„…baj nem érhet.”

Ez akár mantra is lehetne… Számomra ez maga volt a bizonyosság. Hit, önbeteljesítő jóslat, védőangyal vagy valami hasonló. Hiszen kinn leszek az erdőben… gond, bánat, baj nem érhet… el nem érhet…

A Peaks of Mátra olyan gördülékenyen ment… megnéztem a csúcsokat, ok, így kell menni számomra egyértelmű… hogy parkolni is könnyű legyen:D, kör legyen, Csór-hegynek felfelé mennék, meg kék kút is útba essen, minek cipeljem… és a végén csak legördüljek, törekedve a legrövidebb útvonalra. Mindent megadott nekem, amire vágytam az az út, egy falatnyi Mátrát. Kicsit magányos harcosnak éreztem magam, szembe állandóan jöttek a változatos csapatok.

Egy valamit hiányoltam belőle. A tervezés hosszú pillanatait, a fontolgatást, latolgatást, hogy úttalan-utakon átkössek… szóval a fejtörést. Volt, volt, de nem sok. Mégis egészen belelkesültem, és vártam a Pilist. Oh, ebben is sok a lehetőség, de még mennyi! Áh, komolyan örülök, hogy részesei lehetünk a játéknak, amit Csanya kitalált, játsszunk el hát!

Még egy csúcsot, egy oly régen látott, kedves helyet én is bedobtam a kalapba: Vaskapu. és biztosan tudtam, hogy ez is a csúcsok között lesz! És lőn… az a sziklaív rabul ejt, ejj, de várom már, olyan régen várom már… 4 csúcs lett, maradhat? Hát jó. Sehol a Peaks Time, de nekem már legalább 3 verzió jutott az eszembe, több kiindulási ponttal, és iránnyal, ez ezért, az meg azért jó… az hosszabb, kevesebb szint, a másik rövidebb, de morcoskásabb, kevéssé futható… körnek se kell lennie, de oh, legyen csak kör, hiszen egyedül megyek, és télen kevésbé jó buszozgatni futi után. Illetve van egy egyéni fejlövésem: a kihíváshoz nekem hozzátartozik a vezetés része is. Nem is a technikai nehézségek tartanak fel, hanem a saját félelmeim.

Hiába terveztem számtalan utat, csak egy lesz ebből tesztelve, a LEGRÖVIDEBB. Legyen most ez a kihívás! Legyen!! Hiszen már tél van, menjünk tökön-babon át! …baj nem érhet. Nem aludtam túl magam túl, hogy mielőbb menjek, a rövid szombati munkanap végére haza is érjek. Sötétben indulós, kivételesen átvágok kocsival a belvároson (én meg a belváros ), 20 km-t spórolok így …baj nem érhet. Mondhatni egész könnyen megy, de Dobogókő előtt jóval rám száll a köd, oh helló, épp csak te hiányoztál! A tájékozódást is megkönnyíted, oh wait… de baj nem érhet. Ennek ellenére minden rendben, és érzem, hogy ez ma így is marad, úgy belenyugizom és egyszerűen csak boldog vagyok, hogy kinn lehetek az erdőben, és hegyen-völgyön futhatok. Baj.el.nem.érhet.engem. A track majdnem 24 km, remélem, hogy max 25 km-ből meg is úszom.

A Két-bükkfa nyeregből indulok, szomszéddal (Vlado) ezt találtuk optimálisnak. Mindketten imádunk tervezgetni, ezt a Peakset nekünk találta ki Csanya (no meg magának;)). Meglepődöm a parkolóban, olyan hirtelen téli hideg lett, sietek az öltözéssel.

Fel Dobogókőre a tündérvilágba, hosszú szakállas zúzmarásak a fák, de a sár boka felett ér, fura. A házakat elkerülöm, a Rezső kilátóból csak a szürke massza látszik. Lefele gördülök, csúszok, botladozom, cuppogok a sárgán, egy idő után meg inkább síelek, és a szélén a faágakba kapaszkodom. Annyira a lábam elég figyelek, hogy kicsit későn veszem észre, jobbra Jász-hegy üstöke már magasodik, ha volt is bejáró, elmentem mellette. No, sebaj, akkor kézzel-lábbal korrigálok csak fel-fel. Persze a gerincem elcsípem a single tracket, van valami hívogató és megkapó ebben a vékonyka ösvényben… mindkét oldalt letörés, egyre mélyebb, ahogy az üstök emelkedik… a csúcs a végén… itt béke van, ide vissza kell jönni máskor, ez egy varázsos hely.

Innen balra levágódom csak úgy direktbe a meredélyen, erre picit olyan, mintha már jártak volna erre, de óvatoskodom, és lefolyok az avarral, sárral együtt. Lejjebb elcsípek egy utat, elindulok, de hoppp, nem jóó, áááh… hát persze! Ez kerüli körbe az üstököt, nekem még lejjebb kell menni. Hát jó, akkor bevetődöm ismét a sűrűbe, és folytatom a totymorgást lefele. Na, végre ez már a sárga, itt már jó helyen vagyok. Gogogoo, egészen Árpádvár aljáig, itt a pihenő, fordulok a Rám-szakadékra… khmm… hogy nekem mennyi eszem van!:D a szakadékon lefelé nem is ajánlott, pláne mikor tele van vízzel. Hocii nekem ide azt a Darwin-díjat!:D minden kis sejtecském örül, annak ellenére, hogy egy lépést se tudok futni, volt itt már elég baleset, nem én leszek a kövi, vigyázok a lépéssel …baj nem érhet.

Csúsznak, vizesek a létrafokok, a kesztyű is átázik, nem szerencsés. Egész jól megy, csak a völgy alján csobbanok egy nagyot az egyik cipővel, vááá minek óvatoskodtam:D, és nevetek magamon. Szerencsére a turisták még csak ébrednek, én már lejutottam. Forduló a pirosra, kicsit vissza felfelé a völgyön, majd egy régi kisvasút nyomvonalon indulok felfelé, hogy elcsípjem a Prédikáló P3-ét. Meg is van, ismerősök ereszkednek épp akkor lefelé, botoznak (több eszük volt, mint nekem). Annyira nincs út, hogy le is csúszok róla, jobbra le a gerincről. Mese nincs, négykézláb vissza kell másznom. Nagyon nehéz ez most, a föld kifolyik a lábam alól, nincs mibe kapaszkodni. Nagy nehezen csak sikerül, meglepődöm már a Vadálló-kövek alá értem fel. Nem sokat látok a ködben, de fotózom, szembe ismerős csapat érkezik Szárnya Pistiék, váltunk pár szót.

Prédikálószék előtt balra térek, az ösvényt később csípem el, ezt már kijárták, csuszkálták alaposan. Egész hosszan kell kimenni, ereszkedni az Üstök-hegyre, kis tisztás is akad a végén, ami most a semmibe vész. Vajon innen is van kilátás máskor? Visszakapaszkodom, nincs értelme felmenni a kilátóba, egyáltalán semmit se lehet látni. Indulok, és máris a következő nagy létszámú csapatba botlom. Fura, hogy ennyien együtt bóklásznak.

Keserű-hegyen átvágok, a kevésbé járt felén szándékosan. Itt csak a vadak járnak senki más, az út halvány emlékként él csupán, valaha volt, elmúlt. Az ereszkedéssel elcsípem a völgy alján a pirost újra, indulnának a lábaim, oh wait, ne olyan gyorsan! Nekem toronyiránt fel kell másznom a vízmosáson… legyen! Néha eltérülök, vagy keresek egy szimpibb vízmosást, de kaptatok felfelé, szó sincs futásról.

Nehezen elcsípek valami bringázható utat, és jééé elértem a dobogókői sípálya alját, itt a felvonó meg a kisház. Na, akkor adott a feladat. Egy szürke ködmasszában küzdök felfelé, semmi kecmec csak fel-fel, ez biza meredekebb, mint a kékesi. Jó sok energiát elpattintok, figyelnem is kell, csak egy zabszeletet ettem eddig. Viszont a pálya tetején ismét Csodaország fogad, zúzmara hegyek, sétálgatók. A síház csak kinn etet, de főznek 3 bográccsal is vadpörit. Nekem csak a kékkút segít a buszmegállóban, tankolok egy kicsit.

Innen a Zsivány-sziklák fele ereszkedem, hihetetlen, hogy itt mekkora máár a retek:D, sikkanós, lottyanós, tottyanós… Római út kavicsait egy ideig elnyeli, aztán botorkálok rajtuk tovább. Mária-pad esőbeállójánál erdészetileg megmunkált a bejáró, caplatok felfelé a Vaskapuhoz. Ezt én kértem a Csanyától, és láss csodát, nohát… befordulok a völgybe, itt már nehezebb a járás, és a ködben semmi esély hogy meglássam a boltíveket lentről, de ott van az. Ide nem vezet turistaút, szerintem senki nem vállalná a felelősséget az egyszeri kirándulókért. Olyan meredek, hogy én itt mindenképp felfelé akartam jönni (emiatt is erre indult a kör, meg a vízvételi pont miatt). A sziklák között kicsit elidőzöm, ide is vissza kell jönni. Kis tanácstalanság, tudom, hogy felfelé indulós, de út nincs, khmm… akkor megyek négykézláb, és persze előbb-utóbb meglesz az az út. A gerincen már egész jól követhető, itt is jönnek szembe, sokan Peakselnek. A csúcsra kitérés megvan, magát Vaskapu-hegy csúcskövét kerestem egy ideig.

Innen az átkötés a következőre… Ezt nagyon vártam. Ez az út nem is létezett, így sokat nem kellett keresni. egy rövid részen kezemben a telefon, és az órámat kinagyítva haladok felfelé pár sziklán, átbotorkálva fiataloson, váóóó már itt is az út, hát ez abszolút vállalható volt. Nyilván rövid szakasz volt, kevés szintvonallal. Eléggé világvége hely, se itt, se a Nagy-Szoplákon nincs turistajelzés. Azért erdészetileg az utat helyben hagyták néhol. Ismét szembeforgalom, maga a csúcs elvarázsolt helyen bújik meg, közel 10 cm-es zúzmara lóg mindenről, és a kis szívem olyan boldog valamitől. Innen már csak vissza kell, találjak a kocsihoz… oh nem akarom, hogy véget érjen…

A kocsinál sok a kiránduló, majdnem félrészeg… nofene. Gyors evés, öltözés, gogogo vezetés. Béke van. Megy a vezetés. Itt a világbéke. Megérkeztem. Valahová ide a mostba, magamba, ebbe a pillanatba. Engem baj el nem érhet.

Biztonságban vagyok, otthon vagyok.