Szentendre Trail – Cseke Bernadett, beszámoló

Posted on 2022.06.15.

Egy hete túl vagyok a versenyen és azóta annyi minden kavarog bennem. Hála, öröm, megelégedettség és az is, hogy mennyire hasonlít az ultrafutás a szüléshez. Legalábbis az én legelső szülésemhez, amikor Ákos fiamat szültem. Ott is pont ezt az erőt és bármire képes vagyok érzést kaptam, amit vasárnap a célba érkezve. 12 éve az egy kőkemény vajúdás volt, aminek nem tudtam mikor lesz vége. Itt azt tudtam, hogy 54 km után vége, de hogy az mikor lesz, csak nagyjából láttam, viszont a nehézsége párszor eszembe juttatta azt, hogy ha én kibírtam a szülés fájdalmát, nehézségeit, ami ráadásul 14 órán át tartott, akkor biztos, hogy végig tudok menni a pályán, az fix. Nincs olyan, hogy nem, nincs ilyen opció! Az is eszembe jutott futás közben, hogy honnan indultam, milyen apró lépésekben haladtam, amikor futni kezdtem. Mennyi nehézség és újrakezdés van az én utamban! Erre gondoltam, amikor már Pap-rét után, olyan 37 km környékén elkapott az elegemvanmindenből érzés, és még fel kellett mászni a Vörös-kőig, meg a Nyerges-tetőre…

Már szombat délután megérkeztünk Szentendrére a 3 gyerekkel és a barátainkkal (ők két gyerekkel), mivel a Bazsi éjfélkor rajtolt az UTH-n. Elsétáltunk a Pap-szigetről (a kempingben béreltünk faházat) a rajtközpontba, felvettük a rajtcsomagot, visszaséta. Kis pakolászás, beszélgetés, vacsora. Aztán Bazsi elment lepihenni pár órát, mi a gyerekekkel a Duna parton múlattuk az időt. Szerettem volna én is pihenni, de legalábbis ülni, de ez szinte esélytelen volt a gyerekek mellett. 😀 Este 9 körül megérkezett Anikó is a kempingbe, ő is a 112-n indult. Kicsit beszélgettünk és amikor ők Bazsival elmentek a rajtba 11 előtt, mi lefeküdtünk a gyerekekkel, de én aludni nem tudtam. Izgultam. Fél 1-kor még ébren forgolódtam, aztán nagy nehezen elaludtam, sokszor ébredtem, nem volt jó éjszakám, talán ha 5 órát aludtam, akkor sokat mondok. 6-kor akartam egy kávét főzni, kiderült, hogy bár a kávéfőzőt elhoztuk, a kávé otthon maradt! Áááá reggeli rutinnak annyi. Mindegy, túltettem magam rajta gyorsan, ez van, úgyhogy ittam egy kis kólát, közben reggeliztem a szokásosat, felkeltek a gyerekek és a barátok is és fél 8 után el is indultunk gyalog a rajtba. 8-kor már ott voltunk, jött Gabi és Balázs, megörültem nekik, váltottunk pár szót, de a többi Gizion még sehol, pár perc múlva megérkezett Csombók Csabi. Egy gyors közös fotó, búcsú a családtól, és én be is álltam a rajtzónába. A rajt előtti percekben még Gabi odajött és adott pár jó tanácsot, megölelt és ez nagyon jól esett! 🙂

Elindultunk végre. Totyogtunk egymás nyakában. Nem sütött a nap, de a pára fullasztó volt. 2 km kocogás után páran ki is álltunk az első kék kútnál mosakodni. 4 km után újra kék kút és én újra mosakodtam. Szépen haladt együtt a mezőny, igyekeztem figyelni a pulzusra és nem elfutni a többiekkel. 40-45 percenként terveztem gélt enni és két frissítő pont között meginni azt a kb. 1,2 l folyadékot, ami nálam volt. Futás közben egymást kerülgettük Gordonnal, a masszőrömmel. Hol ő előzött meg, hol én őt, pár szót váltottunk is menet közben. Beszéltük korábban, hogy talán egy lesz a tempónk, kb. hasonló célidőt tervezünk, így gondoltam jó, ha nem szakadok le tőle. De persze inkább a saját érzésekre, pulzusra igyekeztem figyelni. Azt terveztem, hogy 2 óra alatt érek Pilisszentlászlóra, ami sikerült is, kereken 2 óra volt a 15 km. Ettem pár kovászos uborkát, kértem jeget, vizet a nyakamba, kulacsokat feltöltöttem és mentem is tovább. Viszont nem ittam itt és ez hiba volt, de erről majd a végén. Eddig minden oké volt, eseménytelenül, könnyen ment a futás. A következő pont Visegrád, 23,2 km. Ide 3 óra alatt terveztem átérni, és megint tartva a tervet 2:58 körül értem be. Józsi önkéntesként már várt hideg vízzel, jéggel és ide kijöttek a gyerekeim is Füli barátunkkal. Nagyon megörültem nekik, mert nem volt biztos, hogy kijönnek. Megölelgettem őket, megint kulacstöltés, mosdás, nemivás… Mondták, hogy Bazsi 20 perccel van előttem, jól van, minden oké vele. Ez a hír is feldobott és arra gondoltam, hogy talán utol tudom érni, hiszen neki már 80 km van a lábában, az enyémben meg csak 23… mentem is tovább. Nagyjából a magam kis világába fordulva, néha pár szót váltva a futótársakkal haladtam. Az erdő csodás volt, gyönyörű. Féltávnál mögöttem egy srác dobozos sört pattintott, jól meglepődtem, hogy hogy bír alkoholt inni, de megmagyarázta, hogy jó lesz ez neki. 😀 Vele is kb. 30-ig kerülgettük egymást, aztán elhúzott. 🙂 Máskor lehet én is sörrel frissítek. 

Pap-rétnél (34,4 km) nagy volt a tömeg, ide 4 és fél óra alatt értem. Erika várt önkéntesként, kaptam tőle is biztatást és kulacs töltést. Ezúton is köszönöm, nagyon jól esett! Itt ittam kb. 2 dl vizet, kulacsokat feltöltöttem vízzel, izóval, de a kicsi kulacsomba valamiért kólát kértem (Zsotyek köszi a töltést:)), víz helyett. Ez is hiba volt. Azt hittem majd milyen jól jön később, de arra nem gondoltam, hogy nem fogom kívánni vagy ha mégis, akkor arra meg vizet kéne inni. Tudtam, hogy ezután jön a neheze, jön a Vörös-kőre mászás és a Nyerges-tető. Nem ismertem a pályát, de tudtam, hogy ez kemény menet lesz, azt viszont nem hogy ennyire. Még az első tüske előtti lejtmenetes szakaszon elkezdett fájni a bal térdem, IT szalag, elő szokott fordulni nálam akár 30 km alatt is már, de itt már majdnem 40 km-nél jártunk, úgyhogy elkezdtem lassítani és óvatosan menni lefelé. Csomóan megelőztek és ez lelkileg rombolt. Nem hajtottam jó helyezésért, én egy lassú futó vagyok, tudom, hogy sosem leszek top futó, tudom, mik a képességeim és hol vannak a határaim, de azért ez ott akkor zavart. De tudtam, hogy felfelé viszont nem fog fájni a térdem, csak a lefeléken szar. Elkezdtem mászni az első tüskét, sokszor meg-megálltam pár másodpercre pihenni, közben előztek megint, de én is előztem jó pár embert. Konstatáltam, hogy nagyon kevés lesz a folyadék ami nálam van, ha még egy ilyen emelkedőt meg kell mászni és már amúgy is dög meleg volt. Felértünk Vörös-kőre, épp előtte előztem meg Annát, nem is értettem, hogy kerül ide, azt hittem jóval előttem jár már, megkérdeztem jól van-e. Nem volt jól (mentálisan), de mivel segíteni nem tudtam, mentem tovább. Meg sem álltam Vörös-kőnél, csapadtam lefelé. Térd újra jelez, francba. Erősíteni kellett volna, rendszeresen és rendesen. Jött az önostorozás. Meg amúgy is már elegem volt, mikor lesz már vége, szomjas vagyok… Pár perc után abbahagytam a nyafogást. Közben agyaltam, hogy mikor is ettem utoljára gélt, nem kéne újra enni? Fogalmam sem volt, ez kb. 2x fordult elő a verseny közben, hogy gőzöm nem volt mikor ettem utoljára és mikor kellene… Egyébként mindkét kajás frissítőponton kovászos uborkát ettem, a másodikon sajtot, sós paradicsomot, és egy szeletke vajas kenyeret is letoltam. Nagyon-nagyon jól esett minden sós. Sótabit sem ártott volna bevenni, de rutintalanként nem jutott eszembe, pedig volt nálam! Mondjuk arra is inni kellett volna, vizem meg kevés volt. Rutintalanság level100.

Na de vissza a második tüskéhez. Itt már lendületesebben mentem mint a Vörös-kőhöz, bár lassan, de érzésre könnyebb volt. Előztem is pár embert, engem is előztek persze mások. Lefelé a Skanzen felé már kevésbé szúrt a térdem, jobban mentem lefelé, de láttam, hogy a Gabi által belőtt 7:10-20 közötti célidő nem lesz meg. Emiatt kicsit csalódott voltam, bár én magamnak legelőször 8 órán belüli időt tűztem ki, a verseny előtti napokban viszont tudtam, hogy a 7:30 is meglehet. 45 km-nél ráadásul elmentem egy szalag mellett, egy előttem futó sráccal együtt. Szerencsére csak kb. 50 m-t mentünk, amikor két hosszú távos srác szólt, hogy forduljunk vissza, rossz felé megyünk. Úristen nagyon hálása voltam nekik, hogy ott voltak épp és szóltak! Tökre látható helyen volt a szalag, egyszerűen csak nem figyeltem, csak mentem előre…

Kiértem az aszfaltra, végre itt a Skanzen frissítőpont, Tündi várt hideg vízzel, jéggel, végre az egyik kulacsom megtöltve, ihatok, jó szomjas voltam. Ekkor már tudtam, hogy a frissítésemet kissé elcsesztem…(7-8 liter folyadék helyett max. 5 litert ittam. Ez kevés.) Tündi kérdezte mit kérek, mondtam, hogy most már haza szeretnék menni, mire Ő aranyosan megjegyezte, hogy itt lefutok és mindjárt mehetek haza. 🙂 

Szerettem volna innen végig lendületesen futni, úgy ahogy áprilisban a Muzsla végét. Ott az utolsó 1,5 km-t jól megnyomtam. Itt sajnos erre nem volt erőm már. Addigra már a nap kegyetlenül tűzött, az aszfalt nagyon nem esett jól, sokszor belesétáltam. A Bükkös-patak mellett elfogott a meghatódottság, kicsit meg is könnyeztem, hogy ez meglesz, mindjárt vége és hihetetlen, hogy teljesítettem ezt az 54 km-t! A szurkolók az út mellett nagyon sokat adtak, volt aki mondta, hogy milyen jó a mozgásom, bár én nem így éreztem! 🙂 Motivált a tudat, hogy a gyerekeim ott várnak a célban és mivel a Bazsit nem értem utol, tudtam, hogy ő is ott lesz már és látni fogja a befutómat! A utolsó 1,5 km-re csatlakozott mellém még egy nő, aki szintén nagyon fáradt volt már, egymást biztattuk, az utolsó métereken a macskakövön végül előttem futott be. Itt már vitt az adrenalin, tudtam futni! 

Rákanyarodtam a kordon körüli részre, Juli hangját hallottam, ahogy kiabált nekem <3, integettem, és még valakit hallottam (később kiderült Szász Irmi  volt :)), megláttam Gabit, fél szemmel a családomat is és én azt hittem, hogy mosolyogva futottam be a célba, de a célfotók nem ezt tanúsítják. 😀 7:31 perc, érem a nyakba, vizes törcsi a fejre, sohatöbbetnemfutok kimondva, erre Földi Zsu mondta, hogy majd jövőre már a Szentlászlóra kéne mennem. Aha, persze! :))) Bazsival összeölelkeztünk, gratuláltunk egymásnak, sírtam a nyakában. Negyed órával előttem ért be a 112-n. Gyerekekkel és a barátainkkal is ölelkezés, kapom a hideg sört a kezembe, Gabihoz is odamegyek, Belus Fruzsival csinál rólunk közös fotót,  Fruzsi is előttem ért be a hosszún, kb. Bazsi után 5 perccel. Boldogok vagyunk és büszkék! 

Mérhetetlen büszkeséget érzek, erőt, és nem felejtem el honnan indultunk Gabival, mi munka van ebben a 7 és fél órában, tejóég! Ezt kívülről senki nem látja, nem tudja, nem érzi át. Sok küzdelem, és még egyszer annyi újrakezdés! Nekem ez az 54 km óriási dolog és megyek tovább, mert vannak még céljaim. A frissítésen van mit javítani, ez jó tanuló lecke volt. Tudom, hogy minden kicsi apró lépés előrébb visz, lehet, hogy nekem kicsit több idő elérni a célokat,  mint másoknak, de türelmes vagyok. A futás tanított meg a türelemre. Azelőtt a türelmetlenség mintapéldánya voltam, minden területen. Hálásan köszönöm neked Gabi a bizalmat felém, hogy hiszel bennem, hogy te is olyan türelmes vagy velem, ahogy most már én is magammal! Köszönöm Bazsi, hogy előttem taposod az utat, és mindenben támogatsz és számíthatok rád! Köszönöm a barátainknak, hogy velünk voltak és vigyáztak a gyerekeinkre, miattuk legalább nem kellett egy percet sem aggódnom. Köszönöm neked futás, terepfutás, ultrafutás! 🙂

Fotók: terepfutas.hu, @gizionfoneni

Szentlászló Trail – Antal Csaba, beszámoló

Posted on 2022.06.13.

Az év első célversenye, nem ideális körülmények között tudtam mentálisan rákészülni munkahelyi kötelezettségek miatt, csak péntek délután tudtam tanulmányozni a követendő taktikát. Földi Zsuzsi előzetesen felajánlotta a frissítésemben való segítséget, cserében én segítettem neki a szombati Visegrád Trail körüli utazási logisztikában. Megbeszéltük, hogy előbb érjen célba és aztán átbeszéljük a frissítési taktikámat. Ez szombat este nyolc óra körül realizálódott és még ezután pakolásztam össze, így ismét nem sikerült sokat aludni a hajnal kettes rajt előtt.

Nem okozott nagy gondot, viszonylag frissen érkeztem a célba, kis cimbizés, közös fotók, Főni utolsó instrukciói után kettőkor elrajtoltunk. Karszárban indultam, de már az első kili után lekívánkozott, nem hűlt vissza éjszakára sem a levegő. Marcival nagyjából közös tempót választottunk, így a mezőny első részében kényelmesen haladtam vele együtt. Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján nem engedtem a pulzust 160 bpm fölé az első kb. egy órában, ez be szokott válni, később ugyanis már nehezebb elfutni a versenyt, ellenben az elején könnyen el lehet rontani egy magas pulzussal az egészet.

Dobogókőre nagyjából hét-nyolcadik helyen értünk, a mászásokba bele-belegyalogolva, ha a pulzus úgy diktálta, Marci felfelé, én lefelé voltam kissé gyorsabb. Dömösre lefelé pár perces előnyöm lett és mivel tavaly Tomival mentünk egy Dömos-Prédi hétszeres mászást és ezt a szakaszt jól ismertem, felfelé is elég erős lett nekem. A Prédikálószékről lefelé érzésre nem toltam neki nagyon, de aztán Lepence és Pilisszentlászló között Marci ismét utolért és közben a jobb combközelítőm egy mászásnál görccsel bejelzett, hogy valami nem OK. Marci szerint túltoltam kicsit az előző szakaszt, illetve sokkal több sót kéne ennem, amit meg is fogadtam és innentől megdupláztam a bevitt só mennyiségét (a teljes távon 24-26 sótabi fogyott, erős pára miatti fokozott izzadás indokolta).

A Pilisszentlászló ponton a meleg paradicsomlevest nagyon vártam, a Főni és Zsuzsi értetlenkedése ellenére kb. egy perc alatt betömtem és időt sem veszítettem, mert közben Zsuzsi kicserélte a kulacsaimat és pótolta a szükséges gélmennyiséget. Túlzás nélkül, teljesen feltámadtam és olyan tempót sikerült menni a következő pár kilin, hogy Marci csak sokkal később ért utol. Visegrádra kb. együtt értünk be, de én a jég pótlása miatt kb. két perccel többet töltöttem a ponton és így egyedül indultam tovább.

Jól ment a mászás, aztán a hullámzó terep is és kis különbséggel haladtam Marci mögött hatodik-hetedik helyen. Paprétnél ért utol a hosszú táv első helyezettje és hagyott is minket állva. A pontról kifelé az oda-vissza szakaszon megnyugtató volt látni, hogy kb. tízpercnyi közelségben nincs mögöttem senki. A Vöröskőhöz leereszkedve kicsit fáradtam már, és az első métereken ismét bejelzett a combközelítő, de pár másodperc nyújtás után elmúlt a görcs és utána már nem is jelentkezett a végéig. Megjegyzem, hogy a korábbi vádligörcsöknek nyoma sem volt, egyértelműen az ésszerű terhelészóna megválasztása miatt, nem tolom túl mostanában.

A Vöröskőnél újból utolértem Marcit és együtt másztuk meg egészen elfogadható módon, viszont nekem innen jött a verseny mélypontja, a Vöröskő tetőtől a Nyerges utáni lejtő aljáig nem akartak a lábaim jól mozogni, amihez szerintem a cipőválasztás is hozzájárult, elfáradt a bokám-talpam és fájt a lejtőzés. Aztán ez javult valamelyest és a Skanzenhez már jobb állapotban értem, ahol több kellemes meglepetés is ért szurkolók személyében (Főni és Anita) (szerk.: nem voltam ott, Csabi odahaluzott:-)). Ott tudtam meg, hogy Marcitól mennyit kaptam (amúgy nem sokat), de már nem volt erőm a helyezésért harcolni, főleg úgy, hogy ő is rákapcsolt, mert reális esélye nyílt az 5. hely megszerzésére (sikerült neki).

Az utolsó szakaszt három éve sem szerettem, ez nem változott, az viszont igen, hogy végig tudtam futni, ellenben a múltkori vánszorgással. A patakparton már nagyon lassan fogytak a méterek, a mentális százast felemésztette, hogy még mindig nem az a gyalogoshíd következett, ahol a “célegyenesre” fordulunk rá, de egyszer odaértem. Pont Esztiékkel találkoztam a hídon, aki rögtön visszafordult és előttem törte a turistákkal tömött sétálóutcában az utat a célig. Sub 10:00:00 bőven, öröm-bódottá.

Köszönöm a felkészítést és a türelmet Főni a sok gerilla kilométer elviseléséhez és az edzésmunkába való beépítéshez.

Fotók: Terepfutas.hu