terep
Kinizsi100 – Ficzere Juli, beszámoló
A tavalyi teljesítésen felbuzdulva, a 2023-as versenyek közé simán bemondtam Gabinak az UTH leghosszabb távját. Szerencsére kettőnk közül ő volt a józanabb és finoman jelezte, hogy ott a szintidő komoly akadályt jelentene számomra, ezért idén is a Kinizsit 100-at választottam.
A verseny előtt két héttel még minden nagyon stimmelt. Mentálisan és fizikálisan is nagyon erősnek éreztem magam. Ez a verseny hetére nagy mértékben alábbhagyott. Hét közben több minden elvitte a fókuszt, így végül csak pénteken tudtam igazán a teljesítésre koncentrálni. Napközben többször fejben végigfutottam a pályát, alaposan áttanulmányoztam a tájékoztató füzetet, amit rajtcsomag átvételkor kaptunk. Ekkor tűnt fel, hogy van egy idézet a füzet hátsó borítóján. Elővettem a tavalyi füzetet is, amin ez állt:
„Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges,
és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.”
Assisi Szent Ferenc
Ez nagyon megérintett, kicsit meg is könnyeztem, mert még mindig meghatódom magamon. Aki ismer az tudja, hogy hét évvel ezelőtt az ilyen teljesítéseknek a közelében sem voltam. Vajon hozzá lehet szokni ehhez az érzéshez?
A verseny előtti napokban folyamatosan szakadt azt eső, ezért fél szemmel követtem a Kinizsi 100 csoportot, ahova folyamatosan kerültek fel fotók a pálya állapotáról, meg persze rengeteg tanács, tapasztalat. Az időjárásra persze nincs ráhatásom, de mégis egész héten bűvöltem az időjárás előrejelzést.
A verseny napján a reggeli felkészülés és rajthoz érkezés egész higgadtan zajlott. A rajtban már hosszú sorokban álltak a túrázók mire kiértünk. Nagy meglepetésemre megjelent Szilvi és Gabi hatalmas mosollyal az arcukon.
Én is beálltam a sorba, közben jót dumáltunk, kaptam Szilvitől varázs gumicukrot. (A tavaly tőle kapott 100Ft természetesen idén is a mellényemben volt😊)
A Kevély idén is nagyon zsúfolt volt, a csobánkai temetőig volt időm megfigyelni, hogy viszonylag sokan hosszú ruházatokban, bakancsban indultak neki, a hirtelen betört meleg ellenére. A Hosszú-hegyi első ellenőrző pontig (14km) nagyon nehezen telt az idő. Itt már éreztem, hogy ez a mostani menet nem feltétlenül lesz akkora flow, mint az első volt. Atival a Billik keresztnél (17km) volt az első találkozónk. Ettem banánt, ittam, felvettem a hidegvizes kendőt a nyakamba és indultam fel a Pilis-tetőre. Az egyik kedvenc részem a tető utáni lankás rész a Pilis-nyeregig, vártam már, hogy ott csapathassak. De mire felértem a vádlim elkezdett jelezni. (A verseny előtt már volt vele gondom, tudtam, hogy a hátamon lévő trigger pontok okozzák a fájdalmat. Voltam is kezelésen és azt hittem, hogy minden ki lett simítva.)
A második ellenőrző ponton (Pilis-nyereg, 26km) már nem tudtam ki sem nyújtani a lábam a lépéseknél annyira behúzta a vádlim, és automatikusan elkezdtem a másik lábra is jobban terhelni. Ennek fele se tréfa gondoltam, és alig vártam, hogy Atival újra találkozzunk a kesztölci szőlőknél (31km). Kértem, hogy essen neki a trigger pontjaimnak. Itt sushit ettem, ittam, mosakodtam, vizes kendő nyakba és indultam tovább.
Kesztölc és Dorog között szembe futott Csipi és mindenkit bíztatott. Ezen a részen beütött a kegyetlen meleg. A túratársakon már látszottak az elcsigázottság jelei, Dorogon az útvonalat érintő kocsmákban, boltokban mindenhol voltak Kinizsi teljesítők. A Gete-hegyi ellenőrző pont (42km) is baromi lassan jött el. Az ellenőrző ponton nem vártam pom-pom lányokat, de a pecsételő fiatal srác unott arca mindent vitt.
A Getéről lefelétől nagyon tartottam, mert borzasztó meredek és sziklás. Most az esők miatt viszont éppen annyira volt sáros, hogy nem csúszott úgy, mint porszárazon. Tokod előtt módosítottak a pályán, így a falu érintése nélkül mentünk Mogyorósbányára. Ez az 5 km-es szakasz kegyetlen volt. A homokos falon mászás, a tűző napnak teljesen kitett rész a legtöbb indulót kicsinálta. Mogyorósbányára (51km) az időtervhez képest egy órával később értem, ami nagyon lehangoló volt. A hirtelen beütött meleg miatt irreálissá vált a kalkulált időterv. Megérkezve tartottam egy hosszabb pihenőt. Lemosakodtam az utcai kútnál, póló, zokni, cipő csere és egy jó adag tésztasaláta, kóla. Miközben tettem a dolgom, Atival figyeltük a pontra érkezőket. Látható volt, hogy a hirtelen jött meleg sokakat megviselt. Ez a pont egyébként is sorsfordító, a statisztikák szerint itt adják fel a legtöbben. A friss beszámolók szerint most is sokan fejezték be itt. Ekkor már délután 4 óra körül jártunk, bíztató volt, hogy a nap már lemenőben és az útvonal viszonylag sűrű erdőben folytatódott. Alig vártam, hogy Péliföldszentkereszten (56km) a Szent-kút jéghideg vizénél felfrissülhessek és az ott lévő nyüzsi megtörje a menet monotonitását. Idén itt is volt egy ellenőrző pont. Kíváncsiságból megkérdeztem, mennyien jöttünk már el idáig, azt mondták én vagyok a 100.-ik😊 A következő 10km-en hullámokban hol hasítottam, hogy csüggedtem. Pusztamaróton (65km) az ideiglenes büfénél vettem jéghideg vizet, ettem, ittam kicsit és mentem tovább. A következő ellenőrző pont Bánya-hegynél (71km) volt. Mire odaértem már sötétedett, többen készítették elő a fejlámpájukat. Akkor eszméltem rá, hogy Mogyorósbányán a sötétedést nem kalkuláltuk be Atival, így az én fejlámpám még az autóban pihent. Egy jó meleg napközis tea és szendvics után, indultam is tovább. Itt elkapott egy kis lendület, egy srác meg is jegyezte, hogy megyek, mint egy tank. Aztán egyre sötétebb lett, egyre inkább nem láttam rendesen, így a tempó jócskán alábbhagyott. Mivel bot volt a kezemben (sokat segített egész úton, a felfelékben, és a sáros helyeken, hogy stabilabban álljak), a telefont már nem tudtam a kezembe fogni, hogy azzal világítsak, meg az aksit sem akartam meríteni. A sár helyzet itt már annyira fokozódott, hogy nem maradt más, vártam egy kicsit hátha érkezik valaki, akinek van lámpája, és elmehetek vele a Vértesnolnai műútig (77km) ahol Ati már várt. Csodák márpedig vannak, jött is egy futó, aki nagyon lovagiasan elkísért. Miközben dumáltunk kiderült, hogy tavaly is kb. ezen a részen futottunk együtt. Idén ő is, ahogy én is, pont egy órás csúszásban voltunk. Hogy mennyire nem vagyok éjszakai menethez szokva, jól mutatja, hogy egy bokor árnyéka, amit a fejlámpa fénye okozott, úgy megijesztett, hogy felkiáltottam és rámarkoltam a fiú karjára. A műút előtti szántóföld úgy felázott, hogy a cipőm megtelt vízzel, így az utolsó frissítőponton kénytelen voltam cipőt, zoknit cserélni. Felkerült a fejlámpa, száraz póló, szélkabát, kesztyű. Ettem egy kicsit, és felpakoltam minden szükségest, ami célig kellhet. Meg voltam győződve róla, hogy a tavalyinál jobb állapotban vagyok, hogy meg tudom nyomni a végét, ami tavaly az óriási vízhólyagok miatt nem sikerült. Nekiindultam a sötét erdőnek, ami az egész út során talán itt volt a legsárosabb. A lábaim egyre jobban fáradtak, többször úgy éreztem, hogy menet közben állva elalszom, annak ellenére, hogy napközben vettem be koffeint. A Koldusszállási ponton (82km) robot üzemmódban bélyegeztettem és mentem tovább. A ponton kedélyes beszélgetés zajlott, néhányan meleg levest szürcsölgettek, de nekem ehhez már semmi hangulatom nem volt. Itt már túl akaratam lenni az egészen. Az útvonal innen alattomosan emelkedik az utolsó ellenőrző pontig, ami a Szent Péter-templom romja (91km). Hiába nem volt egy vízhólyag sem a lábaimon, mégsem tudtam normális tempóban haladni, egyszerűen felemésztett az egész nap. A pontőr kedves és jókedvű fickó volt, égett a tűz, az egésznek olyan megnyugtató hangulata volt, hogy egy kicsit én is el tudtam engedni a bosszúságomat, az időtervvel kapcsolatban. Ettem, ittam és megindultam az utolsó 7km-re. A turistajelzéseket nagyon nehezen láttam ezen a részen, ezért gyakran néztem nem csak előre, hanem oldalra a fák irányába. Na ezt nem kellett volna, mert többször is szemek meredtek rám a sötétből. Félelmetes volt! A baji Kálvária első stációja megkönnyebbülésként hatott, mert tudtam, hogy hamarosan újra lakott területen leszek. Az aszfaltot elérve kocogásra tudtam váltani, Ati most is elém sétált, így együtt mentünk be az ifjúsági táborba. A célban a fénycső hideg fénye kiégette a szemem a sok sötétség után. A hangulat viszont kicsit oldottabb volt, mint tavaly, a szervezők mosolyogtak, csendesen szólt egy kis zene.
A nehézségek ellenére menet közben egyszer sem gondoltam arra, hogy feladom. Gabi ugyan még a verseny előtt írta: „beszélgess velem gondolatban, ha bármi elakadásod lenne”. Végül nem csevegtünk, mert tudtam, hogy a jelentkező problémákat hogyan orvosoljam. Hetven km után még mindig kevés vagyok, tehát az UTH még várat magára, de tudom, hogy egyszer majd sikerülni fog.
Köszönöm Gabi, hogy hétről hétre segítesz ebben!
Szőlőskör Trail, 50km – Wittmann Lilla, beszámoló
Edzőversenyként írtuk be a naptárba, mondván egy hónap múlva a Fátra szikláit taposom, ráérek ott kifacsarni a testemet lelkemet. 2 db 25 km-es kör volt. Köztudottan utálok körözni, de 2 még belefér, és a februári tihanyi 2 kör után tudtam, hogy a második mindig hamarabb eltelik, vagy legalábbis úgy tűnik, mert ismerős az út.
Rajt előtt nehéznek találtatott az új botom, nem akartam cipelni, bár Gabi azt mondta vigyem, gyakoroljak. Már gyerekként sem fogadtam szót anyukámnak, és akkor is megbántam…nem volt ez másként most sem, de azért annyira veszettül nem hiányoztak.
Az első kör maga volt a pokol, ha van mentális fal a futók előtt, az az első körben folyton előttem volt és mászhattam át rajta 25 km-en keresztül. Végig vitatkoztam magammal, az ördög azt mondta ez nekem nem megy, görcsbe állnak a combjaim, a gyomrom sem az igazi, mit akarok én majd a magashegységben, ha itt sem megy, mit akarok ősszel 100+os versenyen, inkább jobb lenne nem ultrázni, max 25-30, most is inkább szálljak ki az első kör után, jobb lesz az mindenkinek, béna vagyok, fáradt vagyok, mi ez a rengeteg szint is, nem erről volt szó, el is tévedtem 2x, lyukas a cipőm, belemegy a víz,a sár, biztos már tele vagyok vízhólyaggal is (bár sose volt, és most se lett), kell ez nekem? A másik vállamon meg ott ült a józanabbik énem, aki azt mondta majd jobb lesz, mindig el kell teljen 20-25 km mire belejövök, most is biztos így lesz, kinyomtatták a szalagot a nevemmel, nem viheti haza Kis Pista, menj csak Lillácska, fusd végig. Ez ment az első körben, aminek a végén lejtő volt, amit nagyon szeretek, pihenteti a lábam, ezáltal fejben is kezdtem helyrejönni, úgyhogy kimentem a második körre és vérszemet kaptam. Nem láttam az élmezőnyt, egyedül baktattam, de mondom toljuk meg egy kicsit, hátha az élmezőny jól megtolt km-ek utáni hősi halottjai az árok szélén hevernek, hasmenésük lett, eltévedtek, és leesik nekem is valami az asztalról. A 35.km környékén megláttam egy hátat, mozgása alapján nőnemű és kezd fáradni, de messze volt, és volt még hátra 15km. A frissítőponton kérdeztem hány nő van előttem, azt mondták 4-5, de nem tudják pontosan. Na mondom akkor dobogónak szevasz, de hátha rosszul tudják, úgyhogy nekilendültem hamar és a frissen tanult lejtős technikámmal csak suhantam a lefeléken, síkon is futás, emelkedő…khm… fogjuk rá, hogy kocogás. És utolértem… eleinte kerülgettük egymást, néha lejtőn a semmiből mellettem termett, akkor rákapcsoltam. Aztán a rákapcsolás annyira jól sikerült, hogy 5:30 körüli kilométereket mentem, hánytam egyet Hidegkúton a falu közepén életemben először futás közben, de mindent összeittam már akkor, nem csodálom. 45nél már kivoltam, mint a kutya, de nem lassíthatok, mert megelőznek. Nem akartam hátranézni, mondom az olyan, mint a gyerekek amikor nézik ki jön utánuk. Gondoltam ha már hátranézni ciki a telefonom szelfi kamerájával nézem meg, de arra meg nem akartam az energiát pazarolni, meg talán még cikibb. Lesz ami lesz, van a leány ahol van, én megyek ahogy tudok, nem lesz lelkiismeret furdalásom bárhogy érek célba. 48 km-nél egy jó barátom írt, hogy az első nő most ért be, na mondom akkor bízzunk benne, hogy a második nem épp 49 kmnél jár. És szerencsére nem járt, mert az én voltam. 🙂
Összefoglalva: az első körben egy fillért sem adtam volna, hogy egyáltalán beérek a célba, a második kör elején mindegy hogy csak érjek be, a második felében meg ugyan csapjunk már a lovak közé és menjünk 6 órán belüli időt (ahogy egyébként amúgy is terveztem, de erről az első körben teljesen lemondtam) .
A frissítés gyakorlása is volt az egyik feladat a versenyen. Úgy érzem ez már az elmúlt években jól kiforrott, és mostanra értem el arra a szintre, hogy fegyelmezetten be is tartom, a végén engedek csak meg magamnak egy kis változtatást, akkor már mindegy szinte.
Az elmaradt botozás gyakorlására még 3 hetem van, biztosan lesz rá lehetőségem.
A másik feladat a tempó belövése volt…ez annyiban sikerült, hogy a fokozatos gyorsulást tudtam hozni, amit terveztem, bár ez leginkább a lelkiállapotom miatt volt, tudatosan csak a végén gyorsítottam. Hogy a Fátrában milyen tempót tudok menni az majd ott kiderül, sose futottam magashegységben, első bálozó leszek, biztos más a talaj, mások az emelkedők, mások a lejtők, de remélem a legjobbakat, hogy ügyesen veszem majd a kihívásokat. Ez a verseny jó volt arra is, hogy megtudjam, egyre erősebb vagyok fejben és vissza tudom hozni magam, mikor már teljesen lejöttem az életről.
Ultrabalaton, egyéni – Földi Zsuzsi, beszámoló
Nem szoktam kommentárt fűzni a beszámolókhoz, de ehhez most kivételesen.
Egy célversenyt nehezen dob el az ember, pláne, ha egyébként nem sérült és beteg. A “női bajok” futás nélkül is jelen vannak az életünkben, így az ember azt gondolná, hogy akkor futás közben sem okoznak komolyabb gondot.
#nőidolgok #nőifutók #menstruáció #endometriozis a témakör. Szerencsére sokan meg sem érzik, vannak akiket kicsit hátráltat, vannak akiket nagyon. Zsuzsi az utóbbiak közé tartozik. Spoiler alert: sikerült célba érnie.
Ez volt az a verseny, aminél semmi nem úgy alakult, ahogyan elterveztem/tük, ez volt a „most először” és az „eddig még soha…” szitukkal teli futás.
Eredetileg minimális segítséggel terveztem megcsinálni a kört, pár óránként találkozva a segítőmmel. Március végére úgy alakult, hogy mégsincs kísérőm a versenyre, így ment a Gizionoknak a segítségkérés – nagy tolongás nyilván nem volt, egyáltalán nem buli 28-30 órán keresztül talpon lenni, figyelni ahogyan leamortizálódok, közben ébren maradni, esetlegesen felmerülő problémákat megoldani. Végül Nagy Erika jelentkezett, „ideális” kísérőként: soha senkit nem kísért még, soha senkit versenyen nem frissített, és még az UB közelében sem járt soha. Tökéletes 😀
Az első gondolatom persze az volt, hogy ez egy kicsit erős lenne így, de miután beszéltem Erikával, arra gondoltam, hogy miért ne, még akár jól is sülhet el a dolog. Velem általában a kísérőknek extra sok gondja nem szokott lenni, abban az értelemben, hogy a frissítésem szögegyszerű, emésztési gondok nem jellemzőek, hisztizni nem szoktam, feladni nem akarom, legyen akkor Erika a segítőm ezen a 211km-en 
A Spartathlon óta az egyetlen igazán hosszú futásom csak az Omszki tónál futott 100km volt a Sallai Zsuzsi emlékversenyen március végén, előtte a Bólyi százason 38km-nél ki kellett szállnom, tavaly november-december extra zűrös volt betegség és magánéleti dolgok miatt. Március végén lelkileg extra mélyen voltam, de szerencsére van egy fantasztikus edzőm és nagyszerű barátaim, viszonylag hamar össze tudtam magam kaparni, helyére került a fókusz, önmagamhoz és az akkori állapotomhoz képest egy egészen jól sikerült az Omszki százas, jól mentek utána az edzések, lelkesen, motiváltan és fókuszáltan jutottam el az UB hetéig.
A verseny előtti hetek szokás szerint nagyon hajtósak voltak, a rendelőben extra munka jutott rám, de valahogy mindig ez van minden nagyobb verseny előtt, már az lenne a furcsa, ha nem így lenne 😀
A legkomolyabb új, és „most először” dolog a verseny előtti napon jött: a menzeszem. Futottam már így, de csak max 40km-t, ultrán nem volt még tapasztalatom vele. Annyiban érdekes nálam ez a dolog, hogy endometriózisos vagyok, a menstruáció nálam nagyon komoly görcsökkel és erős vérzéssel jár, általában két napig fájdalomcsillapítóval teletömve maximum ülni vagyok képes. Hát, most akkor futni fogok így, mert az nem opció, hogy nem indulok el, ez volt a második gondolatom. Az első egy szép hosszú káromkodás volt 😀
Azt tudtam, hogy fájdalomcsillapítás nélkül esélyem nem lesz végig csinálni a 211km-t, de bíztam benne, hogy mag tudom találni az egyensúlyt aközött, hogy ne fetrengjek görcsök között az árokparton, de annyi fájdalomcsillapítót se tömjek magamba, hogy egy esetleges sérülést elnyomjon a gyógyszer hatása.
Fotó: Abai Róbert, NN Ultrabalaton
A rajt pénteken reggel volt, Balatonfüredre csütörtökön este f7 körül értünk le Erikával, Gabi (edzőm, Gabi Gizibé Barát ) Halász Lacival és Timivel, Laci feleségével vacsorázni voltak épp, csatlakoztunk hozzájuk. Ők vacsoráztak, én a szokásos verseny előtti sörömet ittam meg, kicsit beszélgettünk, majd mindenki ment a szállására pihenni.
Lefekvés előtt átbeszéltük Erikával a fontosabb dolgokat: mikor és hol találkozunk, ott mit fogok kérni, nagyjából mikortól kellhet jég, mikor veszek száraz ruhát, stb.
Alvás pont mint mindig, most is rendben ment, reggel ha nem is teljesen kipihenten, de lelkesen és „fussunkmár” hangulatban ébredtem.
7-kor volt a rajt, negyed7 körül értünk ki a rajtközpontba, megkerestük Gabiékat és a többi Giziont. Nagyon szeretem ezt a rajt előtti fél órát, ölelések, pacsizások, hajrák, élesedik a fókusz, megérkezik az igazi versenyhangulat
Gyors közös fotó is elkészült az egyéni induló Gizionokkal: Hankával, Milánnal, Lacival, aztán be a rajtba, induljunkmár
Végre 7 óra, elindultunk, ez a harmadik egyéni rajtom, és jé, idén nem a bokatörős részen megyünk ki az Annagorából, nem is bánom.
Még a szálláson be kellett vennem egy fájdalomcsillapítót, nagyon nem örültem neki, hogy rögtön az ébredés után durvák a görcsök, de ez van, hátha napközben ennél rosszabb nem lesz.
Erikával az első találkozást Badacsonyba, 43km-hez beszéltük meg, a korábbi UB-k alapján 11.30-12:00 óra között számoltam az érkezést, nem gondoltam hogy idén gyorsabb lennék, már csak a pontokon izókeveréssel eltöltött plusz idő miatt sem.
A futás jól ment, pulzus rendben volt, sajnos a hasam kevésbé, és jelentkezett a menzeszhez csatlakozó hasmenés is (ez akkor ugrott be, hogy hoppá, tényleg, hát ez is szokott lenni ilyenkor. Hát hurrá, de legalább van elég toitoi a pontokon).
Frissítés ment a megszokott módon, óránként fél liter i:am izó (ami nem izó, de így egyszerűbb hívni), délelőtt 9 után plusz víz és sótabletta is, elkezdett melegedni az idő.
Az út ismerős, élvezem a futást, pulzus rendben, hasam görcsöl… 5 órája vettem be gyógyszert, meddig húzzam most? Ha túl sokáig várok, abból fekvés lesz, de hol van az a pont, ameddig elmehetek? 10 percig györtődök, hát ez erősödik, nem lehet tovább várni, be kell venni egyet. 11 óra, gyors matek, délután 4-5 körül ismételhetem, remélem addig oké lesz minden.
Toitoi másfél óránként, minden pont olyan, mint szokott lenni, és amilyennek vártam, csak most futni is kell. A helyzethez képest egész jól haladok, a megbeszélt/tervezett időben érek Badacsonyba, Erika feltölti az izópor készletem, ad jeget, teszünk mindenhova belőle. Gyorsan, profin csinál mindent, az ember meg nem mondaná, hogy először csinálja. Nyugodt, határozott, nem kapkod, de nem is tököl semmivel, megemlítem neki hogy fáj a hasam: „jó, tudtuk hogy ez lesz, vettél be gyógyszert? Igen? Akkor majd elmúlik, haladjál, szia”. Pont olyan cuki, mint Gabi szokott lenni, de ez így nagyon jó, most erre van és lesz szükségem. Vigyáz és figyel rám, tutujgatás nélkül, tökéletes segítő.
Meleg van már így délben, és még melegebb is lesz, a következő találkozó nem a megbeszélt 81km-nél lesz, hanem előbb. Gabi kérte Erikát, hogy találkozzunk sűrűbben, 20km legyen a max, így Balatongyöröknél vár majd.
A pontról igyekszem gyorsan tovább, ismerős az út, szeretem. Sokat lassítanak a sűrű budiszünetek, de ez most egy ilyen kör lesz. A hasmenés zavar jobban, érzem hogy a hasam is kezd megint görcsölni, ááá, hol van még a délután 4 óra…. Viszont futni tudok, egyelőre bírható a fájdalom, lehetne sokkal rosszabb is, nincs nyafogás
Fotó: Nagy Erika
Györök, ötvenpár km, nagyon gyors szerviz: jég, izó, só, szia, tali Keszthelyen.
Keszthely, 65km. Kedvenc város, itt ismerős minden, amikor Berényben vagyunk, ide szoktam elfutni, kicsit itthon vagyok.
Berény innen 12km, következő találkozót oda beszéltük meg Erikával. Ezt a 12 km-t úgy ismerem, mint a tenyerem, kis túlzással vakon is végig megyek a Keszthely-Berény közötti szakaszon. Zala híd, fotó (itt mindig csinálok egy képet a Zaláról), innen 6 km Berény. Találkozom Káldi Petivel, Berényig együtt futunk, beszélgetünk.
Erika még Berény előtt vár az út szélén – én Berény 2-re gondoltam találkozónak, ő 1-nél várt . Nem baj, tök jó így, kapok izót, sót, kérek koffeintablettát – nagyon furcsa, ilyen korán még soha nem kezdtem álmosodni, alig 10 órája (sem) futok, mi lesz itt… Nem idegeskedek sokat rajta, hátha csak a meleg, meg a görcs, meg a hasmenés, meg a vérzés miatt vagyok álmosabb a szokásosnál. Így leírva nem néz ki túl jól, de akkor nem éreztem annyira durvának a helyzetet. Még.
Berényben a Tekergőben (kerékpáros pihenő) beköszönök a tulaj Lacinak, most nem fröccsöt, hanem kulturvécét kérek Amúgy egy ilyen futáson egyáltalán nem izgat, hogy mennyire csillivilli a wc vagy sem, most az ismerős helyen járok érzés esett inkább jól 
Mária, Fenyves, végtelen hosszan ugyanolyan utcák, ezt is nagyon szeretem, sokat futok erre is, ismerős. Itthon vagyok érzés van bennem most is. 100km Fenyvesen, 11:42, kb a szokásos, tavaly mondjuk jobb volt, de jó lesz ez most így.
Fonyód, 106km, Erikával találkozó. Kapok száraz ruhát és láthatósági dolgokat (lámpát még csak zsebbe), és mivel már egy ideje fura a gyomrom, felesbe hígított izót kérek. Hányinger határán vagyok, új az érzés („most először”…), nem akarom hogy rosszabbodjon, próbálok inkább több vizet bevinni. Koffein, só is jön velem, megyek tovább gyorsan.
Jó a száraz ruhában lenni, igyekszem inni, de valami nem jó. Görcsöl is a hasam (pedig vettem be 5 körül gyógyszert), fáj a gyomrom, émelygek van. Basszus. Víz, igyál vizet, rendben lesz minden, nem szokott fájni a gyomrod, nem szokott hányingered lenni, el fog múlni, el kell múlnia. Még 100km hátra van, még előttem az éjszaka, muszáj, hogy rendben legyek.
Végül jött, ami még nem volt: hányinger, hányás… Az első kipakolás után jobban lettem, hát helló, akkor ez is pipa, már ezt is tudom hogy milyen. Egy ideig jobban is lettem, hurrá, újra indult a rendszer ahogy kell, innentől jó lesz minden a hátralevő 80km-en. Az mondjuk még nem kevés, de időm van, és csak annyi a dolgom hogy egyik lábat tegyem a másik után. Valamikor ekkor engedtem el a 26-tal kezdődő időt, a 25-tel kezdődőt már akkor, amikor rájöttem, hogy a sűrű budi látogatások mennyi időt elvisznek.
Az újra indult rendszer ellenére visszatért a hányinger, és közben borzasztóan álmosodtam, sokkal jobban, mint szoktam. Az összes többi korábbi dolog is megvolt természetesen, ennek megfelelő állapotban éreztem magam ekkor már: mocsok szarul.. Amit megiszom, avval a lendülettel jön is vissza, nem vicces. Eszembe jut Hanka és Varga Szilvi – hát ilyen ez, basszus, már én is tudom. Hősök vagytok csajok, hogy így szoktatok végig menni.
Gyaloglás közben egy kicsit jobb, legalább a hányinger elviselhetőbb, viszont elalszom, félek hogy beszédülök az árokba. valamikor ekkor jött a következő „most először” dolog: komolyan megfordult a fejemben, hogy kiszállok. leveszem a ’csába a rajtszámom, és a következő ponton beülök a kocsiba, húzzunk a szállásra. Még kb 70 km van hátra, nem tudok ébren maradni, sztrájkol a testem
És bassza meg, most bezzeg nincs baja a lábamnak, most tudnék futni, és a szervezetem mégsem engedi. Amikor ide eljutottam gondolatban, azt mondtam, hogy na nem, kizárt. Szintidőbe beférek, addig megyek, amig nem szednek ki. Fáj? Fájt máskor is, fog összeszorít, a lábad nem fáj, haladjál, nem azért hagytad otthon a gyerekeid, a kutyáid, hogy 130-nál kiszállj. Nem ezért van itt Erika, nem erre készített fel Gabi, hogy 130-nál vagy 140-nél kiszállj, amikor még bőven van időd.
Koffeintabletta, víz és só a hányások utáni 5-10 perces időablakban, amíg bennem maradt amit megittam.
Hát akkor gyalogolok, akkor csak szimplán fáj a gyomrom, ha futok, jön a durva hányinger.
Megy a hasam továbbra is, menstruációs görcsök újra, klassz. Meg kell oldani, hogy benn maradjon a víz, izó nélkül végig tudok menni, de só és víz nélkül esélytelen. Meg is találtam a megoldást: hányás utáni 5-10 percben amit megittam, az benn maradt, gyorsan be a só, koffein, víz. Már csak évben kellene maradni 😀
20 percig hat a koffeintabletta, hát ez semmi. 150km, Siófok 19 óra. 60km még, van rá 12 órám. A siófoki találkozón olyat csináltam, amit eddig még soha: aludtam. Muszáj volt, menet közben aludtam el, így inkább kimatekoltam, hogy 10-15 perc alvás belefér, az időm semmiképp nem lesz jó, de meg kell próbálni beiktatni pihenést, hátha segít, és a hátralevő 9-10 órában ébren tudok maradni. Gyomrom tropa, hasam görcsöl, fosok, talán egy kis alvás segít, és esetleg tudok majd többet futni a gyaloglás helyett.
Vízszintbe tettem magam, Erikát megkértem, hogy 15 perc múlva szóljon. A 15 percből nagyjából 6-7 percet alhattam, de még én is meglepődtem, mennyivel jobban voltam utána. Már amennyire jól tudtam lenni, a fájdalmak sokat nem csökkentek, de a gyomrom talán egy hajszálnyival jobban lett, és kocogva el tudtam indulni. Erika pont, mint az eddig eltelt 19 órában, most is extra profi segítő volt, gyorsan megtömött sóval, vízzel, koffeinnel, szia, haladjál
Borzasztó lassan, de egyszer csak eljött végre a hajnal, nagyon bíztam benne, hogy legalább az álmosságon segít, a gyomorfájás és hányinger már végig velem marad, beletörődtem. Ha így, akkor így, szintidőbe még mindig beleférek, csak minél kevesebbet álljak. Minimális futás itt ment még, de továbbra is a futok – hányinger – hányás – 2 perc állás menetrend volt, míg ha gyalogoltam, akkor „csak” fájt, de haladtam folyamatosan.
Sírtam, sokat, szerintem többet, mint az első UB-n, ez most jobban fájt, mint a Spartathlon utolsó 40-50 km-r. Úgy bőgtem a pontokon, mint egy óvodás, az akarattyai ponton (asszem ott) olyan mocskosul káromkodtam, hogy utólag belegondolva még tőlem is durva volt, pedig tudok cifrákat mondani…
Elhangzott a „soha többet nem futok”, az „ultráról a büdös életben hallani nem akarok”, és a „nem megyek a Spartathlonra sem, elegem van”… A durva az, hogy ott és akkor ezt mindet tök komolyan gondoltam.
Még egy maraton, 7 óra van rá… Gyaloglás ment csak, végtelen hosszú volt, pityeregve, mindig csak a következő pontig jussak el, a ponton Erika hallgathatta a bőgésem, belém tolta a sót, vizet, ha úgy volt, fájdalomcsillapítót, és hajtott ki minél hamarabb: haladjál, következő ponton találkozunk!
Számoltam végig – 24 óra most 178 km, pont mint az elsőn, tavaly bezzeg 190km volt.
Kenese, Fűzfő, Almádi – tavaly itt voltam 24 óránál, most 26 óránál tartok. Ha 30 órán belül szeretném, van 4 órám egy félmaratonra. Ezt azért megcsinálom, muszáj lesz.
Próbáltam belekocogni: á, felejtős, továbbra is többet lassít a hányás miatti állás, mintha gyalogolnék, el is engedem a futást, pedig menne, ha a gyomrom is hagyná. 6 perces tempó könnyedén megvan, ha csak a lábaim kellenének hozzá. Azért bassza, meg, de tényleg, hogy egy ilyen hülyeség miatt nem tudok futni. Ha nem bőgnék, röhögnék a szituáción – 200 km körül erő is, kedv is lenne futni, csak ne hánynék már 10 órája 😀
Alsóörs, Csopak – jaj, végre, itt van a 71-es melletti csárda, innen már csak 2 km az utolsó pont. Itt Erika rám adja a Gizion trikót, megetet-megitat egy koffeintablettával, sóval, vízzel, bevizezi a sapkám-karom, én meg csak bőgök, és hagyom hogy csinálja, már csak menni akarok tovább, beérni végre.
3,5 km már csak, bő fél óra, és vége. Elhozom a harmadik szalagot is, ez kincs lesz, egy ideig a legnagyobb kincs. Nézem az órám – meglesz 30 órán belül. Hahaha, hol van már a 26 óra, hol van már a kezdődjön 25-tel terv…
Gyalogolok Füreden, mint 2,5 éve ősszel. Akkor valahogy hosszabbnak tűnt, most mintha az idő gyorsabban telne (nem én voltam gyorsabb 😀 ). Itt a hosszú emelkedő, ez 800m, tudom, itt a körforgalom, és végre, itt a bokatörős bejárat. Próbálok kocogni, érjek fel minél hamarabb, de inkább visszaváltok gyaloglásra, nem sokkolnám a csippantós staffot egy utolsó rókával 😀
Csippantás, mehetek is rögtön a szalagért, itt ezen a rövid szakaszon bevállalom a kocogást
Szalag, Erika, Gabi, nyakukba borulok, hát akurvaéletbe, így is beértem, alig hiszem el.
Az órámat most állítom le, de egyáltalán nem érdekel, hogy a hivatalos időnél 4 perccel később – nincs jelentősége ja, a hivatalos idő: 29:43:45
Erika hozott egy plédet, arra fekszem a cél mellett, félig fekve eszem (iszom) meg a levest. A gyomrom kicsit tiltakozik, de így mozgás nélkül elviselhető, kaja benn marad
Kicsit heverészek még a plédem amikor biztos, hogy már nem leszek rosszul, összeszedjük magunkat, bemegyünk a szállásra. Zuhany, sör, pár óra alvás, majd közös vacsora a Hatlépcsősben Gabival és Laciékkal. Szilárd étel nem megy még le, a megszokott krémleves viszont igen, gyomrom felemás, de sokkal jobb, mint 8-10 órával korábban volt.
Meg szeretném említeni, hogy mennyire sokat számított pár kedves barátom üzenete, amiket futás közben kaptam, írásban és hangüzenet formájában Nem szoktam telefont nézegetni UB alatt, mert viszi a fókuszt, de most kifejezetten jól jött az a pár mondat, drukk, miközben olyan szarul voltam, mint még életemben addig soha. Köszi nektek mindent Krisz, Kálmán, Atti, minden drukk és támogató szó segített, hogy végigmenjek ❤
A futás közben, és utána is, a mai napig rengeteget gondolkodtam, hogy hogyan lehetett volna, illetve lehetett volna-e egyáltalán optimálisabban megoldani a helyzetet, a felmerülő problémákat.
Erős menzesz, nagyon erős görcsökkel, hasmenéssel – hol és hogyan lehet egyebsúlyt találni a görcsök elviselésében és görcsoldásban: ne legyen túl sok a gyógyszer, egy esetleges sérülés miatti fájdalmat ne fedjen el, de túl kevés se legyen, és túl későn se vegyem be, mert akkor ott nekem nagyjából biztosan vége a versenynek. Egy erős menstruációs görcs nem olyan, mint egy fejfájás, hogy bírom, bírom, még annál is tovább bírom, beveszem a gyógyszert, 15 perc és jobb. Ezek a görcsök nálam úgy működnek, hogy ha egy adott pont után veszem be, már késő, jön a magzatpózban fekvés, hányás, majd minimum másfél óra és háromszoros adag fájdalomcsillapító után talán ülni tudok. Nem állni, gyalogolni, futni – ülni…
Ebből a futásból ebben a helyzetben az eddigi tudásommal azt hiszem, hogy a maximumot kihoztam. Legközelebb ha ilyen helyzetbe kerülök, lehet hogy sikerül jobb megoldásokat találni, hogy tovább/többet tudjak futni, kevésbé legyen tré állapotban a gyomrom, több frissítés bennem maradjon, stb.
Azt megtanultam, hogy esetemben a menstruáció komoly hátráltató és teljesítménycsökkentő (-romboló 😀 ) tényező ilyen hosszú versenyen. 10-20-30 km-en eddig idő nem volt arra, hogy kiderüljön, mennyire rossz állapotba tudok kerülni, emiatt eddig nem is foglalkoztam avval, hogy adott verseny idején hogyan fog állni a ciklusom. Hát, mostantól erre is figyelni kell, erre is jó volt ez a mostani UB.
És még arra is, hogy rájöjjek, még annál is sokkal erősebb vagyok, mint eddig gondoltam. Olyan határaimat léptem át többször is az utolsó 12 órában, olyan mély gödrökből másztam ki, amikről korábban gondolni sem mertem, hogy lehetséges, és képes vagyok rá.
El ne felejtsem: természetesen futok továbbra is, ultra távokat is, és ősszel ott leszek Athénban a Spartathlon rajtjában
Erika, nélküled ez az UB nem sikerült volna, azt a profizmust, határozottságot és higgadtságot, ahogy frissítettél, vigyáztál és figyeltél rám ezen a 211km-en, ezt tanítani kéne, Köszönök mindent!
Köszönöm Gabi a felkészítést, és hogy bár nem a tervezett idővel, de elhozhattam a harmadik UB szalagomat is
baratrunning.com 