út a hegytetőig, de mikor már minden tartalékom elfogyott megláttam Balázsékat (2. Gizionos frissítőpont) és rájöttem nekem mozogva jobb dolgom van, mint nekik odafent, így újult erővel nekiindultam. Ahol lehetett ott elengedtem a lábakat és még volt egy-egy 5 perc körüli km, de az utolsó 2-3 km ismét korcsolyapályára hasonlított, amit a térdem nem díjazott ezért vissza kellett vennem. Bosszúból az utolsó néhány száz méteren nem fogtam magam vissza kicsit sem. A cél kapu alatt várt Erika és a kürtőskalács meg pár tábla Milka szóval a földi mennyországba rohantam 🙂
Hogy szeretem-e a Börzsönyt még mindig nem tudom, mert háromszor három olyan arcát mutatta, ami alapján nem tudnám megmondani, hogy “ugyanott” jártam, de az biztos, hogy fizikailag nem képes annyira lefárasztani amit lélekből ne lehetne visszatölteni. Nem ez volt az utolsó börzsönyi köröm ezt nagy biztonsággal ki merem jelenteni.
Gabi, nem tudom elégszer megköszönni, hogy a felkészítéseddel sikerül ilyen élményeket gyűjteni.
Chianti Ultra Trail, 46 km – Giczei Zsolti, beszámoló
Indulásra várok. A fejemet szerencsére nem csapkodja már egy láthatatlan fejsze, a gyomrom sem liftez úgy, mint ahogy az elmúlt két napban tette. Nehéz megtippelni, hogy mennyien lehetnek előttem, de valami azt súgja, hogy pár százan. Egy évvel ezelőtt nagyjából ugyanitt helyezkedtem el. Most kicsit korábban érkeztem, mint akkor, harminc perc van hátra a rajtpisztoly eldördüléséig. Réka, Fanni, Tomi velem szemben egy lépcsőn találják meg azt a pontot ahonnan még jól látnak. Integetnek, visszaintek, egy fotót is készítek róluk, a rajtról, a hangulatról. Már teljesen máshol járok. Megrohannak az emlékek. Újra itt, mégis teljesen más emberként.
2024 márciusában egy héttel a verseny előtt olyan fájdalmaim voltak a bal talpamban, hogy pár száz métert is alig tudtam megtenni lábon a házunk előtti dózerúton. A versenyig Gabival megállapodva pihentettük lábaimat, s bíztunk a csodában és természetesen az akaraterőmben. Akkor legyőztem önmagam, de hosszú időre el kellett búcszúznom a futástól. A részleteket most meghagyom a fantáziának, egyébként egy korábbi facebook postban már összefoglaltam az utat ami most ide, ehhez a pillanathoz vezetett.
Hálát érzek, hogy újra itt állhatok Radda in Chiantiban. Ekkor még nem tudom, hogy be fogom-e fejezni a 46 km-t, vannak kétségeim, de elmosolyodom, mert tudom, hogy egy dolog biztos: k*rva makacs ember vagyok ám, így ha a talpfádjalom újra megjelenne, hogy felkússzon idegszálaimon át az agyamig, akkor fel kell készülnie arra, hogy az összes dühömet fogom rázúdítani. Öcsémmel mottónkká vált szavak jutnak eszembe: A harag örök. Latinul ez persze még jobban tetszik: Ira perpetua.
Visszaszámolás. Réka már lentebb vár, hogy még egyszer tudjunk találkozni, mielőtt eltűnök közel 1000 sorstárssal, s hasonló őrülttel együtt az erdők s dombok közé. 9 órakor futócipők csattogása tölti be a toszkán kisváros utcáit. Végre elindulunk, s megszűnik minden gondolat, csak én vagyok és a pálya.
Néhány perc után már meg is tapasztaljuk a heteken át tartó esőzés eredményét. A kijelölt út helyett kényszerből a füves területen át igyekszünk biztonságosabban közlekedni. Csapdában vagyok. Ha túl lassan haladok, akkor be fogok ragadni a tömeg azon részébe, akik az elején követni akarják az élmezőnyt, ha túl gyorsan megyek, magamat fogom kifárasztani és még eséseket is kockáztatok ilyen terepen. Kockáztatok, egy kicsit gyorsabban akarok haladni, de így is feltartóztatnak az első emelkedőn csúszkálók. Én kemény vagyok, nekem nem kell a bot, pedig ott van nálam, mégis tartalékolom későbbre, ehelyett szenvedek inkább. Az egyik őszes pár női tagját sikerül magam mögött hagyni, de az úr nem igazán érzékeli, hogy én ott keresem, kutatom, hol tudnám kielőzni, így amikor megpillantom a lehetőséget, ugrok egyet, s mutatom be a körülöttem lévőknek milyen seggen csúszni a sárban.
Felpattanok, megyek tovább. Komolyabb mutatvánnyal a maradék maratonnyi távon már nem szórakoztatom a közönséget, pedig még a táv háromnegyedéig ugyanúgy nehezíti a haladást a sár. A második emelkedő lábánál már büszkén mutogatom, hogy botokkal is tudok én erőltetett menetben felfelé sétálni.
A zseléket rosszul választottam meg, többnyire 45 g szénhidrátos darabokat pakoltam be a zsákba, ezek soknak bizonyultak, hamar azt kezdem érezni, hogy nem akar a gyomrom szabadulni, feltorlódott benne minden. Kicsit visszaveszek, inkább Tailwind isoból pótolom az energiát egy-két óráig az első megállót követően. A frissítőpontok 12, 24 és a 39. kilométerek környékén vannak. Az utolsó pontban persze nem voltam magabiztos, de felkészülten vettem magamhoz mindegyik pontnál elegendő mennyiségű vizet. Az első checkpoint után kezdem behangolni jobban a pulzustartományt, a kelleténél jobban lefárasztott a sárral való küzdelem.
Már nem számolom az emelkedőket. Tudom jól, hogy itt egy hullámvasútra fizettem be, annyi különbséggel, hogy a tavalyi útvonalat megtoldották 3 kilométerrel és némi extra szinttel. A második állomás a kedvencem. Van itt chianti, prosciutto crudo, speck, salami, parmigiano, grana padano, pecorino, olajbogyó. El is csábulok, nem tudok otthagyni egy szép szelet prosciuttot, még pár száz méterrel odébb is ott rágcsálom a szőlőtőkék között.
A harmadik állomás előtt társamul szegődik egy velencei úriember, Nicola. Állítása szerint két helyen járt Velencén kívül, Rómában és Budapesten, s utóbbit nagyon szívébe zárta. Jó angol tudása ellenére én erőszakolom ki magamból az olasz szavakat abban reménykedve, hogy legalább ettől még szimpatikusabbak lesznek számára a magyarok. Egy sótablettával támogatom, majd a harmadik állomást megelőző utolsó, nem túl meredek de kitartó emelkedőn valahol leszakad tőlem. Ciao Nicola, Buona Fortuna! Én pedig szépen kibontogatom eddig lekötözve tartott szárnyaimat, a debreceni-kistarcsai holló, de legalábbis szürke gúnár tör előre, magam sem értem honnan az erő, minden bizonnyal a harag lesz az, ami ott szunnyadt belül, s önti el lábaimat. Már nem számít az emelkedő sem, futok, kocogok, bottal hajtom magam. Utólag tudom meg, hogy kereken 50 helyezést javítottam az utolsó 7 kilométeren.
Az a lejtő, amin még 6 órával ezelőtt leszáguldottunk, most az utolsó emelkedőként védi a települést a rohamozóktól. A lépcsőn már botok nélkül ügetek fel, akaratlanul is emlékszem arra, hogy egy éve itt a bot volt az egyetlen támaszom, pacsi Tomival, Fanni is lelkesen szurkol, Rékát is kiszúrom a kordon mellett, s csókolom meg, mielőtt befordulok a macskaköves kis utcára. Nem rohannak meg érzelmek, nem könnyezem ezúttal a célbaérkezést, de egy győzelmi táncot bemutatok. A célidőmben némileg csalódtam, de mindig ott lesz bennem a kritikus hang. Alig harminc perc múlva már kocogva rohanok a zuhanyzóba. Előtte természetesen elmaradhatatlan a győzelmi sör.
Köszönet Gabinak, Rékának, Tominak, Fanninak, s sorolhatnám még.
baratrunning.com 