VTM
Privát VTM+az apró – Cseke Betti beszámoló
Idén az UTH minitávján, a Visegrád trail-en (29 km, 1200 m szinttel) indultam volna, ha nincs covid. De elmaradt, így az volt a terv, hogy majd privátban lefutom. De aztán azon kaptam magam, hogy a Vértes Terepmaratont nézegetem, ami 39 km, 1000 m szinttel. Ugyan 10 km-rel több, mint a Visegrád trail, és még sosem futottam ennyit, de a szint nem is olyan sok. Pont nekem való.
Gabi először inkább a Visegrád trailt “erőltette”, mondván nagy ugrás lenne nekem az a +10 km, de rábeszéltem, hogy legyen a VTM, hiszen heti átlag 50 km-eket futok, jól mennek az edzések, erősnek érzem magam. Viszont nem május végén, hanem kb. egy hónappal későbbre terveztem, amikor már a gyerekeket le tudjuk adni nagyszülőknek pár napra. Gabi rábólintott. Nagyon örültem. Kb. ez idő tájt (máricius vége-április eleje) derült ki, hogy a záróvizsgám (gyógymasszőri) időpontjai augusztus közepére esnek, tehát a tanulást és a futást jól össze kell hangolni majd. De most a fókusz a futáson lesz június 18-ig. Ez lett a céldátum, ráadásul aznap lesz a 10. házassági évfordulónk is, pénteki nap, olyankor Bazsi nem dolgozik, azt mondta, szívesen elkísér, neki ez egy jó edzés a júliusi ultrájára, mellesleg kettesben lehetünk az évfordulónkon, az erdőben, amit mindketten nagyon szeretünk. 🙂
Az edzések tényleg jól mentek, többször edzettem Anikóval terepen, egyszer felmentünk a libegő trail útvonalára, akkor 24 km-be tettem majdnem 900 m szintet, és iszonyatosan élveztem. Ekkor kezdtem azon agyalni, hogy ezt a VTM-et fel kéne kerekíteni 42,2-re, mivel még sosem futottam maratont. Gabinak még nem szóltam a tervről. 😀
Közben május végén nagyon felsűrűsödtek a programok, teendők, sok munkám is lett, mellette nyomasztott a rengeteg tanulnivaló, a gyerekek mindenféle dolgai, évvégi hajtás, programok, ide menni, oda menni, millió intéznivaló…. Közben kiderült – több hét utánajárás végén, hogy vesekövem van. Fájt az oldalam, voltak apró görcseim, és mellé félelmek. Amikor kiderült, hogy ez vesekő, 60+ km-es futóhetem volt, aminek a végére eltűnt a vesekő, szerencsére kb. észrevétlenül távozott. Ettől megkönnyebbültem nagyon. Úgy gondoltam, nincs már akadály a maraton előtt.
Végül mégis annyira sok lett minden, hogy a maraton előtti héten a 4 edzésből csak hármat futottam le, pont a hétvégi hosszút hagytam ki. Már csak kb. 5 órákat aludtam, nem volt időm töltődni sehogy, a futást már kényszernek éreztem, és ekkor meghívtak a barátaink magukhoz egy hétvégére. Na akkor tudtam, hogy a hosszú futásnak lőttek, mert még szombat reggel sem tudom lefutni, hisz a kislányunk leendő osztályával megyünk ismerkedős kirándulásra, délelőtt, onnan egyből a barátainkhoz és ott is alszunk. Ha nagyon akartam volna belezsúfolhattam volna a péntekbe, vagy a szombat hajnalba, de már nem akartam. Úgy éreztem többet árt, mint használ, ha én most erőltetem ezt a futást. Inkább pihenek a hétvégén.
Végül eljött a maraton hete. Arra a hétre már csak egy 9 km-es és egy átmozgató 20 perces futás volt. Kedden vége lett a sulinak, másnap reggel levittem a gyerekeket vidékre a szüleimhez, ahol 1 órát sem töltöttem és jöttem haza. Dolgoztam még kicsit, csütörtökön is, aztán délutántól már a teljes fókusz a a futáson volt. Ekkor kezdtem izgulni. Írtam is Gabinak, hogy parázom, meg a kánikula miatt is aggódtam, de mivel reggel 6-os rajtot terveztünk, reméltem, hogy 25 foknál több nem lesz az erdőben. Legalábbis a táv első felében.
4:30-kor keltünk és kb. 6-ra értünk Szárra, 6:10-kor rajtoltunk. Mivel ez nem egy verseny volt, frissítőpontok nem voltak. Megnéztük, hogy Várgesztesnél, kb 22 km-nél lesz csak kút. Illetve térkép szerint lett volna még forrás, de azokat nem találtuk, meg…. tudtuk, hogy Várgesztesig vinnünk kell annyi innivalót, hogy elég legyen. De mi a táv elejébe raktuk bele a +2-3 km-t, hogy meglegyen a maraton, így a kút 25 km-nél várt csak. Összesen 4 liter folyadékkal indultunk el ketten, amivel éppen hogy kihúztuk 25 km-ig, amit bő 3 óra alatt tettünk meg.
A táv félmaratonig kb. eseménytelenül telt, találkoztunk őzzel, nyuszikkal, Bazsi néha előrement, fotózott, bevárt engem. Beszélgettünk is, az emelkedőket az elején is inkább megmásztam mint futottam, tartalékoltam az erőmet. A félmaratoni távot 2 és fél óra alatt értük el, aminek nagyon örültem. Ideáig minden könnyen ment, két gél és kb 2 liter folyadék volt bennem . Aztán 25-ig kicsit szenvedtem, mert már nagyon vártam azt a kutat. Volt mit inni még, csak már nagyon vágytam a hűtést, és hogy hideg legyen az innivaló! Végre beértünk Várgesztesre. A kútnál elég sokat büféztünk, mosakodás, sapka áztatás, összes kulacs megtöltése, Bazsi keverte az izókat. Egy nénike jött a kútra locsoló kannát tölteni, mondta nekünk, hogy “na ma is nagyon meleg napunk lesz!”, mondtuk, hogy már most is nagyon meleg van….ha tudta volna, hogy mi már 3 órája futunk és még legalább 2 visszavan….:)
Innentől újult erővel, felfrissülve mentünk tovább. Az erdő csodás volt, lenyűgözött, mint mindig, az emelkedőkön tudtam nézelődni, élveztem az egész futást, úgy ahogy van! 4 óra alatt meglett 31 km, aminél még sosem futottam többet, innentől már minden lépés rekord. Viszont kb. 29-30 km-nél a lefeléken elkezdett jelezgetni a bal térdem külső része. Ajajj, IT szalag lesz az, gondoltam, eddig minden 25 km feletti távnál jelzett, meg is ijedtem, hogy mi lesz így, hiszen még van vissza 10-12 km…. Aprókat lépve, óvatosan ereszkedtem lefelé, síkon és felfelé semmi gond nem volt! 35 környékén kezdtem érezni, hogy na jó, akkor most már elfáradtam, fájnak a farizmaim is, akár vége is lehetne. 😀 De még 7,2 km, ami kicsit több mint a Sasad-Gazdagréti köröm, ami 6 km. Innentől pár száz méterenként néztem az órát, és számoltam vissza, hogy mennyi van még a kis itthoni körömből. Nem igazán fogytak a méterek, pedig futottam. Az utolsó 10 km-en egyébként már napsütötte helyek futottunk, aszfaltos rész is volt már, kezdett nagyon sokat kivenni belőlem a meleg. De nem szenvedtem látványosan, csak már kezdett elegem lenni, és örültem volna, ha valaki nyakon önt egy vödör jéghideg vízzel. Ehelyett néhány csepp langyos vizet kaptam csak a kulacsokból.
Az utolsó 5 km-en a térd fájdalom teljesen megszűnt, akkor már vitt az adrenalin, és az érzés, hogy most már tuti meglesz! Bazsi kérdezte, hogy a faluban lévő kútnál megálljunk e még mosakodni (kb. 1,5 km-rel a cél előtt), mondtam, hogy egyrészt nincs az az isten, hogy én most itt már megállok, mert akkor nem biztos, hogy tovább tudok futni, másodszor ne szóljon hozzám most már! 😀 Ezen még tudtunk nevetni is, és végül lassan, de annál nagyobb büszkeséggel befordultam a “célba”, ahol az autónk állt. Megálltam, megszédültem, leállítottam az órát. 5 óra 11 perc.
Nem fogtam fel. Gyorsan átgurultunk a kocsmáig, közben elsírtam magam. Kértem egy korsó sört és egy jégkrémet, írtam Gabinak, hogy maratonista lettem, és rettentő büszke voltam. ❤
Azt hiszem, ez egy igen kerek futás volt, minden klappolt. Ma, két nappal a maraton után, semmi bajom. Izomlázam van a combokban és a hátamban, pénteken és szombaton még fájtak a térdeim, a lépcsőzés nehézkes volt, de tegnap a Gellértben úsztam egyet, és a hidegvizes dézsában áztattam a lábaimat többször hosszú percekig, este bicikliztem is (színházba mentünk <3) , így mára már ez a térdfájdalom is megszűnt, simán megy a lépcsőzés is. Köszönöm a felkészítést Gabi! Hálás vagyok, hogy végre én is maratonista lettem! ❤
Hosszú, nagyon hosszú út vezetett idáig, de megérte! Már vannak új céljaim! 🙂
VTM Feles (FÉL!!!:-)) – Nagy Locusta Kriszta beszámolója
Szombaton szokás szerint meló, kösszi VTM, hogy te vasárnap vagy.
nem használtam. Vékonyan öltöztem, nem sok csajon láttam futószoknyát, de én nem fogok fázni. Tavaly azt gondoltam, hogy milyen menő már. Későbbi kép alapján: nem, nem az. A Kazinczys póló rajtam, igen ez az én világom. Jajj, ez a sok kötelező, anyám hova tuszkoljam… Még a rajtba is elmotyóztam a futózsákom, de nem. NEM akarok futózsákot, minek?! Fru egyetért velem, erre a távra minek?! Na jó, de akkor, mibe? Hát előkapom a 3Eur fáintos kínai pántos neoprén övecskét, és beletuszkolok mindent, pohár már alig fért. De úgyis max azt fogom kivenni. A frissítők elosztása ideális, kb. minden távon az, és Gizionokat tartalmaz.
A Mária-szakadék előtt elfordulunk (kicsit sajnálom), Tündéék irányítanak. Az előttem menők zihálnak, én artikuláltam megköszönöm, szuper, hogy itt vannak. Úgy érzem beszélgetni is tudnék, és kedvem is lenne. Leereszkedünk Kapberek-pusztára a lefelét tolnom kell, tapossák a sarkam, eszembe jut újra: nem, ez határozottan nem kényelmes. Nekem. Rajtam kívül mindenki szab lefelé, mint az őrült. Andrew fotóz, 2 mondatot váltunk is.
A pohárral vacakolok, meg az övvel, a fene esne ebbe a sok kötelező motyóba, meg a kicsi övbe, miközben totyogok már az aszfalton lefelé. Előttem egy kecses fiatal lány fut, álomszép, könnyed léptekkel. Oh, de gyönyörű, én is így szeretnék… De én nem ilyen vagyok, ha én lépek, akkor azt a mikroföldrengést az állatok is érzik, hallják: dübb-dübb. Egy ideig Brünhildának éreztem magam, mostanság inkább Hulknak. Egy rotációs kapa megirigyelhet, olyan mélyen szántóak a gondolataim, de közben felveszem újra a fonalat. már láttam ilyet valahol… tele volt neki tanulsággal, Csabi is harcosan, Fru óriási mosollyal. Mese-mese a sok-sok várás után iszom a szavaikat, bár néha nehéz koncentrálnom. Tájékoztatom az érdeklődő Gizionokat, hogy mindenki megjött, és várom a soromat. Bükki farkas, Eszter is megérkezik kis eltévedés után (na azt, hogy?) örülünk egymásnak is, a futásnak is. Ülepszik az élmény, de még fog is. A sok Gizion, a színes kavalkád, most nem kérdezték, mit keresel itt, Bobek és minden Crew munkája, Mag Erika is beszélgetett velem… mi a manó… annyira más volt ez. Hazafele az eső is áztatósan rákezdett, de jó, hogy a futáshoz csodaszép idő jutott. Laci a legnagyobb lovag, hazavisz minket házig, pedig engem a világ végére kell, és mégis.VTM beszámoló – Benkő Eszti
Jó volt. Szerintem nagyjából sikerült megcsinálni, amit írtál. Ahogy Balázs Strava bejegyzését elnéztem, a végén egész jó időket mentünk.
Most az egyszer próbáltam taktikus lenni, és egész jól bejött. Egyrészt a mezőny első harmadában rajtoltam, hogy ne kelljen kerülgetéssel múlatni az időt, az nálam nagyon gyorsan tizedeli a mentális pluszt.
Mondtam Krisztának (Balázst a rajt előtt elvesztettük), álljunk már előrébb, szerénykedett, hogy ő nem bírja azt a tempót, majd az első 30 méteren otthagyott, pedig mentem a mezőnnyel. 😀
Az első 4 kiliben 100 méter szint volt, ott még lehetett menni, próbáltam helyezkedni, viszonylag jó pozíciót szerezni – hogy a mászós szakaszt már jó helyről kezdhessem, hátha sikerül megőrizni belőle valamit az utolsó 7 kilin.
Közben azért féltem is, hogy elfutom. A szopatós 2 kilit meg sem próbáltam kikocogni. Miután kaptam újra levegőt, kezdtem épp nyugtázni magamban, hogy most jön akkor, amit utálok, jön mögülem a nép mindjárt, és otthagy a lejtőn a picsába, úgy is lett. Csak, hogy rögtön lealázva érezzem magam, elment mellettem egy 11 éves atléta kislány. 🙂
Aztán hallottam a következő lépteit közeledni, aki egyszer csak megszólalt: “kurva sok melóm van abban, hogy utolérjelek”… Megjött Balázs. 🙂 Kicsit dumcsiztunk. Aztán mondtam, menjen, száguldjon tovább nyugodtan, ha lassúnak érez, de maradt. Tök örültem neki. 🙂 Végre volt futótársam. Az utolsó pár kilin már nem beszélgettünk (én nem tudtam volna), de tök jó volt, hogy ott volt..
Valamikor, valahol ott elment még 2 csaj, az egyiket a frissítőpontnál, 10 kilinél megfogtuk – őt sikerült is mögöttünk tartani. A másik végig látótávolságon belül volt, de már nem tudtuk visszaelőzni. A 11 éves kislánnyal végig kerülgettük egymást, de a végét ő bírta jobban, jól otthagyott minket. Az utolsó kilin elkezdett közeledni egy csaj, padlizsán színű gatyája volt, őt meg lehetett volna fogni, de én nem mertem előhozakodni vele, fogalmam sem volt, milyen tempót megyünk, de féltem, hogy meghalok, ha még ráteszünk. A célban megbeszéltük, hogy Balázs is gondolt rá, de nem mert előjönni vele. 🙂 Amikor kiírták a helyezésem, akkor azért ezt bántam kicsit, hogy nem próbáltuk meg.
Összességében részemről nagyjából versenytempóban ment a cucc – bár tanácstalan is voltam egy kicsit, hogy vajon milyen tempóban tudok én terepen 15 kilit végigfutni. Ha nagyobb tétje van, még egy lapáttal rá lehetett volna tenni, egy nagyon pici maradt benne, de ezt nyilván csak utólag érzem így, hiszen hányni nem akartam a célban.;-) Amúgy végig volt bennem némi félsz az ismeretlentől, meg attól, hogy nem bírom végig. 11 kili körül egy rövid ideig azt éreztem, sok a tempó, elkezdett fogyni az energia, kicsit ráparáztam, de nem szóltam (amit nem mondasz ki, nincs is), mentünk, aztán ráfordultunk egy kisebb ösvényre, ott próbáltam lassítani kicsit. Nem tudom, lassultunk-e vagy csak elkezdett lejteni, de jobb lett.
Az utolsó alkalom, amikor ránéztem az órára, az kb. 4 kilinél volt. A többi érzésből ment. Az az utolsó kili meglepően gyors lett. Öröm, boldogság. 🙂
baratrunning.com 