Vadlán Ultra Terep, 50 km -Palásti Péter beszámoló

Posted on

Az első, ami eszembe jut a VUT50 kapcsán, hogy lehetett volna jobb (amúgy örök kritikus és ráadásul perfekcionista vagyok, ajjaj)! Egészében nézve viszont nagy hibákat nem követtem el, kicsiket igen, ezeket lehet javítani, fejleszteni a gyengeségeket. De nézzük sorban!

A múlt hétvégi “esemény” elbizonytalanított, egész héten csak óvatosan ettem, ittam (izót is), attól tartottam, hogy egy komolyabb erőfeszítés hamar kiveszi a visszatérő erőmet. A csütörtöki átmozgatás
ebből az érzésből semmit nem oszlatott el, mert annyira rövid, hogy semmi nem derült ki. Pénteken utaztam, az UB hangulata kedvet csinált vagy inkább fokozta! Önmagában, az egyéni UB-sek látványa is relativizálta az én kis közelgő ultrámat, és felfoghatatlan messzeségbe helyezte őket magamhoz képest. 

Megérkezve Cserszegtomajra azonnal felvettem a rajtcsomagot, kicsit időztünk Antal Csabival, Anitával, miskolci futókkal, és aztán irány Badacsonytomajra aludni, minél korábban. Sikerült is fél kilencre benyomni magamat az ágyba, hogy legalább 7 óra alvás legyen. 4:30-kor frissen keltem, gyors pakolás, reggeli, és vissza a célba félóra kocsikázással. A rajtzónában nem volt nagy rihiröhörészés, inkább olyan bevetés előtti hangulat, ez már nem családi esemény, mindenki komolyan veszi a futást. Féltem is, vajon képes leszek én erre? Sose futottam ennyit egyben, de hát bennem van a munka…

Rajt után frissen mozogtam, az enyhén emelkedő pályát meg se éreztem, gondolom az adrenalin vitt eleinte. Húsz perc elteltével a fejlámpát eltettem, derengett a hajnal, kezdett megmutatkozni, miféle tájon járok. Közbevetem, hogy jártam én itt, nagyon is élénken emlékszem 1989. január második hetére, amikor előfelvételis katonaként téli gyakorlatra érkeztünk Rezibe. Egy hétig jöttünk-mentünk a hegységben, legemlékezetesebb az úgynevezett megkerülő osztag volt. Teljes menetfelszerelésben erőltetett menetben kb. 25 km-t megtéve, megkerültük a képzeletbeli osztrák-olasz hegyivadászokat 🙂 Máig csodálkoznak hogy! Ahogy az is megmaradt, ahogy még az extrém sportok feltalálása előtt, egy általunk kifeszített drótkötél pályán az egyik hegyről a másikra átsiklottunk csiga és egyszerű, magunk kötötte beülő segítségével! Szép volt…és veszélyes.

De vissza a versenyre. A Rezi vár nagyot változott, mióta ott jártam, ugyanis akkor egyszerűen nem létezett. Csak éppen volt pár kő össze-vissza, rendezetlenül. Itt még abszolút koncentrált voltam, igazából ekkortól kezdtem figyelni a pályára, mert eddigre magamra maradtam, a vár alatti szétválasztó (bébitáv jobbra, ultra balra) teljesen szétszedte a mezőnyt. Nem vagyok az a fajta futó, aki az út minden kövére, minden szembejövőre és mellette elhaladóra emlékszik, inkább csak olyan impressziók maradnak meg, hangulatok, egy-egy élesebb kontúr és az se feltétlenül időrendben. Úgyhogy most ezek az emlékfoszlányok következnek 🙂

Olyan 10 kilinél mellém ért egy fiatal srác, vele jól elbeszélgettünk (kiderült szintén jogász), és nagyon jó utazótempót vettünk fel. Talán túl jó is volt az, öt perc alatti kilométerek egy hullámos inkább lejtős szakaszon. Aztán egy rétre érkezve én lemaradtam, megint egymagam haladtam tovább. Látó-halló távolságon belül többen is voltak egészen addig a pontig, ahol először elnéztem az utat a 13. kilinél. Kicsit bosszankodtam, mert ez egy lefelé szakaszban volt, visszamásztam a mentális forintokból csak keveset elhasználva. Innentől csak a frissítések halvány emléke rémlik, arra ügyeltem, hogy mindenütt igyak, megtöltsem a kulacsomat, és viszonylag egyenletes időközönként megegyek egy gélt. Úgy gondoltam, hogy négy-öt gél ide elég lesz, nem fogok szilárdat enni, legfeljebb citromot sóval. Hát ez kicsit hiba volt 😟

A straván visszanézve a Lázi-tetői kilátónál “örvénybe” kerültem, szerintem azt kétszer is megcsináltam pedig nem volt részhajrá kiírás. A legbosszantóbb viszont a gyenesdiási bánya környékén következett. Ott már tényleg úgy éreztem magam, mint egy Harry Potter filmben és még a varázspálcám se vittem magammal. Utólag most már tudom, hogy volt ott egy boszorkányos visszafordító kanyar, ami után az út úgy folytatódott, hogy azt hitted: hiszen innen jöttél, tehát visszafelé haladsz. Mikor már harmadjára kerültem ebbe az ördögi érzésbe, kiabálni kezdtem: héééé, emberek merre van itt az út?  De jöttek aztán, akik addig mögöttem voltak és mutatták, de akkorra vagy 5 percet otthagytam. Egyedül a Vadlán-liknál nem tévedtem el, mert Antal Csabi többször is figyelmeztetett, le ne menjek! Bármi áron csak felfelé! Hát igen, volt ott egy foggal-körömmel felkapaszkodós rész, azt szépen megcsináltam.Ez után már csak kisebb lelépéseim voltak a trackről, lehetett volna jobban is szalagozni. 

A Festetics-kilátóig szerintem semmiféle erőnléti gond nem volt, olyan 43 után éreztem, hogy kicsit elegem van. Ekkorra meleg is lett, nyílt terepre értünk, enni nem kívántam, inni nem használt, kicsit katatón érzés volt. Az abszolút mélypont a cserszegtomaji benzinkút frissítő volt, ott kicsit ténferegtem kólát ittam, igyekeztem magamba erőltetni valami szilárd kaját. Pedig már ott volt közel a cél, de ahhoz a 5 kilihez már semmi kedvem nem volt, és amikor megláttam, hogy szemtelenül emelkedik akkor teljesen elment. Emlékszem az előttem futó Mag Erikára, jó lett volna vele haladni, de egyszerűen nem volt bennem erő… Így, az 5:30-on belüli teljesítés nem sikerülhetett.

De boldogság volt megérkezni végre. Megcsináltam és állva maradtam!!!       

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s