Ultrabalaton
Gizilovak az UB-n – Kormány Alexandra
Öten vágtunk neki a 221 km-es távnak. Személyesen nem is ismertük egymást, csak mindannyian Barát Gabi edzéstervei alapján futunk már jó ideje. A nevezés óta eltelt időszak alatt viszont szinte napi kapcsolatban voltunk neten, hangolódtunk a versenyre, izgultunk, hogy nehogy valami sérülés megakadályozza az indulást, így szépen lassan megismerkedtünk, az UB előtti este szinte régi barátokként üdvözöltük egymást a Balcsi parton.
7:30-kor rajtoltunk és úgy terveztük, hogy kb. 24 óra alatt fogjuk megtenni a kört. Gabi 8-14 km-es szakaszokra osztotta fel a távot, ami teljesíthetőnek tűnt és közben azért volt idő a regenerálódásra is. Én 44 km-t futottam 4 részletben:
I. szakasz: Balatonalmádi-Alsóörs 8,5 km 46:10 5:25/5:01
Nagyon vártam már, hogy elindulhassak végre, az első km-en minden izgalmam elszállt, éreztem, hogy végig tudom csinálni a napot! Baromi meleg volt, de különösebben nem zavart – a hőség elviselésében szerintem sokat segítettek a délután 2-kor kezdődő teniszedzések – árnyék nulla, a katlanban pedig mindig megszorul a meleg… ez most jól jött, frissíteni sem álltam meg, csak élveztem, hogy futhatok 
🙂
II. szakasz: Zánka-Köveskál 12,0 km 1:06:07 5:30/5:12
Őszintén szólva egyáltalán nem néztem utána, hogy milyen szintre számíthatok, csak a többiek mondták, hogy lesz benne szívás rendesen! 🙂
Annyit tudtam, hogy nem szeretnék megállni a legnagyobb emelkedőn sem, amíg tudok, futok, még ha lassan is. Erősnek éreztem magam és megállíthatatlannak! 🙂 És közben végig az járt a fejemben, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, hogy kikecmeregtem a hónapok óta tartó térdfájásból és tudtam, hogy én itt az UB-n egyáltalán nem nyavalyoghatok, mert ezt akartam, erről álmodtam és egyáltalán nem bánom, ha kicsit meg kell szenvedni azért a befutóéremért! Éppen ezért nem is volt holtpont – ez az egész hétvégére igaz egyébként – élveztem minden futással töltött percet!
III. szakasz: Keszthely – Balatonberény 11,9 km 01:06:18 5:34/5:01
Kicsit paráztam ettől szakasztól, mert sosem futottam még éjjel, fejlámpával. Aztán megnyugodtam, amikor láttam, hogy eléggé egykupacon vannak az emberek, nem kell egyedül “bátorságpróbáznom” a susnyásban:-) Viszont az kellemetlen meglepetés volt, hogy már induláskor érkezett az ismerős késszúrás a térdem mellől… Tuti, hogy a dombok gyepálták meg a szalagokat… Próbáltam nem tudomást venni róla és azzal biztatni magam, hogy majd elmúlik a fájdalom, ha bemelegszik… Érdekes élmény volt ez az éjszakai futás. Leginkább azért, mert egyáltalán nem jól érzékeltem a sebességemet. Meg voltam róla győződve, hogy 5 percesekkel hasítok, aztán amikor 3 km után ránéztem az órámra és láttam a 6 perc feletti átlagot, akkor elcsodálkoztam… Tudom, hogy ez itt most nem a sebességről szólt. És nem is támasztottam a csapattal szemben sem ilyen követelményt – egyáltalán nem versenyként fogtam fel azt a hétvégét. Azért jöttünk, hogy sérülés nélkül, vidáman, EGYÜTT végigcsináljuk. Viszont magamban kitűztem egy célt, amit megpróbáltam tartani: a menetrend elkészítésekor az edzőnk 5:40-es átlaggal számolt az én esetemben, amit szerettem volna hozni! Tudom, hogy ezt nem elvárásként írta, de azért bennem volt, hogy ha Gabi azt gondolja, hogy erre képes vagyok, akkor igenis meg kell próbálnom megcsinálni! Szóval 3 km után tempót váltottam, és próbáltam visszahozni az átlagot, ami végül sikerült is. A térdfájás is csillapodott, ahogy bemelegedett a lábam.
IV. szakasz: Balatonföldvár – Zamárdi 10,8 km 57:44 5:20/4:46
Fél órát tudtunk aludni a kocsiban, ami nagyon jólesett, úgy éreztem, teljesen kipihentem magam. Ami kicsit elkeserített, hogy ahogy megpihent a lábam, egyre jobban fájt 
😦
Kicsit bizonytalanul indultam, egyedül a térdem miatt nem voltam biztos benne, hogy végig tudom-e csinálni. Semmi más nem fájt, fáradtságot sem éreztem, az izmaim is teljesen rendben voltak, csak ez a makacs nyilallás… Aztán arra gondoltam, hogy ha most elkezdem sajnálni magam, akkor baj lesz… én most vagyok itt, 1 évig nem lesz rá lehetőségem, hogy újra megpróbáljam, és baromira utálnám magam, ha feladnám… Szóval összeszedtem magam és uzsgyi! Gondoltam, ha fáj is és kicsit lestrapálom magam, akkor is lesz elég időm utána, hogy felépüljek, inkább beleadok mindent, amit tudok! És az 5. kilitől elkezdtem “száguldani” (na persze a magam mércéjével). Szárnyakat adott, ahogy belegondoltam, hogy a barátnőm ott fog várni Zamárdinál a célban, mindketten teljesítettük a távunkat és nagyon büszkék leszünk magunkra! Közben világosodott, néztem a Balatont és annyira boldog voltam, hogy az leírhatatlan!!! Úgy éreztem, repülök! :.) A végére sikerült még 4:25-re is felgyorsítanom, annyira feltöltött ez az egész! Rájöttem, hogy imádok futni és baromi büszke vagyok arra, hogy ennyi szuper embert megismerhetek a futás által!
Végül 23:47:07 alatt teljesítettük a kört és a befutó után nem sokkal már a jövő évi lehetőségeket tervezgettük. Nem tudom még, hogy hány fővel, milyen felálllásban indulunk majd (én szívesen megpróbálkoznék egy 3 vagy 4 fős csapattal is akár), de az biztos, hogy ez a hétvége olyan életreszóló élmény volt mindannyiunknak, hogy jövőre is újra át szeretnénk élni! 🙂
UB
Uppsz, jó régen nem jelentkeztem, de az elmúlt időszak a nagy versenyre való ráfordulásról szólt.
Van néhány esemény az évben, amin jellemzően sok Gizion részt vesz, ilyen az Ultrabalaton is, ahol 28 Gizion mérette meg magát.
Három tisztán gizionos csapat, és rengeteg vegyes. Az egyéniek közül pedig Evetovics Milán ért körbe sikeresen.
Mivel ezen a hétvégén az UB-hez hasonló futóünnep jön ezúttal a terpeseknek az UTH formájában, ezért – hogy ne legyen torlódás – a következő 1-2 napban rengeteg beszámolót fogok itt megosztani.
Jó szórakozást!
UB-ra KÉSZÜLÜNK 9.rész: Nem elég csak futni a 220 km-ért
Írta: Palyik Andi
Hetente 8 órát edzem. Hogy mikor van ennyi időm? Jó kérdés.
Állandóan szervezkedem, elengedek dolgokat, újratervezem a hetemet. Végül kiderült számomra, hogy nem elég csak edzeni, mert a verseny sikere nem csak a futáson múlik.
Az UltraBalaton felkészülés során hetente 5 edzésem van:
– egy hosszú, „kényelmes” futás, ami nagyjából 3-4 órás;
– két közepes edzés, ami gyakran iramjátékos feladatokat tartalmaz, ezek hossza 1,5-2 óra között van;
– egy rövid futás, 1,5 óra körüli időtartamban;
– és egy regeneráló, ami 30 perc átmozgatást jelent, melyet 20 perc alapos nyújtás követ.
Logisztika minden mennyiségben!
Folyamatosan tervezek tehát, hogy be tudjam illeszteni az edzéseket a mindennapokba, de vannak alapszabályaim, amikből egyszerűen nem engedek:
A család az első. Nem hagyok ki sem gyerekekkel töltött időt az edzéseim miatt, sem meseolvasást, sem családi kirándulást, sem pénteki randit a férjemmel. Sőt! Megfogadtam, hogy ha túl fáradt vagy ingerült vagyok a sok futás miatt, akkor abbahagyom ezt a mértékű terhelést.
A munka a második. Tehát ha határidős munkám van, vagy ha egy kollégám vár tőlem egy anyagot, akkor azt meg kell csinálnom. Ilyenkor a futás várhat.
A fentiek miatt próbálok délelőtt futni, amikor a gyerekek bölcsiben és oviban vannak. A munkám viszont rugalmas: ha napközben nem végzek vele, akkor tudom éjszaka, vagy hétvégén folytatni. Az viszont komoly nehézséget jelent, ha betegek a gyerekek. Ez év első 7 hetében közel 4 hetet voltak itthon a fiúk, így 50% feletti volt azon napok száma, amikor improvizálnom kellett!
A munkám olyan, hogy megkapom előre a több havi feladatot, amit én magam osztok be. Figyelnem kell a köztes határidőkre, a heti 1-2 megbeszélésre, illetve arra, hogy ha kérdésem van, a kollégáimat munkaidőben tudom elérni. De magam osztom be az időmet, és megspórolom az utazás 2-3 óráját minden nap!
Viszont van egy kimenős napom: a gyerekek minden pénteken a szüleimnél alszanak. Ez egy teljesen szabad délutánt és estét jelent, amibe belefér a hosszú futás, egy randi a férjemmel, és egy átaludt éjszaka (ami nálunk 4 éve nem létező fogalom), majd a kényelmes ébredés (vagy lustálkodás, vagy házi munka, vagy rövid futás), ugyanis csak 10-re kell a gyerekekért mennünk.
Akárhogy számolja az ember, egy nap 24 órából áll, így ezer dolgot el kell engednem. Sokszor az edzés után már nem fér bele a hajmosás, mert rohanni kell a gyerekekért. Emiatt hetente többször igénytelenül nézek ki, amit kénytelen voltam elfogadni. A barátaimmal hónapok óta nem találkoztam. Ők tudják, hogy miért, és megértik. Velük a lyukas óráimban próbálom tartani a kapcsolatot, például abban a 1 órában, amikor autózom be a munkahelyemre. És az apróságok: nincs körömlakkozás (45 perc!), netezés, kütyüzés, mozi… Igazából semmi másra nem marad idő. Ezt az utat választottam, de nem bánom.És van még egy fontos dolog: nem tévézem! Ahány órát én hetente futással töltök, sokan mások annyit ülnek a tévé előtt. Csak az társadalmilag elfogadott jelenség, míg a sportolás gyakran önző időtöltésnek tűnhet mások szemében.
Nem mondom, hogy mindig lelkes vagyok, ha ki kell mennem futni. Néha, amikor megnyitom Gabi levelét, benne a következő heti edzéstervvel, akkor elfog a pánik, hogy „ezt meg hogy?!”. De aztán leülök a naptár elé, végignézem, hogy mi vár rám a következő 7 napban, és tervezek. Néha csak elindulni nehéz, aztán amikor már futok, akkor a helyére kerül minden. És egy teljesített nehéz edzés után állni a tus alatt… igazi sikerélmény! 🙂
Tovább a teljes bejegyzéshez >>
baratrunning.com 