A Balaton kerülés előtti felkészülésben végig hittem benne, hogy meg tudom csinálni, de volt egy iszonyat nyomás is, hogy meg kell csinálnom. Persze vehettem volna könnyedebben a dolgot meg úgy is kellett volna venni, hisz azzal tisztában voltam, hogy én korábban is úgy tudtam teljesíteni, ha nem koncentráltam rá a dologra csak csináltam, amit kell.
Eddig szinte semmi nem ment úgy, hogy ekkorra így és így kell megcsinálnom. A verseny után igyekeztem arra koncentrálni, hogy menjenek az edzések megtanuljam, ami nem ment a Balatonnál: tervezett séta, elfogadni, hogy a lassabb futás is futás, hogy nem baj, ha nem úgy megy mint terveztem a lényeg a célba érés.
UTT
Melegben kifejezetten szeretek futni, így az még jó is volt, hogy nyár van. Hipp-hopp elteltek a hetek, azt hittem több időm lesz, volt sok minden amit szerettem volna még a minden napjaim részévé tenni a futáshoz kötődően, de pikk-pakkra elmentek a napok, ami abból a szempontból jó volt, hogy nem nagyon agyaltam a dolgon.
A felszerelésem megvolt, még egy cipőt (olyat mint az előző kellett vennem, mert a Balaton kerülés közben szétfoszlott a cipőm és most nem akartam, hogy olyanra kelljen esetleg cserélnem amiben a hosszabb futás már nem annyira jó) meg kellett még egy mp3 mert a régi már volt, hogy nem akart működni. Az úton lefelé volt valamilyen baleset, így csak 20 óra után értünk le, ami csak azért volt baj mert nem tudtam leadni a frissítésemet, de gyorsan átgondoltam, hogy akkor Sanyinak mikor hova kell majd mennie kocsival és ennyi.
5-kor keltem, hogy legyen időm enni, meg bemelegedni. Sanyi 6-kor, 6:30-ra kimentünk, melegítés, kis várakozás és már indult is a menet.
A gáttól nem féltem, mert mikor kajakoztam gyakran futottunk ilyen helyeken és szeretem az ilyen tájat. A melegtől sem tartottam, mert szeretek melegben futni és lehűlést mondtak. Pénteken már éreztem a verseny előtti izgalmat, de ez a jó fajta izgalom volt, a Balaton kerülés előtt annyi tervem volt hogy úgy érjek körbe, úgy fussak ahogy én elgondoltam. Nem volt B meg C terv. Most A terv szintidőn belül célba érni, B minél kevesebb sétával célba érni, C végig fókuszálva 21 órára bent lenni.
Az elején gyorsan kezdtem, kb az első 8 km-en végig csipogott az órám, de ezt tudtam, hogy így lesz és nem izgultam, hogy nem fogom ettől a későbbiekben bírni, illetve azt tudtam, hogy nem tudok lassabban kezdeni, abba az izmaim, meg én is belehalok. Balaton után arra jutottam, hogy vagy megtanulok magamhoz képest lassabban kezdeni és a végéig lassabban, de egyenletes tempóban menni, vagy feledzem magam arra a szinte, ahol jó kezdeni és azzal, vagy csak kicsit lassulva végig tudok menni. Az utóbbit választottam így úgy voltam vele, hogy ez is egy jó alkalom, hogy edzem magam arra, hogy tovább menjen a gyorsabb futás.
A frissítés jól ment, a gondolataim szálltak, de nem azzal az agyalással, ami pár km után kicsinál (ami az elmúlt időszakomra olyan jellemző volt). 26 km-nél kellett először wc-re menni, (ennek örültem, mert a BSZM mind a 4 napján már 10 km-től elkezdődött a wc menet), ekkor még nem ment a hasam. Sanyival 33-nál találkoztunk először, ott már panaszkodtam, hogy megint nem jó a hasam, cseréltük a kulacsomat, de ennivalót nem vettem el, mert itt már féltem enni, hogy kevesebbszer kelljen menni wc-re. Innentől majd minden toi-toi-t meg kellett látogatnom, volt hogy a kettő között is helyet kellett találnom, ami ezen a terepen nem volt egyszerű.
A mellényt kiadtam, hogy ne melegítsen meg nem is volt így funkciója, a pulzus pántot is levettem, mert nagyon dörzsölt már.
Minden frissítésen megnéztem mennyit kell a következőig kibírni, de ez nagyon elkeserített. Azon túl, hogy nem tudtam rendesen frissíteni (a BSZM után tudtam, hogy viszonylag kevéssel is tovább jutok, mint azt valaha gondoltam volna), de az, hogy mindig megállni, bemenni stb stb és mikor kijössz látod, hogy mennyivel mentek el a többiek, hát ez nagyon elkeserítő. Odafelé az utolsó 15 km nagyon nehezen ment, felvillant hogy hagyom a picsbe, ez nem nekem való. De mentem tovább, mindig felvillant, hogy a leghosszabb ….
A fordítóhoz elég enerváltan értem el, itt Hanka jött szembe, ez azért felvillanyozott hogy hú woow, akkor nem is megyek annyira lassan hisz ő profi (az órára 70 km-nél néztem rá egyszer, akkor 7 óránál voltam, ami erőt adott, előtte direkt nem néztem, mert nem akartam abba energiát tenni).
Visszafelé eleredt az eső, szólt az Edda Ünnep című dala ez erőt adott, vagy 20-szor újra indítottam és jött a jó dac (nem úgy mint Balatonon), hogy a fenébe annyi mindenen vagyok túl, Csongi jó helyen van mindent megadott a Jó Isten, hogy fussak, akkor fussak és elkezdtem mantrázni (vagy 15-20km-en keresztül), hogy képes vagyok-képes vagyok irányítani a testem (dietetikusként ebben nagyon hiszek és a tapasztalatom szerint ennek nagyon nagy jelentősége van), a lelkem, a szellemem, megy ez nekem.
Az eső, majd jeges eső és dézsából öntött eső az elején jól is esett, utána meg már tudtam, hogy nincs annyira messze a cél, hogy ebből gond legyen. Hol gyorsabban, hol lassabban mentem, hol sétáltam, de szigorúan 1-1,5 percet, a pocakom egy darabig rendeződött és ez sokat lendített rajtam.
Gabi iránymutatása az volt, hogy az első maraton könnyedén beszélgetősen menjen, ez mondjuk 70%-ban sikerült, mert azért gyorsabban kezdtem (167 volt az átlag pulzus míg rajtam volt a pánt kb első maraton), majd lendületesen rugalmasan tovább na itt ez nehezen ment, itt már húztam magam (ez nagyon jó asszociáció volt) ahogy az utolsó 30-ra írta, és sétáltam is benne, de azt erőltetetten a cél felé haladva. 100-nál örültem de itt már nagyon kijött, hogy keveset frissítettem, 102-nél hipózva tömtem magamba a vajas kenyeret, áfonyát, sós mogyit, nem érdekelt, hogy ki hogy megy el, vagy ki nem.
Az utolsó 3 km se ment volna wc nélkül így még ott is megálltam, de az már mindegy volt, jöttek a szurkolók, az utolsó csippantás és Sanyi. Nagyon boldog voltam, hogy rendezni tudtam magam és végig ment, az idő csak hab a tortán volt 🙂
Másnap családi séta a a Poroszlói Öko Centrumban jót tett az izmainak, bár a lépcsőt szerdáig nem szerettem, a vízhólyagon kívül nem volt bajom (az sem volt vészes).
Köszönöm Sanyinak, a családnak és barátaimnak a támogatást!
„Nincs is jobb mint július közepén a parton futkorászni. Aaa, azok a csodálatos tisza-tó parti árnyas erdők! Oh, wait….” Ez volt Gabi reakciója januárban, amikor formálódott a gondolat, hogy a Gizionok közül páran indulnánk az Ultra Tisza-tó 111 versenyen. 🙂
És akkor lássuk röviden az előzményeket: az UB-n szerettem volna indulni párosban, de azt végül elengedtem. Utána viszont annyira bántott a dolog, és olyan régóta mozgatta a fantáziámat a 100 kilométeres táv teljesítése, hogy kerestem egy versenyt, ami szóba jöhet. Így végül a páros UB-nél egy jóval nagyobb fába vágtam a fejszémet: a 111 kilométeres UTT egyéni teljesítésébe.
Megkezdtük a felkészülést Gabival. Abban egyeztem meg magammal, hogy ha mennek úgy az edzések, hogy az ne menjen a családi élet rovására, akkor csinálom. Ha nem, akkor elengedem ezt a versenyt és ezt a távot egy időre. Azt kell mondanom, hogy a felkészülés során a csillagok végig úgy álltak, hogy minden rendben zajlott. Minden zúzós héten (ún. nagyszopó :-)) volt segítségünk a gyerekek mellé, és akármennyire fáradt is voltam, mindig figyeltem rá, hogy Zsoltival eljussunk hetente egyszer együtt koncertre, vacsizni, úszni vagy sziklát mászni, és hogy esténként legalább pár perc jusson belőlem neki, mielőtt én is beájulok az ágyba a gyerekek után. Kemény kihívás volt, főleg mióta újra dolgozni kezdtem, de a felkészülést végül csont nélkül behúztam.
A terv a következő volt a versenyre: 6:30-nál gyorsabban menni tilos, frissítésre nagyon figyelni, találkozás Zsoltival csak a „nagy váltópontokon”, azaz ahol van melegétel (Abádszalóki kikötő 25,3 kilométernél; Sarud 46,7k; Sarud 63,9k, Abádszalóki kikötő 85,3K), és ezt követően meg majd igény szerint.
A rajt előtt találkoztunk Hankával és Milánnal. Pacsi, közös selfie, jókívánságok, vidám hangulat. Jött a szokásos visszaszámlálás, és már neki is vágtunk a távnak. Az első pár száz méteren mindenki elhúzott mellettem, és a 2. kilométeren már az előttem lévő utolsó futó hátát sem láttám. Egyszerűen ott hagytak. Kezdtem aggódni. Néztem a Garminomat: 6:30-as ezrekkel mentem. Ezt beszéltük meg Gabival, ennél tempósabbat tilos volt mennem. Aggasztott a helyzet. Vagy elszámoltam a szintidőt, vagy mindenki ennyire penge, hogy 6:00 perces ezrekkel döngeti végig a 111 kilométeres távot, vagy elromlott az órám?! Hű, de rossz érzés volt! Az első ponton (3,6 kilométernél) kérdeztem is a személyzetet, hogy „Ezek meg hova sietnek?”, de válasznak csak mosolyt kaptam. Ezt követően jött az én magányos 10-15 kilométerem. Futottam egyedül a gáton. Utána kezdtek el végre előzni a később rajtoltatott csapatok futói, és én is beértem 2-3 belassult egyéni versenyzőt. Kaptam pár biztató „hajrát”, és szerencsére innentől már állandóan voltak körülöttem futók.
A nap sütött, kezdett meleg lenni. Kértem is Zsoltit, hogy az első nagy váltópontra (25,3k) hozzon ki atlétát és naptejet, mert elszámoltam magam a ruházatomat illetően. Itt ért először egy olyan negatív meglepetés, hogy a frissítő ponton nem adtak a zsákomba isot, sőt még vizet sem. Hiába mondtam, hogy rengeteg időm elmenne, ha minden ponton levenném a Camelbak-et azért, hogy pár deci vizet töltsek bele. Szerettem volna csak minden 3-4. ponton megállni. Az volt a válasz, hogy nincs elég víz. Innentől kezdve abban maradtunk Zsoltival, hogy akkor hoz innivalót is a következő nagy pontra (46,7k), ahol feltöltjük rendesen a zsákomat, addig pedig majd megoldom apránként, azaz minden frissítő ponton egy-két pohárnyi vizet töltök bele. (Egyébként itt irigykedve néztem a futókat, akik bringás kísérővel voltak. A Camelbak-es futás során nagyjából 1,5 kilogrammot cipeltem magammal végig. Nagy teher egy ekkora távnál. Vitte az időt is a megtöltése, és húzta a súly a hátamat. Ezt főleg a végén éreztem, hogy jó lenne lerakni. Ekkor úgy gondoltam, hogy egy bringás kísérő óriási kincs. Utólag azt mondom, hogy a hozzám legjobban passzoló autós kísérő volt a legnagyobb ajándék, amit kívánhattam magamnak.)
A következő nagy váltópontig (46,7k) igazából rendben ment minden. 30-35 kilométer után már nem kellett küzdenem azért, hogy ne gyorsuljak 6:30 fölé. Innen már pont jól esett ez a tempó. 40 kilométer környékén egyszer csak eltűnt a nap. Pár percig friss időben futottunk, majd leszakadt az ég. Jól esett a bőrömnek a hűvös, viszont a cipőm teljesen átázott. Folyt a lábujjaim közt a víz, minden lépésnél hallottam, ahogy cuppog. Eszembe jutott, amit Gabi javasolt egy korábbi posztban a Norvégiában cudar időjárási körülmények közt ultramaratont futó Gizion társunknak, Zsoltnak: vazelint (vagy szarvasfaggyút, ízlés szerint J) kell a lábra kenni, mert az szigetel.
Bekocogtam a 46,7 kilométernél lévő váltóponthoz, ahol a megbeszéltek szerint beültem a kocsiba. Zsolti kikészített mindent, amire csak szükségem lehet. Kaja, váltóruha, vazelin. Átgyúrta a lábamat, amíg toltam be a rendes (végre nem zselé) ételt a fejembe. Megnéztük a talpamat, elég hamar átázott. Úgy nézett ki, mint amikor egy órára beülök a fürdőkádba. Szétázva, hólyagokkal tarkítva. Viszont mivel masszívan esett az eső tovább, ezért nem vettem át a száraz váltócipőmet. Nem akartam ellőni a tartalékot. Gondoltam jól fog jönni az még később. Így a hólyagok kiszúrása után vastagon bekentem a lábfejemet vazelinnel, és visszahúztam az átázott cipőmet. Ekkor kellett volna kiszállnom a kocsiból és folytatni a távot. Kint szakadt az eső, bent kellemes meleg volt. A féltávig még volt 9 kilométer. Elkezdtem vacogni. És eszembe jutott az a mondat, amit Gabi csomagolt nekünk útravalónak erre a versenyre. Egy idézet Elek Dóritól, aki hatalmas egyéni csúcsot futott a 24 órás VB-n. Így hangzott: „Na legyen meg, aztán húzzunk a vérbe!” Szóval ez az idézet jutott az eszembe, viszont az én fejemben simán csak annyi zakatolt, hogy „Húzzunk a vérbe!” Legszívesebben kértem volna Zsoltit, hogy indítsa be a kocsit és menjünk haza. A francnak van kedve itt rohangálni a szakadó esőben. Ráadásul még hátra volt 65 kilométer. Zsolti szerencsére finoman kitessékelt a kocsiból, majd biztonságképpen szerintem lenyomta a központi zárat, így kénytelen voltam továbbmenni. Innen indult egy mentális harc bennem. Először úgy daraboltam a fejemben a távot, hogy már csak 9 kili, és megvan a fele. Aztán úgy, hogy már csak 9 kili és végre újra találkozom Zsoltival, tehát kapok vádli masszázst, és pár jó szót. Ez a 18 kilométer fogyott a legnehezebben. Bár nem volt bajom, de folyamatosan lassultam és fejben is kezdett nagyon elegem lenni.
Beértem végre ismét Sarudra, 63,9 kilométer. Kellett megint az autós frissítés, a testi-lelki feltöltés. Zsolti megkérdezte, hogy milyen érzés túllépni újra egy határt, ahol még nem jártam. Érdekes, ezen addig nem is gondolkodtam. Elkezdtünk egyezkedni a követező találkozónkról. Az utolsó nagy frissítő pont 85,3 kilométernél volt. Kértem, hogy hamarabb ne jöjjön ki elém, mert érzem, hogy már nyűgös vagyok, jobb, ha nem találkozunk, mert a végén még beülök a kocsiba. Inkább hajtson engem a tudat, hogy ott vár 85,3 kilométernél. Az még bő 26 kilométer volt, többször is rákérdezett, hogy biztos vagyok-e ebben, hogy egyben akarom letolni. De végül megállapodtunk, hogy mentálisan jót fog tenni, onnan meg már valahogy csak begurulok a célba.
Az ezt követő 26 kilométerre nem igazán emlékszem. Foszlányok vannak: esett az eső, frissítettem rendesen, Zsolti meglepett Kisköre előtt, beszélgettem pár futóval. Szerintem jól voltam. Az biztos, hogy belassultam nagyon, mert amikor haladtam, akkor 7:30-as ezrekkel mentem, viszont ha elfogadtam azt, hogy ez az új tempóm, akkor abban kényelmesen tudtam utazni. A testem dolgozott, fejben pedig máshol voltam. Eszembe jutott az elmúlt évek több nagy pillanata. Voltak köztük jó dolgok és nehezek is. Az utóbbiakat szépen letettem az út szélére, kilométerenként hagytam őket magam mögött. Ez a szakasz kicsit spirituális volt. Emlékezős, megtisztulós, búcsúzós.
Végül begördültem az Abádszalóki Kikötőbe (85,3k). Már nagyon vártam a szokásos tuningot. Masszázs, kaja, lábak a műszerfalon pihentetve. Itt már éreztem, hogy nagyon kész vagyok, és még mindig sok volt hátra. Megkaptam a Gizionok üzenetét, hogy drukkolnak nekem. Állati jól esett, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy tényleg folyamatosan figyelték az online időeredményeket és virtuálisan kiabálták a nagy-nagy „hajrá”-kat. Közben Gabi jelezte Zsoltinak, hogy vészesen fogy az időtartalékom, és rúgjon seggbe, ha sokáig állnék egyhelyben. Szóval egy lerövidített wellness után indultam tovább.
Innen már sok minden borult. Mivel a hideg idő ellenére sokat ittam, ezért állandóan pisilnem kellett. (Beállt combizmokkal nem volt kellemes). Így kitaláltam, hogy ritkábban frissítek. Viszont kicsit átlendültem a ló túloldalára, mert teljesen abbahagytam a folyadékpótlást. Valahogy kiment a fejemből. Azt vettem észre, hogy egyszer csak szomjas vagyok. Annál pedig még több kilométer volt hátra, hogy ilyen hiba beleférjen. Ezért korrigáltam, és próbáltam újból rendszeres időközönként enni-inni.
Ismét kezdődött a játék a fejemben. Annyira fáradt voltam, hogy nem akartam belegondolni, mennyi van még hátra. (Még 26 kilométer. Azaz közel 3 órán át még ugyanezt a futómozgást kell végeznem. És nem szabad gyalogolnom, mert a szintidő a sarkamban van). Próbáltam egészen apró szakaszokra osztani a fejemben a hátralevő távot. Ekkor már az 5 kilométerre levő következő frissítőpont is olyan távolinak tűnt, hogy még azt az 5 kilométert is szétosztottam: „Már csak 3 kili és eszem egy zselét. Onnan még 1 kili és megvan a századik (100!!) kilométer, onnan pedig még 1, és ott az utolsó előtti frissítő állomás”. Mindezt nehezítette, hogy lemerült az órám, így már csak érzésre mentem. Sem azt nem tudtam, hogy milyen a tempóm, sem azt, hogy hányadik kilométernél járok. A frissítő pontokon mindig próbáltam nagyjából képbe kerülni a számokkal.
Két sráccal küzdöttünk a végén, ők is hasonló tempóban és hasonlóan érdekes futóstílusban tolták a végét, harcolva a szintidővel. Közben lement a nap, és jöttek a szúnyogok. Fürtökben lógtak rajtunk még futás közben is. Arra jöttem rá, hogy 105 kilométerrel a lábaimban már nincs erőm szúnyogokat csapkodni a combomon, ezért inkább hagyom, hadd egyenek belőlem. Megállni viszont így nem tudtam, mert gyalogló tempónál elviselhetetlen volt a támadásuk. Utólag belegondolva nekik is köszönhetem a szintidőn belüli teljesítést.
Tiszaörvény. 107,4 kilométer. Utolsó csippantás, pár könnycsepp, „ez már meglesz” érzése. A speakert innen már hallani lehetett, aki a célban várta a befutókat. A zene fokozatosan hangosodott. Még két megtáltosodott egyéni női versenyző elsprintelt mellettem, de utána már csak én voltam és a maradék 3 kilométer.
Összegezve a 111 kilométeremet azt kell mondanom, hogy nem volt bajom. Az első 46 kilométerig egyenletes tempót mentem, utána pedig kb. 15 kilométerenként lassultam. Viszont ha beálltam a lassabb tempóra, akkor abban kényelmesen tudtam kocogni tovább. A lábaim nem fájtak különösebben, csak elfáradtak; a gyomromnak semmi baja nem volt, még csak émelygés sem kerülgetett.
Az éjszakai hazautazás fájdalmasabb volt, mint a futás bármelyik szakasza. Az anyósülésen ülve kezdett beállni a lábam. Nem esett jól sem kinyújtani, sem felhúzni. Közben kezdődött a hidegrázás is. Éhes voltam, viszont bármiből is próbáltam enni, hányingerem lett tőle. De simogattam a célszalagot és a befutó érmet, és elégedett voltam. 🙂
Hazaérve leltárba vettem a testrészeimet. Megvolt minden. A jobb lábamon sok nagy hólyag volt. Ezekbe a Gabi által előírt módon cérnát varrtam. Csini lett. 🙂 A sok hólyagtól a „műtét” előtt úgy néztem ki, mintha 7 lábujjam lenne azon a lábfejemen. Futás közben valószínűleg próbáltam tehermentesíteni a jobb lábamat, így a bal láb több munkát kapott és az a térdem jobban elfáradt. A hátamon, a melltartó pánt alatt középen, és a hónom alatt kisebb felületen hiányzik a bőr. Futás közben ezekből semmit nem éreztem, úgyhogy túl mélyek nem lehetnek. Éjjeli fél 2-kor ájulásszerűen álomba merültem. Négyszer ébredtem fel arra, hogy átizzadtam a pólómat és az ágyneműt. Másnap reggel a körülményekhez képest jól voltam. A robotmozgás estére elmúlt, és kellemes izomláz maradt csak.
Az órám a 93. kilométernél merült le. Érdekességképp: akkor 107.482 lépésnél tartottam, és 4.080 kalóriát égettem el (ez gyanúsan kevés, szerintem hibásan mért), az átlagpulzusom 158 volt.
Köszönet: mindenkinek, aki hozzátett valamit, hogy teljesüljön ez az álmom. ❤ Gabinak az edzéstervekért és a lélekápolásért. Zsoltinak azért, mert nem csak elfogadta, de támogatta is a felkészülésemet, így hónapokig kevesebbet kapott belőlem, viszont többet az itthoni teendőkből. A verseny alatt hibátlan kísérőm volt, pedig tudom, hogy ez a 16 óra neki is küzdelmes volt. A nagyszülőknek, amiért számíthattunk rájuk, és vigyáztak a gyerekekre. A Gizionoknak a tanácsokért, a drukkolásért, a helyszínen tartózkodó különítménynek a pacsikért. A barátoknak, ismerősöknek, akik időről-időre rákérdeztek, hogy hogy haladok a felkészüléssel, és üzenetekkel bombáztak a verseny alatt. (Ezúton is elnézést, hogy nem válaszoltam menet közben, de próbáltam csak a futásra koncentrálni). Külön köszönet illeti az időjárást, hogy ilyen kegyes volt a futókhoz, és a tisza-tavi szúnyogoknak, akik végigkergettek az utolsó 20 kilométeren! 🙂
Tervek? Nem tudom. Egyelőre pihenés, nyári szünet a gyerekekkel, pár nap hegymászás, via ferrata (talán meghódítunk pár csúcsot Ausztriában). Ősszel pedig vár a Nizza Maraton és pár nap együtt a Gizionokkal a francia riviérán.
Az Ultrabalaton feladása egy kicsit jobban megütött, mint amire számítottam. A bokám hamar helyrejött, de a lelkemnek kicsivel több idő kellett, hogy magához térjen. Tudom, hogy jó döntést hoztam, de azt is tudom, hogy milyen amatőr hibákat követtem el, és mennyire dekoncentrált voltam. Kellett egy újabb hosszú futás, ami egy kicsit helyreráz, amiből erőt meríthetek, és amire tudatosan odafigyelhetek, és “kijavíthatom”, amit korábban elrontottam.
Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabitámogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.
A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.
Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.
A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.
baratrunning.com 