UTH
Szentlászló Trail – Antal Csaba, beszámoló
Az év első célversenye, nem ideális körülmények között tudtam mentálisan rákészülni munkahelyi kötelezettségek miatt, csak péntek délután tudtam tanulmányozni a követendő taktikát. Földi Zsuzsi előzetesen felajánlotta a frissítésemben való segítséget, cserében én segítettem neki a szombati Visegrád Trail körüli utazási logisztikában. Megbeszéltük, hogy előbb érjen célba és aztán átbeszéljük a frissítési taktikámat. Ez szombat este nyolc óra körül realizálódott és még ezután pakolásztam össze, így ismét nem sikerült sokat aludni a hajnal kettes rajt előtt.
Nem okozott nagy gondot, viszonylag frissen érkeztem a célba, kis cimbizés, közös fotók, Főni utolsó instrukciói után kettőkor elrajtoltunk. Karszárban indultam, de már az első kili után lekívánkozott, nem hűlt vissza éjszakára sem a levegő. Marcival nagyjából közös tempót választottunk, így a mezőny első részében kényelmesen haladtam vele együtt. Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján nem engedtem a pulzust 160 bpm fölé az első kb. egy órában, ez be szokott válni, később ugyanis már nehezebb elfutni a versenyt, ellenben az elején könnyen el lehet rontani egy magas pulzussal az egészet.
Dobogókőre nagyjából hét-nyolcadik helyen értünk, a mászásokba bele-belegyalogolva, ha a pulzus úgy diktálta, Marci felfelé, én lefelé voltam kissé gyorsabb. Dömösre lefelé pár perces előnyöm lett és mivel tavaly Tomival mentünk egy Dömos-Prédi hétszeres mászást és ezt a szakaszt jól ismertem, felfelé is elég erős lett nekem. A Prédikálószékről lefelé érzésre nem toltam neki nagyon, de aztán Lepence és Pilisszentlászló között Marci ismét utolért és közben a jobb combközelítőm egy mászásnál görccsel bejelzett, hogy valami nem OK. Marci szerint túltoltam kicsit az előző szakaszt, illetve sokkal több sót kéne ennem, amit meg is fogadtam és innentől megdupláztam a bevitt só mennyiségét (a teljes távon 24-26 sótabi fogyott, erős pára miatti fokozott izzadás indokolta).
A Pilisszentlászló ponton a meleg paradicsomlevest nagyon vártam, a Főni és Zsuzsi értetlenkedése ellenére kb. egy perc alatt betömtem és időt sem veszítettem, mert közben Zsuzsi kicserélte a kulacsaimat és pótolta a szükséges gélmennyiséget. Túlzás nélkül, teljesen feltámadtam és olyan tempót sikerült menni a következő pár kilin, hogy Marci csak sokkal később ért utol. Visegrádra kb. együtt értünk be, de én a jég pótlása miatt kb. két perccel többet töltöttem a ponton és így egyedül indultam tovább.
Jól ment a mászás, aztán a hullámzó terep is és kis különbséggel haladtam Marci mögött hatodik-hetedik helyen. Paprétnél ért utol a hosszú táv első helyezettje és hagyott is minket állva. A pontról kifelé az oda-vissza szakaszon megnyugtató volt látni, hogy kb. tízpercnyi közelségben nincs mögöttem senki. A Vöröskőhöz leereszkedve kicsit fáradtam már, és az első métereken ismét bejelzett a combközelítő, de pár másodperc nyújtás után elmúlt a görcs és utána már nem is jelentkezett a végéig. Megjegyzem, hogy a korábbi vádligörcsöknek nyoma sem volt, egyértelműen az ésszerű terhelészóna megválasztása miatt, nem tolom túl mostanában.
A Vöröskőnél újból utolértem Marcit és együtt másztuk meg egészen elfogadható módon, viszont nekem innen jött a verseny mélypontja, a Vöröskő tetőtől a Nyerges utáni lejtő aljáig nem akartak a lábaim jól mozogni, amihez szerintem a cipőválasztás is hozzájárult, elfáradt a bokám-talpam és fájt a lejtőzés. Aztán ez javult valamelyest és a Skanzenhez már jobb állapotban értem, ahol több kellemes meglepetés is ért szurkolók személyében (Főni és Anita) (szerk.: nem voltam ott, Csabi odahaluzott:-)). Ott tudtam meg, hogy Marcitól mennyit kaptam (amúgy nem sokat), de már nem volt erőm a helyezésért harcolni, főleg úgy, hogy ő is rákapcsolt, mert reális esélye nyílt az 5. hely megszerzésére (sikerült neki).
Az utolsó szakaszt három éve sem szerettem, ez nem változott, az viszont igen, hogy végig tudtam futni, ellenben a múltkori vánszorgással. A patakparton már nagyon lassan fogytak a méterek, a mentális százast felemésztette, hogy még mindig nem az a gyalogoshíd következett, ahol a “célegyenesre” fordulunk rá, de egyszer odaértem. Pont Esztiékkel találkoztam a hídon, aki rögtön visszafordult és előttem törte a turistákkal tömött sétálóutcában az utat a célig. Sub 10:00:00 bőven, öröm-bódottá.
Köszönöm a felkészítést és a türelmet Főni a sok gerilla kilométer elviseléséhez és az edzésmunkába való beépítéshez.
Fotók: Terepfutas.hu
Visegrád Trail – Nagy Erika, beszámoló
2019-ben hirtelen felindulásból jelentkeztem önkéntesnek az UTH-ra, és egyből beszippantott a verseny hangulata. Korábban már szemeztem vele, de akkor vagy túl nagy falatnak tűnt, vagy az időpont nem volt jó. De most, hogy megtapasztaltam a versenyt erről az oldalról, tudtam, hogy meg akarom tapasztalni a másik oldalt is. Így hát 2018 októberében beneveztem a versenyre és kerestem magamnak egy edzőt, mivel azt gondoltam, hogy ez már olyan léptékű vállalás, aminek a teljesítéséhez kell szakértelem is. Így kezdődtek a szisztematikus edzéseim, aztán jött a hidegzuhany 2020-ban és 21-ben, amikor elmaradtak a versenyek a pandémia miatt. Én készültem tovább, aztán 2021 őszén kerültem Gabihoz, amikor is egy bokasérülés miatt még nem tudtuk elkezdeni a közös munkát, csak 2022 januárjában.
Telt, múlt az idő, közben covidka letepert vagy két hétre, de ettől eltekintve zavartalan volt az út. A verseny előtti héten beindult bennem a para, hogy hogy fogom én ezt teljesíteni, hiszen korábban soha nem futottam ennyit még aszfalton sem, nemhogy terepen. Egy szép hosszú beszélgetés Gabival, amikor átbeszéltünk mindent (ruha, felszerelés, frissítés) és a többi futópajti jótanácsai segítettek.
Eljött a verseny napja, a fiam vitt ki kocsival Szentendrére, eljött velem a versenyközpontba, a csomagmegőrzőbe és a buszhoz is elkísért, röhögtünk is, hogy hogy megfordultak a szerepek, régen én vittem őket az osztálykirándulásra és raktam fel a buszra, most meg ő engem. 🙂
Már a buszon volt ismerős, kiértünk a Sibrik dobra, ott meg találkoztam a többi Gizionnal, jó volt bandázni, oldotta a bennem lévő feszültséget.
A rajtból elindulva kicsit zavart a sok ember, erre nem voltam felkészülve, mivel egyrészt életemben 2 terepfutó versenyen indultam eddig, másrészt mindig egyedül futok az erdőben. Kicsit attól féltem, hogy a tömeg majd elsodor és elfutom az elejét, ami persze a másik oldalon eléggé lehetetlen volt az emelkedő miatt. Borjúfő környékén volt egy kis szellő az erdőben, nagyon jól esett, meg itt már kezdett eléggé szétszakadni a mezőny, volt, hogy tök egyedül futottam, előttem-mögöttem vagy 30-50 méterre voltak csak emberek. Egy helyen kicsit túlmentem az elágazáson, csak az tűnt fel, hogy előttem van egy nagy egyenes dózerút, de nincs előttem senki, akkor balra felnéztem a hegyre, és láttam, hogy ott vonatoznak a többiek. Konstatáltam, magamban elengedtem egy francba-t, aztán mentem én is a jó úton. De ez vagy +20-30 m lehetett, még az órám sem jelzett, hogy off-track vagyok.
Az Urak asztala oldalában gyönyörű volt az erdő, a friss zöld lombok, a madárcsicsergés, a kis szellő mind nagyon klassz volt. Emlékeztettem magam, hogy azért (is) jöttem, hogy élvezzem a futást, felemeltem a tekintetemet, néztem a szellőben és napfényben táncoló faleveleket, a nagy lejtőt a bal oldalamon, hallgattam a madarak csicsergését. Az első frissítő pont simán megvolt, ettem pár kekszet meg ropit, ittam kólát, megtölttettem a kulacsaimat, lelocsoltattam magam vízzel és mentem tovább. Tudtam, hogy itt kezdődnek a nagy mászások. Egy helyen megálltam zoknit igazítani, de aztán gyorsan folytattam a futást.
A Kis-Bükk tetőtől lefelé menet megszólalt bennem egy dal, amit mostanában hallgattam, örültem neki, és gondolatban számot vetettem, hogy mennyi van még meg a mentális százasomból. Úgy találtam, hogy még mind megvan. Semmi olyan körülmény nem volt, ami miatt bosszankodtam volna, se a meleg, se a pára, se a sár… ettem a sótabikat, ittam a vizet meg az izót, minden OK volt, nem éreztem magamat fáradtnak sem.
A Vörös kőre a mászás kicsit mellbe vágott, a tudtam, csak nem sejtettem kategória volt, egyszer-kétszer majdnem hanyatt estem, meg is kellett kapaszkodnom. Nem tudom, mennyi idő volt felérni, de azért örültem, mikor elértük a sárga jelzést. Itt találkoztam Földi Zsuzsival, jó volt ismerőssel összefutni. A Vörös kőn 1-2 fotó, aztán megint tovább. Az úton lefelé gyönyörű buja volt az erdő, hatalmas bokor veronikák voltak, gyönyörű volt az erdő. Egy helyen megbotlottam, de szerencsére nem estem el. Az volt az érdekes, hogy végig eszembe sem jutott, hogy kimehet a bokám, vagy bármi ilyen történhet, annyira stabilnak éreztem a lépteimet.
A Nyerges-hegy fele a lankásabb emelkedőn kicsit fáradtnak kezdtem érezni a lábaimat, ettem pár szem gumicukrot, amit vittem magammal. A meredek rész nagyon hosszúnak tűnt, a soha véget nem érő fajta, itt többször megálltam pihenni, pihegni, erőt gyűjteni, eszembe jutottak a Himalája expedíciók, vajon ők hogy csinálják az oxigénhiányos környezetben a 2-3x olyan meredek emelkedőkön, hogy lehet ezt napokon, heteken keresztül bírni? Örültem, hogy felértem a tetőre, gyönyörű volt a kilátás, gyorsan lőttem egy fotót, aztán mentem tovább. Innen már tudtam, hogy csak lefelé megyek végig. A szalagokat most már sokkal jobban figyeltem (használt a lecke), meg közben észrevettem ugye, hogy rózsaszín festékkel nyilak is vannak az úton, amik mutatják az irányt. Hurrá!
A Skanzenhez közeledve már megszólalt bennem a gondolat, hogy Úristen, ez most már meglesz, és összeszorult a torkom a sírástól… Amire ilyen régóta vágyom, készülök… A Skanzennél kicsit sokat ittam egyszerre, rossz lett a gyomrom, lötyögött benne a sok folyadék, kellett volna sótabit ennem, de nem tudtam rávenni magam, nem mertem inni, hogy nehogy hánynom kelljen. Innen már elég sokat gyalogoltam, éreztem a lábaimban a fáradtságot, kicsit untam is, az aszfalt nem esett jól, kezdtem nyűgös lenni. De közben a helyiek hajráztak, egy család egy padra vizet rakott ki poharakban, nem ittam, de jól esett a gesztus, a figyelmesség. Egy másik helyen valaki egy slagot rakott fel a kerítés tetejére, zuhanyszerűen spriccelt belőle a víz, itt megmosakodtam, jól volt kicsit felfrissülni.
A Bükkös patak partján már kocogtam, jól esett a tudat, hogy már egyre kevesebb van hátra, 3 km, 2,5, 2 km, most már mindjárt itt a vége, úristen, most már tényleg… megelőztem két pasit, jé, hihetetlen.
A pataktól felkanyarodva harangoztak, hány óra lehet? 7 már biztos elmúlt, fél 8 talán… A macskaköves kis utcán először kocogtam, leelőztem egy pasit, aztán gyaloglásra váltottam pár lépés erejéig, vissza fog előzni, nem baj, nem érdekel, de akkor meghallottam, hogy tapsolnak az emberek, akik kint ülnek valami étterem teraszán, Úristen, NEKEM TAPSOLNAK, most már mindjárt felérek az emelkedő tetejére, mindjárt itt a Fő tér, mindjárt itt a lejtő, mindjárt itt a cél, NEKEM TAPSOLNAK AZ EMBEREK, ENGEM BIZTATNAK, és akkor befordultam az első kanyarba, itt a nővérem, jön a második kanyar, a szpíker bemondja a nevemet, itt vannak a gyerekeim, integetnek nekem, hajráznak, és nekem fülig ér a szám, itt a cél, megcsináltam, sikerült! És a kordon végén ott volt Gabi és a többi Gizion, nekem csápoltok, nekem örültök, az érem a nyakamban… sírtam és nevettem egyszerre…
Nem tudom mi történt 4 óra 22 perc alatt. Annyira gyorsan eltelt az egész. Közben néztem az órámat, hogy óránként egyem a sótabikat, szilárd kaját különösebben nem kívántam, tudatában voltam az időnek, de közben mégis valahogy elvesztettem az időérzékemet. Csak tettem a lábaimat előre, egyiket a másik után, koncentráltam az útra, hogy hova lépek, hol vannak előttem a szalagok, felesleges gondolatokra nem volt tér és idő. Kb. végig tudtam, hogy hol járok, hol van viszonylag sík részek, hol vannak a nagy emelkedők, hol vannak a frissítőpontok, hogy osszam be az innivalómat, ami nálam volt. Néha megszámoltam a forintjaimat, megvolt mind a 100, talán a Skanzen után dobáltam el belőlük párat, kicsit frusztrált, hogy gyaloglok, Erika, fussál már kicsit, vagy kocogjál, csinálj valami futómozgás félét, azzal gyorsabban haladsz. Nem érdekelt a helyezés, hogy hányadik leszek a végén, magamra figyeltem, hogy biztosan teljesítsem a távot, meg hogy közben élvezzem. Volt 1-2 ismerős, azért kicsit bennem volt az, hogy na, vajon ki ér be hamarabb a célba, de aztán gyorsan el is felejtettem ezt. Kb. 4,5-5 órát gondoltam magamnak a teljesítésre, végül az időm még jobb is lett, szóval nagyon-nagyon boldog vagyok.
Ha jól láttam, 72. lettem 158 nőből, jó kis közép mezőny. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna velem, ha 2020-ban megrendezik a versenyt és akkor elindulok, biztos nem élveztem volna ennyire, többet szenvedtem volna.
Hálás köszönet neked Gabi a szakértelmedért, a figyelmedért, empátiádért és türelmedért és persze a többi Gizionnak a biztatásért és jó tanácsokért! Jövőre veletek ugyanitt!
Szentendre Trail – Palásti Péter, beszámoló
Megérkezésben nagyon profi vagyok már, sőt talán még túl korán is ott voltam a rajtban a korábbi magamhoz képest. De úgy elrepült az idő, hogy már el is rajtoltunk. Még alig értük el a patak partját sajnos meg kellett állnom pisilni, gondoltam inkább itt mint a városban a házak között. Ennek köszönhető, hogy az első kili kicsit lassú lett.
Innentől a Lajos-forrásig viszont zárkóztam, mentem, de csak ésszel, előre a végére is gondolva. Végig volt egy kis félsz attól, hogy 45 után majd szarul leszek (ahogy a Vadlánon), és nem bírok majd futni, ezt mindenképp meg szerettem volna úszni. Az első 10 kilin magas volt a pulzus, ahogy mondtam is, aztán szépen beállt 132-140 közé, mintha direkt tudta volna mi a terv 🙂
Folyadékkal és géllel bőven bántam, nem is volt semmi gondom Visegrádig. Olyan harminc környékén kisebb holtpont volt, de ez nem ijesztett meg, vettem be sót (ekkor még nem sejtettem, hogy így is keveset!). Jobb lett, spórolgattam az erővel a két utolsó “előre beharangozott” mászásra. Talán a Vöröskő nem is fogott meg annyira, mert annak a nehézségére jobban számítottam, az utolsó az viszont szenvedés volt. Addigra már a mezőny is jobban összejött, meg néhány Szent László Trail-es és UTH teljesítő is küzdött, így már csak azért is összeszedtem magam. Arra gondoltam, hogy itt van ez az utolsó 7-8 kili szinte csak lefelé mész, nehogy már megálljunk sétálni.
A Skanzennél Árminék még frissítettek, biztattak, kicsit zombi üzemben jöttem onnan lefelé. Elgyengültem, de vizet nem kívántam, talán még lötyögött is bennem, de annyi eszem már akkor nem volt, hogy bekapjak egy marék sót! Most így utólag azt hiszem , hogyha valamit elrontottam az a sóbevitel jelentőségének alulbecslése. Összesen 3 db kapszulát ettem az egész úton! De a végén csak összeszorítottam a fogam és nem sétáltam a végén se, mögöttem lihegett vagy 15 méterre egy srác, hátra se néztem csak mentem, hogy ne érjen be.
Mikor Göndöcs Esztit megláttam a patak hídjánál, na az már nagyon jó volt, onnan már csak egy levegővel is beérek. És amikor megtörtént tényleg nagyon örültem, igaz mondtam olyat, hogy soha többé, meg ilyen hülyeségek…
A félórás törülközős ücsörgés után egész jól helyrejöttem, zuhany, masszázs, kaja után szépen haza is gurultam.Hétfőn járni és biciklizni is tudtam, úgyhogy tényleg csak a “nem ismert tartománytól” való félelem izgalma volt nagyobb, mint a teljesítményem.
33. hely, 6:18:23
baratrunning.com 