Vadlán Ultra Terep 50k – Gerlai Orsi beszámoló
Vadlán Ultra Terep 50k, 1300m d+. 5 óra 50 perc, női hatodik helyezés
Minden várakozásomat messze felülmúlta a Vadlán 50. Pedig a megelőző hetek eseményei extrán próbára tették a megküzdési stratégiáimat a családi és a munkahelyi színtéren is. De az idei felkészülés, úgy érzem, ezen akadályok vételére is megtanított. Megmaradt a fókusz, és úgy éreztem, ha már zökkenőmentesen sikerült a felkészülés, akkor ezt a versenyt nem adom senkinek. Maradjunk csak ennyiben. Bajlódtam némi kezdődő talpsérüléssel is, amit a korábban gyógytornászaimtól tanultak segítségével próbáltam rendbehozni. Arra a döntésre jutottam, hogy terepfutás ide vagy oda, én mégis aszfaltos stabil futócipőben indulok neki ennek a távnak. Nagyon jó döntés volt, segített benne néhány tapasztalt Vadlán-futó Gizion Kolléga is. 😉
A verseny előestéjén egyedül utaztam le Cserszegtomajra, a Vadlán Ultra Terep Keszthelyi-hegységbeli helyszínére. Azonnal Gizionokba (Csabi, Fruzsi, Peti) botlottam a rajtközpontban. Együtt vacsoráztunk, értékes információkat szereztem be a pálya buktatóiról. Nehéz volt elköszönni tőlük, de muszáj volt időben lefeküdnöm.
Az éjszaka sajnos rosszul telt és nagyon hamar csörgött az ébresztő is. Mivel teljesen egyedül voltam, iszonyú koncentrációt igényelt, hogy a –még– sötét éjszakában minden lényeges holmit (fejlámpa és úti kalóriák) magamra akasszak, és elköltsem a kötelező, de jéghideg reggeli zabkását jéghideg kávéval leöblítve. Brrr. Ekkortól azonban tenyerén hordozott a sors: parkolóhely, bemelegítés, minden elsőre sikerült, hideg sem volt, tehát egy réteget le is vehettem az előre eltervezettből. Hamarosan, reggel 6-kor, még mindig sötétben, ellőtték a rajtot.
Minden versenyen az volt eddig a stratégiám, hogy az első felén lehetőleg ne történjen semmi, még ha ezt nem is mindig tudtam betartani. Most a szürkületből a napfelkeltébe tartva, saját magam legnagyobb meglepetésére tényleg nem történt semmi. Talán a sötét megkönnyítette a körülöttem levők kizárását és a csak magamra figyelést. Egymás fejlámpáinak fényében csendesen poroszkáltunk a “kamusík” (copyright by @SimánNelli) erdei ösvényen és földutakon. Nem volt tülekedés, nem volt fújtatás, szemben az eddigi versenyeimen megszokott, általam rezignáltan szemlélt tömegjelenetekkel. Mondjuk egyik eddigi versenyem nevében sem szerepelt az ultra szó. Friss voltam, jó volt a talpam, hamarosan az első, (teljesen indokolatlan 🙂 ) frissítőpontra is beértünk Rezin, ahol egy önkéntes segített eltenni a fejlámpámat. Szeretném őket itt kiemelni: fantasztikusan odaadóan látták el a feladatukat, minden a vendégszeretetről és a készségességről szólt ezen a versenyen. Köszönet érte.
Rezi falu után Rezi vára következett egy hegyecske tetején. Hihetetlen szervezői kvalitásról tett az tanúbizonyságot, hogy ezen a ponton kelt fel a nap, lélegzetelállító színűre festve a környéket. HA nem lettem volna NAGYON fókuszált, itt fotózni is elkezdek, de bevallom, én versenyezni jöttem, nem szórakozni :))).
Rezi vára alatt szétvált a 108k és 50k táv, és innentől kezdődtek a valódi “terepviszonyok” is. Bükkerdős szurdokvölgyben haladtunk, puha avaron futottunk lefele, kidőlt fákon másztunk keresztül. Nem mondom, hogy minden szakaszra emlékszem, inkább csak arra, hogy fogynak a kilométerek, pulzus remekül a Gabi által megadott utazó tartományban van, velem meg nem történik semmi különös, csak csodálom a környéket. 20k fölött indokolatlanul magasabb lett ez a pulzus, akkor a koffeines gélre fogtam, persze simán lehet, hogy csak emelkedett az út. A biztonság kedvéért kicsit visszavettem a tempóból és töltöttem magamba a vizet. Víz és GU gél képezte a frissítésem egészét. Koffeines és nem koffeines gélt felváltva, időre, kb 35-40 percenként ettem, ezek mellett nem tapasztaltam energetikai krízishelyzetet. 25k-nál, kiszakadt belőlem egy “ne máár, ennyi volt a fele??”. Néha szegődtek mellém fiú útitársak, csak egyikük próbált beszélgetni, pont egy négykézláb felfele mászós szakaszon (“nem tudod, lesz még ennyire meredek később is?”–miért, akkor már most kiszállsz???). Lányt egész végig egyet sem láttam. Ennek később jelentősége is lesz…
A mászás felvezetett az 50k útvonal első kilátójához, többek közt ezekről a kilátókról híres a Vadlán pályája. Szerencsére a beszédes útitárs itt megállt nézelődni. 30k-nál újabbb frissítőpont várt, itt az önkéntesekkel együtt hárman kellettünk a géles kulacsom újratöltéséhez, hát legközelebb valószínűleg nem ezt a megoldást választom. Itt tudtam meg, hogy női hatodik helyen futok, és ez innentől arra is motivált, hogy javítani próbáljak a helyezésemen. Az eggyel korábbi versenyemen (Börzsöny Trail L) negyedik helyen futva eszembe sem jutott ilyesmi. Nem vagyok én olyan kishitű, de ott csak 2-3 perc hiányzott a dobogóhoz, így tanultam belőle. Tehát, innentől kezdve, bár még mindig ragaszkodva az előírt pulzuszónához, de annak a felső határán futottam, javarészt egyedül. Már kisütött a nap, porosabb, kitettebb részek, omladékos lejtők váltották fel az erdei völgyek mélyét. Nagy élmény lett volna a látkép a vonyarcvashegyi kőbánya hatalmas üregének pereméről– ha megálltam volna körülnézni. Párszor feltűnt a látóhatáron a Balaton kékje is, és újabb kilátónak is örülhettünk. Lábánál, az utolsó előtti frissítőpontot elhagyva többek között egy enyhén emelkedő poros úton folytattam az utat, és itt messziről megláttam az általam már egy ideje elméletben üldözött ötödik helyezett lányt. Aki sétált. Eljött az én időm, mivel bőven 15km-en belül jártunk a célig tartó szakaszon. Fogyott a köztünk levő távolság, annak ellenére, hogy ő hátranézett és futni kezdett. Ez engem csak megerősített abban, hogy jó nyomon járok. Azonban még közelebb érve kiderült, hogy egy copfos férfi kartárssal van dolgom, és ráadásul fogócskázás közben a trackről is lementünk. 1km pluszt tettünk a pályába. Cél előtt 11km-rel ez nem esik jól. Én vettem észre a hibát, hanyatt-homlok rohantam visszafele, gondoltam, itt már nem lehet elfutni a versenyt. A maradék tartalékot viszont fel lehet élni, ez ki is derült, amikor beértem a híres utolsó szakaszra, amit a Cserszegtomajon kanyargó, eleinte sík, majd szintes aszfalton kell teljesíteni. Elkezdtek fájni a lábaim és elfogyott a “futóakarókám” (copyright by Törköly Piroska). Emiatt letuszkoltam az addigra kicsit elromlott gyomromba még egy adag gélt és vizet, biztos, ami biztos. Először a verseny főszervezője, Péter várt az egyik utcasarkon széles mosollyal, és megkérdezte, milyen volt a jelölés. Nem a legjobb időpontban kérdezte, csak annyit mondtam kicsit vicsorogva, hogy eltévedtem, de csak egyszer.
Tovább kocogtam az aszfalton, lassan fogyott az utolsó 10 km, én meg hangosan magyaráztam magamnak, hogy jól csinálom, és, hogy ezért jöttem, ha haladok, hamarabb beérek. Fogcsikorgatás, ilyesmik. Na ne már, hogy ultrának hívják, és sehol sem fáj. Az utolsó 5k előtti, benzinkutas frissítőpont után jött a feketeleves, amikor az addig sík Cserszegtomaj érzésre összes szőlőhegyét és Rózsadombját meg kellett mászni, ráadásul itt már a pályajelölők lelkesedése is lankadni látszott… Itt értettem meg, miért mondta a versenyszervező, hogy köszi, az anyukája kiváló egészségnek örvend. Szerencsére a végére megint útitársakra tettem szert, akikkel sorsközösségben könnyebben telt az utolsó pár km. A versenyközpont tornatermébe befutva taps fogadott, és ott álltam percekig, azt sem tudva, hogy most mihez kezdjek magammal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és ennyire simán túl leszek ezen a távon. A női hatodik helyezésemet végül sikerült megtartanom az elkavarodás ellenére is. Egy idő után megkerestem, melyik befutókő szólít meg engem, alig bírtam megtartani a kezemben, olyan nehéz volt, de jelképezte az utat is, ami idáig hozott. Küzdöttem némi előtolakodó örömkönnyekkel is, de mivel nem volt kinek a vállán sírnom ott, inkább bent tartottam őket (–és most jönnek elő megint, amikor ezeket a sorokat leírom…).
Leginkább annak örülök, hogy bonyodalom nélkül végigcsinálhattam a felkészülés hónapjait, ahogy Juli is írta, hétről hétre örülve a befejezett edzéseknek, az erősödésnek.
Szeretném megköszönni elsősorban Gabinak, aki hitt bennem, és “észrevétlenül” elérte, hogy 30k-nál kezdjek először arra gondolni, hogy ez egy futóverseny. Köszönet illeti a családomat természetesen, aki támogatja a hobbimat, etet, és elviseli, ha a futás miatt távol vagyok. Szerintem elértem azt a határt, amit tovább feszegetni életemnek ebben a szakaszában nem szeretnék, mert máshol is szükség van rám. Köszi nektek is Gizionok a szurkolást, használt!! Ultrásnak azért továbbra sem mondanám magam, Gabi….azt hagyjuk meg az igaziaknak.
baratrunning.com 