UTH – Belus Fruzsi, beszámoló

Posted on 2022.06.17.

Hallod, ebben a családban komolyan veszik a futást

Június 5-én rendezték meg az Ultra Trail Hungary (UTH) leghosszabb betétszámát. A piros rajtszámosok rettegett 112 kilométere a maga tekintélyes 4200 méteres pozitív szintkülönbségével, „a Pilis és a Visegrádi hegység sűrű és sötét erdejében” kanyargó útvonalával, a bioritmus-idegen éjféli rajtjával Magyarország legnagyobb presztizsű 100 km-es terepultrájának számít. 2019-ben egyszer már nekiugrottam ennek a versenynek, de akkor 75 km-nél a küzdelmet egy sérülés miatt feladtam. Azóta érzem úgy, hogy még van dolgunk egymással, az UTH-nak és nekem, így újra regisztráltam az eseményre. Még valamikor 2018 novemberében beállítottam háttérképnek a laptopomon a verseny borítóképét, azóta azt néztem, minden egyes nap. Szerintem többet láttam, mint Csányi Csanya, a verseny szervezője. El tudjátok képzelni, hogy mennyire rohadtul untam már nézni? Ne értsetek félre, megkapó a fotó, ahogy felkel a nap a hegyek között, szép és ízléses a logó, frappáns a „trail is your way” mottó, de igazán néztem volna már mást is, pláne hogy folyton a 2019-es kudarcomra emlékeztetett. Így furcsa mód az UTH lefutására az egyik fő motivációm az volt, hogy megszabaduljak végre ettől az amúgy nagyon is szép háttérképtől, amit nyilván a sikeres teljesítéstől tettem függővé.

Az UTH 2018-as borítóképe.

Felkészülés

A felkészülés nem volt zökkenőmentes, betegségek, vizsgaidőszakok, lakáseladás és ingatlan vásárlás tarkította. Idén 1400 km-t sikerült futnom, amibe beletettem 35000 méter szintet is. Az edzőm, Barát Gabriella a sok laza mellett változatos feladatos futásokkal szórakoztatott, a heti egy gyógytorna és a rendszeres hengerezés pedig megadta a biztos alapot az edzésekhez. Feszes menetrend szerint éltem, hogy minden területen helyt tudjak állni, és hogy a családom se lássa kárát az időigényes hobbimnak. Ami mindenképpen pozitív volt, az az, hogy ahogy bejött a tavaszias/nyári meleg, sokat futottam a legmelegebbnek számító délutáni órákban, hogy lehetőleg kevésbé üssön meg a júniusi UTH szinte garantált hősége. A verseny előtt letudtam az összes vizsgámat, annak érdekében, hogy kicsit össze tudjam magamat kanalazni mentálisan az előttem álló megpróbáltatás előtt. Éreztem, hogy felkészültem, nagy versenyek előtt soha ilyen érzés még nem kerített hatalmába. Kissé furcsállottam ugyan, de a mentális érettségem tanúbizonyságának tudtam be a dolgot és elégedetten állapítottam meg, hogy én most bizony végigmegyek ezen a pályán, ha a fene fenét eszik is. Szakadó esőt mondanak előző napra? Hőséget a verseny napjára magas páratartalommal? Na oké, fel lesz locsolva a pálya, lesz egy kis sár, fázni sem fogunk, a párától meg kicsit majd fulladozunk, na és akkor mi van?? Efféle gondolatok kavarogtak bennem a verseny hetében, miközben összegyűjtöttem az összes mentális forintomat.

Szombaton jó lett volna délután aludni, de túlságosan lekötött az aktuálisan olvasott könyvem. Talán elővehettem volna a Kbt.-t, a közbeszerzésekről szóló 2015. évi CXLIII. törvényt. Régen, amikor szakvizsgára készültem, ez volt a garantált recept az elalvásra. Most kevésbé voltam kreatív, inkább megadtam magamat a regény lebilincselő történetének, az agyamat kikapcsolta, ezzel pedig az adott pillanatban megelégedtem.

Frissítés és hűtés

A frissítésemet idén is a szüleim vállalták, a párom a gyerekekkel otthonról szurkolt, azzal, hogy reményeink szerint mind egyesülünk a célban másnap délután. A szüleim professzionálisan nyomják a frissítést, nem ma kezdték a „szakmát”, két ultrázó gyerekkel van már némi tapasztalatuk a dologban. Mindamellett, hogy tudtam, hogy ötcsillagos ellátásban lesz részem, abban is biztos lehettem, hogy szemrebbenés nélkül kitaszigálnak majd a frissítő pontokról, kirúgják a virtuális széket, ha netán leülnék, gondolkoznak helyettem, amikor én már nem tudok. A frissítésemet zsákcserével oldottuk meg: a kötelező felszerelést mindkét zsákba bekészítettük, az egyes pontokon levettem a mellényt, felvettem a másikat, egyedül arra kellett figyelnem, hogy a telefont magammal vigyem, mivel abból értelemszerűen csak egy volt. Ezzel a módszerrel az időt nem a kulacsok kivételével, betuszkolásával, a szemét kiszedegetésével, gélek betárazásával töltöttük, hanem az aktuálisan felmerülő problémák megoldásával és a hűtéssel. Előzetesen pontosan leírtam, hogy az egyes szakaszokon mit (és hol) szeretnék a zsákomban, a szüleim feladata pedig az volt, hogy a lista alapján mindent hiánytalanul bekészítsenek. Bevált taktika, hogy a sótablettát a frissítőponton a kezembe nyomják, így megyünk biztosra, hogy azt be is vegyem. A leírtak egyszerűen hangzanak ugyan, de még véletlenül sem azok: emellett állandóan rögtönözni is kell. A gyümölcsös/édes gélek valahogy már az elejétől nem csúsztak, így végig paradicsomos Squeezy-n mentem. Az említett cucc a verseny előtt hiánycikk volt, tiszta szerencse, hogy a testvérem, Belus Tomi a cég által szponzorált futó és nagylelkűen átpasszolt jó párat a saját készletéből, így a Hammer Heed izotóniás ital mellett ez adta a frissítésem gerincét. A folyadékokból vegyesen ment az említett Heed, kóla, sima víz, két csomag GU por, gélek, emellett pedig sok szilárdat ettem: perecet, kekszet, banánt, Snickerst, két kis pohár meleg levest, egyszer még egy töltelékmentes palacsintát is betoltam, tehát nagyjából azt fogyasztottam, amit a szemem az adott pillanatban megkívánt.

A hűtést illetően a hideg/jeges vizes leöntés volt az egyik kulcs, illetve reggel 8 körül felkerült a fehér sapka a fejemre. Visegrádhoz érve (81,3 km) felhúztam a nyakamra a testvérem felesége által átalakított csősálat. Liza az anyag alját felhajtva a sálon kis jégtartó zsebeket alakított ki, egy, a freebelt-hez hasonló módszerrel. A kis zsebeket körbe tele lehetett pakolni akár nagyobb méretű jégdarabokkal, ami így folyamatos hűtést biztosított. Ez annyira jól működött, hogy kiegészítve a sapkám alá betett jéggel, egyáltalán nem érzékeltem a hőséget. A jégdarabok a rázkódástól nem „kotyogtak”, így az a lefeléken sem volt zavaró. Köszönöm Lizának, hogy a testvérem mellett rám is gondolt, a jégtartó sálnak a nyári edzéseken és a szeptember végi nizzai százasomon is minden bizonnyal nagy hasznát veszem majd.

Tovább a teljes beszámolóra a terepfutas.hu oldalára

Fotók: terepfutas.hu