Mondhatjuk, hogy érthetetlen, hogy nekiálltam beszámolót írni erről a nagyon kivételes 10 kilométerről, hiszen napok óta nem találom a szavakat…

Az teljesen természetes, hogy a világ panorámapontjain az ember vesz egy nagy levegőt, és benntartja, amíg felfogja, amit lát, de vannak helyek, ahol ennél sokkal több történik, pontosabban ahol egyszerűen történik veled valami, azt érzed, része lettél valaminek, ami mindent megváltoztat. A Spitsbergák érintetlen tájainak közelébe kerülni nagyon különleges élmény. Csak nézed a Jeges-tenger horizontján magasodó hegyeket, és megérzed azt a valamit, amit csak az Isten közelében érez meg az ember (mondja a látszólagos ateista), érzed a hívást, annak a világnak a hívószavát, amit már nem az ember rendez… A Spitsbergákon, vagy ahogy a norvégok mondják, Svalbardon sokkal többről van szó, mint néhány havas hegycsúcsról. A 78. szélességi fokon már Európa felett jársz, mindössze 1300 kilométerre vagy az északi sarktól. Az ott már majdnem a világ vége, a Google mapsen nem tudsz feljebb görgetni – ha mégis megpróbálod, az alkalmazás forgatni kezdi a földet. És tényleg, a Spitzbergákon egy kicsit megfordul veled a világ.

Mire a repülő leszállt, az odafentről elénk táruló látvány már rég könnyekig meghatott, és a következő napokban mindez csak tovább fokozódott. A nyári szezon 0. napján érkeztünk, ilyentájt ott 0-10 fok körül alakulhat a hőmérséklet, most mégis -2 fok volt, ami nem ért minket váratlanul, de a szél, ami kísérte, szó szerint komoly arculcsapás volt. Az én amúgy is szenzitív, közép-európai arcbőrömet az első nap kikezdte a metsző szél, a sebesedést elkerülendő a következő napot szinte mindvégig egy orrnyeregig felhúzott csősál takarásában töltöttem, és naponta többször vastagon kentem a shea vajat. Mondjuk hülyeség volt nem bemenni a gyógyszertárba, és kérni valami helyi, spéci, “norvég formulás” cuccot… az UB-ra bezzeg vittem szarvasfaggyút.

A futás előtti este túrázni mentünk a 424 méter magas Platafjelletre amolyan ráhangolódásképp. Mivel a Spitsbergen Marathon helyszíne (egyben a világ legészakibb települése), Longyearbyen a tengerparton fekszik, a magasságkülönbség kiszámításával sok feladat nincs, és mivel túraútvonalak sincsenek, egyszerűen csak torony iránt elindulsz oda, ahova tartasz, hóban, jégen, csúszásgátlóval a lábadon, puskával a hátadon – felkészülve minden eshetőségre. Jól mentek a hirtelen emelkedők, lüktetett bennem az energia. Odafent adóztunk az utókornak, fagyott ujjakkal bár, de beírtuk a nevünket a hegy tetején, egy bőrtáskában őrzött naplóba.  Lefelé a guide-tól engedélyt kaptunk rá, hogy lecsússzunk gatyaféken. Először arra gondoltam, a piriformisom nem örülne, aztán meg arra, hogy kit érdekel, talán ez lesz az utolsó alkalmam arra, hogy seggen csússzak le a Spitzbergák egyik ikonikus hegyoldaláról, szóval leültem, és hadd szóljon. Akkor még nem tudtuk, hogy a svéd túravezetőnk, aki kanapét ásott nekünk odafent a hóban, hogy kényelmesen tudjunk teázni, Krisznek komoly vetélytársa lesz másnap a maratonon – mert bár ugyan minket faggatott arról, futunk-e, ő maga csendben hallgatott a saját terveiről, holott sokáig vezette a mezőnyt, és végül 5. helyen ért célba.

A túra végeztével – közel sem vallási okból, sokkal inkább a poén kedvéért – még megkerültük a világ legészakibb és egyben legbarátságosabb templomát, így végre elmondhattuk magunkról, hogy jártunk az isten háta mögött. Este feltöltöttük a szénhidrátraktárakat, és megpróbáltuk kipihenni az odautat, vagyis az oslói reptér büféjének műbör ülőkéjén töltött éjszakát. Hjaj. Apropó éjszaka. Na, az nyáron nem igazán van a Spitsbergákon. A nap áprilistól augusztusig nem megy le, nincs szürkület, napfelkelte, naplemente. Körbe jár ugyan az égen, de mindvégig fent marad, hol az öböl egyik, hol a város másik oldalát süti. Mintha egy üvegben élnél, és a nap az üveg száján járna körbe-körbe.  A fények játéka csak még szebbé teszi a környék hóborította hegyeit, melyek a kezdődő olvadástól ilyentájt már csipkésnek hatnak – és nagyon jellegzetesek, minden pillanatban NatGeo címlapfotóképesek. Az állandó napsütéstől hamar elveszíted az időérzékedet, néhány nap alatt teljesen megborulsz. Gondolom, az ott élőknél beáll valamiféle rend, nekünk nem volt időnk megszokni. Nem álmosodtunk el és nem is ébredtünk fel a szokásos időben, tudatosan oda kellett figyelni az alvásra, a szigeten töltött pár nap végére pedig hullák voltunk, pedig aludtunk – ehhez nyilván az is sokat hozzá tett, hogy igazán kimaxoltuk azt a három napot – két túra, egy maraton, egy kajaktúra és egy hajóút várt ránk péntek délutántól vasárnap estig. Később, Oslóban nagyon megörültünk, amikor este a vasútállomáson megláttuk kiírva egy kalkulátoron, hogy 42 perc múlva lemegy a nap. Másfél óra múlva még mindig épp, hogy csak szürkült, szóval nem jött, amire vártunk, norvég mércével biztosan lement a nap, de a magyar szemnek még világos volt. Amióta hazaértünk, ájultan alszunk éjszakánként…

A maraton reggelén korán keltünk, és időben elmentünk zokniban reggelizni, Longyearbyenben ugyanis – tekintettel arra, hogy bányászváros – van egy olyan régi, praktikus szokás, hogy az épületekbe belépve mindenki leveti a cipőjét. E régi, de még aktív hagyomány tiszteletére kérik a turistákat is a hotelekben. Egy-két kultúrbarmot leszámítva mindenki meg is teszi. Hihetetlenül jó mindez – minden ottlét ugyanis meghitté, barátságossá és egy kicsit intimmé válik. Ami a kaját illeti, én a világ legtávolabbi helyein is ugyanazt reggelizem, kenyeret vajjal. Sorakozhat raklapszámra a helyi specialitás, megkóstolom, de ha nincs vaj, nincs barátság. Volt vaj, és volt füstölt lazac is bőségesen, az a másik gyengém. 🙂 A hotel kivetítőjén folyamatosan mutatták a hőmérsékletet és a szelet. Nyugtáztuk, hogy utóbbi sajnos a maraton napjára sem csökkent, sőt, 50km/h.

Reggeli után felsétáltunk a sportcsarnokba, a 2300 fős településen ugyanis minden van, bölcsőde, óvoda, ált iskola, középsuli, uszoda, sportcsarnok mászófallal, reflektorral megvilágított hokipálya, mozi, miegymás. Az út mentén mindvégig motoros szánok parkoltak. A sorsom ezen a ponton dőlt el. Az eredeti terv év elején még az volt, hogy majd megpróbálok FM PB-t futni, de miután az egyre kritikusabb piriformisom miatt kb. február óta nem tudok normálisan edzeni, ezt a tervet el kellett engedni. Most már, ismerve a pályát egyáltalán nem is bánom, valószínűleg megúsztam egy kudarcot. A rajtszámátvételnél megkérdeztük, válthatok-e távot. A B terv ugyanis az lett, hogy csak 10 kilométeren futok – mindössze az élményért. Magamban közben eldöntöttem, hogy ha nem válthatok, akkor is rajthoz állok. A kérdésemre azt válaszolták, túl késő, de azért rákérdeznek, és végül engedték. Kaptam egy kézzel, filccel, ott helyben színezett rajtszámot, és elkezdődött….

Az én futásom ezen a napon teljesen mellékes volt. Ez a maraton Krisz ajándéka volt a 42. szülinapjára (Gabi tippje alapján, hiszen Balázs futott már itt). Mi mást kaphatna egy futó a 42. szülinapjára, mintsem maratoni nevezést?! Krisz az őszi Berlin után azt mondta, nem akar több városi maratont, csak különleges helyeken szeretne már maratont futni. Hát ez az volt. A biztosított útvonal itt azt jelenti, hogy mindvégig fegyveres őrök figyelik a futópályát, hogy elhárítsák a jegesmedveveszélyt, ha esetleg épp akkor tűnne fel a világ legnagyobb ragadozója. Hogy mennyire van erre esély, azt jól mutatja, hogy 4 nappal érkezésünk előtt járt egy medve a település közelében, riasztópisztolyokkal próbálták rávenni, hogy másfelé folytassa útját. A helyi újság cikkezett róla, szóval a maci megjelenése a helyiek számára is ügy, évente 3-4-szer fordul elő, hogy felbukkan a település környékén. Emiattt töltött fegyver nélkül nem lehet elhagyni a várost. Vagyis, ha nincs engedélyed, csak vezető kíséretében túrázhatsz, kirándulhatsz, futhatsz. És tényleg mindig mindenkinél van fegyver. A másnapi kajaktúra egyik partmenti pillanatában találtunk egy fehér szőrcsomót, ami persze lehetett rénszarvasé vagy rókáé is, esetleg huskyé, de szerintem tuti medveszőr volt, már sajnálom, hogy nem hoztam el… Bár lehet, hogy még mindig egy norvég zárkában ülnék, és próbálnám megmagyarázni, hogy miért van jegesmedve-DNS a körmöm alatt…

 

A maraton rajtolt először, de én is futással kezdtem a napot, mert elszámoltam a tervezett szurkolói pontom rajttól mért távolságát, és azt hittem, nem érek oda időben.  Aztán meg vagy fél órát vártam a mezőny elejére (biztos a sok napsütés). Nagyon klassz volt szurkolni egy ilyen helyen, általában én voltam az egyetlen a szurkolói ponton, de nem voltam magányos, ott volt nekem az izgatottság, a permanens öröm és  látvány, amivel nem tudtam betelni.. Néha egy-két gyerek rázendített, hogy heia-heia, más különösebb nem nagyon történt. Olykor én is szurkoltam norvégül, amikor meg várakoztam, próbáltam mélyre szívni a természeti környezet jelentette csodát. A BSI-től kölcsönzött magyar zászlómat a nagy szélben hirtelen jött ötletek mentén próbáltam ide-oda kifeszíteni. Azok kedvéért, akik nem ismerőseim facebookon, a legkreatívabb megoldásom az lett, hogy a zászló két sarkát rákötöttem a combomra, a harmadikat fogtam, a negyediket meg a szélre bíztam. Krisz nem tudta, hogy van nálam zászló, így jó kis meglepetés volt az első találkozásunk – olyannyira, hogy először azt hitte, találkoztam más magyarokkal, és csak lassan esett le neki, hogy mivel egy nemzetközi versenyeket is ügyező, sporteseményeket szervező cégnél dolgozunk, nem nagy túl bonyolult a raktárból szerezni egy magyar zászlót. A futás jól ment neki, de a szél nagyon kemény volt, a pálya egy részén oldalról kapta, később azt mesélte, ilyenkor többször összeütötte a bokáját. Az útvonal közel fele szembeszélben zajlott. 30 kilométernél – bár nem mondta – már láttam rajta, hogy nagyon megviseli, s bár onnantól el kellett kezdeni készülni a saját futamomra, mindenekelőtt inkább őt vártam a célban. A német fiú, akivel kb. 25 kilométerig együtt futottak, az utolsó harmadban elhúzott, Krisz második helyen ért célba 3:11-es idővel, ami az időjárási körülményeket nézve szerintem állati szuper teljesítmény. Ha nem lett volna rajtam kesztyű, a tíz körmöm lerágtam volna a kettejük célba érése közötti tíz percben, annyira izgultam. Aztán a speakernek el kellett magyarázni, hogy “nem, az nem olasz zászló, és aki alatta fut, az sem olasz, hanem magyar”. Nagyon büszke és boldog voltam. Sok munka, sok átfutott hajnal van ebben az eredményben. Melegváltás volt, amit a rajt/célban megejtettünk. Ő óra.11-kor ért be, én óra.15-kor rajtoltam. Mivel nem volt jól, nem akartam elindulni, de ezt ő nyilván nem hagyta. Átvette a hátizsákom, amelynek nyitott oldalzsebében hűlt már a söre, útravalóul pedig annyit mondott, készüljek fel rá, hogy az útvonal második fele nagyon kemény lesz, majd eldördült a rajtpisztoly. Abba akkor még bele sem gondoltam, hogy ami az ő mércéjével kemény, az nálam a lehetetlen kategória.

Tele energiával indultam útnak. Az első kilométerek nagyon jól mentek, a piriformis szindrómától állandóan fájó combhajlítóm jelzésére nem emlékszem, szerintem nem fájt. Kicsit dimbes-dombos volt a pálya, de hamarosan lejtett, faltuk a kilométereket. 2 kili után elkezdtem futni a kocogás helyett, elkapott a hév, versenyhelyzetben valahogy sosem tudom igazán elengedni a dolgot. Csinálhatnánk “hogyan kocogj versenyen” mentális tréninget leállni nem tudó Gizionoknak. Idővel egyre több embert hagytam el, ennek valószínűleg nincs köze ahhoz, hogy kezdett baromi melegem lenni, rájöttem, hogy két csősál van rajtam. 🙂 3-4 kili után emelkedni kezdett a pálya, és ez végig kitartott, de a táv feléig még hátszél volt, így ott különösen jól ment a futás – már amennyire jól mehet x hónap kihagyás után. Nem sokkal a fordító előtt elfutottam egy helyi lány mellett, akit látszólag ez nagyon rosszul érintett, könyökölve visszaelőzött – tiszta Margitsziget-érzésvilág… Megmosolyogtam, és futottam tovább a saját tempóban. Pár perc múlva megint elhagytam, és onnantól kezdődött a játszma: próbáltam erősnek látszani, és vártam, mikor jön. Az egyik frissítőponton hátranézve még láttam, de többé nem jött, viszont ennek a kis párharcnak köszönhetően a későbbiekben még akkor is futottam, amikor már régen nem bírtam, amikor a pálya már visszafordult a rajt/cél felé, és a hegyoldalba felvezető emelkedőn nagyon durván kaptuk szemből a szelet.  Egy rövid oldalszeles részén konkrétan lefújt a pályáról a szél. Kinéztem egy párost, ahol a lány a pasija szélárnyékába próbált futni, gondoltam, csatlakozni kéne, ketten már fognak valamit, de nem tudtam utolérni őket. Voltak, akik sétáltak, voltak, akik próbáltak futni. Nagy volt a kísértés a sétára, nagyon gyorsan tizedelte az energiát a széllel való küzdelem, a tempó ezen a szakaszon szerintem értékelhetetlen volt, de menni kellett, 1-2 lépés kivételével végül nem sétáltam. Fel-felnéztem, és a látvány nagyon sokat segített a holtpontokon való túljutáson, olykor gondoltam a mentális 100-asra, meg arra a nagyon igaz közhelyre, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy a Spitsbergákon rajthoz állhattam, és nincs más dolgom, mint élvezni (és persze megtartani a megszerzett pozíciót). Nagyon hétköznapi idővel, 59 perccel értem célba a 7. helyen (7/64), mégis borzasztóan büszke vagyok erre a 10-esre, mert nagyon küzdős volt, de fejben ment. A shea vajjal vastagon bekent arcom a célba érés után úgy égett, mint még sosem. Az időjárás-előrejelzés mínusz 10 fokos hőérzetet prognosztizált a szél miatt. Számszerűsíteni nem tudnám, de tény, hogy megviselt.

Krisz lemaradt a célba érkezésemről, azt mesélte, ismerve az előzményeket és a körülményeket, későbbre várt. No komment… 🙂 Kompenzálásképp jól megölelgetett, és jegesmedvés eseménypólót is kaptam.

Egy helyi rendező, akivel összebarátkoztam, a célba érés után azt kérdezte, vissza jövünk-e jövőre. Nem valószínű – mondtam szomorúan – de tíz éven belül biztosan. Ha Andris megnő, remélem, megmutatjuk neki is, milyen az élet az isten háta mögött, milyen a világ legészakibb településén fegyveres medveőrök között maratont futni, de leginkább azt mutatnám meg neki, milyen a csend távol mindentől, a sarkvidéken, egy gleccser tetején, amikor a klausztrofóbiás pánik miatt Te kívül maradsz a jégbarlangon, mindenki más a csoportból viszont odabent van, így 20percre egyedül lehetsz a világ peremén…