Month: március 2018

VTM Maraton beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

Posted on

Sokunknak van bakancslistája, mi az, amit megtennél mielőtt… erről beszélgettem évekkel ezelőtt egy túratárssal és elgondolkodtam rajta. Valahogy bennem maradt az, hogy amíg nem futottál maratont, nem is éltél.

És én szeretek nagyon élni.:) Elkezdtem hát totymorogni tavaly aszfalton. 5-6 km, jajj, de nem jó ez nekem, minek, de szar az egész, most téééényleg kell ez nekem? Elég gyorsan rájöttem, hogy a lelkem nem alkalmas aszfaltos maratonra, egyszerűen nem találom a szépségét, nincs, ami végigvinne. De sebaj, majd másból építkezem. Az erdő, a hegy az én mesterem, tanítóm, kedvesem. Majd ő segít nekem, ahogy a teljesítménytúrákon is szokott.

Mivel sérült, műtött a lábam, előnyösebbnek tűnt szakértő kezekre kell bízni magam, így lettem Gizion. Barát Gabi terelget, és néha elképesztő mennyiségű önbizalmat próbál csepegtetni belém. Jöttek az edzések sorban, és én a lehető legjobban igyekeztem teljesíteni. A személyes találkozás után szintet is léptünk, azt hiszem ugrottunk pár lépcsőt. A téli, magányos, hosszú edzések elég keménynek tűntek, de kellettek. Viszont 30km felett jöttek a bajok folyton. A műtött lábam elfáradt, átterheltem, erre elkezdett fájni a csípőm, és szétesett az egész. A frissítés meg egy katasztrófa. Kukázhattam mindent, amit a túrákon megszoktam.

Ezek után kicsit megszeppenve gondoltam arra, hogy én még sosem futottam olyan hosszút, mint a VTM Maraton. Nagyon hosszú lesz az, ha már 30km felett csak szenvedek, még több mint 1 óra lesz vissza. Nyújtottam előtte, mint a kisangyal, a csípőfájdalom mégse múlt el, így ébredtem a verseny reggelén. A ház alszik, én csendesen kilopódzom, minden összerakva. Tavaly teljesítménytúra bajnokságban indultunk, a csapatpólót veszem fel, ettől mindig könnyebb a lépés. A karszáron rajta az útvonal, a szintmetszet. Száron, a rajtban vár a párom, az Iszkiri100 céljából jött át, hogy megölelgessen, pedig látom milyen fáradt.

Gyűlnek a Gizionok, tombol a Gizionpower. Van 1-2 ismerős, rám csodálkoznak, hogy hát te meg mi a csudit keresel itt?? Neked is, szia. E nélkül is furán érzem magam, a mosdó előtti sorban előttem áll Mag Erika, meg Lubics Szilvi. Hát hová merészeltem én jönni…

Kis ugri-bugri, félig kinn, félig benn, hűvöske van, de elég az a karszár, úgy gondolom. Kértem Gabitól instrukciót, de részletest nem kaptam, hiszen rutinos vagyok. Ja, mint túrázó, de azért futva pöppet más. Belus Tomi később indul, övé a krónikás szerepe, de önként is ezt csinálná. Mi viszont nem fogjuk látni az ő vágtáját. Mielőtt felocsúdnék, el is indulunk, Fru előre megy, szinte tolom, hogy menj, szárnyalj… Mi kicsit hátrébbról indulunk, vinne a tömeg, figyelnem kell, hogy ne vigyenek magukkal. Hátra ugyan nem nézek, de tudom, hogy jön velem Orsi is. Az eleje emelkedős, na itt pláne észnél kell lennem, imádnék lendületből felvágtatni, és ezzel hipergyorsan ki is nyírnám magam. Pláne, mivel abszolút futható ez az emelkedő, de fogom a gyeplőt. Nézelődöm, tegnap erre járt az Iszkirin Karcsi is, rengeteg fagyott lábnyom előttünk, jól haladható a pálya. Macskabükknél rám törnek régi Iszkiris emlékeim, az orrom, erre a tizes zsepi atomjaira esik és hullik szanaszét. Ugrom értük, összeseper, visszatuszkol. Csak tovább. tovább. Meglepően hamar érek Csákányospusztára, ezt a kis kört a Vérkörön kettesben is ebben az irányban csináltuk. Balázs és a gyerekek lepnek meg, alig ismerem meg, koncentrálok, nehogy elcsússzak, várják Orsit. Micsoda buzdítás!

 

A frissítőasztal jókor jött, mondjuk egy gél már lecsúszott, utána küldök egy sós uborkát. Itt is megkapom, hogy jéé hát te mit keresel itt? Mondom: futok. Zseniálisan összetett válasz, ennyire telt.:D nem tökölök sokat, de a só kellett. A Mária-szakadék szokásosan szép, de most nincs idő megcsodálni a barlang száját. Az önkéntes irányítók elképesztőek, itt mindenki annyi, de annyi energiát tesz ebbe, hogy neked már csak futnod kell. Innentől a kéket követjük, várom, hogy tényleg lesz-e mászóka Vitányvárnál, de tiszta a terep, ahogy az Iszkirisek is mondták. Az ereszkedéseknél elhúz az előttem lévő vonat, kímélem a térdem, csípőm, de emelkedőn utolérem őket, még takaréklángon is. Kedvesen hullámzós, a Rockenbauer fát is elmellőzzük, majd a Szarvas kút melletti menedékházikót, ide is emlékek kötnek. Peregnek a km-ek, mennek a lábak, közeledik Várgesztes, vonatozom ezzel a laza bollyal. Itt is a frissítő előtt jóval már letoltam a gélt, itt kólázom. Gyurkó Peti ugrik az izóval, istenem, de fura, hogy az asztal oldalai felcserélődtek. Még kólával a kezemben továbblépek, rossz döntés, majdnem visszaköszön az egész.

A falu végén figyelek, elválik a maraton és az ultra, de vessen magára, aki egy óriási molinót nem vesz észre. Egy srác megerősíti, hogy igen erre, jó az irány. Az eddig követett boly fele még frissít, másik fele ultrás, így megritkul a mezőny. Kb. az út 2/3-nál járunk, jó kis emelkedő kerül a lábam alá, fel Kapberek-pusztához, illetve a sárhelyzet fokozódik, de itt már kevésbé takarékoskodom. Fura, de ennek ellenére nem érzem, hogy végem lenne, talán mert nagyon tudatosan visszább vettem az elejét. Egyáltalán nincs az a szenvedés, mint mikor egyedül futottam a télen. Még beszélgetni is tudok kicsit egy sráccal, aki innentől majdnem végig a nyulam lesz. Az elején elhagytam, de csak azért, mert féltem, hogy leszúr a kalimpáló botjaival, de a tempója éppen jó nekem. A frissítőponton a fiatalok hárman akkora hangzavart csinálnak, hogy egy fél dombbal odébb már hallom őket, és hiába a marasztaló sár, azért csak taposom rendületlenül. Bedöcögök, én biza itt is iszom egy kicsit, és felmarkolok egy kis gumicukrot, hogy majd lenyelem menet közben. Hahhaaa, de kis naiv vagyok. Letuszkolok három szemet kockáztatva közben a fulladásos halált, aztán feladom és elteszem. Tapossuk rendületlenül a dagonyát, kicsit az idegek harca ez. Jön szemben egy srác, azt mondja az utolsó 8km jobb lesz.

Oh, hát addig már nincs is sok. Hoppp, és már zizeg is az órám itt a 30-as km. Azt hittem, nekem itt fog végződni a verseny, de nem, igazából lassan kezdődik.;) valahogy elevickélek a Hallgató-völgyig, de itt már keményebb a talaj, felzárkózom a nyúlra. A frissítőn először át akartam suhanni, de a Halmos Lacival csak váltok pár szót, miközben ismét letolok egy uborkára halmozott sóhegyet.:D A nyulam, és egy üldöző lány közben elment, de ez eddig se zavart. Még 5,6km és lefelé, jobbára aszfalton, csak elcsorgok, mint edzés végén a tárkányi tókörön. Na neee, most tényleg itt bénázok?! Kapjad már magad össze ember! Jó, hát kapom. Nem észvesztő a tempó, de váltottam egyet, kicsit közeledik a lány, és a nyulam. Mi az, hogy!:D Gyanúsan hamar elpereg a km, és jéé tényleg. Bírom én ezt még 4-szer?? Bírjad csak, mert ezért jöttél, futni, nem sajnálkozni és szenvedni. Jó, hát bírom. Elmellőzöm a lányt, a nyulamat, még egy srácot, és hirtelen üres előttem az út. Már csak menni, menni kell, és beérsz. Hopp, itt van a falu széle a jellegzetes emlékművel, utca, éles balos, leesek a fő utcára, keresztezem, majd szembe a templom. Na nee, de messze van, emellett tuti nem mentünk el, és nem is. Közben szembe jönnek az elégedett arcok, tisztán, szárazan, Pelsőczy Attila és társai, és tapsolnak. Nekem?! Hát ki a manónak tapsolnának, de miért?! Tuti valahol be kell fordulnom, és hoppp itt az utca, el ne zúzzak mellette. Lekanyarodom, el sem hiszem ez a célegyenes és futok, csak futok, célkapu és csippantok. Nyakamba akasztják az érmet, kék a szalag, a legszebb szín a négyből, le a dugókával, pénz a kézbe, és lihegve bebotorkálok. Kicsit bambulok, olyan el sem hiszem érzésem van, kólát nekem, de izibe.

Keresem a szememmel Frut, de nem látom, sőt hirtelen egyetlen ismerőst se. Kicsit elveszettnek érzem magam, sehol senki. Most egyek, vagy igyak, vagy csomag… Az órát kicsit később leállítom, úgyis lesz hivatalos idő. Kérek egy kólát, szorongatom, és meglátom a Gizionokat és Tomit, aki egyből lefotóz a kólával.:D tisztára olyan fejem van, mint aki nagyon be van rúgva. Nagyon boldog vagyok. Letottyanok, lüktet a lábam, nyújtsak, egyek, igyak… régi edzőtársakhoz is odaköszönök, jönnek gratulálni, ha érteném mihez. Kérdezik az időm, mit érdekel engem, a helyezés meg pláne. Nagyon nehezen, lassan kikérem a csomagom, Csernus Brigi hozza. Az a Brigi, aki nem ismer, de aki miatt éjszakáztam, hogy kövessem a kis kék fejet a Börzsönyben. Átöltözöm, megmosakszom, olyan lassan, mint egy csiga. Tényleg teljesen berúgott érzésem van. Nem akarom húzni az időt, a félmaratonos fuvarom csak rám várt, nagyon rendes. Hálás vagyok neki, de nem játszom vele, csak alapból becsigultam. Elköszönök mindenkitől, bent és kint, még egy Gizion a pályán, de mennem kell, vagy ott hagynak. Gyorsan visszaérünk, BKV busz is hamar jön, de a végén vár rám 2,5km gyaloglás. Az valami kriminális lassúsággal megy, de a végére kilazul a lábam, volt értelme.

Itthon nagy az öröm, Karcsi már aludt egy rövidet a 100-as után, és elhalmozzuk egymást mesével. Így volt mese volt, talán igaz sem volt.

“Kölesgolyót kellene enned, az szerintem jó a vérhólyagra”

Posted on

VTM maraton – Elek-Belus Fruzsi beszámoló

Ott kezdeném, hogy a testvérem, Belus Tamás hosszas unszolásomnak hála, több éves kihagyást követően újra szerzőtársként fog írni az eredetileg is közös felületünkön, így köszöntse mindenki kitörő örömmel a visszatérését a blogra. Tomi nemcsak kiváló futó, de még írói vénája is van. Nyilván elfogult vagyok az érdemei kapcsán, de most hogy kellő terhet pakoltam rá – mielőtt még összeroppanna az elvárások súlya alatt – vissza is kanyarodok az eredeti témámhoz.

Az elmúlt három hónapban nem sokat írtam, pedig tényleg lett volna miről. Nagyon sokat edzettem, aztán volt egy kisebb boka sérülésem, amitől szabályosan pánikba estem – tekintettel arra, hogy még sosem volt semmilyen sérülésem –, de leginkább a családnak és rengeteg munkának szenteltem minden szabad kapacitásomat. Sokszor úgy érzem, hogy annyira beosztottak a napjaim, hogy nehéz már ebbe az írást is beleszuszakolni, pedig kellene. De aztán egy-egy írás után olyan sok ösztönző és inspiráló üzenetet kapok, hogy mindig új lendületet vesz a dolog. Őszintén remélem, hogy a testvérem akárcsak az edzéseiben, a rendszeres blogolásban is kitartó lesz, talán még kitartóbb is, mint én. A versenynaptárom is teljesen átalakult idén: az első fél éves célversenyem a szívem-csücske-Szentendre-Trail lett volna, de sajnálatos módon egy hete lemondani kényszerültem. Helyette végül a Szeged Maratonra megyek, ami a Rendőr Maraton Európai Bajnokságra az egyik kijelölt válogatóverseny. Így ebben a félévben csak a Vértes Terepmaraton maradt egyedüli terepversenyként, ami edzőversenyként funkcionált volna a Szentendre Trail előtt. De mivel ez utóbbit végül lemondtam, az előbbi létjogosultsága is erősen megkérdőjeleződött. Mivel az edzőm, Barát Gabi tudta, hogy kitörne a parasztgyalázat, ha megpróbálná velem ezt is lemondatni, így végül áldását adta rá.

A bokasérülésemből adódóan a VTM előtt három héttel volt egy óvatosabb edzős hetem, aztán mivel a helyzet nem javult, csak tovább romlott, jött egy teljes hét pihenő, meg egy konzultáció egy ortopéd szakorvossal, röntgennel és ultrahanggal. A vizsgálat eredményeként fény derült a probléma okára: kissé túlterheltem magam. Szerintem nem is az edzések mennyiségével vagy az intenzitással volt a baj, mivel olyan 7-9 órás heteim voltak, hanem az egyéb tényezőkkel (a stresszel, meg a munkával, meg háztartással és még hosszasan sorolhatnám, amihez jött a hideg, meg a sötét). Mivel ráadásul az éppen a szokásos március közepi síelésünk előtt álltunk, kissé be voltam rezelve, hogy milyen kimenetele lesz a dolognak erre a programra, ami szent és sérthetetlen. De úgy tűnt az egy hetes szigorú pihentetés, és Flector-tapaszozás megtette hatását, így őrült módjára síelhettem magam szanaszét a VTM-et megelőző héten. Óvatos futkosások is voltak, már ha bírtam egyáltalán menni, a délutánokra olyan K.O. voltam.

A verseny hetében már csak kisebb, felrázó jellegű edzéseim voltak, és alapvetően felkészültnek éreztem magam a megmérettetésre. Egyedül a bokám maradt meg bennem egy nagy kérdőjelként, hogy vajon fogja-e bírni a 40 km-t, illetve ha igen, nem-e sérülök-e bele ismét a dologba. Ez utóbbit nyilván nem akartam, ezért mindamellett, hogy azt tűztük ki célul, hogy kifutom magam, azt is tudatosítottam magamban, hogy lesérülni nem opció. Tehát a cél az volt, hogy 100 mentális forinttal állok a rajtban, és a verseny során szépen okosan elköltöm (nem pedig elherdálom), hogy a végére semmim ne maradjon.

A Vértes Terepmaratonon már harmadik éve hagyományosan családilag veszünk részt, általában anyukám a minimaratonon fut, a tesómmal pedig a maratoni távon szoktunk vitézkedni. Idén a testvérem anyukámmal együtt a 14.5 km-es távon indult, én a Belusokat egyedül képviseltem a 40 km körüli betétszámon. Hosszas latolgatás után sikerült eldönteni, hogy a fagyosnak tűnő reggelen miben induljak útnak, hogy ne kelljen 2 km után leöltözködni. Szerencsére a lehelet vékony kapri nadrág és a nagyon vékony hosszú ujjú aláöltöző teljesen jó választásnak bizonyult. Cipő gyanánt végül a Salomon Speedcross Pro-ra voksoltam, mivel igencsak saras terepet jósoltak a szervezők. Kutyafuttában vettem a helyszínen pár Hammer gélt, amivel már 1,5 éve igencsak szoros a barátságom, a fél literes kulacsomba ment a víz, meg a Hoka zsákba pár sótabletta, és készen is voltam. Rajszámtartóként az Imóka-féle kabala-szent-gumit használtam most is (ami nemcsak a Spartathlon-t, hanem az UTMB-t is megjárta), nem valami esztétikus, de mindig ad egy kis plusz löketet mentálisan.

Idén, Gabinak jó sok tanítványa, így jó sok edzőtársam vett részt valamelyik távon, tehát a Gizionok népes csapata ellepte a Vértest. Ez egyébként egy példaértékű összetartó közösség, ahol teljesen eltérő célokkal bíró, az egészen kezdőtől a haladóig minden szint képviseli magát, és kiválóan támogatja is egymást. Szóval ment a versenyek előtti szokásos pacsizás / élcelődés / fotózkodás, aztán mire észbe kaptam, már lilult is szám a rajtban. Ahogy szétnéztem, riasztóan sok ruha volt mindenkin, rajtam hozzájuk képest meg igen kevés. Na de a kocka el volt vetve. Kaptam egy búcsú ölelést Tomitól, meg Anyutól, aztán már ki is lőttünk.

Hosszútávos Gizionok – Én, Erényi Tamás, Nagy Kriszta, Gerlai Orsolya

A VTM valahogy mindig összefolyik bennem.  A rajt után azt éreztem, hogy nagyon erősen, koncentráltan futok, tényleg klasszul is ment. A fejemben folyamatosan időről időre ott volt a check-list, amin pipálom ki sorban a tételeket, köztük a legfontosabbat: a bokámat. Mivel az is rendben volt, így teljesen megnyugodtam, és nagyon élveztem a futást. Csak a lábam elé néztem: az előző napon megígért sárból egyelőre nem sok volt, mivel éjszaka megfagyott az egész, így pár km aszfalt után végigfagyott keréknyomokban evickéltünk, ami finoman szólva bokafordító volt. Erre a Hoka Challenger csukám jobb lett volna, de hát nehéz előre megjósolni, hogy mi vár ránk aznap reggel.

Aztán kb. 10 km után kapom az infót az egyik crew-tól, hogy harmadik vagyok. Ez jó, nem szállok el tőle, csak nyugtázom, hogy eddig oké. Fejben összeszedett vagyok, koncentrált, főleg a lefeléken figyelek, mert mostanában őrült módjára tudok downhillezni, és egy ismeretlen terepen azért nem árt némi óvatosság. Pár sráccal futok egy bolyban, rongyolunk lefelé, aztán egyszer csak érzem, hogy valami nem oké, fura női megérzés volt. Egyből csekkolom, hogy van-e szalag, futunk lefelé, várok-várok, de nincs, várok-várok, és még mindig nincs. Ekkor kiáltok előre a többieknek, hogy tuti jó helyen járunk-e. Bizonytalanul megállunk, nyomkodom az órámat, gyorsan behozom a navigációt, és tisztán látszik rajta, hogy lejöttünk az előírt útvonalról. Basszameg. Megyek, mint a birka, mások után, ahelyett hogy figyelnék, nem csak a lábam elé, hanem nézném azokat a fránya szalagokat a fákon. Csanya versenyén csak az igazán bénák (értsd jól: figyelmetlenek) tévednek el, mivel az útvonal úgy fel van díszítve, mint egy rohadt karácsonyfa. Dühös leszek, hogy hogyan szúrhatom el ezt így a 11. km-nél, el sem hiszem, teljesen jellemző. Próbálok gondolkozni, hogy vajon milyen hosszan kavartunk el, de nyilván az adott pillanatban nem tudom. Persze egy jó kis lejtőn futottunk le, így most meredeken mászhatunk is fel. Nem telik bele hosszú időbe, ismét a pályán vagyunk, de míg korábban alig voltunk páran az útvonalon, itt már kész tömeg van. A peloton magába olvasztott. A düh és a csalódottság felváltva kergetőzött bennem percekig, pedig higgadtság kellene most, elő kellene venni az okos helyzet-elemző képességet, hogy mi lehet a jó taktika, de csúnyán felsülök. Nem tudok gondolkozni, nyomom neki, mert nem akarok csalódni magamban. Tudom, hogy meg tudnám csinálni, vagy meg tudtam volna csinálni, nem látom a különbséget, és nem is akarom elengedni. Előzöm sorban az embereket, küzdök. Az első frissítőponton meg sem állok, pedig nincs sok vizem, teljesen kattant vagyok, tudom is, de nem igazán érdekel, dühös önpusztításban zajlanak ezek a percek. Beletelik pár kilométerbe, mire újra tudok normálisan gondolkozni és próbálom értékelni a helyzetet. Semmi gond, nyugtatom magamat, jöjjenek a pozitív gondolatok, meg a mantrák. Megy-a-jobb-megy-a-bal. Hegy-vagyok. És így tovább. A következő lépésként be kell osztani a maradék vizemet, hogy elég legyen a következő pontig. Aztán számba kell venni, hogy mikor jön a következő adag gél, majd jöhet a check-list ellenőrzés: arra jövök rá, hogy fizikailag nagyjából oké vagyok, de mentálisan nyilván már közel sem száz százalékos. Fél táv környékén jön egy nagyobb holtpont: akár ki is állhatnék. Aztán kábé kiröhögöm magam: ha vért hányok is, végig megyek – vicsorgok magamnak – a csalódottságommal pedig megküzdök út közben. Aztán utolérek egy lányt, és mikor mellé érek, ránézek, mondom is hogy, nini Bóla Lia. Nagyon megörülök neki, mert személyesen még sosem találkoztam vele, pedig mikor még nagyon régen elkezdtem a terepfutást, az eredménylistákat nézegetve a neve mindig ott figyelt valahol. Amolyan első élvonalas terepfutó, akire mindig úgy tekintettem, hogy hűha, bár tudnék úgy menni, mint ő. Szóval megtisztelve érzem magam, és kicsit beszélgetünk is, aztán persze mondom neki egy idő után hogy inkább ne, mert noha se neki, se nekem nem célverseny, ma megígértem magamnak hogy nem fogok beszélgetni. Na jó, nem sokat fogok beszélgetni. Aztán elválunk, egy kicsit én megyek elől, aztán a Várgesztesi ponton elhagy, és elrobog a harmadik hely felé. Dobó Katin látom a ponton, hogy valahogy nincs egyben, Pánczél Viki viszont nagyon összeszedett, és látszólag erősen és fitten robog el az ultra távos irányba. Magamat már kicsit sem érzem nagyon okénak, de tudom, hogy egy nagy meredek emelkedő után, már csak lefelé kell futni, és újra Száron leszek. Az odáig vezető úton pedig meglesz a lelki nyugalmam is. A várgesztesi pontot követő meredek emelkedőn a trükk az, hogy nem szabad felfelé nézni, mert a végét úgy érzed, hogy soha nem jön el. Így is teszek, bár izomzatilag kezdek készen lenni: hát igen, kellett nekem hülyére síelni magamat a múlt héten (de nyilván kellett J). Szóval érzem a combjaimat, de a meredek emelkedőt követő lejtősebb részen elégedetten cuppanok bele végre a sárba. Ó jesz, ezt vártam, de jól esik. És már vigyorgok is, nagyon élvezem, és a gondolataim visszakanyarodnak ahhoz, hogy miért is szeretem ezt csinálni: a játék öröméért, a természettel való egybeolvadásért, most éppen az évszakok megéléséért. Még ez a tél végi természet is szép, jó hallgatni, ahogy a cuppog a sár, és amikor egyszer csak bokáig merülök, akkor azt is nagyon tudom élvezni – végre. Na de hogy szeretnék ezt a gyerekeim! De a flow most azért messziről elkerül, viszont azért kiegyenesednek bennem a dolgok szépen lassan, és a végéig becsülettel „küzdök”, noha nem annyira odatevősem azért. A bokám elfáradt, bár nem „fáj”, de azért már felesleges erőltetni is. A végén kibontom a hajam, jó érzés, ahogy lobog. Szárra érve vegyesek az érzéseim, de alapvetően pozitívan és büszkén érek be, ma is tettem valamit magamért, ebből is tanulok, fejlődök, ez is beépül.

 

Tovább Fruzsi blogjára a teljes bejegyzéshez >>

 

VTM Mini, beszámoló – Onik

Posted on Updated on

A hetem egy káosz volt minden tekintetben. A verseny előtti napon az átmozgató futás is elmaradt, éjjel óraátállítás, gyerekek, nem volt egy könnyű indulás.
Előző este bátran megterveztem a futóruhámat, majd jól ráparáztam a reggeli 0 fokban és természetesen túlöltöztem. Nagyon hideg volt még reggel 9-kor is (0 fok, hőérzet -4).
Biciklis nadrág + póló + hosszú ujjú helyett hosszú nadrág, póló, hosszú ujjú + széldzsekit vettem, de már az első kilin le kellett vegyem a széldzsekit mert meghaltam volna benne. A fejemen baseball sapka, az jó döntés volt, kesztyűt nem vittem, ez is okos volt.

Pont láttuk Piroskával a hosszú távosok rajtját, figyeltük a Gizionokat és buzdítottuk őket a rajtból való kifutónál. Rövid pacsizás a Gizionokkal a sportközpontban, majd átöltöztünk, bemelegítettünk.

A következő instrukciót kaptam a versenyre: “A táv első felében, úgy 8 km-ig igyekezz 160-165 között futni, utána lehet menni feljebb, az utolsó kilin érd el a 172-t.” Az sajnos egyértelmű volt, hogy nem fog menni, hogy tartsam ezeket az értékeket, de a stratégiát vettem.

A rajtzónában már 150 volt a pulzusom és 2 percen belül felment 172-re, nem voltam boldog. Azt tudtam, hogy 6 km-ig emelkedik, onnantól megy lefelé a pálya, gyakorlatilag visszaszámoltam eddig. Sár jó volt, az idő is, semmire nem lehetett panaszkodni, 2,5 kilinél elengedtem Piroskát, jobb volt ez így, szeretek egyedül futni és persze gyorsabb is volt felfelé.
Még kerestem a helyem, előzgettem, de már nagyon vártam az igazi meredek emelkedőt, ahol bele lehet sétálni. Ez jött 4-nél, ennek örültem, tempósan gyalogoltam felfelé. 5-nél megettem a zselémet, ez jó volt (rajtban is ettem egyet, ez is jó volt), és végre jött a 6, lefelé zúztam, ahol tudtam, jó volt a talaj, nem volt lefagyva (nem volt nagy a veszély, hogy kifordulna a bokám), sokat vissza tudtam előzni. 9,5-nél volt frissítőpont, itt engedélyeztem magamnak kaszinózást kb. 1,5 percet, visszanyugodott a pulzusom, ettem-ittam (már nem volt sajátom), szar volt újra nekiindulni, de gondoltam, hogy innen már a szar is gurul, úgyhogy csapattam továbbra is a lejtőkön, sokat előztem, volt aki visszaelőzött vízszintesen, de nem nagyon érdekelt. 10,5-nél éreztem, hogy a jobb lábamon lesz egy iszonyatos vízhólyag, nagyon fájt minden lépés, de esélytelen lett volna bármit is csinálni vele, csak ignorálni tudtam.

Tudtam, hogy az utolsó 2 km a falun belül megy és nagyjából vízszintes, ezt nem vártam.

Kiértem az erdőből, itt már nagyon anyáztam, f.szom UB, f.szom FM, minden baj volt. És akkor egy csaj, akivel kerülgettük egymást egy mozdulattal túllendített mindenen (elment mellettem és csak a csuklójával intett, hogy jöjjek vele) és én mentem vele. Aztán elhagytam. Aztán kinéztem magamnak a mi bolyunkból a következőt, azt is lehagytam. És még egy pasit. Ketten voltak még előttem, őket be akartam fogni, mindkettőt. Az első párosnak ordítottam, hogy kurvára fussanak, mert ők a nyulaim és most már csak 1 kili sincs, vették a lapot, dobtak sokat rajtam is, a tempón is. Innentől hangosan ordítottam, hogy mindenki hülye aki fut, és az utolsó métereken beértem azt a két csajt is, akit még elterveztem lehagyni. A célban ordítottam Gábornak (Erdős), hogy dugni akarok 🙂 majd, hogy ide a pénzt, és aztán már a következő a fotó, amin épp meghalok a tornacsarnokban megállja a helyét. A befutó pulzusom 182 volt, azt hiszem kimaxoltam 🙂 Még _a_szent_Garmint is elfelejtettem leállítani.
Részemről hoztam, ami a terv volt és cserébe megkaptam, amiért mentem. Le még nem győztem önmagam, de mondjuk úgy, hogy már látom a hátam.
A soha többet nem futok-érzés egészen a hazaútig tartott, amikor a kocsiban megbeszéltük Piroskával, hogy ez azért rohadt jó volt 🙂