VTM
Belus Fruzsi – Vértes Terepmaraton 2017, beszámoló
Kezdjük ott, hogy utálom ezt az egész óraállítósdit, nekem, akinek kicsi gyerekei vannak, elég kardinális kérdés az alvás, különösen azóta, hogy egyre kevesebb jut belőle. Persze a hozadékát már szeretem, de a Vértes Terepmaraton előtti vekkertekerés nekem elég nagy érvágás. Na de most magamra vessek, hogy nem bírtam aludni, mert a férjem a versenyemre való tekintettel a nappaliban a kanapén vert sátrat, hogy én nyugodtam alhassak egyedül a hálószobában, anélkül, hogy bármelyik porontyhoz fel kellett volna kelnem éjszaka. Nade. Felébredtem régi idő szerint 4.10-kor, és onnantól nem sikerült visszaaludnom egyáltalán, és az így összehozott 5 és fél óra nem volt éppen elegendő. Miután fetrengtem vagy fél órát, az indulásig tartó időt New Girl részek nézésével töltöttem el, legalább volt a napomban valami szórakoztató is. 🙂
Tomi és anya fél 8-kor vettek fel: a tesóm a maratoni távon, anya pedig a minimaratonon állt rajthoz, így igazi családi kirándulást hoztunk össze. A kocsiban Tomival átbeszéltük a szintrajzot, most én készültem, ő nem, pedig fordítva szokott lenni. Száron a szokásos rajtcsomagfelvétel, gyors öltözködést követően váltottunk pár szót néhány ismerőssel, aztán pikk-pakk a rajtban találtuk magunkat. Azt le kell szögeznem, hogy a mit-vegyünk-fel-a-versenyre-guru én vagyok a családban, de a családom futótagjai sose hisznek nekem, ezért rendszerint túlöltözik a dolgot, és hűledeznek, hogy csak ennyi ruhában hogy vagyok képes futni. Aztán persze 500 méter után rájönnek az igazságra. Na de Tomi kivételesen most hitt nekem, és a póló alól a rajt előtt levette az aláöltözőt, anya bezzeg még melegebb felsőt vett fel, gondolom csakazértis. 🙂
Igazából a verseny első felét visszafogottabban, a második felét pedig orrvérzősen kellett volna teljesíteni. Illetve az edzői utasítás így szólt: a táv második felétől ne tökölj, hanem daráld be a mezőnyt hányásig. 🙂 Na ez jól indul. A tavalyi vétéemen sikerült nagyon jól beosztanom az erőmet, és bár kicsúsztam a 4 órából, mégis szinte az év egyik legjobb versenyeként tartottam számon. Idén is valami hasonlót szerettem volna produkálni, de egy-két dolog sajnos közbeszólt. Na de ne szaladjunk előre.
Kilőttünk, és szépen nagyon figyelve kezdtem futni: tudtam hogy az első 7 km viszonylag szintes lesz, és nagyon nem akartam elfutni. Egész visszafogottan haladtam, koncentráltam folyamatosan a levegőre, a pulzusra. De már az elején éreztem, hogy valami nagyon nem százas, nem éreztem a lábaimban a megszokott erőt. A negatív gondolatokat gyorsan elhessegettem, és próbáltam csak nagyon magamra figyelni, de addigra már ott duruzsolt bennem alattomosan valami, hogy nem lesz ez így jó. Elég sok folyadékot vittem magammal, ezért nem is terveztem mindenhol megállni. Ez alapvetően tök jó ötlet volt, a cipekedést is gyakoroltam, plusz a szolid lendületemet legalább ez nem törte meg. Tomi az első emelkedő végén ért utol, volt némi pszichológiai hadviselés, majd ott hagyott a “farkasoknak”. Érdekes, máskor – már ha éppen bekövetkezik egyáltalán – ez a momentum nem szokott megviselni, de most valahogy érzékenyen érintett. Na mindegy, menni kell, futni jöttem. Alapvetően eseménytelenül telt a verseny, a lefeléket azért megküldtem, próbáltam szépíteni a kevésbé megfutott emelkedőket. Azt hiszem a lejtőzésem elég sokat fejlődött tavaly óta!
Tovább Fruzsi blogjára a teljes beszámolóhoz >>>
Sally – VTM beszámoló
Fotó: Terepfutás.hu/Kerékgyártó Peti
Jól indult:-)
“Egyszer csak Csanya bemondja, hogy 2 perc a rajtig. Gondoltam eljött az ideje, hogy leellenőrizzem az “indulási” pulzusomat, hogy mennyire vagyok felpörögve. Nyomkodom az órám, pulzus egy szál sem. Bakker. Nincs rajtam a pulzuspánt. Nézek Lacira kétségbeesve, épp előtte magyaráztam neki, hogy 150-170-es zónát kell tartanom, de azt tartanom kell… Szuper. Rohanás vissza a tornaterembe. Isteni szerencse, hogy narancssárga színű a sporttáskám, mert messziről kiszúrtam. Pulzuspánt elő, benyálazom!!, majd kiérek, amikor éppen bemondják, hogy 10 mp a rajtig. Ránézek az órámra, már 1 percnél jár. Nem hiszem el! Ezek szerint véletlen elindult a nagy öltözésben.”
Elek-Belus Fruzsina – VTM beszámoló
A Vértes Terepmaraton volt az idei első versenyem, és bár nem volt éppen célverseny, de azért elvárás volt, hogy rendesen tegyem magam oda. Kíváncsi is voltam, hogy mire vagyok képes így ennyi kihagyás után. A szülés óta eltelt 9 hónap: az első 3 hónapban még csak a fejemet kapkodtam, aztán szépen belejöttünk a kétgyerekes létbe, és a futóedzések is újra a mindennapok részévé váltak. Így jogos volt a kíváncsiságom, hogy vajon mire emlékszik még a szervezetem, mennyi terep-izmot sikerült ilyen kevés idő alatt magamra rántanom, meg úgy általában hová tartok. Egy kicsit féltem a távtól, mert kétszer futottam a szülés óta 30 km körüli távot, bár ez nem volt sokkal több, ahogy a versenykiírásban láttam egészen pontosan 39 km 1000 m szintemelkedéssel. Mivel az első féléves célverseny a Salomon Ultra Trail Hungary 55 km-es távja lesz, így úgy gondoltam ez a verseny tökéletesen illeszthető a felkészülésbe, és egy kicsit gyakorlom az erőbeosztást versenykörülmények között.
A verseny előtt nyugodtan alhattam, mert az én drága férjem bevállalta, hogy felkel a kicsihez éjszaka, így egész jól kipihentem magam (óraállítás ide vagy oda). Reggel gyors és halk készülődés, hogy fel ne verjem a családot, majd a testvérem (aki szintén a maratoni távon indult) reggel fél nyolckor felvett és irány a Vértes, a szári sportcsarnok. Érkezés negyed kilenckor, így egy tonna időnk volt még a kilenc órás rajtig a technikai dolgokra. Fura volt megint egy ilyen terepfutó közegben létezni: őszintén szólva rozsdásnak és dagadtnak éreztem magam. 🙂
A rajnál megindult a nép, mint ahogyan az lenni szokott, én pedig szépen beálltam arra a tempóra, amit nem éreztem éppen kényelmesnek, viszont úgy gondoltam, hogy hosszú távon tartani tudom. Néha csekkoltam a pulzust, és leginkább a lábam elé néztem, hogy lehetőség szerint ne botoljak el. A Vértesből nem sokat láttam, ez van. 🙂
A verseny az elejétől a végéig valahogy összefolyt bennem, igyekeztem nagyon fókuszálni (hál’ istennek a jelzéseket nem nagyon kellett figyelni, mert mindig akadt valaki a látóhatáron), és gondolatok pedig csak úgy kavarogtak bennem. Az első 7 km-en zömmel felfelé futottunk, itt tudatosan nagyon visszafogtam magam, ahol kellett szépen tempósan gyalogoltam felfelé. A terep ezt követően pedig hullámzott egészen a 13 km-nél lévő Csákányospusztai első frissítőpontig. Itt gyorsan ettem-ittam, egy kis utántöltés, aztán már eredtem is neki ismét. Itt vettem észre előttem egy lányt, a hosszú haja csak úgy lobogott utána. Hopp egy lány, mondom magamban, ezzel felébredt egy kis versenyszellem bennem. No akkor tempózzunk és figyeljünk. Egyszer elmentem mellette, aztán gyorsan vissza is előzött. Na, nekem így is jó, messze még a vége. Ezután kilométerek teltek el azzal, hogy nyomtuk, én a nyomában, ő meg elől. Az emelkedőkön csökkent a távolság, szinte beértem, aztán a lejtőkön meg ment mint az állat, én meg csak pislogtam. Azért itt még mindig visszafogtam magam valamelyest, így azért annyira nem estem kétségbe, hanem kivártam és végül el is jött a pillanat amikor magam mögött hagytam.
- ← Előző
- 1
- …
- 6
- 7
- 8
- Következő →
baratrunning.com 