Uncategorized
Jungfrau Marathon beszámoló, 2.0 – Erős Gábor
Most, hogy sikeresen lefutottam a Jungfrau Marathont könnyű lenne elfelejteni, hogy egy évvel korábban kudarcot vallottam, pedig tanulságos. Elmesélem.
Szeptember valahanyadika reggel, Interlaken, 2023.
Izgulok. Fáradt vagyok. Szarul aludtam. Éjjel azt álmodtam, hogy Várkonyi Andrea belopózott a szállásunkra és az ágyam mellé kikészített RedBullt kicserélte egy Hell Lattéra amit a jachton ivott. (Ez nem vicc baszki, tényleg ezt álmodtam) Hol lehet pisilni? Hol a csomagleadás? Rohadtul idegesít, hogy képtelen vagyok arra a befelé fordulásra ami ilyen alkalmakkor számomra annyira fontos. Mindegy lófasz, jó a kondim, minden fasza lesz. Ezt azért inkább csak elhitetni próbálom magammal.
Félek. Sokan számítanak most valami sikerre. Tizennégy éve erről a versenyről pofázok mindenkinek. Elindulunk Interlaken utcáin, és valahogy nem élem a hangulatot. Olyan mintha nem lenne. Az egész város zenél, kiabál, szurkol és valahogy szürkének érzem. A tempó jó, rendben vagyok de valami nem állt össze. És a gyomrom is fáj. Töprengek mi lehet a baj, sejtem is, túl sokat reggeliztem, ezen már nem tudok változtatni. Remélem elmúlik. Lassan elkap azért a hangulat, 5-10 km között még akár élvezném is, ha kapnék levegőt abban a borzasztó hőségben. Igazságtalan, hogy Svájcban ősszel hőség van. Persze a pólómra tettem a rajtszámot, még vetkőzni sem tudok.
10 km után jönnek az első kisebb emelkedők és megviselnek. Hát ez baba. Faszabazmeg, hogy lelassulok egy apró emelkedőn a verseny negyedén. Szenvedek, vánszorgok, próbálom tartani a fókuszt. Egyre nehezebb. 15 km-nél sétálok. Oké még, minden oké, sokan vannak mögöttem, nem vészes a helyzet, innen még simán fel lehet állni, de azért szar.
Féltávnál pontosan tisztában vagyok vele, hogy semmi értelme folytatni. Jól ismerem a pályát, tudom, hogy szintidőn belül megérkezni az utolsó pontra abban az állapotban kizárt. Féltávnál ezen a versenyen még teljesen kipihent állapotban lendületesen kell tudni futni. Én meg sétálok és semmi életerő nincs bennem. Mindegy. Harcban akarok meghalni. Nem opció a feladás bármennyire is csábító. Ha megállok az azért lesz, mert nem engednek tovább, vagy azért, mert hordágyra tesznek. 27 km-ig kell kibírni „futva” onnan jön a durva emelkedő azon jó leszek. Ha már lehet sétálni bírni fogja a gyomrom, a futómozdulatok gyötrik nagyon. Tényleg. Tök jó. Elsétálok egy csomó ember mellett. A „fal” tetején egész jól érzem magam. Ott kell megint kicsit futni az szar. Tekereg az út jobbra balra, jobbára emelkedik, egy darabig még viszonylag lendületben vagyok, aztán érkezik az összeomlás. Botorkálni kezdek, a frissítőpontnál megállva vibrálni kezd a kép.
Itt van masszázs, szanitéc, minden, nem szabad észrevenniük, hogy szarul vagyok nehogy kivegyenek. Hirtelen ötlettől leülök egy székre egy vádlimasszírozásra és már szakad is a film. Oké, ennyi volt. Hallom, hogy noszogat a masszőr, hogy kész van, jönne a következő páciens. Kedves persze. Oké, oké, mondom és keresem a fényt, keresem azt a valamit, ami megmozdítja a lábamat. Ha nem tudok felállni idehívja az orvost és akkor baszhatom az egészet. Azt veszem észre, hogy a két lábamon állva kijutottam a sátorból és haladok. Még időn belül vagyok, az emelkedőn sokat tudtam nyerni hála a tátrai túráknak. Haladok, sőt Wengen központjában rohadt jól futok, integetek az ünneplő tömegnek. Pünkösdi a királyság nyilván. Tudom, hogy a várost elhagyva alattomos, folyamatosan emelkedő szakasz jön a következő nyolc km-re – az utolsó pontig.
Ha azon túlvagyok akkor már négykézláb is bemegyek a célba de ott át kell menni 5 óra 50 percen belül és nagyon úgy néz ki mindenféle számolás szerint, hogy ez akkor is necces lenne ha erőben lennék. De nem vagyok. Úgy érzem, már többszörösen meghaladtam önmagam. Fojtogat a sírás és a gondolataim a legnagyobb szélsőségek között vergődnek. Persze, meg fogom csinálni. Egész biztos nem fog sikerülni. Simán meglesz. Lehetetlen. Király vagyok. Egy nyomoronc vagyok, elbasztam és nem fogok tudni az emberek szemébe nézni. Yííha, de száguldok. Most kéne visszasétálni a faluba. Persze ezek a hangulatváltozások a tempón is látszanak. Amikor gyors vánszorgás van, akkor lelkesen, amikor száz méter után elfogy az erő és lassú vánszorgás jön akkor elkeseredetten.
Egyvalami biztos. Addig fogok menni amíg azt nem mondják, hogy már nem mehetek. Nem egyedül vagyok így. Egy vesztes csata áldozatai kúsznak-másznak a feloldozás felé. Legszívesebben eltaposnám őket, hogy a holttestükön átgázolva én egyedül időben odaérjek. Legszívesebben a véknyukba vágnám a könyökömet, hátha attól jobban megyek. Biztos vagyok abban, hogy ők is ezt tennék velem. És nem zavar. Nem zavar semmi. Az sem, hogy menni sem tudok. Van ilyen. Nem tudok menni, de megyek. Hol van már itt a valóság…
Durva, mennyit kell menni addig a kurva pontig és milyen szédítő sebességgel peregnek az órán a percek. Egyre kevesebb van belőlük. Valami szörnyű időviharba keveredtünk, vagy az óriások szórakozásból megrángatták az ösvényt, hogy hosszabb legyen. Ott a pont. Karnyújtásnyira. Még futnak onnan tovább emberek, még nyitva van. Még talán van egy percem, hogy átmenjek. Már nem fut tovább onnan senki. És még mindig nem vagyok ott. Nos, úgy döntök, hogy nem hiszek a szememnek, továbbra is teljes erővel megyek. Hátha önként álltak meg, akik megálltak. Hátha még simán tovább lehet menni, csak épp amikor odanéztem akkor nem akart senki. Minden minden tartalékomat bevetem. Nem érzek már semmit. Kedves leány állja utamat. Ennyi.
Kevesebb mint négy km-el a cél előtt kb. öt perccel estem ki. Jófejségből odaadják az érmet meg a finisher pólót. Van egy kis arculcsapás íze, bár jólesik a kedvesség. Eddig küzdöttél hülyegyerek, ennyi erővel féltávnál is megállhattál volna. Most kipihenten utaznál a vonattal a célba. Nagyon gyorsan kell egy döntést hoznom mit kezdek a helyzettel. Nem könnyű pozitívan látni. De nem lehetetlen. Ahonnan indultam, onnan nézve óriási siker. De. Álmodtam egy világot magamnak. Egész jól megérkeztem a kapuig csak hát a házmester korán lefeküdt. Borzasztó rosszul voltam utána testileg is. A szervezetem a lehető legvégsőkig kimerült, a puszta lét is nehéz volt. Tűzött a nap, orvos kellett volna tényleg. Órák múlva tért vissza az erőm.
Kontraszt: Idén a legrövidebb úton mentünk oda, elkerültük a látnivalókat. Nem is nagyon beszélgettünk, inkább voltam bunkó de nem engedtem magam kizökkenteni. Sátorban aludtunk, amiben nem volt meleg. A rajthoz menet a vonaton végig zenét hallgattam, becsukózkodtam a saját világomba hiába volt velem a párom. Azt a cuccot vittem amiben az edzések javát csináltam. Nem vittem tartalékot semmiből, hogy ne kelljen gondolkodni mit vegyek fel. Egy pár saru, a jólbevált cipő ha netán túl rossz időt kapnánk, egy futógatya, egy trikó, napszemüveg, kulacsöv, kész. Nem volt B terv.
És szinte senki nem tudta, hogy megyek. Négy embernek mondtam el összesen abból is az egyik ott volt.
UTH Visegrád Trail – Nagy Erika, beszámoló
És akkor eljött a verseny napja.
Már reggel sírtam vagy háromszor, amikor jöttek a posztok a FB-on a versenyszervezőktől, amiket a versenyzőknek és a crew-nak írtak. Úristen, el sem hiszem, hogy eljött ez a nap! De jó, hogy itt vagyok, de jó, hogy vettem nevezést, de jó lesz újra kint lenni az erdőben! Az elmúlt hetek parája eltűnt, keveregtek, kavarogtak bennem az érzelmek, izgatottság, öröm, hála, várakozás, türelmetlenség.
A versenyközpontban találkoztam (Cseke) Bettivel, (Üsztöke) Andival, (Palásti) Petivel és Emivel, puszi, ölelés, gyors átöltözés, aztán buszozás a rajtba, osztálykirándulás feeling. A Sibrik-dombnál már ott volt a Főni és a többi Gizion, bandázás, aztán kis bemelegítés, közös fotó, és már el is jött a fél három, a rajt időpontja. Még az a srác is írt nekem, akitől vettem a nevezést – Kanadából. Külön jól esett, hogy számon tartotta a rajt időpontját az időeltolódás ellenére.
Most tényleg úgy voltam vele, hogy csak futok a saját tempómban, úgy, ahogy tudok, nem érdekel semmi és senki, lesz, ami lesz, olyan időt futok, amilyet, csak élvezni akarom az egészet. Tanultam a tavalyiból, amikor saját magamat nyírtam ki a saját elvárásaimmal.
Futottam, ameddig bírtam, az emelkedőkön átváltottam gyaloglásra, aztán ahogy kiegyenesedett a terep, futottam tovább. Az első nagy sáros emelkedőnél elégedetten konstatáltam, hogy a cipőm talpa milyen jól állja a sarat (haha), nem is csúszkálok. Futás, gyaloglás, futás, gyaloglás… Az Urak asztala mellet a single track-en vonatozás, itt éreztem, hogy tudnék gyorsabban is menni, de sebaj, nem kezdek el nyomulni.
A Pap-rétig elfogyott egy fél liter izó, meg egy fél liter víz. Itt ittam egy kis izót, teteltölttettem a kulacsaimat, megkértem az egyik crew-t, hogy öntse le a fejemet (sapkámat) vízzel, meg jutott egy kicsi a hátamra meg a mellkasomra is. Aztán futás tovább, pár csajt megelőzök, hurrá, azért mégis csak versenyen vagyunk, kérem szépen.
A Hétvályús forráshoz a nagy lejtő jól megy, a cipőm talpa marha jól fogja a talajt, nem csúszkálok, közben néha megtapogatom a zsebemben lévő százast, minden rendben van. A Vörös-kőre a mászáson már csak röhögök, gyökerekben kapaszkodás, kis lépcsők keresése, most nem káromkodok annyit, mint tavaly, vagy azelőtt, ez a játék része, gondoltam, csak elfogy egyszer. Közben páran megelőznek, nem baj, ez sem baj, semmi sem baj. Azért a tetején hangosan mondom, hogy el sem hiszem, hogy felértem. A tetőn gyorsan lövök egy selfie-t a rókával, közben srácok a panorámát fotózzák, ugratom őket, hogy biztos ipari kémek és csak a szemközti gödi gyárat jöttek tanulmányozni. Beszélgetnek, hogy ők nem tervezik, hogy futnak innen lefele, nem is értem, nekem meg ez az egyik kedvenc részem, szeretem ezt a lejtőt. Az erdő gyönyörű, az út szélén vadvirágok, minden buja, a zöld millió árnyalatában tündököl. A nap már alacsonyabban jár, aranyos fénnyel szűrődik át a lombokon.
Innen megint enyhe emelkedő, felfelé gyaloglok, de haladok, most nem vagyok annyira fáradt, mint tavaly, megint megelőzök pár nőt, magamban kis elégedettséget érzek. A Nyerges nem hiányzik, kicsit örülök is, hogy most nem kell megmászni. Haladok tovább, közben ismerős az ösvény, szerintem régen a WTF Szentendre itt vezetett, jártam már erre.
A Skanzen előtt van egy nagyobb lejtő olyan 21 km-nél, itt megint összeszorul a torkom és a sírás kerülget, ez már meglesz, innen már csak lefele kell menni. A műút szélén két srác áll, tapsolnak, a pont előtt már vagy 50 méterrel ott a crew, taps, kereplő, hihetetlen érzés! A Skanzennél újabb kulacstöltés, de már csak félig, most már csak 6 km, kb. 40 perc, ez már elég lesz a célig. Elfelejtek sapkát vizezni, de utána Szentendre szélén egy cuki, kedves néni kitelepült a háza elé és privát frissítő pontot csinált, víz, házi süti, lavórban víz mosakodni… itt sapkát vizezek és megyek tovább. Ezen a szakaszon azért már nézem, hogy kik a nők előttem, megelőzöm-e őket, volt, akit igen, volt, aki engem előzött le. Most sokkal kevesebbet gyalogolok ezen a szakaszon, mint tavaly vagy azelőtt, valahogy rövidebbnek is tűnik, és összességében egy perccel gyorsabban is teljesítettem ezt a szakaszt, és 4 helyezést javítok is. Eljutok a digitális állapotba, fáradt vagyok már, könnyű futásból még könnyebb futásba akarok váltani, de ez nem megy, vagy futok, vagy gyaloglok, nem tudom a tempómat máshogy szabályozni. De inkább a futást választom.
Leérek a Bükkös patakhoz, Beo Cafe (nem tudom, hogy hívják most), nagyon kicsi gyaloglás, szinte végig futás. Kis állatkert, érzem a szagokat, kis lépcső, futás tovább, átmegyek a 11-es út alatt, Kispiac, macskakő, ez mondjuk nem esik jól, kishíd, aztán az emelkedő fel a Fő térre. Végig kocogok felfelé, ilyen sem volt még eddig, megelőzöm a fiút és a lányt, akivel kerülgettük egymást, Fő tér, kolompolás, taps, itt van egy barátom, aki csak miattam jött ma ki Szentendrére, mert ő vasárnap fut az 54km-en, fut mellettem, együtt futunk le a lejtőn, engem videóz a telójával, Úristen! Aztán az utolsó 2 kanyar, amivel ráfordulok a célegyenesre, szól a kereplő, a kolomp, hallom a nevem, tapsolnak az emberek, nekem tapsolnak, Gabi ott áll a kordon mellett, én áthaladok a célkapun, óra megállít, és én már megint sírok. Túlcsordulnak bennem az érzelmek.
Sikerült, ami olyan sokáig neccesnek tűnt, még egy hónappal ezelőtt is, de örülök, hogy minden ellenére rajthoz álltam. Utólag biztos sajnáltam volna, ha kihagyom. Különösebben nem érdekel az időeredmény, bár a 4 órán meglepődök, azt hittem olyan 4,5 lesz. Hihetetlenül jó élmény volt ez az egész, pont úgy volt jó, ahogy volt.
Végtelenül hálás vagyok neked Gabi, hogy elviseled a nyünnyögéseimet és támogatsz, jóban, rosszban, és hiszel bennem még akkor is, amikor én nem hiszek magamban. Köszönöm!
4:01:12
Absz: 211/363
Női: 65/138
Budai Trail – Üsztöke Andrea, beszámoló
L táv (27 kili meg az apró, 800 szint, vagy mennyi…)
Ha egy mondatot írhatnék csak, akkor az az lenne, hogy ez totális szívcsakra nyitó társasági esemény volt!!!
Amilyen fos volt a hetem, annyira jó volt ez a futás.
Ment egész héten a különböző közösségi platformokon az ijesztegetés, hogy “mind meg fogunk halni”, meg ilyen-olyan hülyeségek (már ami az időjárási anomáliát illeti-amennyiben anomália, ha télen havazik.
Persze a magyar átlag futó nem tud túl sokat készülni ilyen havas körülmények között, de azért ennyire ráparázni valamire…
Hadakoztam még a vendégekkel…(körmös vs karácsony és a vendégek)
Örökösödési szarságok is voltak még…
Meg úgy általában egész héten hatalmas pörgésben voltam, iszonyat sok dolog történt, amit időm sem volt még feldolgozni. Ezek között sok jó dolog is történt, amit azért jó lett volna mélyebben magamba szívni! Állandóan pörgünk, nincs semmire igazán idő, mindig mindent csak ledarál az ember.
Szóval kb 4 óra alvás után, elég agresszív hangulatban indultam el harmadmagammal a versenyre.
(Én momentán legalább mindent elpakoltam, ami kell egy versenyre!Huszti Gyuri:-)
Időben érkeztünk, volt még egy óránk a rajtig. Sok ismerőssel le tudtam pacsizni, öröm ennyi lelkes arccal találkozni! A “fajtám” között egyébként mindig megnyugszom!
(Lehet a munkahelyemre kellene vinnem párat belőlük???)
A rajtban ment az évődés két sráccal, de legalább meggyőztek, hogy a crampont könnyebb le, mint felvenni, így inkább gyorsan felvettem még rajt előtt. Nagyon jó döntésnek bizonyult, elképesztő önbizalommal futottam vele végig a pályát (csak a vége előtt, az aszfalton vettem le)! A táj valami elképesztően gyönyörű volt! Ha a múlt évi winter wonderland volt, akkor ezt most photoshoppolták!!! (Aki felismeri, hogy melyik filmben hangzott el ez a poén, azt meghívom egy bárakármire!
Az első 5 km-en összekalapálod a pálya szintemelkedésének harmadát. Itt még eléggé egymás nyakán voltunk a többiekkel. Egy kisebb, jól futható lejtő után ismét felfelé tart az útvonal a Nagy-Szénás tetejére. Itt gyönyörű kilátás fogadna minket, ha éppen lenne, de a füledben lüktető magas pulzus miatt SEM érzékelsz semmit, főleg, ha előtte Erdei András (itt épp, mint hivatalos fotós) rádrivall, hogy futni kéne kicsit a kép kedvéért! Nyílván meg sem próbálsz sétálni, plusz még mosolyogsz is, nehogy már ne legyen rólad majd menő fotó!!! (Még jó, hogy nem hangosak a fotók! Nem hallatszik a zihálásom rajta!)
A tető tele volt szánkózó családokkal. Állati jó volt látni, hogy hogy élvezi mindenki a havat! Persze próbáltuk korrumpálni a szánkóval rendelkező emberkéket, hogy a lejtőre igazán átadhatnák járműveiket! Szóval ismét kis lejtő, utána aszfalt Nagykovácsiban (itt sajnos elengedte magát egy láncszem a cramponomon), majd ismét emelkedő. Ez az utolsó “komoly” emelkedő a versenyben. A Csergezán kilátó alatt el, Tarnai pihenő felé le. Isteni csapatás volt, nagyon élveztem, hogy nem csúszok el sehol! A kilátás nyáron innen is nagyon szép, de most itt is kilátástalanok maradtunk (persze csak ami a tájat illeti!!!). Pici emelkedő volt még, tavalyról sokkal hosszabbnak rémlett, utána viszont már csak a célig tartó lejtő várt minket!
A pálya borzasztóan megterhelt mind fizikailag, mind mentálisan. 80%-ban egy kb 25 cm “széles” (haha! inkább keskeny…) nyomvonalon kellett haladnia a futóknak. Ez amolyan ruhabemutató modell járást jelent, ahol csak egymás elé pakolhatod lábaidat…Persze a pro versenyzőket az a megtiszteltetés érte, hogy ott vághattak utat, ahol akartak! Persze a 40 cm-es hóba. Döntse el ki-ki maga, hogy melyik nagyobb szívás! A hó súlya alatt minden ág és bokor jelentősen torzította tisztánlátásunkat. Értsd, néha (elég sokszor…) lehajolva, leguggolva tudtunk csak haladni, ami jól kizökkentett a futóritmusomból, már amennyiben ez éppen megvolt! Ez a vége felé már annyira frusztráló volt, hogy képregény-szerű nyögést hallattam magamból.
Melindával végig együtt futottunk. Fél éve ismertük meg egymást, hol máshol…egy versenyen! Ott is nagy volt már az összhang, hol ő húzott engem, hol én őt (legalábbis ezt hazudta…). Most is így volt. Ja! Nem! Marha jól nyomta végig, míg én csak a cramponomban voltam nagy leglány! 24-5 kilinél így szólt: “Ő a lejtőt már nem fogja bírni, menjek majd nyugodtan!” Mondanom sem kell, majdnem lesprintelt a csaj lefelé!!!
Ja! És sikerült egész tűrhetően frissítenem! Nagyjából…
Szerintem életem első versenye, ahol csak másnap jutott eszembe, hogy vajon hanyadik is lettem. Nem mintha vérmes reményeim lettek volna, de szeretek az első harmadban tanyázni (persze élvezném én az előrébb tanyázást is, de mint említettem volt, nem szültem egy gyereket sem!
Annyira nagyon élveztem ezt a FUTÁST, hogy le se sza…tam, hogy verseny. Vagy mi?!
Nagyon hálás vagyok, hogy pár éve rátaláltam a futásra! Mindig irigykedve néztem a verseny előtt pacsizó sok-sok futót. Sosem akartam hamar kiérni, mert nem voltak futós barátaim, és csak hülyén éreztem magam, ahogy egyedül álldogálok egyik lábamról a másikra, míg mások egymás nyakába borulnak. A sok sok verseny viszont azóta már nekem is adott sok-sok barátot, így én is minél hamarabb kint szeretek lenni, hogy mások nyakába borulhassak!
Fussatok, mert futni jó! Igen, télen is!
Fotók: Gizionok, Terepfutas.hu
- ← Előző
- 1
- 2
- 3
- …
- 16
- Következő →
baratrunning.com 