Ultrabalaton, egyéni – Földi Zsuzsi, beszámoló

Posted on május 15, 2023

Nem szoktam kommentárt fűzni a beszámolókhoz, de ehhez most kivételesen.
Egy célversenyt nehezen dob el az ember, pláne, ha egyébként nem sérült és beteg. A “női bajok” futás nélkül is jelen vannak az életünkben, így az ember azt gondolná, hogy akkor futás közben sem okoznak komolyabb gondot.
#nőidolgok #nőifutók #menstruáció #endometriozis a témakör. Szerencsére sokan meg sem érzik, vannak akiket kicsit hátráltat, vannak akiket nagyon. Zsuzsi az utóbbiak közé tartozik. Spoiler alert: sikerült célba érnie.

Ez volt az a verseny, aminél semmi nem úgy alakult, ahogyan elterveztem/tük, ez volt a „most először” és az „eddig még soha…” szitukkal teli futás.

Eredetileg minimális segítséggel terveztem megcsinálni a kört, pár óránként találkozva a segítőmmel. Március végére úgy alakult, hogy mégsincs kísérőm a versenyre, így ment a Gizionoknak a segítségkérés – nagy tolongás nyilván nem volt, egyáltalán nem buli 28-30 órán keresztül talpon lenni, figyelni ahogyan leamortizálódok, közben ébren maradni, esetlegesen felmerülő problémákat megoldani. Végül Nagy Erika jelentkezett, „ideális” kísérőként: soha senkit nem kísért még, soha senkit versenyen nem frissített, és még az UB közelében sem járt soha. Tökéletes 😀

Az első gondolatom persze az volt, hogy ez egy kicsit erős lenne így, de miután beszéltem Erikával, arra gondoltam, hogy miért ne, még akár jól is sülhet el a dolog. Velem általában a kísérőknek extra sok gondja nem szokott lenni, abban az értelemben, hogy a frissítésem szögegyszerű, emésztési gondok nem jellemzőek, hisztizni nem szoktam, feladni nem akarom, legyen akkor Erika a segítőm ezen a 211km-en 

A Spartathlon óta az egyetlen igazán hosszú futásom csak az Omszki tónál futott 100km volt a Sallai Zsuzsi emlékversenyen március végén, előtte a Bólyi százason 38km-nél ki kellett szállnom, tavaly november-december extra zűrös volt betegség és magánéleti dolgok miatt. Március végén lelkileg extra mélyen voltam, de szerencsére van egy fantasztikus edzőm és nagyszerű barátaim, viszonylag hamar össze tudtam magam kaparni, helyére került a fókusz, önmagamhoz és az akkori állapotomhoz képest egy egészen jól sikerült az Omszki százas, jól mentek utána az edzések, lelkesen, motiváltan és fókuszáltan jutottam el az UB hetéig.

A verseny előtti hetek szokás szerint nagyon hajtósak voltak, a rendelőben extra munka jutott rám, de valahogy mindig ez van minden nagyobb verseny előtt, már az lenne a furcsa, ha nem így lenne 😀

A legkomolyabb új, és „most először” dolog a verseny előtti napon jött: a menzeszem. Futottam már így, de csak max 40km-t, ultrán nem volt még tapasztalatom vele. Annyiban érdekes nálam ez a dolog, hogy endometriózisos vagyok, a menstruáció nálam nagyon komoly görcsökkel és erős vérzéssel jár, általában két napig fájdalomcsillapítóval teletömve maximum ülni vagyok képes. Hát, most akkor futni fogok így, mert az nem opció, hogy nem indulok el, ez volt a második gondolatom. Az első egy szép hosszú káromkodás volt 😀

Azt tudtam, hogy fájdalomcsillapítás nélkül esélyem nem lesz végig csinálni a 211km-t, de bíztam benne, hogy mag tudom találni az egyensúlyt aközött, hogy ne fetrengjek görcsök között az árokparton, de annyi fájdalomcsillapítót se tömjek magamba, hogy egy esetleges sérülést elnyomjon a gyógyszer hatása.

A rajt pénteken reggel volt, Balatonfüredre csütörtökön este f7 körül értünk le Erikával, Gabi (edzőm, Gabi Gizibé Barát ) Halász Lacival és Timivel, Laci feleségével vacsorázni voltak épp, csatlakoztunk hozzájuk. Ők vacsoráztak, én a szokásos verseny előtti sörömet ittam meg, kicsit beszélgettünk, majd mindenki ment a szállására pihenni.

Lefekvés előtt átbeszéltük Erikával a fontosabb dolgokat: mikor és hol találkozunk, ott mit fogok kérni, nagyjából mikortól kellhet jég, mikor veszek száraz ruhát, stb.

Alvás pont mint mindig, most is rendben ment, reggel ha nem is teljesen kipihenten, de lelkesen és „fussunkmár” hangulatban ébredtem.

7-kor volt a rajt, negyed7 körül értünk ki a rajtközpontba, megkerestük Gabiékat és a többi Giziont. Nagyon szeretem ezt a rajt előtti fél órát, ölelések, pacsizások, hajrák, élesedik a fókusz, megérkezik az igazi versenyhangulat 

Gyors közös fotó is elkészült az egyéni induló Gizionokkal: Hankával, Milánnal, Lacival, aztán be a rajtba, induljunkmár 

Végre 7 óra, elindultunk, ez a harmadik egyéni rajtom, és jé, idén nem a bokatörős részen megyünk ki az Annagorából, nem is bánom.

Még a szálláson be kellett vennem egy fájdalomcsillapítót, nagyon nem örültem neki, hogy rögtön az ébredés után durvák a görcsök, de ez van, hátha napközben ennél rosszabb nem lesz.

Erikával az első találkozást Badacsonyba, 43km-hez beszéltük meg, a korábbi UB-k alapján 11.30-12:00 óra között számoltam az érkezést, nem gondoltam hogy idén gyorsabb lennék, már csak a pontokon izókeveréssel eltöltött plusz idő miatt sem.

A futás jól ment, pulzus rendben volt, sajnos a hasam kevésbé, és jelentkezett a menzeszhez csatlakozó hasmenés is (ez akkor ugrott be, hogy hoppá, tényleg, hát ez is szokott lenni ilyenkor. Hát hurrá, de legalább van elég toitoi a pontokon).

Frissítés ment a megszokott módon, óránként fél liter i:am izó (ami nem izó, de így egyszerűbb hívni), délelőtt 9 után plusz víz és sótabletta is, elkezdett melegedni az idő.

Az út ismerős, élvezem a futást, pulzus rendben, hasam görcsöl… 5 órája vettem be gyógyszert, meddig húzzam most? Ha túl sokáig várok, abból fekvés lesz, de hol van az a pont, ameddig elmehetek? 10 percig györtődök, hát ez erősödik, nem lehet tovább várni, be kell venni egyet. 11 óra, gyors matek, délután 4-5 körül ismételhetem, remélem addig oké lesz minden.

Toitoi másfél óránként, minden pont olyan, mint szokott lenni, és amilyennek vártam, csak most futni is kell. A helyzethez képest egész jól haladok, a megbeszélt/tervezett időben érek Badacsonyba, Erika feltölti az izópor készletem, ad jeget, teszünk mindenhova belőle. Gyorsan, profin csinál mindent, az ember meg nem mondaná, hogy először csinálja. Nyugodt, határozott, nem kapkod, de nem is tököl semmivel, megemlítem neki hogy fáj a hasam: „jó, tudtuk hogy ez lesz, vettél be gyógyszert? Igen? Akkor majd elmúlik, haladjál, szia”. Pont olyan cuki, mint Gabi szokott lenni, de ez így nagyon jó, most erre van és lesz szükségem. Vigyáz és figyel rám, tutujgatás nélkül, tökéletes segítő.

Meleg van már így délben, és még melegebb is lesz, a következő találkozó nem a megbeszélt 81km-nél lesz, hanem előbb. Gabi kérte Erikát, hogy találkozzunk sűrűbben, 20km legyen a max, így Balatongyöröknél vár majd.

A pontról igyekszem gyorsan tovább, ismerős az út, szeretem. Sokat lassítanak a sűrű budiszünetek, de ez most egy ilyen kör lesz. A hasmenés zavar jobban, érzem hogy a hasam is kezd megint görcsölni, ááá, hol van még a délután 4 óra…. Viszont futni tudok, egyelőre bírható a fájdalom, lehetne sokkal rosszabb is, nincs nyafogás 

Györök, ötvenpár km, nagyon gyors szerviz: jég, izó, só, szia, tali Keszthelyen.

Keszthely, 65km. Kedvenc város, itt ismerős minden, amikor Berényben vagyunk, ide szoktam elfutni, kicsit itthon vagyok.

Berény innen 12km, következő találkozót oda beszéltük meg Erikával. Ezt a 12 km-t úgy ismerem, mint a tenyerem, kis túlzással vakon is végig megyek a Keszthely-Berény közötti szakaszon. Zala híd, fotó (itt mindig csinálok egy képet a Zaláról), innen 6 km Berény. Találkozom Káldi Petivel, Berényig együtt futunk, beszélgetünk. 

Erika még Berény előtt vár az út szélén – én Berény 2-re gondoltam találkozónak, ő 1-nél várt . Nem baj, tök jó így, kapok izót, sót, kérek koffeintablettát – nagyon furcsa, ilyen korán még soha nem kezdtem álmosodni, alig 10 órája (sem) futok, mi lesz itt… Nem idegeskedek sokat rajta, hátha csak a meleg, meg a görcs, meg a hasmenés, meg a vérzés miatt vagyok álmosabb a szokásosnál. Így leírva nem néz ki túl jól, de akkor nem éreztem annyira durvának a helyzetet. Még.

Berényben a Tekergőben (kerékpáros pihenő) beköszönök a tulaj Lacinak, most nem fröccsöt, hanem kulturvécét kérek  Amúgy egy ilyen futáson egyáltalán nem izgat, hogy mennyire csillivilli a wc vagy sem, most az ismerős helyen járok érzés esett inkább jól 

Mária, Fenyves, végtelen hosszan ugyanolyan utcák, ezt is nagyon szeretem, sokat futok erre is, ismerős. Itthon vagyok érzés van bennem most is. 100km Fenyvesen, 11:42, kb a szokásos, tavaly mondjuk jobb volt, de jó lesz ez most így.

Fonyód, 106km, Erikával találkozó. Kapok száraz ruhát és láthatósági dolgokat (lámpát még csak zsebbe), és mivel már egy ideje fura a gyomrom, felesbe hígított izót kérek. Hányinger határán vagyok, új az érzés („most először”…), nem akarom hogy rosszabbodjon, próbálok inkább több vizet bevinni. Koffein, só is jön velem, megyek tovább gyorsan.

Jó a száraz ruhában lenni, igyekszem inni, de valami nem jó. Görcsöl is a hasam (pedig vettem be 5 körül gyógyszert), fáj a gyomrom, émelygek van. Basszus. Víz, igyál vizet, rendben lesz minden, nem szokott fájni a gyomrod, nem szokott hányingered lenni, el fog múlni, el kell múlnia. Még 100km hátra van, még előttem az éjszaka, muszáj, hogy rendben legyek.

Végül jött, ami még nem volt: hányinger, hányás… Az első kipakolás után jobban lettem, hát helló, akkor ez is pipa, már ezt is tudom hogy milyen. Egy ideig jobban is lettem, hurrá, újra indult a rendszer ahogy kell, innentől jó lesz minden a hátralevő 80km-en. Az mondjuk még nem kevés, de időm van, és csak annyi a dolgom hogy egyik lábat tegyem a másik után. Valamikor ekkor engedtem el a 26-tal kezdődő időt, a 25-tel kezdődőt már akkor, amikor rájöttem, hogy a sűrű budi látogatások mennyi időt elvisznek.

Az újra indult rendszer ellenére visszatért a hányinger, és közben borzasztóan álmosodtam, sokkal jobban, mint szoktam. Az összes többi korábbi dolog is megvolt természetesen, ennek megfelelő állapotban éreztem magam ekkor már: mocsok szarul.. Amit megiszom, avval a lendülettel jön is vissza, nem vicces. Eszembe jut Hanka és Varga Szilvi – hát ilyen ez, basszus, már én is tudom. Hősök vagytok csajok, hogy így szoktatok végig menni.

Gyaloglás közben egy kicsit jobb, legalább a hányinger elviselhetőbb, viszont elalszom, félek hogy beszédülök az árokba. valamikor ekkor jött a következő „most először” dolog: komolyan megfordult a fejemben, hogy kiszállok. leveszem a ’csába a rajtszámom, és a következő ponton beülök a kocsiba, húzzunk a szállásra. Még kb 70 km van hátra, nem tudok ébren maradni, sztrájkol a testem

És bassza meg, most bezzeg nincs baja a lábamnak, most tudnék futni, és a szervezetem mégsem engedi. Amikor ide eljutottam gondolatban, azt mondtam, hogy na nem, kizárt. Szintidőbe beférek, addig megyek, amig nem szednek ki. Fáj? Fájt máskor is, fog összeszorít, a lábad nem fáj, haladjál, nem azért hagytad otthon a gyerekeid, a kutyáid, hogy 130-nál kiszállj. Nem ezért van itt Erika, nem erre készített fel Gabi, hogy 130-nál vagy 140-nél kiszállj, amikor még bőven van időd.

Koffeintabletta, víz és só a hányások utáni 5-10 perces időablakban, amíg bennem maradt amit megittam.

Hát akkor gyalogolok, akkor csak szimplán fáj a gyomrom, ha futok, jön a durva hányinger.

Megy a hasam továbbra is, menstruációs görcsök újra, klassz. Meg kell oldani, hogy benn maradjon a víz, izó nélkül végig tudok menni, de só és víz nélkül esélytelen. Meg is találtam a megoldást: hányás utáni 5-10 percben amit megittam, az benn maradt, gyorsan be a só, koffein, víz. Már csak évben kellene maradni 😀

20 percig hat a koffeintabletta, hát ez semmi. 150km, Siófok 19 óra. 60km még, van rá 12 órám. A siófoki találkozón olyat csináltam, amit eddig még soha: aludtam. Muszáj volt, menet közben aludtam el, így inkább kimatekoltam, hogy 10-15 perc alvás belefér, az időm semmiképp nem lesz jó, de meg kell próbálni beiktatni pihenést, hátha segít, és a hátralevő 9-10 órában ébren tudok maradni. Gyomrom tropa, hasam görcsöl, fosok, talán egy kis alvás segít, és esetleg tudok majd többet futni a gyaloglás helyett.

Vízszintbe tettem magam, Erikát megkértem, hogy 15 perc múlva szóljon. A 15 percből nagyjából 6-7 percet alhattam, de még én is meglepődtem, mennyivel jobban voltam utána. Már amennyire jól tudtam lenni, a fájdalmak sokat nem csökkentek, de a gyomrom talán egy hajszálnyival jobban lett, és kocogva el tudtam indulni. Erika pont, mint az eddig eltelt 19 órában, most is extra profi segítő volt, gyorsan megtömött sóval, vízzel, koffeinnel, szia, haladjál 

Borzasztó lassan, de egyszer csak eljött végre a hajnal, nagyon bíztam benne, hogy legalább az álmosságon segít, a gyomorfájás és hányinger már végig velem marad, beletörődtem. Ha így, akkor így, szintidőbe még mindig beleférek, csak minél kevesebbet álljak. Minimális futás itt ment még, de továbbra is a futok – hányinger – hányás – 2 perc állás menetrend volt, míg ha gyalogoltam, akkor „csak” fájt, de haladtam folyamatosan.

Sírtam, sokat, szerintem többet, mint az első UB-n, ez most jobban fájt, mint a Spartathlon utolsó 40-50 km-r. Úgy bőgtem a pontokon, mint egy óvodás, az akarattyai ponton (asszem ott) olyan mocskosul káromkodtam, hogy utólag belegondolva még tőlem is durva volt, pedig tudok cifrákat mondani…

Elhangzott a „soha többet nem futok”, az „ultráról a büdös életben hallani nem akarok”, és a „nem megyek a Spartathlonra sem, elegem van”… A durva az, hogy ott és akkor ezt mindet tök komolyan gondoltam.

Még egy maraton, 7 óra van rá… Gyaloglás ment csak, végtelen hosszú volt, pityeregve, mindig csak a következő pontig jussak el, a ponton Erika hallgathatta a bőgésem, belém tolta a sót, vizet, ha úgy volt, fájdalomcsillapítót, és hajtott ki minél hamarabb: haladjál, következő ponton találkozunk!

Számoltam végig – 24 óra most 178 km, pont mint az elsőn, tavaly bezzeg 190km volt.

Kenese, Fűzfő, Almádi – tavaly itt voltam 24 óránál, most 26 óránál tartok. Ha 30 órán belül szeretném, van 4 órám egy félmaratonra. Ezt azért megcsinálom, muszáj lesz.

Próbáltam belekocogni: á, felejtős, továbbra is többet lassít a hányás miatti állás, mintha gyalogolnék, el is engedem a futást, pedig menne, ha a gyomrom is hagyná. 6 perces tempó könnyedén megvan, ha csak a lábaim kellenének hozzá. Azért bassza, meg, de tényleg, hogy egy ilyen hülyeség miatt nem tudok futni. Ha nem bőgnék, röhögnék a szituáción – 200 km körül erő is, kedv is lenne futni, csak ne hánynék már 10 órája 😀

Alsóörs, Csopak – jaj, végre, itt van a 71-es melletti csárda, innen már csak 2 km az utolsó pont. Itt Erika rám adja a Gizion trikót, megetet-megitat egy koffeintablettával, sóval, vízzel, bevizezi a sapkám-karom, én meg csak bőgök, és hagyom hogy csinálja, már csak menni akarok tovább, beérni végre.

3,5 km már csak, bő fél óra, és vége. Elhozom a harmadik szalagot is, ez kincs lesz, egy ideig a legnagyobb kincs. Nézem az órám – meglesz 30 órán belül. Hahaha, hol van már a 26 óra, hol van már a kezdődjön 25-tel terv…

Gyalogolok Füreden, mint 2,5 éve ősszel. Akkor valahogy hosszabbnak tűnt, most mintha az idő gyorsabban telne (nem én voltam gyorsabb 😀 ). Itt a hosszú emelkedő, ez 800m, tudom, itt a körforgalom, és végre, itt a bokatörős bejárat. Próbálok kocogni, érjek fel minél hamarabb, de inkább visszaváltok gyaloglásra, nem sokkolnám a csippantós staffot egy utolsó rókával 😀

Csippantás, mehetek is rögtön a szalagért, itt ezen a rövid szakaszon bevállalom a kocogást 

Szalag, Erika, Gabi, nyakukba borulok, hát akurvaéletbe, így is beértem, alig hiszem el.

Az órámat most állítom le, de egyáltalán nem érdekel, hogy a hivatalos időnél 4 perccel később – nincs jelentősége  ja, a hivatalos idő: 29:43:45

Erika hozott egy plédet, arra fekszem a cél mellett, félig fekve eszem (iszom) meg a levest. A gyomrom kicsit tiltakozik, de így mozgás nélkül elviselhető, kaja benn marad 

Kicsit heverészek még a plédem amikor biztos, hogy már nem leszek rosszul, összeszedjük magunkat, bemegyünk a szállásra. Zuhany, sör, pár óra alvás, majd közös vacsora a Hatlépcsősben Gabival és Laciékkal. Szilárd étel nem megy még le, a megszokott krémleves viszont igen, gyomrom felemás, de sokkal jobb, mint 8-10 órával korábban volt.

Meg szeretném említeni, hogy mennyire sokat számított pár kedves barátom üzenete, amiket futás közben kaptam, írásban és hangüzenet formájában  Nem szoktam telefont nézegetni UB alatt, mert viszi a fókuszt, de most kifejezetten jól jött az a pár mondat, drukk, miközben olyan szarul voltam, mint még életemben addig soha. Köszi nektek mindent Krisz, Kálmán, Atti, minden drukk és támogató szó segített, hogy végigmenjek ❤

A futás közben, és utána is, a mai napig rengeteget gondolkodtam, hogy hogyan lehetett volna, illetve lehetett volna-e egyáltalán optimálisabban megoldani a helyzetet, a felmerülő problémákat.

Erős menzesz, nagyon erős görcsökkel, hasmenéssel – hol és hogyan lehet egyebsúlyt találni a görcsök elviselésében és görcsoldásban: ne legyen túl sok a gyógyszer, egy esetleges sérülés miatti fájdalmat ne fedjen el, de túl kevés se legyen, és túl későn se vegyem be, mert akkor ott nekem nagyjából biztosan vége a versenynek. Egy erős menstruációs görcs nem olyan, mint egy fejfájás, hogy bírom, bírom, még annál is tovább bírom, beveszem a gyógyszert, 15 perc és jobb. Ezek a görcsök nálam úgy működnek, hogy ha egy adott pont után veszem be, már késő, jön a magzatpózban fekvés, hányás, majd minimum másfél óra és háromszoros adag fájdalomcsillapító után talán ülni tudok. Nem állni, gyalogolni, futni – ülni…

Ebből a futásból ebben a helyzetben az eddigi tudásommal azt hiszem, hogy a maximumot kihoztam. Legközelebb ha ilyen helyzetbe kerülök, lehet hogy sikerül jobb megoldásokat találni, hogy tovább/többet tudjak futni, kevésbé legyen tré állapotban a gyomrom, több frissítés bennem maradjon, stb.

Azt megtanultam, hogy esetemben a menstruáció komoly hátráltató és teljesítménycsökkentő (-romboló 😀 ) tényező ilyen hosszú versenyen. 10-20-30 km-en eddig idő nem volt arra, hogy kiderüljön, mennyire rossz állapotba tudok kerülni, emiatt eddig nem is foglalkoztam avval, hogy adott verseny idején hogyan fog állni a ciklusom. Hát, mostantól erre is figyelni kell, erre is jó volt ez a mostani UB.

És még arra is, hogy rájöjjek, még annál is sokkal erősebb vagyok, mint eddig gondoltam. Olyan határaimat léptem át többször is az utolsó 12 órában, olyan mély gödrökből másztam ki, amikről korábban gondolni sem mertem, hogy lehetséges, és képes vagyok rá.

El ne felejtsem: természetesen futok továbbra is, ultra távokat is, és ősszel ott leszek Athénban a Spartathlon rajtjában 

Erika, nélküled ez az UB nem sikerült volna, azt a profizmust, határozottságot és higgadtságot, ahogy frissítettél, vigyáztál és figyeltél rám ezen a 211km-en, ezt tanítani kéne, Köszönök mindent! 

Köszönöm Gabi a felkészítést, és hogy bár nem a tervezett idővel, de elhozhattam a harmadik UB szalagomat is