Mátrabérc Trail beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

Posted on Updated on

A kezdetektől dolgom van a Bérccel…

2007. Hanák Kolos túra – A Bérc Kékestől

Ez volt a legelső teljesítménytúrám, azt se tudtam mi fán terem. Volt némi küzdősportos kondim, meg nagy arcom. Mindkettőt erősen túlgondoltam. A Csörgő-patak völgyébe már elmerevedett térdekkel, és fájósan értünk, oly annyira, hogy el kellett engednünk a szintidőt. Leültünk a patak partjára és kicsit jegeltünk a talpainkat. 9:50 (szintidő: 9 óra) alatt értünk be a célba, ahol nagyjából kinevettek, mit is keresünk ott. Hazafelé stoppoltunk, felvettek, mert olyan kis szerencsétlennek néztünk ki.:D A Keletiben 5 percig távolodtunk a túratárssal egymástól, és még láttuk egymást… Soha többet.

 

2012. Mátrabérc 2.0 – Visszavágó

Már tudtam mi is az a Bérc, de majd én megmutatom, hamm bekaplak. Kirándulgattam, fotózgattam gyakran az erdőben, ritkán Kékeztem. 3-an indultunk, egyikünk egy becsípődés miatt offolt, a másik kikészült, de én végigmentem, mert olyan nincs, hogy nem. Erősen szintidő végén voltam Mátrakeresztesen, de ha sikerülne a Muzslát megtolni… küzdöttem, de nem. A térdem nem akarta, több mint két óra volt csak az ereszkedés lefele a faluba. Amikor hívogatón látod a célt magad előtt fentről, de lefelé minden lépés kínszenvedés, és nem akar közeledni. Majdnem sírtam, amikor 13:41 (szintidő: 13 óra) alatt beértem a célba, és csak szánakozó pillantások vártak. Fájt, fájt a térdem, de… megcsináltam, de… Soha többet.

2015. MB – Az okosan beérős

Fordítottam egyet a mentalitáson, 2013-tól fokozatosan növeltem a távokat, a túrateljesítményeket, amire szükség is volt a térd- és vállműtétek után. Élveztem, ésszel mentem, fotózgattam, gyűjtöttem az élményeket, ismerősöket. Minden élmény új volt, segített, vitt, felvillanyozott. Bubuval 2015-ben ismerkedtem meg, sokat mesélt, sokfelé mentünk, sokat tapasztaltunk együtt. Ismertem a gyengeségeimet, féltettem a térdem, és bizony féltem egy újabb csalódástól a Bércen. Botot tuti viszek, és Bubu is egy garancia, mivel sokszoros teljesítő. Végig okosan frissítve, sehol sem rohanva, szinte kényelmesen, fotózva, örülve értünk be 11:58 alatt Szurdokpüspökibe. Nagy örömmel, de nem volt bennem semmi abból a dicsőségvágyból, ami korábban hajtott. Elmúlt. Csak hálát éreztem, hogy a Hegy átengedett, és megtanított egy leckére.

2016. MB – A felszabadult saralás

A tavalyi kicsit meleg idő után kaptunk egy kis esős élményt. Kisebb táskával, és Kékesig filózva, hogy kell-e az esőkabát, de addigra már mindegy lett.:) Másztam, csúsztam, saraztam, csepegett rólam a víz, a hajamról, vagy belőlem ki tudja… Ismerősöket értem utol, beszélgettem, nevettem, olyan intenzíven haraptuk a ködöt. Egy posztapokaliptikus zombifilm jelenetei elevenedtek meg, árnyékok bukkantak elő az erdő mélyéről, a hangokat hol felerősítette, hol elnyelte a pára. Szalamandrák bújtak elő, patakok csörgedeztek itt-ott. Botot nem vittem, de lefelé kisegítettek vele, felfele elhajigáltam minek nekem az.:D 11:31 alatt értünk száraz fedél alá könnyedén nevetve. A bőröm is bizsergett az intenzív élménytől.

2017. MB – Az optimális pacsizós

Az előző év hosszú túrái után, úgy éreztem lazulni jövök a Bércre, az idő optimális, kívánni se lehet jobbat, mégis vittem botot. Meglepetésemre ekkor értem legkésőbb a rajtba, pedig a legközelebbről indultam. De ha lúd, legyen kövér… elengedtem mindenkit, és a rajt után majdnem egy órával indultam, hátha nem lesz tömeg. Nem is volt Kékesig.:D Rohantam, haraptam a magasságot, fel-fel, egyre feljebb, borzasztó gyorsan felértem, de el is pusztultam. 30 percig csak a pacemakerem állítgattam, meg a vastüdőt. Tovább csorogtam, és egyre maradtak el az emberek. Puszi, pacsi, hello de menni, menni vágytam. Ágasváron azon kaptam magam, hogy egészen korán indult ismerősökkel pacsizom, de az a meredek ereszkedés még mindig nem barát. Életemben először nagyon megszenvedtem a Muzslára felfelét, itt éreztem meg, mennyire elrohantam az elejét. Itt már egyáltalán semmi kedvem nem volt rohanni, de volt két szenvedő srác, annyira sajnálták magukat, hogy inkább tempósan bevontattam őket a célba, hogy ne az önsajnálatuktól legyen hangos az erdő. 10:10 alatt csapódtam be a suli kapuján mindenemen sós érzéssel.

2018. MBT – A fókuszált haladós

A MB Trail – az Álom. Legyen?! Hát legyen. Annyit tanultam, annyit kaptam a Mátra gerinctől. Ez nemcsak egy útvonal, egy túra, egy futás… ez maga a kihívás, a fejlődés, az élet… Lüktető, élő, életteli, küzdelem. Fel és le, csak előre, vissza ne nézz… Ha megvan a cél, vezet oda út is.

Beszélgettem ismerősökkel, és az utam Barát Gabihoz vezetett. Első konzultáció, megnyugvás: a cél reális lehet. Nehézkes kezdetek, jajj, de meleg van, jajj, de emelkedik a szőlődomb, jajj, mi az a fartlek, és mennyi egyáltalán 200m?!:D OK, ez vicces, így utólag, de akkor… óra se, cipő se. Az sokat segített, hogy az évet az MSTSz teljesítménytúra bajnokságában indulásra tettük fel, ami tempós 50-es túrák teljesítését jelentette. Feszegettem a határaimat a csapat érdekében, futottam amennyit tudtam. A felkészülés elején Gabi meggyőzött mennyire hasznos lenne egy személyes találkozás az erdőbényei edzőtáborban. Én, aki sose futottam, elmegyek egy futó edzőtáborba… annyira abszurdnak tűnt, hogy belementem.

Az első meglepetés. Gabi kiadta a feladatot, és én örömmel csináltam, és jééé ment, döbbenet. Futottam. A pulzusom a plafont verte néha, az órát kezelni se tudtam (most se :-)). DE élveztem az egészet, és a Gizionok támogató és baráti közege a tenyerére emelt. Nem is értettem, mivel szolgáltam rá, egyszerűen csak örültünk egymás sikereinek. Motivált, hogy néha másnak is nehéz. Tanulgattam a házikat, igyekeztem mindig a lehető legjobban követni az utasításokat. Törekvés elvtársak!

Csak 1-1 alkalom volt, ami igazán megpróbált. A dombfutásokra rendesen rá tudtam parázni, sőt a téli hosszúakra is, amik néhány esetben túlélő túrába fulladtak. Dagonya, hó, patak, sötétedés, egyedül. Tanultam, és tanultam. Tanított a Hegy. Mindnek célja és eredménye volt, mind egy építőelem és nemcsak az izmaimban éreztem a hatásukat. A melóban is élesedett a helyzet, egyre stresszesebb helyzetekben álltam, és megálltam. No, lám… Annyira kifizetődő, ha beleteszed az energiát valamibe. Néhány versenyre is eljutottam, és döbbenet élményekben volt részem.

Futottam. Értitek?! Igen, futottam! Már el is tudtam hinni, hogy ez tényleg az.

A MBT előtt főpróba a VTM is ment, kb. úgy ahogyan elképzeltem. Túl léptem a határaimon… azért vannak, hogy leomoljanak. Ennek ellenére maradt bennem egy apró kisördög. Biztos ez, menni fog, kell ez nekem, nem sétagalopp, de szeretem azt a gerincet… mi lesz, itten kérem szépen?! Valahogy nehezen pozícionálom magam a futók között, de igazából nem is érdekelnek mások, én a saját határaimat feszegetem, és lépek rajtuk keresztül. Az MBT előtti utolsó kemény dombfutás után éreztem, hogy a munka bevégeztetett, jöjjön, aminek jönnie kell. (Némi para maradt azért.)

Összeraktam a ruhát, a frissítést, a sótabikat, meleg lesz, nagyon meleg, ezt számításba kell venni, de hozzászokni már nem tudok, hirtelen jött. Nincs az az isten, hogy botot vigyek.:) Vendégek jönnek, takarítás, de a fókusz már a Mátrában, a lábam már az ösvényen jár. Korán reggel lett, de minden kéz alatt, gyorsan Sirokon találom magam. Pár ismerős, sok ismeretlen, itt a Belus Tomi pacsi, kemény vagyok, mi más lennék?!:D Fotó így, úgy, amúgy, köszönöm! Megismerem Sanyi Giziont is, örülök nekik, csak feszült vagyok. 30 percet csúszik a rajt, sebaj, én már befelé zombizok, vár a Mátra gerinc.

 

Eldördül egy pisztoly, összerezzenek nagyon, akkor most tényleg elindulunk?! A tömeg elhullámzik, valahol becsatlakozom, Peti szerint kicsit hamar is, Tomi szerint későn. Visz a lábam, közben a szemem előre tekint, te Jézusmária mindenhol ember, hogy én mennyire utálom az ilyen nyomort. Áh, biztos hamar szétszakad a mezőny, lemaradok, elhúznak, és én mendegélhetek egyedül. Ismerőst keres a szemem, de nem talál, sehol senki. Kicsit erős a tempó, de azért érzem a határaimat, ebből még nem lesz baj. Kalapos-tető, Gazos-kő sorban köszönnek nekem, csodásak a panorámák, fotózom, de csak egyet, olyan gyorsan történik minden.

Emlékek rohannak meg, amikor hárman jöttünk itt először a túrán, és már itt meg voltam halva, jajj, de ciki. A hírekkel ellentétben a Jóidő-kútban van víz, a szomjhaláltól megmentene, de nem szorulok rá, cipelek vizet bőséggel. Szederjes-tetőn a csúcskő üdvözöl, majd az egyik kedvencem a Jagus. Annyit jártam én már ezen mindkét irányban, télen és nyáron. Domoszlói-kapu (1:29, 10,2km), hopp egy chippanás lent, és egy pohár víz. Most tűző napon és felfelé török itt, ellentétben a Vadrózsával, amikor a Kedves várt itt rám. Oroszlán-vár kaptatója igen meleg, ránk tekint a napocska, lentről felhallatszik egy kedveskedő cukkolás: Na, hogy haladtok?:D Fenn túrázók szuszognak, mi lendületből tovább megyünk. Cserepes-tető, Szár-hegy tesz próbára, a lejtőkön még mindig hátrányban vagyok, de az a fura, hogy annyira nem, mint régebben. A szemem előrébb jár, a lábam tudja, hogy hol tapad. A Markazi-kapunál odabiccentek a havas Ilona-völgyi vízesés emlékének, majd Disznó-kő után jön az első meglepetés. Mintha Sanyi ülne a gerincút oldalában, de jöttömre felpattan. Hmm, baj lehet… Görcsölget. A franc, korai még ez, biztos túltolta a melegben a kaptatót, de magnéziumot nem kér. Egy lépéssel járok csak előtte, gondolom, együtt felkaptatunk már a Kékesre. Sötét-lápa nyereg is kedves nekem, de fel, csak feljebb. Kerepelőt hallok, megörülök neki, pláne mikor meglátom, hogy Csipi az. Megint kapok tőle egy ajándékot: „Jéé, hát te? Csak nem itt maradtál a múlt heti túráról?” Őszintén elröhögöm magam, két szuszogás közt, de meg is dicsér, hogy jól haladok. Nézem az órám és tényleg.

Kékes (kb 3:05 be, 19km; pontról ki 3:12)

Épp időben, épp jó a tempó, kb ennyi volt a terv, amit a Tomi tippelt nekem. Ez a legfontosabb, eddig kellett nagyon okosnak lenni, mert ha eddig elcseszem, nehéz lesz folytatni. Tolom a banánt, Tomi ugrik, cseréli a kulacsom, jesszus otthonra is kellene egy ilyen segéderő :D. Megeszek egy sós ubit, rám szól, hogy ne zabáljak össze-vissza és húzzak már a p*csába.:D pislogok nagy szemekkel, lécci… de nincs kegyelem vár Sombokor juhéé!:D akkor csapassuk! Lendületesen vágok neki, a felső lejtő nem akaszt meg annyira, az alsó már inkább, utolérnek páran, pattog a fülem mellett a lerúgott kő, nem örülök neki. Nem sérülök meg, nem, nem… a keresztbe dőlt fa elég hamar eljön és irány a Mátra-nyereg, mutatom az utat a srácoknak és neki a Csór-hegynek. Ez utóbbit, hogy utálom… majdnem megfulladtam egy almától az oldalában vagy 10 éve és odaver az oldalába a nap is. A kilátó maradványait mellőzve hullámozunk és emelkedünk, jobbra lent Parádsasvár felé kalandozik szemünk. A közút mellettünk párhuzamosan húzódik, néhány kísérő autó vár, és egy fotós is kattintgat. A nyílt részeken a nap nem kímél bennünket, Rudolf-tanyai elágazás, innen 2 km Galyatető kis sunyi emelkedők leküzdése után.

Galyatető (4:42, 29,3km)

Full-service Tomi fogad, teljes az ellátás. Evés-ivás, azt hittem a zsákomból kifogyott az innivaló, de csak pisimeleg, Tomi ezt is kicseréli, angyal. A fürdésben is segít, jól esik nagyon a hűvös víz. Gyulát még itt lelem, meglepődöm rendesen, nem értem, ott is baj lehet. Indulok is tovább, Tomi futó mozgásra noszogat, naa a kép kedvéért, hát jó. Fel Péter hegyesére a kilátóhoz, ahol a turisták elképedten nézik a viharvert futóbagázst. Innentől kellemes pihenő vár ránk, és nagyon szép is. Elhagyjuk a Galyavár-kör letérőjét (nemsoká jövök ide;)), lágyan hullámzunk a Csillagvizsgáló alatt. Meglátom Gyulát, most már biztos, hogy gond van, ha ilyen gyorsan utolértem. Még Mátraszentlászló előtt félreáll és elenged, értetlenkedek kicsit, ezt most minek, de fáj a térde. Sajnálom nagyon, de tudom, hogy be fog érni, csak lassabban. Elhagy az Ihász Vera is, róla Gyula mesélt, rájövök, hogy szinte az elejétől kerülgetjük egymást. Síkon, és lefele általában jobban megy neki, nekem meg a felfelék. Elhatározom, hogy ha tudok, akkor rátapadok, persze nem minden áron.  Ágasvárig egész rendesen lehet haladni, hát használjuk ki, és energiával is jól állok. Laza kötelékben megyünk, hol látom az előttem futót, hol nem. Szinte minden kőhöz van egy emlékem, egy történetem: túrázás, geoláda, pontőrködés. Például mikor életem első Mátra115-jét a pontőr a nevemen szólított Ágasvár tetején, vagy a naplemente a csúcson lévő eldőlt fatörzsön üldögélve. Az ágasvári ereszkedés sosem jött be, egyértelműek itt is a talajerózió nyomai, évről évre szélesedik, porosodik, csúszik ez a meredek lejtő-kaptató. Előkerül a „nem sérülök meg” mantra, haladok, ahogy csak megy, hiszen annál hamarabb vége. A turistaháznál a csap alá dugom a fejem, de ennyi, menjünk tovább. Verát már nem is látom, nyugisan nekiindulok a Csörgő-patak völgyébe lefele. Ez már kevésbé meredek, de fárasztó, sosem akar vége lenni, dolgozik a combom derekasan. A szűk vályúban lesben álldogál a fotós, hátha elkap egy dekoratív piruettet, de nálunk nem. Lenn a patak mellett meglepődöm, előttem két futó, jééé mégse maradtam le sokkal lefelé döcögve. Innen még jó 2km a patak vonalát követve, együtt vonatozunk be a faluba.

Mátrakeresztes (6:33, 41,1km)

Legnagyobb meglepetésemre Tomi fogad, azt hittem már nem találom itt, mert siet a célba, de itt van, és én úgy örülök neki! Nagyon örül ő is nekem, a mosolya körbeéri a fejét.:) valahogy nagyon bazsalyog, mint aki már sejt valamit, vagy csak örül, hogy lám eddig még nem pukkantam ki. Itt is kapok vizet a tarkómra, banán-kóla kombó, sótabi, magnézium, dínom-dánom. Még emberes a Muzsla mászása, ki kell tartania az energiának. Tomiból kitör a kisördög, légkondis kocsival megkísért, na neee.:D nem képzelheti… „megyek már, megyek, de én felfele már csak sétálok, jó? Jó. Csak menjél! Megyek.” Kikísér, fotózik, felfele kerepel egy szurkoló lány a meredek emelkedő elején, de nem bírom megfutni. Ismerős szakasz ismét, sokszor járt, pontosan tudom hány hupli az a Muzsla, minimum három lesz az. Utolérem Verát, és elé lépek, bár sok erőm nincs, és lefele úgyis elhagy majd. Picit matekozok, de csak a felfele km-eken, mennyi van még a csúcsáig. Nehezen megy, mégis az előttem lévő nagyobb társaság egyre közeledik. Még 3km és sosem akar eltelni… Döcögök, gyaloglom tempósan, össze-vissza lélegzem, és kontrollálom, de bármit teszek, a pulzusom beáll fix 140-re és nem moccan. Furán vagyok, még ilyet nem éltem, erő, dinamizmus nincs, tudat tiszta, de a testem már nagyon megköszönné, ha békén hagynám. Muzsla-nyeregbe meglepetés vízzel és izóval kinálnak, elfogadok egy pohárral. Lefele a nap szemközt fog minket kapni jó hosszan. Utolsó erős felfele a csúcsra, csörlőzöm lassan, de biztosan. Tetején fotós néz szembe: „no photo please!” nyögöm, kifacsarok egy talán mosolyt, és fenn vagyok. A tetején, a csúcskő mellett.

Elindulok lefele, már csak lefele 7km.

Ez az, amiért jöttem. Ezt a pillanatot láttam magam előtt olyan sokszor, ahogy ereszkedem a Muzsláról. Megnéztem a csúcson az órát, kíváncsi leszek mennyi lesz lenn, most biztos nem 2,5óra. Emlékek, minden lépésnél emlékek… Most még kicsi a csalán oldalt, június elejére megnő majd. Most bírja a térdem a lefele kocogást, néha ki is engedhetem a féket, ha a poros talajt biztonságosnak érzem. Most nem vagyok rágörcsölve az apró megcsúszásokra, és nem döfködik a térdemet késsel. Most élvezem, benne vagyok a pillanatban. Mit bánom én, hogy hány percesekkel futok lefelé, ez az én időm, az én pillanatom, kiélvezem fenékig, szinte nem is akarok leérni, mert akkor vége szakad. Sokkal hosszabb szakaszokra emlékszem, és sokkal meredekebbre. Most barátként enged le a hátáról a Hegy. A Koncsúrok emelkedői is kedvesen üdvözölnek. Nem üldöztem őket, de utolérem az előttem lévő társaságot, aztán még egyet. Kiérek a napfénybe, kicsit éget, de ez is benne van a pillanatban, jár hozzá, így kerek. Balra fordulunk, hiszen mindjárt itt a Diós-patak… jajj ne, ilyen hamar?! A patak kicsi, könnyű a kimászás, könnyű lettem én magam is. Már csak a dűlők között visz az út a pincéken át be a faluba. Messze előttem egy hátizsák fordul balra, a templom előttem, szél lebben. Valóság vagy álom? Tényleg itt és most ez történik?! A pincesoron kisgyerek vágtázik „szelíd motorosként” félreugrom, minden kis sejtem nevet. Itt a suli, de a hátsó bejáraton közelítünk, kolomp hallatszik, futok. Azt hiszem, futok.:D befordulok és ott a kapu. Chippantás, beértem.

Szurdokpüspöki (8:36, 54,1km)

Mondják a rajtszámom, a nevem: gratulálnak. Előttem jópár ismerős kicsit megzuhanva, akik nem sokkal előttem értek be. Kicsit bambán nézek ki én is a fejemből, lecsüccsenek a cél mögé. Aztán mégse, félek, hogy fel se bírok majd állni, szolidan görcsölget a vádlim, ha behajlítom. Felszedem a befutó csomagot, megvan Tomi is. Nyakon öntenek, és után egyből fotó, na kösszi!:D Beértem. Élveztem minden percét, a nehezét, a sűrűjét, azt, hogy élek, hogy élhetek, hogy van lábam, még ha defektes is, amik messzire visznek. Leértem a csúcsról 52 perc alatt. Vera is beért, nagy meglepetésemre 2 perccel utánam, nem ért utol lefelé. Gratuláltunk egymásnak. Olyan kerek, befejezett lett ez a történet.

8 hónapja kezdtem futni, hogy ismét tanítson a Hegy, csak most másképp, és én szívesen tanulok. Egy motiváló és biztató közösség tagjává váltam, remek embereket ismertem meg.

Köszönöm Gabi, hogy segítettél az álmomat valóra váltani!

Reklámok

One thought on “Mátrabérc Trail beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

    Komlósi Károly said:
    április 26, 2018 - 04:30

    Szia Kriszta! Mind a kettőnk nevében őszintén, és tiszta szívből gratulálunk, a nagyon kemény, és kitartó munkádhoz! Reméljük, hogy a későbbiek során is tovább növeled a boldogságot, és az örömöket gyarapító útjaidon. Jó egészséget kívánunk!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s