beszámoló
Nyúlcipőbolt Budai Trail
2017 decemberében sem tétlenkedtünk, alapozás kezdete előtt még egy komolyabb próbatétel várt a Gizionokra, a Budai Trail.
Eredmények – L táv
Elek-Belus Fruzsina, 2:43:24
Demeter Balázs, 2:59:56
Nagy Kriszta, 3:00:05
Gerlai Orsi, 3:00:19
Karlovitz-Thurnherr Zsófi, 3:18:55
Fruzsi
Kriszta
Orsi-Balázs
Zsófi
Eredmények – S táv, ahol mindannyian életük első terepversenyét teljesítették
Erdős Bori, 1:43:55
Kulcsár Judit, 2:03:19
Honi Kati, 2:08:00
Bori beszámolója:
Hát, nekem nagyon tetszett. Az órám kicsit jobb időt mutatott, mint az eredménylista, de azért 40-ből 15. annyira nem rossz elsőre, ugye?Piszkosul élveztem:) A talaj az valami eszeveszett volt, tényleg mintha direkt minden bemutatásra került volna, ami csak előfordulhat. Volt bokáig süppedős sár, megfagyott göröngy, hó alatti jég, befagyott pocsolya, bokáig érő hó. Emiatt én kevés szakasztól eltekintve csak a földet néztem és piszkosul odafigyeltem minden egyes lépésre. Csoda, hogy egyszer sem estem, pedig néha tényleg nagyon féltem. A táj teljesen lenyűgözött, az erdős meg a kilátós részek is, és kicsit sajnáltam is, hogy nem lehet néha megállni és nézelődni meg fotózni:)
Az erőmet szerintem jól beosztottam, akkor kezdtem el csak gyalogolni, amikor már éreztem, hogy nagyobbakat lépek gyalog, mint futva. Inkább azzal volt problémám, hogy túl későn kezdtem el újra futni az ilyen belegyaloglós szakaszok után (mire nekiindultam, már nagyon könnyű volt, innen gondolom, hogy kicsit korábban is elkezdhettem volna futni, csak hát olyan kellemes volt kirándulgatni:))). Lefelé, ahol tudtam, és ahol elmentek mellettem nagyágyúk (rávilágítva arra, hogy itt gyorsan is lehet ám menni, nem csak tyúklépésben:), próbáltam kicsit bátrabban ereszteni, itt voltak 5:30 közeli km-eim, de hát sok ilyen szakasz tényleg nem volt. A végén az aszfaltos szakaszon még amit lehet, beletettem. Az órám 1:36-ot mért (vélhetőleg leállt pár gyaloglós szakasznál), a tényleges 1:43 lett, de asszem semmi alapom így elsőre, hogy elégedetlenkedjek. Frissítésem, öltözékem, cipőm rendben volt, és sokat mosolyogtam.
Hát így történt:)
Kulcsár Judit beszámolója:
Összességében nagyon élveztem, nagyon pozitív élmény volt. A versenyszervezés egyszerűen tökéletes volt, sehol sem kellett várni, minden pakkra ment, sor nem volt (max a wc-nél egy kicsi), a jelölés meg hibátlan volt, akkor is végig tudtam volna menni, ha egyedül vagyok, de végül mindig voltak körülöttem.
Még a versenyközpontban belém hasított a gondolat, hogy bakker, mi lesz, ha én leszek az utolsó…. Szóval rendesen bemelegítettem és jó is, hogy így tettem. Az első 5 km végig emelkedett, de egész jól végig tudtam kocogni, igaz a pulzusom az egekben volt, de egyrészt nem írtál pulzust, másrészt bennem volt a para, hogy mi lesz, ha utolsó leszek, ez mégiscsak egy terep verseny, itt biztosan senki sem gyalogol 🙂 Szóval kemény volt az eleje nagyon, mentem ahogy bírtam. A cipőm elfogadható volt, szerintem, nem a cipő miatt nem mentem gyorsabban, hiszen volt teljesen futható rész, csak már nem bírtam futni. A frissítőponthoz érkezve 8 km, eléggé elkészültem az erőmmel. Ja, kb. a 4. km-től fájt a gyomrom, hogy a betegség maradványa vagy a hirtelen megerőltetéstől, nem tudom. Gondoltam a ponton iszom teát, de nem volt. Enni csak két kis szelet banánt mertem, pedig terülj-terülj asztalkám volt, de gondoltam maradok a jól beváltnál a gyomrom miatt. A pontról kiértünk egy nagyon széles nagyon jól futható, ámde végtelenül egyenes és sunyin emelkedő részhez. Na itt, kész voltam. Gondolkodtam, hogy mi lehet. Eléheztem? De én olyat nem szoktam, másrészt csak 8 km-t mentem, reggeliztem rendesen, a verseny előtt is ettem, szóval úgy döntöttem, hogy holtpont, majd elmúlik. Nagyon nehezen múlt, úgy csináltam, hogy 100 lépés futás, 100 lépés gyaloglás, látod is a fogacskákat a vége felé. Aztán elmúlt, de jött egy olyan sáros 2 km rész, hogy nem hogy futni, még sétálni sem tudtam. Anyázva araszoltam, de gondoltam, majd csak leérek egyszer és így is lett 🙂
Rájöttem, hogy a terepfutásban mi a flash. Egyrészt nyilván a természet. Másrészt, hogy nagyon ott kell lenni fejben, nem lehet közben az esti főzésen, rakott karfiolon és egyebeken mélázni, kőkeményen figyelni kell.
Rendes népség ez a terepfutó, senki sem ordított rám, hogy húzzak le a track-ről, ahol tudtam elengedtem a gyorsakat nyilván, mert ki szereti, ha lihegnek mögötte, de ahol volt két sáv ott mentem, ahol tudtam és gondoltam, hogy majd aki akar és tud kikerül és így is lett. Szóval rendesek voltak 🙂
Epilógus 1. Megnéztem, és nem lettem az utolsó 🙂 A 40 női indulóból 31.-ik 🙂
Epilógus 2. Beneveztem a következő terep versenyre, sőt, már ki is fizettem, nincs visszaút. Közel háromszor ilyen hosszú és kétszer ennyi szint. A felkészülés megkezdődött!
A terep új híveket szerzett magának, ahogy a beszámolókból is kitűnik:-)
Csanya köszi versenyt!
Nizzában jártunk
A most már szokásossá váló novemberi közös futóversenyre 2017 novemberében a francia Riviérán kerítettünk sort. Elsősorban évzáró fun runként készültünk a Nizza-Cannes közti távra, de akadt két első maratonistánk is, illetve a a duóban indulók között PB-t futók.
Erna beszámolóját már korábban lehetett olvasni, most pedig jöjjön a futók teljes listája.
Kísérők is voltak szép számmal, a közös vacsorára 25 főnek kellett asztalt foglalnunk:-)
Maratonisták:
- Karlovitz-Thurnherr Zsófi, 4:17:45 (PB)
- Pálfi Lívia, 5:32:14
- Palyik Andrea, 4:49:38 (PB)
- Sári Erna, 3:52:12 (első)
- Tamási Krisztián, 5:32:14 (első)*
- Törköly Piroska, 4:13:52 (első)
Piroska
Zsófi
Félmaratonisták (kétfős maratonváltóban)
- Erdős Bori
- Hajdú Mária
- OniK
- Hupka Balázs
- Malkus Rita
- Molnár Eszter
- Nagy Nicol
- Polgár Dávid
Gratulálok mindenkinek a szuper teljesítményhez!
* Krisztiánnak régi vágya volt, hogy maratont futhasson. Az a típusú amatőr futó, aki nem igazán gyorsul, ezért olyan versenyt kerestünk neki, ahol a szintidőt bővebben szabták, ezért a 6 órás limit miatt esett a választás erre a versenyre. Az élmény az övé, kár lett volna kihagyni. A versenyen felesége, Livi kísérte végig.
Iszkiri Félmaraton beszámoló – Kormány Alexandra
Tudtam, hogy fizikailag képes vagyok rá – a futóedzések mellett pár hónapja nagyon figyelek a helyes táplálkozásra és lelkiismeretesen csinálom az erősítő edzéseket is – csak abban nem voltam biztos, hogy képes vagyok-e elhinni magamról, hogy végre sikerülhet! A verseny előtti napon azért elkapott a para, írtam is Gabinak, hogy küldjön valami tuti varázsigét hogy sikerüljön – ami utólag kiderült, hogy működött is – de ha ezt előre tudom, akkor inkább 1:55-öt kérek 😉
Délelőtt 11-kor kezdődött a verseny, amikor még mindig csak 1 fok volt. Először kicsit meredeknek tűnt a rövidgatya, de utálom, ha melegem van, ezért megkockáztattam. Jó választás volt, mert dél körül kisütött a nap és szuper futóidő kerekedett. Bár a versenyt azzal a szlogennel hirdették, hogy könnyű pálya, a 2-6. km-ig viszont végig alattomosan emelkedett az út, a végén pedig egy jó kis kaptatóval zárult ez a szakasz. Itt elég jól tudtam tartani a tempót, amit előre terveztem, de azért örültem, amikor végre síkra értünk.
A 12. km-nél kezdett a pesszimista énem előhozakodni azzal, hogy esélytelen, hogy 5:35 körüli tempóban tudjak végigmenni, de végül – nyomdafestéket nem tűrő hangnemben – kiosztottam és eltakarodott 🙂
A 18. km-nél még fel kellett kapaszkodni egy dombra – ami akkor valahogy egyáltalán nem esett jól – és valószínűleg a szervezők felmenői is ütemesen csuklottak, amíg a mezőny ott elhaladt – de utána már tényleg megláttuk a távolban a templomtornyot, ahonnan indultunk.
Az utolsó 2 km-en elvileg gyorsítanom kellett volna, de a lábaim beálltak az 5:34-es tempóra és egy picit sem voltak hajlandók gyorsabban mozogni… Végül 1:58:58 idővel sikerült beérnem, úgyhogy a legnagyobb csatát megnyertem: bebizonyítottam magamnak, hogy sikerülhet ami két évvel ezelőtt megálmodtam: az első nyögvenyelős, 2:16-os, 14 km után sok megállóval tarkított FM után – különösebb tehetség híján is – sok melót belefektetve igenis el lehet jutni a 2 órás idő alá!
Nagyon örülök neki, hogy ez most és így sikerült, jövő év elején ugyanis lezárul az életem talán egyik legszebb időszaka – még ha a mindennapokban az ember nem feltétlenül éli meg annak – amikor otthon lehettem a gyerekekkel.
Ebbe a rendszerbe teljesen bele lehetett illeszteni a futást (ha máskor nem, akkor éjfél és hajnali 2 között a futópadon 🙂 – leginkább akarat és szorgalom (na meg némi logisztika) kérdése volt, hogy az ember teljesíthesse az előírt edzésadagot. A jó közérzet mellett pedig az edzés és a versenyek adtak egy olyan pluszt, amire szerintem talán az összes otthon lévő anyukának nagy szüksége van: némi szabadságot és a bizonyítás lehetőségét, az önértékelés helyreállítását (persze biztosan van, akinek erre nincs szüksége, de nekem nagyon kellett).
Egyelőre rejtély számomra, hogy a meló-család-háztartás háromszögbe hogyan illeszthető be a rendszeres edzés, de biztonságot ad az a tudat, hogy a Gizionok között is mennyi kisgyerekes anyuka van, szuperebbnél szuperebb eredményekkel! Úgyhogy biztosan lesz kitől tanácsot kérnem! 😉
Azért bebiztosítottam magam, hogy legyen némi külső “kényszer” is a motiváció fenntartására: a Gizilovakkal jövőre nekivágunk az UB teljesítésének, úgyhogy ha esetleg belesüppednék a mókuskerékbe és sikerülne lebeszélni magam a rendszeres edzésről, akkor ott lesz 4 ember, aki miatt nem tehetem meg, hogy ilyen hülyeséget csináljak! 😉
Amikor 2 éve megkértem Gabit, hogy segítsen az edzésben, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen remek közösségbe csöppenek és ennyi “virtuális” barátot szerezhetek a futás által! Remélem, jövőre végre be tudok csatlakozni valamelyik edzőtáborba, de ha máshol nem, akkor az UB-n minél több Gizionnal találkozhatok személyesen is, mert ez egy fantasztikus csapat! 🙂








