Uncategorized
Nagy Szénás Kör – Berta László
Anti-beszámoló a nagy Szénás Körről
Álltam a Nagy-Szénás tetején a keresztnél, és néztem, ahogy valaki éppen a csúcs felé tempózik. Gebedjen meg a rohadék, mondtam magamban, ő még tud futni felfelé, én már nem. A nap is lement, már csak épphogy derengett az ég alja, a szél is fújt (azt mondják, itt mindig fúj), hideg is volt, így azért nem túl népszerű kirándulóhely ez, szóval mit keres ő itt? Bár… végül is én is itt vagyok. Mindenkinek megvan a maga indoka arra, hogy miért hülye.
Futás szempontjából az év viszonylag jól indult: február elején volt egy jóleső, laza edzéses kis Szénás Kör (31 km, 900 m szint) Bonoval, az egyik kutyánkkal, majd márciusban futottam egy saját elvárásaimhoz képest jó időt a Vértes Terepmaratonon, aztán belevetettük magunkat Gabival a júniusi Szentendre trailre készülésbe. Közben eszembe jutott, hogy úgysincsenek terveim őszre, meg lehetne próbálni a nagy Szénás Kört attól függően, hogy mi lesz Szentendrén. Minden jól ment egészen április közepéig. Ekkor elkapott valami légúti betegség, amiből csak 4 hét és két antibiotikum kúra után tudtam kimászni. Viszont az amúgy sem legendásan sok erőm csak nem akart visszatérni, nyöszörgős-rozsdás futásaim voltak. A fő attrakciónak szánt Szentendre trail ennek megfelelően valahol a siralmas és a katasztrofális között sikerült, amire jó nagy lapáttal rátett a kibírhatatlan hőség és az elrontott sóbevitel is. Közel háromnegyed órát kornyadoztam 43 kilométernél, a Vörös-kő utáni lejtő tetején ücsörögve, mire végre szédelegve képes voltam egyáltalán lábra állni és valahogy bevonszolni magam a célba. Sokan mondták, hogy király, hogy nem adtam fel, és beértem, stb. Persze, persze, de… De nem ezért mentem. (Utána heteken keresztül írogattam róla a beszámolómat, mert nem csak a jó dolgokról kell írni, ugye. Egyik nap átolvastam, és rémisztően sok negatív gondolat volt benne, úgyhogy végül kitöröltem a fenébe az egészet. Felejtsük el.) Ez viszont kihozta belőlem a vágyat: a nagy Szénás Kört mégis jó lenne megcsinálni. Ilyen táv nekem még soha nem volt, 40 km fölötti is csak egy, az előbb említett szentendrei horror. Szóval, elég ambiciózusnak tűnt a dolog, még úgy is, hogy nem akartam űridőt menni, csak hogy a futó szintidőbe beleférjek, és így hivatalos teljesítő lehessek én is.
Bono az ún. jellegfa mellett 2019 februárjában, a kis Szénás Körön
Gabinak félve említettem meg, azt hittem, hülyének fog tartani. Tulajdonképpen tényleg csodálkozott, mert azt hitte, a Piros 85 ötletét dobom be. De az a helyzet, hogy úgy érzem, egyre jobban távolodom a versenyektől. Mentálisan sokkal testhezállóbb egy ilyen csendes, egyéni rettenet, mint egy nagy csinnadrattával kísért rendezvény. Mikor futnám? A szülinapomon, október 24-én. Rábólintott. A rajt dátum később október 23-ra módosult. Haladtunk előre, alakultak a dolgok. Az előrejelzés (ami persze több hétre előre sokkal inkább jóslás-kuruzslás) szép, hűvös őszi időt mondott, 13-15 fokot. A futózsákomat közben eléggé megutáltam, úgyhogy felháborítóan sok pénzért vettem egy nagyon tutit. Leteszteltem, milyen kábé annyi cuccal telepakolva hosszút futni vele, mint majd a Szénáson, és messze felülmúlta az elvárásaimat. Kipróbáltam, hogyan tudom menet közben, külső aksiról tölteni az órámat, mert egyértelmű volt, hogy nem fogja kibírni egy töltéssel. Pöpec ez is. Közben napról napra melegedett a 23-ára jósolt idő. Október 20-án már ott jártunk, hogy aznapra 23 fokot mondtak (végül 26 fok volt). Frankó, már megint meleg lesz… De most nem érdekelt. Nyugodt örömmel vártam, hogy indulhassak, soha egyetlen versenyt nem vártam még ennyire, pláne nem ilyen izgulásmentesen. Kriszta (az egyetlen ember, akivel szinte rendszeresen szoktunk együtt futni – már ahhoz képest rendszeresen, hogy én amúgy soha senkivel) is ellátott pár jótanáccsal főként az útvonal számomra ismeretlen részeivel kapcsolatban. A zsákot napokkal korábban bepakoltam, késznek éreztem magam, fejben is nagyon egyben voltam.
És utolsó nap lebetegedtem. Nem volt komoly, igazából nem tört ki rajtam semmi, de pont annyira megborított, hogy érezhetően elerőtlenedjek, és a pulzusomon is látszódjon, hogy így most nem szabad ennek nekivágni. Egyeztettünk Gabival, semmi gond, kimászom ebből, visszaerősödök, ráedzünk, aztán mehetek. November 23. az új cél, pont egy hónappal a tervezett után. Edzői utasítások betartva: kimásztam, visszaerősödtem, ráedzettem, ahogy kérte. Korai indulást terveztem, hogy ne a végén, dögfáradtan kelljen sokat mennem sötétben. Napkelte 6:59, napnyugta 16:00. Időterv továbbra sem volt, csak annyi, hogy jó lenne beleférni a futó szintidőbe, azaz 13 óra alatt körbeérni. Nem lehetetlen, de se gyors, se erős nem vagyok, szóval azért necces.
Végül eljött november 23., szombat. Kelés hajnalban 3:15-kor, készülődés, átmozgató kutyasétáltatás, Rékától elköszönés (jobban izgult, mint én), majd 5 óra előtt pár perccel ott álltam a rajtban, a solymári művház előtt. 3 fok volt és metsző, fagyos szél. Eszembe jutott, amit sokan kérnek ilyenkor: engedjen át a hegy, az erdő. Tök vicces, hogy mindenki egy picit máshogy éli meg ezeket a dolgokat. Én nem az átengedésre vágyom, hanem a magához ölelésre. Azért megyek terepre, hogy egy kicsit eggyé tudjak válni azzal, amitől a városok elszakítják az embert. Hogy fogadjon be az erdő, engedje meg, hogy nála vendégeskedjek egy kicsit. Mutassa meg a szépségeit, a nehézségeit, izzasszon meg, sározzon össze. Hagyjon nyomot rajtam és bennem. Így indultam neki 5:13-kor.
Napfelkelte körül a Nagy-Kopaszon
Most jönne a tipikus futó beszámolós rész az adatpornóval, hogy mikor ettem zselét, mennyit ittam, hol voltam fáradt, mikor volt erőm, melyik szakasz volt könnyű, melyik volt szenvedős. De értelmetlen lenne ennyire belemenni a részletekbe, úgyhogy ez egy anti-beszámoló. Egyrészt mert más számára ennek nincs gyakorlati haszna, másrészt pedig mert ez mind nem fontos. Az a lényeg, hogy elképesztő hangulata volt a Jegenye-völgynek a hajnali koromsötétben. Meg az, hogy milyen volt a napfelkelte a Nagy-Kopaszra tartva, ahol a Csergezán-kilátó tövében éppen ébredezett pár bivakoló természetjáró; meg hogy vigyorogva megöleltem Kriszta nevében a jellegfát a Kutya-hegy után, mert megígértem neki. Hogy a Nagy-Szénásra felérve fülig ért a szám, mert eszembe jutott, amikor nemrég Rékával eljöttünk ide a kutyákkal, és milyen nagyon szerettük azt a napot. Hogy a Szeretet-forrás vizénél semmi nem eshetett volna jobban a soha véget érni nem akaró emelkedőn a Pilis felé. Hogy felvillanyozott a susnyásba bemenekülő rókák és őzek látványa. Ezeket az élményeket viszem haza, nem a kalóriabevitel gyakoriságát. Az egész utat imádtam úgy ahogy volt, egyetlen pillanat sem volt, amikor meg kellett volna állnom pihenni, minden olyan természetesnek és egyértelműnek tűnt. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna nehézségek. 50 km után a lejtők nagy részén csak séta ment, mert elkezdett erősen szúrni a bal térdem. A pilisi gerincút utáni P+ alsó felét átmenetileg nyugodtan át lehetett volna nevezni “18+”-ra, mert hangosan végigkáromkodtam, annyira gonosz szakasz volt. És fájdalmas árat fizetve tapasztaltam meg, hogy a kidörzsölésgátló kenceficék semmit nem érnek, ha az ember elfelejti bekenni magát velük.
Kőris-völgy délután, ez volt a kedvenc részem
De végül csak odaértem a nyolcadik, utolsó előtti ellenőrzőponthoz, ami ugyanaz volt, mint a harmadik. A nagy Szénás Kör ugyanis egy nagyjából nyolcas alakú útvonal, aminek metszéspontja a névadó Nagy-Szénás hegycsúcs mellett/alatt van, magán a csúcson viszont csak az első karika útvonala halad át úgy 24 km-nél, a végén már nem kell felmenni. Amikor délután, másodszor értem a ponthoz, úgy döntöttem, mégis felvonszolom magam. Már csak bő 5 km volt hátra a célig, de el kellett búcsúznom a környező erdőktől, hegyektől. Igen, ez egy tök feleslegesnek és szentimentálisnak tűnő kitérő. Igen, tudtam, hogy jó pár percet veszítek vele. De a francba, mi értelme ennek az egésznek, ha nem élhetem meg ezeket a pillanatokat? Nem a pályacsúcsért megyek, több órányira leszek tőle mindig is. Akkor meg mit számít rongyos 8 perc? Semmit. Viszont egy plusz élménnyel szegényebb lennék, ha kihagynám. Csak 600 méter oda-vissza. Meg egy kis mászás föl-le. Adjunk neki.
A Nagy-Szénás este
Szóval, pár perc múlva ott álltam a Nagy-Szénás tetején a keresztnél, a sötétben. A fejem talán még soha nem volt ennyire kiürítve és feltöltődve egyszerre. Lekapcsoltam a fejlámpát, és körbefordulva még utoljára megnéztem magamnak az elmúlt sok óra főszereplőit: a Nagy-Kopaszt a kilátóval, a közeli szomszéd Kutya-hegyet, a Pilist a jellegzetes koporsó alakjával. És hálát éreztem, hogy mindennek része lehettem ma én is. Azt kértem reggel, hogy fogadjon be az erdő, és megtette. Megszenvedtem vele, de megadta azt, amiért jöttem. Van egy kedvenc mondatom a Harcosok klubjában, amikor Tyler Durden azt mondja: “Megvolt az életközeli élményünk.” Nekem ma megvolt. Odaintettem a közben felérő futónak, magamban elsuttogtam egy irigykedő, “anyáddal futkorássz itt felfelé” mondatot, és elindultam le, a cél felé.
12 óra 25 perc alatt tettem meg 78 kilométert és 2300 méter szintemelkedést. Valószínűleg lehetett volna picit gyorsabb, de nem igazán érdekel; ennyire vagyok képes úgy, hogy mellette maximálisan élvezzem is az egészet. És hát na, sikerült az, amit ha valaki egy éve jósol, a képébe röhögök: megvan a nagy Szénás Kör 🙂
RUNdevu Balatonfüred 12 h – Dr Földi Zsuzsa
Előzmények:
2018. szeptember Optivita 12 óra – 102,3 km, tele elbénázott dolgokkal, sok gyaloglással, felesleges fájdalmakkal (rosszul megválasztott zokni, cipő, elrontott frissítés, nagyjából úgy álltam hozzá, mintha egy másfél napos verseny lenne…)
2019. március közepe – jobb combfeszítőben és hajlítóban húzódás, BSZM párban félig-meddig sérülten
2019. április Sárvár 12 óra – még nem tökéletesen gyógyultan, de „megyek, amíg tudok, rosszabbodni nem engedem”: 99,6 km
2019. június: ismét durva vashiány, másfél hónap alatt injekciós pótlás, júliusban az edzőtáborban már minden oké.
Nos, hát ebből főzzünk valamit október közepére. Sárvár után tudtam, hogy bennem sokkal több van. Mivel Optivita idén nincs, lett viszont RUNdevu Ultramaraton Balatonfüreden októberben, neveztem is a 12 órás számra.Innentől minden egyes futás ezért az októberi 12 óráért volt. Amikor fulladtam az allergiától, amikor 36 fokban tűző napon délben köröztem a kedvenc 2,4 km-es körömön 30 km-t, az edzőtábor napi két-három edzése, a majdnem hányós feladatos futások – mind közben Füred volt előttem, beépül, beépül, ment a mantra, ha épp nagyon nehéz volt. Aztán nagyon gyorsan október lett, és gyorsan eljött a verseny hete is. Úgy szerveztem, hogy a verseny előtti hétvégém is szabad (gyerekek nélküli) legyen, tudjak minél többet pihenni, aludni, fejben is készülni. Erősnek, felkészültnek éreztem magam már hetekkel a verseny előtt, fizikailag is, fejben is. Nagyon vártam már, hogy 19-e legyen. Futni akartam, akartam az egész napos fókuszt, ennyire még nem vártam versenyt.
Néztem rajtlistát, de igazán nem érdekelt, hogy kikkel futok együtt, nem feltétlen a másokkal való verseny volt most az első, hanem hogy a két elrontott 12 óra után kihozzam magamból azt, ami tényleg bennem van.
A verseny hetében Gabi terve kicsit sokkolt, hogy szerinte mit kéne tudnom, én ennyire nem bíztam magamban, aztán ahogy ízlelgettem a számokat, elhittem, hogy a minimumot amit kért, biztosan meg tudom futni, és még többet is, igen. Kicsit izgultam, hogy meleg (20+ fok) várható a verseny napján napközben, de aztán elengedtem – akkor hűtünk, és több víz, több só, csak okosan, mint nyáron a 35 fokban 😉
Pénteken délután lementünk Füredre, rajtcsomag, vacsora, szállás, korán fekvés – 8-kor rajt, így nekem legkésőbb f6-kor ennem kell.
Szombat reggel korán kelés, reggeli, wc – na, az nem akart összejönni. Nem örültem neki, mert akkor ez a versenyen plusz állást jelent, de nem baj, ezen nem idegeskedünk, remélhetőleg hamar rendeződik a dolog majd.
Kinn vagyunk, pálya mellett parkoló, kirakjuk az asztalt, pár szóban elmondom és megmutatom Gábornak, hogy mit hol talál, azt meg hogy mikor mit kell adnia, már felírta magának. Nálam mindig legyen 20 percre való frissítés, és ha leadom az üres kulacsot, nyomja a kezembe a telit, nem fogok megállni, ha nem muszáj. GU gél, <i:am> sótabletta, víz az alap, vittem i:am izót, banánt, és bcaa-t, ha esetleg valami gond lenne a hasammal. Az órám fog jelezni, ha inni és enni kell, egy gondolkodni valóval kevesebb.
Hűvös van, fázom, de nem baj, ez jó, talán egész sokáig lehet jó időben futni. Induljunk már…
Végre, rajt 🙂
Pulzus: 159-165 utazó, utolsó órát megnyomni, ennyi a terv. Ez jó, könnyű, kényelmes, inkább 160 körül tartom, hátha a melegben nem megy nagyon a kiírt fölé. Néhány futóval váltunk pár szót, Lajkó Móni elfelejtette a chipet, az első köre kuka… Sajnáltam, de mivel segíteni ezen én nem tudtam, több energiát nem is tettem a szituba.
Eseménytelen első óra, 10 percenként víz, 45 perc gél, pulzus jó, tempó meglepő (5:50 stabilan). 12 km után – nnna, végre, budijárat. Toitoi, hű de magas, vagy én vagyok kicsit, hát jobb lenne bokorban, de ez van.
Aztán csak futok megint, jaj de jó ez így, ahogy most van. 10 perc, víz, 45 perc, gél. Gábor kezembe nyomja a sót, edd meg a körben.
Aztán teker a hasam, megint kiállok, hááát, jó lett volna ezt reggel elintézni, ez a toitoi nagyon nem jó, itt nem megy.
Futok, harmadik óra, negyedik óra – bal lapocka, helló. Hát itt vagy, görcsölsz, ahogy szoktad, jöjjön a spray. Csak menni, nem megállni, de nem is akarok, Gábor sem hagyná, Hanka minden körben mondja, hogy jó lesz ez, csak fussak szépen így tovább.
Jön a meleg, pulzus kúszik fel, hiába lassítok. Trikó le, jön a sapka vizezve, karszár, nyakba vizes póló. Pulzus jobb, de nehéz lenn tartani, Gabi üzeni, hogy ne nagyon engedjem feljebb. Hűtés segít, pulzus oké.
Teker a hasam, minden korty víz után rosszabb. Budi 2x, ez már nem az, ami reggel nem jött ki. Érzem is a mozgásomon, hogy az utolsó másfél órában nem sok minden szívódott fel, ezt helyre kell gyorsan hozni, még van hátra több, mint 6 óra, és több, mint 50 km.
Asztalnál két szóban elmondom, hogy gyorsan izót kérek, és innentől csak izó, banán, bcaa, a gél felejtős. Iszom ott állva egy nagy adag izót, plusz egy sótabletta, magamhoz veszek egy kulacsot, hát hajrá, haladjunk.
Hasam tekereg, de iszom 10 percenként, lemegy egy smecta a biztonság kedvéért.
Következő körben minden oké, a vállam/hátam kapja a sprayt. Gyaloglást csak annyit engedek meg magamnak, amíg az utolsó falat banán is lecsúszik, utána futás, haladni kell, mert az idő az megy…
Fáj a térdem. A jobb, ami soha nem szokott fájni. Fordító, jobbos, éles, ez nagyon fáj. Oké, akkor fújjuk a térdem is, és okosabban a következő körben, a fordítóban gyaloglás, nincs éles térdcsavarós visszafordulás. Spray segít, gyaloglós fordító segít, és továbbra is jobb láb, bal láb, ismétel.
Spray a hátra, térdre, itt a banán, edd meg, sarokig gyaloglás, addig a banán el is fogy, és futás, futás. Fordító gyalogol, és fut, fut.
Fáradok, 9 óra után lehet, ugye? 83 km felett vagyok, egész jól bírtam eddig, és jól is vagyok, kis fájás itt-ott, hát istenem, ennyi belefér 🙂 . De már csak 3 óra, 27 km kéne még legalább, annak sima ügynek kell lennie. 9 km/óra. Erős vagyok, futni szeretek, persze hogy menni fog. Muszáj.
Spray, banán, bcaa, 10 perc, már megint inni kell? De iszom, eszem, futok, ez a dolgom, jobb láb, bal láb…
11 órán belül meglesz a 100. Az tök jó, klassz csaj vagy, Földi.
97 km – budi. Na jó, a strandon is van, és nem magas, nem büdös, 2,5 perc – hát majd jobban tolom a végét, hogy meglegyen, aminek meg kell lennie.
Még másfél óra. Már csak másfél óra, tolni kell, emlékszem, Velencén is másfél órával a vége előtt üzent Gabi G-nak, hogy talán kezdjem el tolni, nincs hova tartalékolni – most nem üzent, de tudtam, hogy most is így van, 80 percet félhullán is lefutok, most meg bár fáj, meg fáradt vagyok nagyon, de nehogy már ne menjen:-) Amikor futok, tolom, próbálom a pulzust legalább a kiírt zóna alsó határa környékére feltolni, hát nem nagyon megy, de azért tolom, jobb láb, bal láb, gyorsabban, gyorsabban, …
Az asztalnál amíg spray megy a térdemre meg a hátamra, eszem pár falat banánt, közben guggolva nyújtom a lábam, a következő 2 km-t tolni kell megint. Gyorsak Gáborék, egy falat banán alatt megcsinálják, minimális az állás, és menjünk, toljuk, futás, futás.
Már csak egy óra. Kicsit több, mint 9 km, megcsinálom.
40 perc, nem kérek semmit, ennyi izóval megoldom már.
20 perc, kell a spray, nagyon fáj a térdem. Fog összeszorít, és fut. Jobb láb, bal láb, ismétel.
15 perc. 2,5 km kell még, meglesz, fog összeszorít, és fut. Jövő héten már nem fog fájni, most meg a futás a dolgod.
Utolsó kör, még 8 perc van. G-nek szólok, jöjjön velem, ha nem gond, hozza a plédet meg a sörömet. Ránézek az órámra: ha az órám szerint legalább 109,6 körül meglesz, akkor a 110 megvan. Az csak kicsit több, mint 1 km, meglesz.
Futunk, G mondja: „nem akartunk szólni, de első vagy. Már 2 órája. Két körrel van mögötted a második”
Utolsó körben is jutott még a fordítóból, helló, több ma már nem lesz, hurrá 😀
Duda, vége. Óra: 109,8 🙂 Tuti megvan a 110, meg kell lennie.
Ölelés, puszi, sör, pléd, vigyorgás 🙂
Azt tudtam, hogy dobogó körül vagyok, sejtettem, hogy talán 2. is lehetek. Megköszöntem, hogy nem szóltak korábban, nekem itt volt egy kitűzött célom, így tudtam csak arra fókuszálni 🙂 (persze ha necces lett volna a helyezés, vagy a dobogó, korábban szólnak, és jobban hajtanak).
Nyertem. Azta. Én. És vállalható eredménnyel, a 110 az nem rossz 12 órán, azt gondolom. Nekem meg főleg, ez majdnem 8 km-es javítás a Velencei 102,3 km után.
15 perc budin ülés volt, az egy kör. 15-16 perc egyéb állás, ezt talán 10 percre le tudom nyomni.
Tudok én ennél a 110-nél is többet 12 órán, és meg is fogom mutatni 😉
Köszönöm a felkészítést Gabi, és köszönöm, hogy mondtad, hogy 110 legalább. Lassan már én is kezdek hinni magamban 🙂
Real Nature 30 km – Mlinárcsik Kriszti
Fokozatosan jutottam el a 30 km-ig és nem is jelent igazi célt – csak egy állomás a céljaim felé. Persze minden egyes mérföldkőnél azt érzem, hogy eddig és nem tovább, elértem a határaim végét, de már beérkezéskor érzem azt a bizonyos űrt, hogy még maradt bennem, még folytatnám.
Az első 15-16km egy csoda volt – tartott az eufória, hogy itt lehetek, éreztem azt a kirobbanó közösségi energiát, ami ilyenkor eltölt…majd egy rosszul sikerült frissítés miatt elkezdődtek a nehézségek, és velük együtt a szokásos gondolatok – mit is keresek én itt, mit akarok én itt bizonyítani…és akkor még hátra volt a 30 km-ből 12. Ott tényleg elgondolkoztam azon, hogy véget vetek ennek, nem ítélne el senki, első hosszabb távom, levonom a következtetéseket és legközelebb jobb lesz. De aztán arra gondoltam, hogy a feladás nem opció, ha nem sikerül egyben, majd sikerül lépésenként, elvégre idáig is eljutottam valahogy – először 200 m gyors sétát és 200 m futást váltogattam, majd egyre kitoltam az arányokat a futás javára. A végén újra megindultam. Ott és akkor végképp beleszerettem a hosszú futásokba – akkor jöttem rá, mi hajthatja az ultrafutókat, hogy annak ellenére is tovább hajtsák magukat, amikor elérkezik a „fal”. Mert akármilyen közhelyes, a falat mi építjük fel magunknak, és átlépésekor következik az a semmihez sem fogható érzés, hogy innentől bármi lehetséges.
Nekem egy mantrám van a versenyeimen, amit még egy futótársam mondott, aki mellesleg magashegyi túrázó, arról, hogy ő csak hálás. Hálás azért, hogy ott van és elindulhat az úton. Azóta is ez tartja bennem a lelket minden egyes erőpróbánál.
A gyomorproblémák és a nagymeleg, amire nem készültem fel, jelentették a legnagyobb nehézséget, ugyanakkor azok átlépése, megoldása az igazi sikert. De a frissítést még gyakorolnom kell – mindig a versenyeken jövök rá, az egy külön tudomány.
3 éve futok, abból 2 éve edzővel (Barát Gabival). Egészségügyi problémák miatt kezdtem el, hogy valahogy meg tudjam kerülni a gyógyszerezést. Tavaly tavasszal eltörtem a bokám, 1 hónapig feküdtem utána, ezalatt rengeteg mindent és mindenkit átértékeltem az életemben – akkor kezdtem el komolyan foglalkozni a futással, ahhoz igazítva az életem. Rengeteget kaptam ezzel, egy közösséget, ahova tartozhatok, és akik befogadtak, példaképeket és célokat, türelmet és alázatot. Egy új világ nyílt ki a számomra és azóta is csak tágul.
Májusban, az UB után kezdtünk gondolkozni Gabival, hogy merre tovább. Három irányt láttunk akkor, a távokat növelném, a sebességet vagy kimegyek terepre futni. A terepfutást nagyon hamar elvetettem, mivel jelenleg arra van a legkevesebb lehetőségem edzeni. Gabi javaslata volt, hogy akkor készüljünk egy hosszabb távú futásra (addig már túl voltam pár félmaratonon, a táv maga nem jelentett kihívást) valamint egy gyorsabb félmaratonra és a versenyek után megbeszéljük, hogyan tovább. Időközben találkoztam egy lánnyal, aki az edzésterveket segít végrehajtani, az intervallum edzéseket együtt csináljuk végig – ő lökdös át sokszor a komfortzónám határain. Az, hogy így együtt ez mennyit számított, pár hónap után percekben mérhető eredményt mutat. Az edzővel való készülés számomra egyértelmű – ha a legjobbat akarom kihozni magamból a legjobbakkal kell együtt dolgoznom azon a szakterületen belül. Senki sem ért mindenhez, ahhoz fordulok, akinek az eredményeit nap mint nap látom.
baratrunning.com 