VTM

VTM beszámoló – Berta Laci

Posted on

Hú, nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy pocsékul aludtam, este csak 11-kor kerültem ágyba, hajnal 3-kor felébredtem arra, hogy a viharos szél rázza az ablakunkat reluxástól, a nálunk vendégeskedő kutya pedig fel-alá járkál a lakásban. Szóval, onnantól alig aludtam. Aztán amikor 5-kor felkeltem, azt vettem észre, hogy fáj a jobb combom (a négyfejű izom). Soha nem éreztem még ilyet, még most sem tudom, mi volt ez. Emiatt nem is voltam túl jó hangulatban, ezen szerencsére sokat javított, hogy Krisztát felvettem a Boráros téren, és együtt mentünk Szárra, útközben tök jót dumálva. A rajt előtt Gizion-találkozó: Eszter (+ Tapír), Balázs, plusz akikkel eddig még nem találkoztam élőben: Fruzsi, Antal Csabi és a crew-zó Zsotyek. Oldották a hangulatot, tök jó volt. Kérdezték, mit tervezek, há’mondom a fene se tudja, sose futottam még 31-nél többet se terepen, se síkon. 5 órán belül kéne mindenképpen, de 4:45-ön belülivel már boldog lennék, 4:50-re pedig van is egy nagyon óvatos kábé időtervem pontról pontra. Kriszta az elmebetegeket megnyugtató orvosok mosolyával az arcán kertelés nélkül lehülyéz, és bemondja a 4 és fél órát. Ráhagyom. Sose vitázz egy vegyésszel, mert nem tudhatod, mikor fogja ő keverni neked az izót egy frissítőponton… Felcsaptam a minionos csősálamat fejpántnak, #gizionpower karkotő az óra mellé, minden kulacs tele, elmentem rendesen bemelegíteni, aztán az utolsó pillanatban beálltam a rajtba.

 

Elindultunk, sokat előztem, jól ment, de utólag visszagondolva talán túl jól is. Értsd: esélyes, hogy elfutottam, de erről majd később. Valahol 8-9 km környékén utolértem az ultrázó Fruzsit, megbeszéltük, hogy mindketten jól vagyunk, és piszok jó időnk van. Első frissítőpont 12 km-nél, párszáz méterrel előtte bement az első zselé, a ponton kulacstöltés, nem tökörésztem, mentem is tovább. A terv 1:35 volt idáig, 1:18 lett a valóság. Pontról ki, Csabi rámköszön, aztán elhúz mellettem ultrázni. Úgy 14-15 km környékén elmúlt az éjszaka óta tartó combfájásom, és kb onnantól futottam jó intenzitáson. Nem emlékszem pontosan, de valamikor 19-20 km környékén bement egy újabb zselé, aztán kicsivel 23 km után jött a várgesztesi frissítőpont (terv: 2:55, valóság: 2:30). Kulacstöltés, minimál olíva, pici banán, kis szelet alma, Fruzsitól elköszönés (itt vált el egymástól a maraton és az ultra), aztán mentem tovább.

 

Az innen kivezető emelkedőn viszont jött egy hülye gyomorprobléma, amit nehezen tudok leírni, hogy mi volt. Nem volt hányingerem, de úgy éreztem, segítene, ha kijönne. Olyan volt, mintha leállt volna az emésztésem: ami bekerült, az se lefelé, se fölfelé nem tud távozni, felszívódni pedig nem hajlandó 🙂 Ez az emelkedőn még nem zavart, jól tudtam nyomni, de felérve belassított annyira, hogy 25-től többször is bele kellett gyalogolnom. Úgy éreztem, elment az erőm, kajálni viszont nem bírtam. Volt nálam sós mandula, ettem 2-3 szemet, hátha segít. Jólesett, de nagy csodát azért nem tett. Azzal próbáltam stuffolni magamat, hogy oké, sétáljunk; sétálni tudok, akkor próbáljunk meg nagyon lassan kocogni is; oké, megy a lassú koc, akkor próbálkozhatnék egy kis futással is akár, ha már egyszer ezért jöttem… Aztán a rövid futás után visszaváltás sétára, és újraindult a rituálé. Ezzel a váltakozó mozgással valahogy elmásztam a kapberek-pusztai pontig (28 km, terv: 3:35, valóság: 3:11), amit úgy vártam, mint a Messiást. Mondjuk, nem tudom, mit vártam tőle, hiszen folyadékom volt, kajám volt, a gyomorom meg kuka, szóval mindegy. A ponton Zsotyek kiáltott nekem egy “Gizion power!”-t, én meg nem is tudom, miért nem nála csippantottam. Túl messze volt (kerülnöm kellett volna kb nyolcvan centit), nekem meg nem volt ehhez elegendő agyműködésem. Sajnáltam is utólag, hülyén jöhetett ki a dolog. Mindegy, csippantottam a kollégájánál, illetve odatartottam a dugóka helyett kapott lapkát a leolvasóhoz, de semmi… “Lassan olvassa be, de jövök veled”, mondja a pontőr, há’mondom tündér vagy, de nem sietek sehova, egész ráérek itt elhalálozás közben, szóval akár meg is állhatok arra a pár másodpercre. Utána ismét gyors kulacstöltés, három korty jéghideg víz (amúgy végig csak izót ittam), aztán kivánszorogtam a pontról.

 

Kifelé menet megtaláltam a zsebemben a párom által előző este odarejtett kis cetlit. Ennyi volt rajta: “Drukkolok, szeretlek! <3” Hála a jó égnek egyik sem volt új infó, de akkor és ott semmi nem jöhetett volna ennél jobban 🙂 Úgy voltam, hogy akkor már egyiket se csinálja hiába, tán kéne futni is egy kicsit, öcsémishaddlássa. Ez egész jól ment úgy 3 km-en keresztül, amikor is újra beszakadtam, sétára kellett váltani. Innentől 2,5 km szenvedős séta-kocogás váltogató volt, bármennyire is csak lejtőzni kellett volna. Minden mindegy alapon betoltam egy zselét: ha meg tudom emészteni, akkor csak nyerhetek rajta, ha meg nem, akkor legalább végre kihányom, és attól leszek jobban. Valami elkezdett alakulni, mert ment a lassú kocogás, szépen be is vonszoltam magam az utolsó, hallgató-völgyi frissítőpontra (33,5 km, a Terv: 4:10, az Élet: 3:51). Ismét minimál olíva, kis darab banán, folyadékom volt rengeteg, szóval elköszöntem.

 

Ránéztem az órámra, és láttam, hogy jócskán a tervezett időn belül vagyok, szűk 6 km van hátra, talán még a 4:30-4:35 is összejöhet. Úgyhogy elkezdtem futni… még egyszer mondom: FUTNI. Fogalmam sincs, mi történt. Megemésztettem a zselét, vagy nem tudom, de újra ment fel a pulzus rendesen, gyorsultam. Uramisten, van erőm újra, miért nem jött ez előbb, akkor ezt most megtolom, ahogy csak tudom, lehagytam 4-5 embert, hopp, 5:18 lett ez a km, de a francba, van még 4, az előbb is csak 2-3 km-t bírtam, azt is jóval kisebb tempóban, nem fog ez menni, 5:09 a következő kili, nem a francokat nem, ezért jöttem, szétcsapni magam, konkrétan gyorsulok, sorra hagyom le az embereket, többjük csak sétál, én meg itt futok, baj lesz ebből, “úgy fusd meg, hogy ne maradjon benne semmi több, ne legyen tartalék”, hát jól van, Gabi, te mondtad, akkor üveghangot neki, egek, lehet, hogy beérek 4 óra 20 percen belül, 4:53 lett a 37. kilométer, úristen, mi van, ha szűk kettővel a vége előtt megint beszakadok, de nem fogok, rohadjak meg, haljak meg és temessenek el itt a szári templom mellett, de én nem lassítok, “fizikailag gyorsabban fejlődsz, mint mentálisan… hidd el, hogy már itt tartasz”, ezt is te mondtad, Gabi, akkor én ezt most engedelmeddel elhiszem, 4:58 a 38. km, na ne, négy-ötvennyolc 38 km-nél 900 méter szint után nekem, aki még aszfaltos maratont se futott, már csak kb 800 méter, 4 óra 15 perc, nem hiszem el, meglesz a négyhúsz, szurkolnak az út mellett a már beért futók, bal kanyar lefelé, jobb kanyar a csarnok felé, ott a cél, most oda fog érni Sir Lancelot ahhoz a nyüves várhoz, bezuhanok (de nem szúrom le az ott talált embereket), csippantok, lenyomom az órát. 4:19:09, 6:41-es átlag, alig hiszem el. A célban Eszter elkészíti rólam életem legborzasztóbb fotóját (nem rajta múlt, ő mindent megtett :D), pár percet udvarlok Balázs imádnivaló Klári vizslájának, aztán átadom magam az afterpartynak (nyújtás, kajálás, “meséljmár!”, tusolás). Krisztával megvárjuk Fruzsit, mert ő is velünk jön hazafelé, közben beér Csabi is, és kiderül, hogy gyakorlatilag minden Gizion tök jót ment a maga távján.

 

A verseny óta eltelt két napban folyamatosan hullámzó érzéseim voltak, de úgy érzem, sikerült ezeket lecsillapítani, és megtalálni a nyugalmi állapotot. A negatív érzések érthetően a beszakadásos rész miatt vannak, voltak. Még rá kell jönnöm, mi okozta: túl ritkán ettem zselét, vagy nem kellett volna gyümölcsökkel kevernem azon a két ponton, vagy elfutottam az elejét, mármint az első 23-24 km-t, abból is a kezdő 14-et, nem tudom. De lesz időm megemészteni (ez itt most elég stílusos :D), és remélem, sikerül is okulni belőle. De megmondom, mit tanultam máris ezen a VTM-en. Először is, hogy képes vagyok rá, és sokkal jobb idő alatt, mint hittem – hello szubnégytíz 2020-ban! Másodszor azt, hogy amikor mindenem a megállást követeli, akkor is képes vagyok továbbmenni, és így kivárni, hogy helyrejöjjenek a dolgok. Végül pedig azt, hogy vannak körülöttem emberek, akik sokkal jobban hisznek bennem, mint én magamban. Ilyen a párom, és ilyen vagy te is. Fogadni mernék rá, hogy kábé ilyen célidőt tippelhettél nekem (párom 4:30-at), de legalábbis biztosan közelebb voltál vele a valósághoz, mint én az enyémmel.

 

Ez egy iszonyú kemény munka volt. Hehe, ezt most biztos félreértetted, szóval tisztázzuk: nem, nem az én munkámra gondoltam 🙂 Persze, egyértelműen kellett ehhez, hogy mindig megcsináljam pontosan azt, amit kiírtál, kellett, hogy olyan szintes útvonalakat tervezzek magamnak, hogy néha belerottyanjak, semmiképpen sem akarom elbagatellizálni, de ezeknek a fontosságából semmit le nem vonva is azt kell mondanom, hogy ez volt a munka gépies része. Az, hogy a kezdeti nyűgjeim, itt-ott fájó térdem, combhajlítóm mellett rájöttél, hogyan tudsz sérülésmentesen fejleszteni, na, az előtt le a kalappal. Rohadt büszke vagyok az edzőmre, és nagyon boldog vagyok, hogy a tanítványa lehetek 🙂 Köszönöm, Gabi, imádlak! (megj..: én is! ❤ )

VTM Mini beszámoló – Belus Tamás

Posted on Updated on

Beszámolót írni a verseny másnapján a legjobb. Az élmények még kellően frissek, de pont elég idő telt már el ahhoz, hogy tisztuljanak az adrenalin okozta torzulások. Na erről már lemaradtam sajnos, de annyi baj legyen, ez a verseny úgyis olyan rövid volt…De ahogy szoktam, visszalépek kettőt hármat, hogy jobban megértsétek miért úgy ment ez most, ahogy…
Barát Gabival, az edzőmmel már tavaly év végén egyeztettünk az idei versenyekről. Én azt kértem, hogy a tavaszi célverseny előtt (ez most is az UTH) a Bükki Hardra, a VTM ultrára és a Mátrabérc Trailre is nevezhessek. A Hardra áldását is adta a főni, de a VTM-en és a Mátrában is csupán a legrövidebb táv fért bele Gabi alapozó-gyorsító-formaidőzítő terveibe. Mivel sokkal jobban bízok Gabi tudásában, mint a saját hirtelen ötleteimben, ezért versenyéhségemet elnyomva a VTM-en a 14,4 km-es minimaratonra neveztem. A Hard idén még a szokásosnál is hardabb volt, a pálya az útvonal rövidítése ellenére is nagyon kemény lett, sok helyen combközépig érő hó, végtelennek tetsző frusztráló csetlés botlás, a Bükk idén tényleg a legdurvább arcát mutatta. És milyen jó is volt ez így. 🙂 Aki ott volt, ezt biztosan nem fogja elfelejteni. Nagyon vártam ezt a versenyt, tulajdonképpen egész télen erre készültem. Oda is tettem magamat, úgy mentem mintha nem lenne holnap, és bár az utolsó elágazásnál még a hetedik helyen mentem, a saját figyelmetlenségem és a legrövidebb táv pár kint maradt szalagja miatt végül én mégiscsak 65 km-t mentem (Fruzsi: az eltévedés egyfajta Belus sajátosság, hehe). Szerintem életemben nem káromkodtam még akkorát, mint amikor rájöttem, hogy a falu, ahol vagyok nem Felsőtárkány, hanem kibaszottul Noszvaj. Így lett a plusz 40 perc miatt a 7. helyből 12. Akkor és ott persze dühös voltam magamra, de már más szemmel látom ezt is. A munkát elvégeztem, végigküzdöttem becsülettel a versenyt, mindenemet beleraktam abba a futásba, a türelmesen végigkocogott alapozást, a sok végigizzadt konditermi edzést, és az elmúlt közel 10 év minden rutinját. Szükség is volt rá. És az érzés, hogy olyan futók között (és most tényleg közöttük, nem csak utánuk) versenyezhettem, mint…áhh de nem is sorolom. Durva… 🙂 Ennyit a Hardról, sajnálom, hogy nem írtam róla egy rendes beszámolót, mentségemre sokáig nem voltam ennyire elnéző a dolog miatt magammal. Meg aztán ez tényleg olyan kemény volt a hirtelen jött eszement sok hóval, hogy az embernek nem volt kedve még egyszer végigélnie a dolgot írás közben.
A következő tavaszi erőpróba három hét múlva jött. Várt a Vértes, amire hagyományosan anyuval és Fruzsival együtt megyünk, igazi családi buli. Soha nem futottam még versenyen 21 km-nél kevesebbet, úgyhogy valahogy nem tudott felizgatni ez a futás túlzottan. Igazából csak pár nappal a verseny előtt kezdett annyira érdekelni dolog, hogy komolyan foglalkozzak vele. Megnéztem a nevezőket is, de Pelsőczi Attin, és a tavalyi győztes Bakonyi Andráson kívül senkinek a neve nem volt ismerős. Nyilván ennek a távnak is megvan a saját mezőnye, pár rövid távú specialistával, de a résztvevők döntő többsége inkább azért választhatta ezt a távot, mert ebben érzi magát komfortosnak. Nagyon jó formában vagyok, sorra döntöm a PB-im távtól függetlenül, és a gyors edzéseim is egész jól sikerülnek mostanában, ezért a 3-6 hely közé vártam magam hozzávetőleg. Még decemberben mentem egy egész jót egy szintesebb zempléni 21k-n, az ottani 4:50-es tempóm volt az egyedüli mankó, amire támaszkodhattam. Ez egy rövidebb táv, a szint is kevesebb, ezért 4.35-4:40-es tempót gondoltam reálisnak, ami nagyjából 1:07-1:08-as idő. Ezzel már biztosan elégedett lettem volna.
Már előző nap fent aludtunk, hogy mégse kelljen 4-kor kelnem (ami az óraátállítás miatt igazából 3, brrrr). Reggel minden flottul ment, teljesen időben érkeztünk meg Szárra, Anita (Szimandl) is velünk jött, úgyhogy útközben repkedtek a sztorik, jó volt a hangulat. Az én rajtom csak 10-kor volt, úgyhogy hozzá is láthattam az önként vállalt fotózós-facebookozós feladatomnak, szépen végigfényképeztem az érkező hosszú távos Gizionokat, repkedtek a szelfik, olyan gyorsan elrohant a hosszúsok rajtjáig az az egy óra…Végre találkoztam Erényi Tomival, Orsiékat mindig egy élmény látni, Krixtike (bocsi Kriszta) már a rajt előtt is el volt varázsolva, meg egyébként is zsongott zúgott a terem a sok izgatott futótól. Klassz volt nagyon. Aztán eljött a rajt, erre meglátom Orsit melegítőben meg edzőcipőben. Mondom b+ mi a franc van, nem fut vagy mi?? Mennék oda, hogy kifaggassam, erre meglátom mellette az Orsit, nem is hittem a szememnek!! Ő és az eddig titkolt ikertesója tényleg mint két tojás. Már számol vissza a szpíker, Fruzsi meg még csak most tolakszik előre, nem lesz ez így jó…És kettő és egy, kilőtt a hosszúak mezőnye, 10 másodperc múlva már csak a hűlt helyük volt a rajtban.

 

Lassan lustán elindultak dolgukra az otthagyott barátok, családtagok, és a két rövid táv mezőnye. Igyekszem nem úgy érezni magam, mint aki kimarad valami iszonyat jó buliból, de nem nagyon sikerült. Furcsa érzés ez, ott lenne a helyem Fruzsival, Orsival, meg a többiekkel. Sőt, az elején kellene lennem annak ez elszánt kis csapatnak a kanyarban, ott valahol a zöld mecsekes mezek között. Aztán befordultak a sarkon, elhalkultak a hajrák, a szpíker sem mond semmit, lassan készülnöm kellene. Bent a csarnokban megint beindul a pezsgés, megjön Piroska és Kati, Balázzsal is összefutottunk már. Anita közben már crew-s pólóban az asztal mögött pakolja a csomagokat, elég volt egy pillanatra elbambulnia és Bobek máris munkára fogta. 🙂Balázzsal készülődünk, anyu is valahol a közelben szöszmötöl, gépiesen csinálom a dolgokat, tűzöm a rajtszámot, tépelődök a ruhán, látszólag minden oké, de valahogy mégsem tudok felpörögni. Már 9:40 amikor végre elindulok melegíteni, nem állok jól ,basszus még nincs vizem, wc-re is jó lenne menni, le kell vennem egy réteget mert melegem van. Nem, inkább vissza veszem, de ahhh nem kell az. Marad a hosszú nadrág, a vékony aláöltözet és a póló. Vigyek gélt? Minek?? 15 km-re pfffff. De várjál edzésre is szoktam. Na jó, veszek egy Hammert a standnál, de közben már a hangos mondogatja hogy egy perc a rajtig. Rohanok ki, pont úgy tolakszom előre, mint Fruzsi egy órája, indítom az órát, persze a rohadt GPS-eket megint nem látja a nyomorult. És egy…indul a csapat, a GPS-ek bekaphatják, kilövök az elejével. A melegítés teljesen rendben volt, simán elindulok 4 percen belüli tempóval, előttem vagy 15-20 futó. A kanyar utáni kis emelkedő máris megfogja az elől lévők felét, mire átérünk a főúton, már csak 6-7 ember van előttem. Hogy ezek közül ki melyik távon van? Fogalmam sincs. Büki Ádámról tudom, hogy ő a félmaratonon fut, de a másik 5 srác?? Aztán felismerem a Bakonyi Andrist, na ő minis, próbálom felvenni a tempóját, de lassan húz el tőlem. Tovább nem gyorsíthatok, így is 4 perces a tempó és kicsit emelkedik is az út. Martyin Lászlót viszont megfogom. Ő lesz majd a harmadik, de itt én erre egy forintot sem tennék. Úgy fújtat, mint aki menten belegyalogol a futásba, lazán ellépek mellette, és egyúttal el is temetem magamban a srácot. Hát…ezt csúnyán benéztem, csak 2 percet kap majd tőlem, és végig nagyon szépen jött. Elől Attila és Ádám már alig látszik, mögötte egy akkora darab srác, mint egy hegyomlás. Persze túlzok, de Ádámhoz képest Lukácsi Levente tényleg egy óriásnak hat, ehhez képest meglepően lazán és nagyon komoly tempóban tapad az elsőre. Én viszont lassan felérek a Bakonyi Andrisra, kezdődik az emelkedő, na most jött el az én időm. Nem csináltam komoly stratégiát. Egyrészt mert tényleg nem vagyok ehhez elég otthonos ezen a távon, másrészt meg Gabi is megmondta, az elejét keményen, az emelkedőt maxon, a lejtőn meg mehet üveghangig. Na, szóval jöhet a max, száll is el a pulzus de leszarom, ez a 4 km az ÉN VERSENYEM, lefelé nincs az az isten, hogy ez a két nálam alacsonyabb srác úgy menjen, mint én a hosszú lábaimmal.

“Kezd maxon és fokozd” (forrás: Terepfutás.hu)

Szóval teljes gáz, taposok, szívom fújom a levegőt. Perceken belül megvan az András, ellépek mellette, ő átszól biztatóan, hogy most már én vagyok a második, elől a piros pólós srác a félmaratonon van. Na mondom akkor kapjuk össze magunkat mert mi vagyunk a dobogó. Ő mond valamit arról, hogy ésszel kell itt menni, mert most jön a szar rész. Több sem kellett, ha lehet ilyet, akkor még rátettem egy lapáttal, és elkezdtem lassan leszakítani magamról. Pár perc múlva visszanéztem egy pillára, kábé 150 m előnyöm volt már az emelkedőn, szóval végülis egy bő perc. Viszont meglepődve láttam, hogy az általam lesajnált Martyin Laci kezd felérni Andrásra. Nekem közben már a torkomban dobogott a szívem, egy pár másodpercre bele is gyalogoltam egy részen. Lehet, hogy túltoltam? Mindegy már, ott elől látszik is a két táv elágazása, onnan már szinte csak lefelé megyünk majd. Gyors csippantás, mondják, hogy negyedik vagy, nem tudtam, hogy ez poén, még ki is javítottam őket. Ééééés most irány lefelé. Kezdeném a csapatást, de teljesen beálltak a combjaim, mi lesz ebből basszus? De aztán egy fél perc kábé és újra dolgozni kezdtek a futóművek, elengedtem bátran a súlyom. Itt kezdtem bosszankodni a cipőválasztás miatt. Nem úgy volt, hogy sár lesz???? Nem kellett volna ide a Speedcross, a Hokában benne maradt egy bő perc de az is lehet, hogy több. 1-2 km és kint is voltunk az erdészeti aszfalton, ott kellett volna csak igazán a Hoka! Nem látszottak már a srácok mögöttem, a frissítőponton hátra is pillantottam csippantás után, de sehol senki. Attila már egy másik dimenzióban kábé, őt nem lehet befogni, de már csak 5 km, ezt letolom izomból, ha már mára csak ennyi a távom. Az aszfalt nem esett jól, utána a rövid erdős részen szinte örültem annak a kicsit sárnak, amit a mezőny az odaúton csinált. Legalább dolgozik kicsit a Speedcross. Mariann adja az infót, hogy Attila előttem kábé 7 percre, húú mondom, akkor lehet bejövök 1:05 alá, ez azért csikolt kicsit, úgyhogy visszatettem négyesbe és gázt! Lefelé a faluban már jött a vigyor, mint mostanában mindig (kivéve a Hardon, ott kurvára nem vigyorogtam). Előttem már ott kígyózott az út szélén a rengeteg autó, még két kanyar, és már ott a csarnok! Attila jön szemből, már levezet a lelkem. Nyújtja a kezét, laza pacsi, célegyenes. Éljenez a crew, valaki kolompol, beesek a célba, egy csippantás és ennyi volt. 1:04.27. második hely. Valljuk be , ezért jöttem én ma ide. Megvárom a harmadikat, és a László az! Beszélünk pár szót, basszus mondom azt hittem elpusztulsz úgy fújtattál! Én így szoktam, mondja ő. Bent a csarnokban csak pár ember, nézek körbe kurva büszkén. Készülnek rólam a képek, persze Csanya bele trollkodik, de ennek most még örülök is. Elmesélem neki, hogy mennyire megragadt bennem, hogy tavaly Koltai Dani azt mondta, hogy régóta szeretett volna felállni Csanya dobogójára. Hát én is.:-)

Tovább a teljes bejegyzéshez >>

VTM Mini, beszámoló – Törköly Piroska

Posted on

Viszonylag jól aludtam, az óraátállítás sem izgatott nagyon. Erre jó, ha a gyerek felvételizik előző nap, nem volt időm izgulni 🙂

Onik jött értem és fuvarozott, ezer köszönet érte. amikor kiszálltunk a kocsiból, majd befagyott a seggem, de maradtam a capri gatyánál, viszont a pólóra ráhúztam egy szédzsekit. Haha, vehettem is le a rajt után nem sokkal – ahogyan már a faluban a kesztyűt és a sapkát is 😀

Életem első terepversenye, sok fogalmam nem volt, hogy mi vár rám. Aszonták 6-ig emelkedő, gondoltam oké. Aszonták nagy sár, gondoltam, hogy akkor megnézzük mit tud a szipiszupi cipő, ami eddig csak havat látott, sarat még nem. Az elejét próbáltam nem izgulásból elsietni, aztán mivel az volt az ukáz, hogy ne legyen komfortos, nem is volt 😀
Az emelkedő, bazz, beszorultam egy kis csapatba, de őszintén szólva nem bántam (pulzus 190 körül), ha akartam volna, se tudtam volna gyorsabban menni, így viszont nem volt pofám lemaradni.

Aztán a csapat kivétel nélkül elhúzott jobbra a félmaraton irányába, picit izgultam is, hogy én most itt egyedül vagyok a vadonban, muhaha.

Aztán lefelé próbáltam nem kitörni a bokám, nem seggre ülni a köveken és ahol lehetett, ott küldeni neki. Eredetileg azt hittem, hogy olyan 2 óra alatt érek be, szóval egy isogél lecsúszott olyan 45 perc körül, de utána láttam, hogy kb felesleges még egy, ezért nem szuttyogtam ezzel.
Asszem kimaxoltam a “komoly, odatevős” utasítást, az átlag pulzus 185, a tempó pedig 6:47, volt 5 perces kilim is, ami nekem igen nagy szám 🙂

Szóval kivételesen elégedett vagyok, a combjaim viszont kevésbé szeretnek most, nem szokták a szántást:)